Purfleet elmegyógyintézet, 1862. augusztus 9.

Az elmúlt hónapokban sajnálatos módon menedékem lett keresztapám irodája. Hiába vetettem bele magam a keresésbe, hogy megtaláljam a nőt, kit nekem rendeltek, nem jártam sikerrel. Eddig eredménytelenül kutattam az első bálozók és vénlányok között. Közben pedig fenyegetően közeledett az esküvőm időpontja, hiába álltam elő újabb és újabb kifogásokkal a halasztást illetően. A kettős erővel azonban nem bírtam; külön-külön talán még lehetett volna némi esélyem, de apám és menyasszonyom együttesen egyszerűen legyőzhetetlenek bizonyultak. Hiszen a cél közös volt: mielőbb oltár elé állítani engem.

Az ablakhoz sétáltam, és kinézve meglepődve észleltem a szemben álló birtokhoz érkező kocsikat, amiken hatalmas méretű ládák voltak.

– Már megint itt vagy?! – törte meg a csendet Perselus hangja.

Kelletlenül fordítottam felé a figyelmemet.

– Erről nem akarok beszélni – közöltem fáradt hangon. – Inkább mondd csak, ki az új szomszéd? Elég fura figura lehet, ha egy diliház mellé költözik.

– Ez egy szanatórium, ami segít a túlfeszített idegzetű betegeken – javított ki fensőbbséges hangon. – Amúgy fogalmam sincs, nem érdekelnek mások ügyei, amíg nem tartoznak a pácienseim közé.

Gúnyosan húztam el számat a kórháza védelmében ejtett szavai nyomán. Mivel amúgy is pocsék hangulatban voltam, úgy gondoltam, rémes egyedül lenni ebben az állapotban.

– Mindig is csodáltam benned a fogalmazó képességedet. Azonban ettől az igazság változatlan marad. Az összes beteg itt egy rakás dilis.

A tények embereként erre már ő sem mondhatott semmit. Sakk-matt.

Carfax birtok, 1862. augusztus 9.

Másnap percre pontosan megérkezett Mr. Weasley a ládáim kíséretében. Sajnálkozva számolt be a Demeter hajóval történt szerencsétlenségről. Érdeklődve hallgattam, bár jobban izgatott vérének illata. Habár férfiból csak végszükség esetén táplálkoztam, mint például egy hosszabb hajóút során. Új ismerősöm vöröslő hajával felidézte bennem a bájos hölgyet, kit éjszaka figyeltem meg.

– Ma estére egy kisebb összejövetelt tervezünk, ha van kedve, csatlakozzon hozzánk – érkezett a baráti ajánlat, ami számomra igazi felhívás volt keringőre. – Lánytestvéremnek meséltem önről, és rendkívül módon szeretne hallani az országáról. Hamarosan az esküvőjét tartjuk, ezért keresi az ideális helyet a nászútra.

Gyanútlansága elképesztően vonzó volt. A földemen élők mindegyike tudta, miféle fajzat vagyok, és inkább vártak kereszttel a kezükben, mint vacsorára. Határozottan kedvemre volt ez a fajta fogadtatás, amiben most részesültem.

– Az ajánlat kedves, és élek is vele. Remélem, angoltudásom nem fog cserbenhagyni a társaságban.

– Kitűnően beszéli a nyelvet, uram.

– Köszönöm, mondhatni, az utazásom során szívtam magamba az... ismereteket. Mikor lesz az esküvő?

Új ismerősöm szemmel láthatólag igazán a szavak embere volt, mert azonnal, mindenféle hezitálás nélkül tárta elém a család dolgait.

– Oh, a húgom évek óta szerelmes Lord Draco Malfoyba, de eddig nem sok esélye volt nála. Viszont fordult a kocka, bár csak Ginnyt illetően. Egy férfigyűlölő nagynénink, aki eléggé jómódú, minden vagyonát ráíratta. Családunk rengeteg taggal dicsekedhet, sajnos, hogy nénikém szavaival éljek: „Mind megvetendő férfiak!" – A mondat végén vidáman nevetett fel, láthatólag nem bánta, hogy kimaradt a gazdagságból.

– Úgy veszem észre, egy cseppet sem zavarja.

– Boldog ember vagyok – vigyorodott el. – Este megismerkedhet a menyasszonyommal is.

Hiába teltek el évszázadok, az új hatásokkal szembesülve váratlanul csapott le saját veszteségem tudata.

– Szerencsés, ha egy nő szerelmét tudhatja magáénak – válaszoltam fakó hangon. – Én sajnos elveszítettem, mi örömet hozhatott volna életembe.

– Sajnálom, uram, régen történt?

– Mintha évszázadok teltek volna el azóta – válaszoltam az igazsághoz híven –, azonban a fájdalom soha nem múlik el teljesen. Viszont, kérem, hívjon Harrynek – ajánlottam fel váratlanul, ezzel témát váltva.

– Harry? Ez meglehetősen angol név – állapította meg.

– Hazámban Imrich néven kereszteltek, de mivel úgy döntöttem, ideje hm... hogy is mondják? Ah, igen, megvan! Modernebbnek lennem, ezért utánanéztem nevem angol megfelelőjének.

– Való igaz, az Imrich olyan középkorinak tűnik – értett egyet döntésemmel. – Harrynek fogom hívni, és cserébe szólítson Ronnak.

– Természetesen.

– Rendben, akkor este várjuk. Elmondom, merre kell jönnie...

Némán hallgattam a magyarázatot, miközben jóságos barátnak tüntettem fel magamat. Valószínűleg, ha élő lennék, valódi barátság alakulhatott volna ki közöttünk. Így azonban boldogsága bosszantó, ha nem egyenesen irritáló volt számomra. Ahogy a címet megtudtam, sötét elégedettséget éreztem, mert a helyszín megegyezett azzal, ahova amúgy is el akartam látogatni.

– A testvérednek is vörös haja van? – kérdeztem érdeklődve, bár a választ előre sejtettem.

– Az egész családunk az! – nevetett zavartan.

A vadászat határozottan szórakoztató lesz, ezt már előre éreztem a csontjaimban.

– Ez a vér színe – jegyeztem meg elgondolkodva.

– Jellemző is ránk a forrófejűség – értett félre, de nem javítottam ki.

Kedélyesen váltunk el, és gyanútlan áldozatom nem is sejtette, mit hívott magához.

Hillingham-ház, 1862. augusztus 9.

Az általam áljegyességnek tartott kötelesség megkövetelte tőlem, hogy bizonyos időközönként tiszteletemet tegyem menyasszonyom házában. Nem volt sok kedvem hozzá, csakhogy muszáj volt alkalmanként eljátszanom a vőlegény szerepét. Ugyanis, ha Ginny csak megsejtette volna, mennyire nem akarom elvenni, akkor nagyobb iramra kapcsolva sürgette volna az esküvőnket. Nekem pedig legfőképpen időre volt szükségem ahhoz, hogy megtaláljam azt a különleges személyt, akitől szívem majd hatalmasat dobban.

A hetek múlásával keserűségem egyre csak nőtt, hiszen hiába vettem szemügyre már a csúnyább nőket is, nem jött a várt érzés. Néha, alkoholmámoros pillanataimban, úgy véltem, csak egy álmot üldözök, és ideje lenne feladnom, vagy – apám szavával élve – felnőnöm.

Elkeseredettségem napról napra növekedett, de egyelőre még makacsul kitartottam, bár magam sem tudtam, honnét merítettem hozzá az erőt. Egy ösztön vagy inkább őrület űzött tovább.

Álom és ébrenlét határán egy megfoghatatlan sejtelem uralt el, ott látni is véltem azt, kit nekem rendeltek, azonban magamhoz térve nem emlékeztem, kiért égtem oly hevesen. Szégyenemre az ilyen ébredések során könnyek gyűltek szemembe. Megvetettem magamat ezért a férfiatlan magatartásért, azonban így sem tudtam feladni.

Beszélni nem mertem arról, hogy mit élek át mostanában, egyre sűrűbben. A környezetemben valószínűleg senki sem értette volna meg. Esetleg Pitonnak beszámolhattam volna az újabb gyötrelemről, ami lassan hatalmába kerített. Tőle viszont nem kapnék megoldást gondomra, legfeljebb beutalót egy kezelésre, a rokoni kapcsolatoknak hála, jutányos áron. Barátaim szintén kizárva, hiszen hozzám hasonlóan az arisztokrácia felső rétegének szabálya szerint nem beszéltünk komoly témákról, érzelmekről meg főleg nem. Így hát maradtam a problémával egyedül.

Szerencsére a külvilág semmit sem sejtett minderről, és viselkedésemben egyelőre nem volt felfedezhető egy parányi hiba sem.

Legalább ilyenkor kifizetődő volt Malfoynak lenni... ha a világ össze is dőlt, akkor is képes voltam hűvös egykedvűséget tettetni. Természetesen ezen a téren még kezdőnek számítottam, mert a mester Lucius Malfoy volt. Ezzel pedig elértem a legfőbb félelmemhez, hogy az évek múlásával pontosan olyan leszek, mint ő. Rideg és megközelíthetetlen. Fáradtan sóhajtottam fel, mert lovaskocsim megérkezett úti céljához. Rendeztem elkeseredett arcvonásaimat, és mire kiszálltam a hintóból, már olyan voltam, amilyennek látni akart a világ. Egy gondtalan arisztokrata.

Egykedvűen léptem be a házba, ahol a komornyik fogadott, és kötelességtudóan vette át cilinderemet meg a többi kiegészítőt. Mielőtt feltettem volna bármiféle kérdést Ginny hollétét illetően, Hobbs már meg is adta a választ.

– Weasley kisasszony a szalonban várja a vendégekkel, hogy vacsorához ülhessenek.

A szavakra sikerült uralnom indulataimat. Ennek eredményeként éledező dühöm belülről kezdett fojtogatni, de már hozzászoktam ehhez az érzéshez az idők folyamán. Habár nem terveztem egy egész estét itt tölteni, tisztában voltam vele, elbuktam. Villámlátogatásra jöttem, ami azt jelenti, hogy tíz, maximum húsz percet szándékoztam itt eltölteni. Mikor jeleztem érkezésemet, még szó sem volt vendégekről.

Elismerő mosolyra húztam számat. El kellett ismernem, jegyesem kieszelte a tökéletes megoldást, amivel maradásra bírhat, s emiatt muszáj lesz hosszabb ideig játszanom a vőlegény szerepét. Mivel jó lenne tudni, mennyire is kell odaadónak lennem, finoman érdeklődtem a legbiztosabb forrástól:

– Kikből áll ez a vendégsereg?

– Mr. Ron Weasley és menyasszonya, Miss Hermione Granger – sorolta azonnal a neveket a komornyikok gyöngye.

Ezt hallva kelletlenül indultam meg a szalon felé, és magamban megállapítottam, hogy Ginny máris úgy viselkedik, mintha övé lenne a ház. Igaz, ez csupán idő kérdése, hiszen nénikéje súlyos beteg, de állítólag azért van itt, hogy ápolja, cserébe az örökségéért. A gondoskodásból azonban még nem sokat láttam, mióta abban a szerencsében volt részem, hogy ide járhatok. A szalonhoz érve időm sem volt jelezni érkezésemet, mert Ginny elsőként vett észre, mintha valami belső érzéke súgta volna meg jelenlétemet. Szó szerin lerohant, a rá jellemző hevességgel esett karjaimba, mire önkéntelenül átkaroltam. Szerencsémre a fal a hátam mögött volt, így nem estünk hanyatt, de nem sok választott el tőle. Észleltem a vendégek jóindulatú kacagását, és a „szerelmespár" szó is megütötte a fülemet. Hosszú éjszakának néztem elébe, ahogy azt már eleve sejtettem, de most bizonyossággá vált.

– Nem vagy már gyerek! – súgtam figyelmeztetőleg jegyesem fülébe, miközben eltoltam magamtól. – Így viszont legalább hajlandó voltál átölelni – lehelte, csak számomra hallható módon.

Mivel többen voltak körülöttünk a kelleténél, ezért nem tehettem hozzá, hogy nem volt más választásom. Némán viseltem el, hogy belém kapaszkodva vonszoljon beljebb. Soha nem értettem meg ragaszkodásának fokát. Sejtelmem sincs, mivel váltottam ki belőle ezt az esztelen kényszert, amivel magához akart kötni. Szavaiból és az egész viselkedésből süt, hogy tartózkodásomat irányába egyáltalán nem veszi komolyan. Ostobán azt hiszi, pusztán kéretem magamat, de végül majd rájövök, mennyit is ér valójában. Végül is, ki az az idióta, aki képes lenne visszautasítani őt?! Valószínűleg egyedül nekem volt nyomorom attól, hogy egy csábító, fiatal szépség veszettül akart férjének.

Udvariasan üdvözöltem leendő sógoromat és jegyesét, akik élő példái voltak annak, hogy a szerelem létezik. Különben mi más magyarázata lenne annak, hogy egy amúgy okos nő Ron Weasleyvel akarta összekötni az életét?

– Ron, mikor érkezik az a külföldi herceg, akit meghívtál?

– Herceg? – ismételtem meglepetten, hiszen az arisztokrácia berkeiben nem hallottam semmiféle hercegről.

A váratlan kérdések láthatólag megzavarták az ifjút a kokettálásban, amit Hermionéval folytatott, mert némileg elvörösödve nézett irányunkba.

– Ginny, mondtam, hogy nem szeretne a címével kérkedni, nincs szüksége felhajtásra – válaszolta sietősen, majd felém fordulva kezdett magyarázni. – Mr. Harry Vlad Dracul az egyik ügyfelem, akit ma személyesen is megismerhettem. A teljesen új környezet miatt, valamint azért, mert valaki rágta ezért a fülemet, meghívtam estére.

– Egy herceg, aki nem akar herceg lenni – jegyezte meg csúfondárosan leendő hitvesem.

– Pontosan – helyeselt a hátunk mögül váratlanul egy selymes hang.

Meglepetten fordultunk az újonnan érkező irányába. Először annyira lefoglalt a látvány, hogy igazából a lényeget egy pillanattal később fogtam fel. Azonban, mikor nyilvánvalóvá vált, már nem tehettem semmit. Másodpercek alatt szerelmes lettem egy férfibe.

Mi volt az, ami magával ragadott? Nem tudtam volna pontosan megválaszolni a kérdést. Talán koromszínű tincsei, melyek oly sötétek voltak, hogy még a gyertyák fénye sem csillant meg rajtuk. Talán szemének zöldje, mely szépsége ellenére is furcsán élettelenek hatott. Úgy tűnt, ez a kegyetlen szempár látott olyat, amit élőnek soha nem lett volna szabad. Sápadt arcában ajka kihívóan piroslott, túlzottan felhívva ezzel a figyelmet érzéki ívelésére. Ez a száj gúnyosan rezdült meg ijedtségünk láttán.

Szívem fájdalmasan szorult össze, miközben ráébredtem a kegyetlen valóságra. Megérkezett a várt vendég. Valamint tovább már nem kell kutatnom, mert az iménti fájdalom nem volt más, mint a szerelem kínja, amit egy férfi ébresztett bennem.

A bűn gondolatára jeges rémület hasított belém, és tekintetemet azonnal el is fordítottam az érkezőről, aki tudtán kívül elérte azt, amit még soha senki. Megijesztett. Tudtam, hogy a lehető leggyorsabban össze kell kapnom magam, ahogy azt is, hogy erre csupán pillanataim vannak.

Szinte hálás voltam a belém kapaszkodó vékony ujjaknak, mert bár nekem kellene támaszt nyújtanom egy hölgynek, ezúttal mégis inkább én szorultam segítségre. Számtalanszor elképzeltem, mi lesz, ha megtalálom a vágyott személyt, de természetesen ilyenkor mindig nőre gondoltam. Eszembe sem jutott, hogy életem párja férfiként fog felbukkanni... ráadásul herceg lesz.

Jegyesem eközben meglepetten sikkantott föl a váratlan vendég hatására, de gyorsan magához tért. Gyorsabban, mint én. Azonnal az újonnan érkezőhöz lépett, és mivel támaszom volt, ezért vele haladtam. Nem hághattam át az udvariassági szabályokat. Távolról hallottam az ilyenkor szokásos, semmitmondó üdvözlési formákat. Mikor rám került a sor, gépiesen mutatkoztam be, majd nyújtottam felé kezemet. Miközben megérintettük egymást, akkor mertem újra rátekinteni, mert addig valahova, egy távoli pontra meredtem. Elszakítani tekintetemet a biztos pontról mindenképpen hiba volt a részemről. Közelsége azonban túlzottan erős hatással volt érzékeimre, melyek egyszerűen képtelenek voltak alkalmazkodni az új körülményekhez. Önuralmam, ami eddig büszkeségem volt a kellemetlen helyzetekben, romokban hevert.

Ahogy tekintetünk összekapcsolódott, az a különös szempár döbbenettel telt meg. Ismeretlen tűz támadt bennem, égetően forró. Soha nem éltem át semmi ehhez foghatót, mint akkor, azokban a másodpecekben. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg elszakadtunk egymástól, hogy a többiek is üdvözöljék az érkezőt. Kábultan engedtem, hogy Ginny magával cibáljon, de pár lépés után átvettem az irányító szerepét. Sietősen kivezettem a szobából, és oda sem figyeltem záporozó kérdéseire. Szó nélkül kísértem be a könyvtárszobába, ahol azonnal a tettek mezejére léptem, amint becsukódott mögöttünk az ajtó.

– Draco, mi a fene bajod...? – A mondatot már nem tudta befejezni, mert az ajtónak lökve vadul megcsókoltam.

Jövendőbelim jogos felháborodás helyett elégedetten morrant fel, és a selymes karok rögtön körém fonódtak. Az „Oh, Draco" nyögései jelezték, hogy valamit jól csinálok, azonban a magam részéről semmiféle elragadtatást nem tapasztaltam. Ez pedig nagyon rosszat jelentett rám nézve. Be akartam bizonyítani, hogy a tűz, mi megégetett egy apró érintés nyomán, igazából semmi sem volt. Puszta képzelgés, hogy egy percre is vonzónak véltem egy másik férfit. Egy álom volt, és ha innét kilépek, a szalonba visszatérve higgadt egykedvűséggel mérem majd végig ezt a Harry Akárkicsodát.

Viszont lehet, rossz nőt választottam az elmélet bizonyításához, hiszen vonzalmat sem nagyon éreztem eddig Ginny iránt... viszont kellett valaki. Sajnos, ő volt az egyetlen lehetőségem, mert úgy véltem, Ron nem díjazta volna, ha Hermionét vonszolom ki. Elégedetlenül szakítottam meg ölelkezésünket.

– Most miért hagytad abba? – nyögött csalódottan.

– Vendégeid vannak – közöltem fagyosan a tényt.

– Oh, de az előbb még ez nem zavart! – válaszolta felfortyanva. – Talán féltékeny lettél a jóképű hercegre, mert igazi gavallér módjára kezet csókolt? – érdeklődött reménykedve. – Azért voltál ilyen, Draco?

Kiábrándító, de észre sem vettem ezt a momentumot, pedig ott álltam mellette. Ez is jelzi, mennyire próbáltam nem figyelni a környezetemre.

– Drágám, mivel az estét nem tölthetem tovább veled, úgy véltem, az a minimum, hogy megadom neked azt, amiért jegyességünk óta epekedsz.

Kegyetlen voltam, egy utolsó szemét, tudtam jól. Mégsem voltam képes kedvesebb lenni hozzá. Kihasználtam, miközben ő igaz érzésekkel kapaszkodott belém. Undorodtam magamtól, az egész világtól. Eddig soha nem mutattam különösebb érdeklődést iránta, mégis imádattal csüngött rajtam. Most pedig, hogy gyakorlatilag lerohantam, okkal remélhetett többet. Elkeseredettségemben hibáztam, méghozzá nagyot.

– Miért vagy ennyire utálatos velem? – kapott karom után.

Ujjai, mint bilincsek fogtak közre, és elfogott a bezártság érzése, mint mindannyiszor, ha mellette voltam. Lehet, ha a kezdet kezdetén nem akaszkodott volna rám, talán más szemmel néznék rá. Bár ehhez túl késő, mert megérkezett az, akire vártam – hasított belém a gondolat. Ez csak valami tévedés, nyugtattam magamat azonnal. Az nem lehet, hogy első látásra beleestem egy férfiba! Hallottam már hírét annak, hogy vannak olyanok, akik jobban kedvelik a férfias dolgokat, de én eddig nem tartoztam közéjük. Érdeklődésemet eddig kizárólag gyönyörű nők vonták magukra... igaz, az ismeretlen is szép, különös módon, de szép. Bosszúsan észleltem, hogy elég csak rá gondolnom, a szívem azonnal rakoncátlankodni kezd. Az érzés, melyet úgy vártam, átok lett. Minél előbb el akartam szabadulni a közeléből, mert úgy véltem, némi távolság, valamint rengeteg alkohol talán segít a tisztán látásban. Előtte persze a Ginny-ügyet kellett lerendeznem, de az adott lelkiállapotomban ez egyszerű volt.

– Ha ennyire nem tetszik a viselkedésem, akár fel is bonthatjuk az eljegyzést – ajánlottam fel készségesen.

A válaszreakción meg sem lepődtem, az elmúlt időben már hozzászoktam.

– Nem, arról szó sem lehet! Szeretlek.

– Kérlek, közöld a vendégekkel, hogy sürgős ügyek miatt távoznom kellett – hagytam figyelmen kívül szavait.

– De hát... – kezdett volna tiltakozni, viszont pillantásom hatására inkább félbehagyta a mondatot.

Minden ellenérzésem ellenére őszinte sajnálat töltött el iránta, és mielőtt magára hagytam volna, szinte kedvesen mondtam:

– Miért ragaszkodsz ennyire hozzám? Látod, micsoda egy utálatos alak tudok lenni. Ez vagyok én – jegyeztem meg figyelmeztetőleg.

– Ez nem igaz – mosolyodott el. – Több vagy ennél, és mikor összeházasodunk, boldogok leszünk.

Vak reményével sokszor szembesültem, ezért valamilyen szinten hozzászoktam az ehhez hasonló válaszokhoz. Most mégis kifejezetten irritált kitartása, de nem vesztegettem rá több szót. Egy hang nélkül hagytam magára a buta álmaival együtt. Az elmúlt hónapokban több mindennel próbálkoztam, hogy végre kiábránduljon a körém szőtt illúzióiból, természetesen teljesen eredménytelenül.

A házból kiérve megkönnyebbülten szívtam be a hűs, esti levegőt. Békés hangulatom nem tartott sokáig. Ugyanis az éj sötétje azonnal felidézte bennem azokat a hollószín fürtöket. Emlékeimben ehhez társult egy igéző, zöld szempár. Szerencsére, mielőtt mélyebbre merültem volna saját nyomoromban, a kocsim előállt, kiragadva az álmodozás markából. Jobb szó híján menekültem befelé a biztonságos fülkébe.

Azonban hiába kerültem egyre messzebb a háztól, és vele együtt tőle is, csak nem szűnt meg a rám gyakorolt hatása. Valami mély ösztön azt súgta, ez örökké így lesz. Szerelmes lettem, menthetetlenül. Erre vágytam egészen idáig, most mégis azt kívántam, bár soha ne talált volna meg. Lehetne szegény, csúnya, bárki... csak ne egy herceg. Gyötrődve bámultam ki a tájra, és magam sem tudtam, képes leszek-e ezzel valaha is megbirkózni.

OoOoOo

Az éjszakába olvadva egészen az otthonáig követtem Draco Malfoyt. Mohó tekintettel néztem be ablakán, lesve minden egyes mozdulatát. Éhségem, melyet lassan egy napja nem csillapítottam, vad hévvel lángolt bennem, azonban nem engedhettem a kényszernek. Egyelőre csak tudni akartam, hol keressem legközelebb. Semmi sem úgy alakult, ahogy terveztem, de még soha nem volt ekkora öröm a csalódás.

Az est igen különleges véget ért számomra. Gyanútlan vendéglátóimat jóval hamarabb hagytam magam mögött, mint eredetileg szándékoztam, ráadásul élve. Valójában indulásom előtt erre nem sok esélyük lett volna, hiszen játszadozni akartam, s mivel étkezésre hívtak, természetesen elfogyasztani mindegyiket. Ebből végül semmi sem lett, miután felbukkant egy árny a múltból. Ez pedig alapvetően változtatta meg örökké tartó szenvedésemet.

Mikor megérkeztem, a vidám kis csoport már teljes létszámmal jelen volt. Jó vadászként azonnal felmértem a terepet, de igazából leginkább a bájos, vörös hölgy érdekelt. Ezért először fel sem tűnt a mellette álló karcsú alak.

Talán egyedül hajának lágy csillogása volt az, melyre némileg felfigyeltem, de nem tulajdonítottam neki túlzott jelentőséget. A szőke haj valahogy mindig is a gyengém volt, hiszen szeretett nőm is ilyennel büszkélkedhetett. Aztán, mikor megfordult a páros, a kiszemelt áldozatra akartam koncentrálni, és csak egy felületes pillantást vetni kísérőjére. Ebből nem lett semmi. Férfit soha nem tartottam szépnek, őt azonban igen. Ahogy közeledett felém, a vágyam egyre nőtt. Olyan erővel, hogy félő volt, kárt tennék benne, ha ott és akkor szabad utat engedek kívánalmamnak. Észleltem, hogy találkozásunk nem csak rám volt különleges hatással, bár úgy tűnt a többiek számára, figyelek szavaikra, igazából érzékeim a szobából váratlanul eltűnő párosra fordítottam. Hallottam a veszekedést, a... csókot, melytől poharam majd eltört a kezemben, miközben az eddig oly vonzónak tartott lány nyakát képzeltem a helyébe.

Vissza kellett szereznem hidegvéremet, mert amíg nem uralom indulataimat, addig nem mehetek a közelébe. Az eddig közönyös nemlétem semmissé vált egy pillanat alatt, ennek azonban ára volt. Nehéz újra élni egy magamfajta szörnynek. Vágyam mélyebb, mint a halandóké, veszélyesebb. Beszélni akartam az ifjúval, akit Dracónak hívtak. Érinteni, csókolni sápadt bőrét, mely alatt a finom erek lágyan lüktettek. Vérének gondolata még jobban feltüzelt, szemfogaim veszélyesen megnyúltak. Sietve fordultam el, hogy visszaszerezzem önuralmamat. Természetes ösztöneimet ugyan visszafogtam, de nem sok híja volt a kitörésnek. Eredeti szándékom ellen cselekedtem, ez pedig olyan tett volt, amire még soha nem került sor.

Nehéz is volt visszafognom éhező énemet. Maradásról ezután szó sem lehetett, legalábbis egyelőre. Az ezüstös hajú fiú távozása után nem sokkal én is búcsút vettem értetlen vendéglátóimtól, hogy követhessem.

Közben a fény kialudt a szobában. Ezután már rugaszkodtam is el a faltól, emberi szemnek láthatatlan módon. A háztól távolabb kecsesen értem földet. Utazhattam volna levegőben is, de úgy véltem, némi időt kell szánnom megzavarodott gondolataimra. Hiszen létem, mely eddig átok volt, ajándék lett. Hihetetlen, de Erzsébet élt. Ebben az időben, férfiként. Ennek kijózanítónak kellett volna lennie, mégsem volt az. Elfogadtam az igazságot.

Tagadhatnám, hogy feleségemet véltem látni. Őrületemet magyarázhattam volna azzal, hogy megzavarodtam az új környezet miatt... egy ember biztos ezt tenné. Kifogásokat gyártana. Ebbe a hibába életemben sem estem soha, s nem szándékoztam elkezdeni az önámítást, főleg nem négyszáz évvel később. Tudtam egyből, első pillantásra, amint belenéztem azokba az ezüstös szemekbe, hogy Erzsébet lelke tekintett vissza rám. Újra megtaláltam társamat, akit nekem rendeltek. Gyermekként, mikor először találkoztunk, akkor is éreztem a köztünk feszülő köteléket. Az egyedüli gond ezzel csak az volt, hogy fiatalságomból kifolyólag különös módon mutattam ki vonzalmamat. Kész csoda volt ezután, hogy felcseperedve a kígyós, békás incidensek ellenére szerelemre lobbant irántam.

Ha megérzésem nem lett volna elegendő, akkor érzékeim ébredése minden aprócska kételyt félresöpört. Testem reakciója letagadhatatlan volt. Bármily képtelenség, halott szívem megdobbant a láttára.

Az, hogy újra velem lehet a szeretett személy, egy csoda. A csodákat pedig nem kérdőjelezzük meg. Az egyedüli gond ebben a felfedezésben annyi volt, hogy most fiú alakjában élt. Ennek ellenére sem volt kétségem megérzésem felől.

A dönthetetlen bizonyíték: férfit soha nem kívántam, őt viszont azonnal akartam. Mit számít, hogy férfi vagy nő? Semmit! Láttam, tettem olyat, amit senkinek sem kellett volna. A lényeg, ami igazán fontos, hogy ismét vele lehetek oly sok magányos évszázad után. Persze, nem hitegettem magamat azzal, hogy visszakaphatom halott asszonyomat. Az elmúlt évszázadok nem őrjítettek meg, csak még kegyetlenebbé tettek. Mit elveszítettem régen, egy másik élet volt. Én is más voltam, egy halandó. Megváltoztam, és ezt a változást gyenge nőm nem bírná. A szíve szakadna bele, mivé váltam. Visszatérni nem lehet oda, ahol valaha boldogok voltunk. Viszont újrakezdhetjük. Ehhez pedig minden erőmre szükségem lesz, nem eshetek kísértésbe. Vérét nem vehetem.

Felnéztem a csillagos égre, úgy döntöttem, ideje harapni valamit, ahogy eredetileg is akartam. A meghívás érvényben van, ezáltal szabadon jöhetek-mehetek. Semmi sem állíthat meg.

Folyt. Köv.