2. RÉSZ

Charlie megjegyzése a lányt mély pirulásra késztette, aki zavarában megfeledkezett a megtorlásról, és ehelyett inkább megkomolyodva az ajtó felé indult, varázslónk pedig nagyvonalú győztesként szótlanul követte. A folyosó minden irányból kihaltnak tűnt, és a rendszeres időközönként felvisító szirénától, valamint a monoton hangon elhadart figyelmeztetéstől eltekintve egy hang sem hallatszott, amiből arra következtettek, hogy senki nincs éppen a közelben. Először az előcsarnok felé indultak, remélve, hogy a recepciós – mármint a valódi – elégséges információval rendelkezik a történtekkel kapcsolatban, ám az eléjük táruló látvány kétséget sem hagyott afelől afelől, hogy a helyzet igen komoly.

Dyllis - orra hegyén egy hatalmas léggyel - éppen bécsi keringőt járt az ormótlan hegyi trollal, aki jobbára csak ügyetlenül ide-oda rángatta a zártosztály jeles lakóját. Mindeközben három kismama összekapaszkodva dúdolta nekik a Carmen című opera nyitányát, az időközben előkerült valódi recepciós, Doris Grimbald pedig kétségbeesetten igyekezett magukhoz téríteni őket. Állapotukra való tekintettel azonban varázslatot nem alkalmazhatott, a szelíd rábeszélés viszont tökéletesen hatástalannak bizonyult. Az esetleges katasztrófát elkerülendő, Charlie és Hermione majdhogynem laposkúszásban közelítette meg Dorist. Megjelenésük még így is kisebb kalamajkát okozott, mivel az addig Dyllis orrán üldögélő légy hirtelen zavart repkedésbe kezdett, ami viszont alaposan felzaklatta a mentálhigiénés problémákkal küszködő pácienst. A három kismama és a hegyi troll erre hessegető mozdulatokkal igyekezték elűzni a betolakodókat, akiknek eszük ágában sem volt távozni. Szerencsére, a légy hamarosan megnyugodott, és visszatelepedett Dyllis orrára, amikor is mindenki azonnal visszatért korábbi tevékenységéhez. Így hőseink is válthattak végre néhány szót a recepcióssal, aki azonban nem bizonyult nagy segítségnek.

- Minden a laborban kezdődött – rejtélyeskedett Doris Grimbald. – De már késő! Túl késő! – tette hozzá vészjósló hangon, és nyomott egy fricskát a lány orrára.

Charlie és Hermione olyan gyorsan hátrált ki az előcsarnokból, amennyire az emberileg lehetséges volt, és mit volt mit tenni alapon, szótlan egyetértésben a második emeleten található labort vették célba. Már meglehetősen közel jártak a célhoz, mikor a lány váratlanul megtorpant a folyosó közepén, és álmatag tekintettel meredt a férfire.

- Mi van? – nézett körbe az gyanakodva. – Miért bámulsz ilyen furcsán? Leettem magam? Vagy végre-valahára kinőtt a második fejem? – kérdezte, mire a lány csak egy titokzatos mosolyt küldött felé, és közben furcsán hunyorgott, amitől valahogy úgy festett, mint egy bandzsa Mona Lisa.

- Mondtam már – búgta erotikusan elmélyített hangon, miközben lassan közelebb lépett a vörös hajú varázslóhoz -, hogy mennyire imádom a szikrázóan kék szemedet? Hogy milyen mérhetetlenül felbújtja a vágyaimat a csodálatosan izmos mellkasod?

Lassan és érzékien végigsimította a férfi arcát, majd ajkait az ajkára tapasztva szenvedélyesen megcsókolta. Sárkányszelídítőnk egója ettől hirtelen olyan nagyra nőtt, hogy egyből betöltötte a teljes agytérfogatát, kiszorítva onnan minden épkézláb gondolatot. Ha nem így történik, akkor biztosan felfigyelt volna a lány különös viselkedésére. Ehelyett inkább irgalmatlanul kiélvezte a helyzetet.

- Ha! – kiáltott fel diadalittasan, miután alaposan kifulladva elválltak egymástól. – Mindig is tudtam, hogy odavagy értem! Tudtam, hogy nem tudsz nekem ellenállni! Kár, hogy hét évet kellett várnom, hogy újból megcsókolj.

- Mondtam már, hogy nem vagyok oda érted, Weasley! – fújt a lány, és úgy rázta meg magát, mintha valamilyen álomból ébredt volna. – Különben is, mit értesz azalatt, hogy újra, hm? – vágta csípőre a kezét.

- Ugyan már, kár tagadni! – szította tovább a tüzet Charlie. – Már hét évvel ezelőtt is csorgattad utánam a nyálad, és azon a nyáron igenis megcsókoltál, méghozzá az elutazásom előtti éjszakán. Ne merészeld letagadni!

- Milyen mérhetetlenül érdekes, hogy én teljesen másként emlékszem! – vágott vissza Hermione. – Javíts ki, ha tévedek, de szerintem inkább te voltál az, aki folyton utánam koslatott, de sajnos letelt a nyár, mire összeszedted a bátorságod, és végre megcsókoltál. Másnap reggelre pedig nyomtalanul eltűntél, és azóta sem hallottam felőled.

- Aha! Szóval igenis akartad, hogy megcsókoljalak! – szűrte le a lány mondandójából Charlie a számára egyetlen fontos dolgot.

- Nem is! – vágta rá az durcásan.

- De igen! – erősködött Charlie.

- Kapd be a somfát, Weasley! – közölte a lány fennhéjázva, majd eltrappolt a lift irányába.

- Az helyesen "kapd be a fasomot" – kiáltott utána a sárkányszelídítő nevetve, majd zsebre tett kézzel, jókedvűen fütyörészve, Hermione nyomába szegődött.

Miközben a kihalt folyosón a liftre vártak, a lány hidegen bámult maga elé, és úgy tett, mintha a férfi nem is létezne. Bármennyire igyekezett is az a látóterébe kerülni, konokul újból és újból hátat fordított neki. A haragtartás azonban nem volt könnyű úgy, hogy a huncutul kacsingató Magyar Mennydörgő folyton magára vonta a figyelmét.

- Szóval, Granger – szólította meg Charlie végül, hogy megpróbálja oldani a feszültséget -, mi a helyzet azzal a két házimanóval, Simivel és Brekivel?

- Süke és Bóka! – javította ki Hermione türelmetlenül, miközben makacsul a földet bámulta. – Az egyiknek tüzes piszkavasat nyomott a fülébe a gazdája, a másikat pedig félholtra csépelte egy öntöttvas serpenyővel. Végül mindkettőt kidobta az utcára.

- Vajszívű Főgranger Miss pedig otthont adott nekik az ispotály konyháján, ha jól sejtem – vigyorgott Charlie. Szeméből meleg szikrák pattantak, melyeknek tüze átmelegítette a lány testét.

- Valahogy úgy – felelte egyszerűen, s hirtelen minden korábbi sérelmét feledve, visszamosolygott a férfire.

A kellemes és valószínűleg rövid életű tűzszünetet megzavarta, hogy a liftből néhány kórházi pizsamát viselő páciens tántorgott elő, akik egyből rávetették magukat a párosra, és mindent elkövettek annak érdekében, hogy legalább egyiküket arcon csókolják. A támadás elől sikerült a liftbe menekülniük, ami kimondottan bravúros tettnek minősült, tekintve, hogy jelenleg egyiküknél sem volt varázspálca.

A helyzet sajnos a második emeleten sem mutatkozott jobbnak, mint az előcsarnokban. Legalább egy tucatnyi beteg kerengett a folyosón, mint megannyi holdkóros. Néhány kórterembe be lehetett látni a nyitva felejtett ajtón keresztül, így aztán a saját szemükkel láthatták, hogy az ott tartózkodók sem voltak jobb állapotban. Volt, aki fejen állva próbálta megnyalni a nagy lábujját. Mások az egymásra tornyozott ágytálak tetején álldogálva tartottak szónoklatot különböző, létfontosságú témákban, úgymint a doxy tojások rothasztásának legjobb módja, vagy a burgonyagumó keresztezése az ajtófélfával. Néhány vicsort és vigyort leszámítva, Hermionét és Charlie-t többnyire figyelemre sem méltatták a különös transzba esett varázslók és boszorkányok. Áthaladva közöttük mégis úgy érezték magukat, mintha most zuhantak volna bele a nyúlüregbe.

A lány az egyik kórteremben felfedezett a betegek között egy boszorkányt, akit korábban ő maga kezelt, s aki most az egyik ágyon kuporgott állig betakarózva, és rettegve bámulta az őrült sokaságot.

- Mavis, tudja mi történt itt? – szólította meg Hermione az idős asszonyt szelíden.

- Ker-kerge béka meg-megnyalta a nyulacska fülecskéjét – dadogta a hölgy kitágult szemmel. – Ne csókoljon meg senkit, drága! – mutatott reszketeg, madárcsontú ujjaival az őrület szélén álló emberekre. – Hogy az a tesztrál ganajos... – a jóságos, tündér keresztanya külsejű hölgy még időben a szája elé kapta a kezét, hogy megállítsa a hozzá méltatlan durva beszédet, és könnybe lábadt szemmel segélykérően nézett a lányra, majd hirtelen hevesen mutogatni kezdett. – Ne engedje! Ne engedje! – ismételgette feldúltan.

Hermione a háta mögé tekintve látta, hogy Charlie vészesen közel áll ahhoz, hogy a nyelvével kanalazzon ki egy szem cseresznyét egy csinos kis barna ajkai közül.

- Megállj! – rikoltotta éles hangon, és azonnal a férfire vetette magát. – Te meg mit művelsz, te anyaszomorító nőcsábász, mi? – csapta tarkón a fejét mérgesen kapkodó varázslót.

- Fogalmam sincs – vakarta meg az a fülét, miután zavartan körbenézett. – Valamiért erős késztetést éreztem... – hagyta félbe tanácstalanul a mondatot.

- Na persze! – zsörtölődött Hermione, majd karon ragadta Charlie-t, és kivonszolta a kórteremből. – Ne aggódjon, Mavis! Ígérem, minden rendben lesz! – kiáltott vissza távozóban a válla fölött az idős boszorkánynak.

- Granger, feltűnt már, hogy egyetlen gyógyítóval sem találkoztunk eddig – próbálta a vöröshajú varázsló elterelni a figyelmet korábbi szabados viselkedéséről, miközben folytatták útjukat.

- Ja – vakkantott vissza a lány, jelezve, hogy ez az olcsó taktika nála bizony nem vált be, bár titkon be kellett vallania, hogy Charlie megfigyelése helyesnek bizonyult.

A laborhoz érve, a zárt ajtón keresztül kiszűrődő hangzavar szörnyű gyanút keltett Hermionében. A helyiségbe benyitva gyanúja azonnal beigazolódott, egyúttal pedig a hiányzó kórházi alkalmazottak rejtélyére is fény derült.

- Hogy azt a bánatosan csilingelő kakukkos óráját! – hüledezett Charlie Weasley, miután tekintetét végig járatta a színes sokaságon. – Hát ez meg mi a kórság?

- Jó kérdés, Weasley. Igazán jó kérdés – hümmögött Hermione, akinek hirtelen még a szava is elállt.

A kórház összes gyógyítója, gyógyítóinasa valamint ápolója a helyiségben tülekedett, és a tumultustól eleinte nem is lehetett látni, hogy min ügyködnek. Csak a boldog sikongatásokat, tapsikolást és kacagást hallották, tekintve hogy a legtöbben nekik háttal álltak. Végül Charlie megemberelte magát, s ahogy az egy izmos és jóképű varázslótól elvárható, kezébe vette az irányítást. A lányt maga mögé tolva, óvatosan közelítette meg a csoportosulást.

- Áh. – jelentette ki bólogatva, miután az egyik gyógító válla felett sikerült felmérnie a terepet. – Hát ez egészen új értelmet ad a köpkövezésnek.

- Micsoda? – rángatta félre Hermione, mert ő maga is látni szerette volna, hogy mi folyik ott. – Uuuh! Áhhhh! Ez gusztustalan és felháborítóan förtelmes! – rázkódott meg az undortól, miután meglátta a helyiség padlóját elöntő nyáltengerben úszkáló köpköveket. – Köpkő köpő verseny?

- Valóban! – fordult hozzájuk ijesztő vigyorral egy gyógyító, akit Hermione, ezen incidensig, érdemes kollégájaként tartott számon. – Látom te is fellelkesültél! Ugye milyen nagyszerű gondolat? Magamtól soha nem jutott volna eszembe, pedig annyira nyilvánvaló, nem? KÖPkő? Köpő verseny? Egyszerűen zseniális! – lelkendezett az egyébként három diplomával rendelkező kolléga, majd elmélyülten túrni kezdte az orrát.

- Valóban zseniális – jegyezte meg a lány gúnyosan, ámbár enyhén zöld pírral az arcán. Jelenlegi kutatások alapján ugyanis a szarkazmus sajnálatos módon nem gyógyítja a hányingert vagy egyéb betegségeket.

Charlie, látva a közelgő katasztrófát, szerencsére gyorsan elrángatta onnan, mielőtt még bármit is kiüríthetett volna a gyomrából a nem tradicionális módon. Megkerülve a köpkövező társulatot, néhány lépéssel beljebb óvakodtak a helyiségben, csak hogy megbizonyosodhassanak róla, hogy valóban mindenki megőrült. Merészségük meghozta a gyümölcsét, miután két tárolószekrény közé szorulva felfedezték Brecknockot, aki öt kollégájával szemben, verejtékezve igyekezte fenntartani egyre gyengülő pajzsbűbáját.

- Brock! Brock! – próbálta Hermione felhívni magára a gyógyítóinas figyelmét, aki azonban csak hosszas szólongatás után reagált.

- Granger főgyógyító! Hála Merlinnek! Kérem, segítsen, ezek itt mind megőrültek! – könyörgött neki a fiatal varázsló, szinte sírva.

- Hát pálcánk az nincs – nézett össze a lány vörös hajú sorstársával, akit ez az apró tény láthatólag nem zavart, hiszen az időt nem vesztegetve máris megragadott a nyakánál fogva két fenyegetően vicsorgó gyógyítót, és időt sem hagyva nekik, összekoccintotta a kettejük fejét, hogy azok egyből ájultan rogytak a padlóra.

- Látom, Weasley, hogy nem veted meg a nyers erőszakot – jegyezte meg a lány lihegve, miközben könyökével alaposan orrba csapta magát az ispotály igazgatónőjét, Iris Chaunceyt, aki vinnyogva hátrált meg, hogy vérző szaglószervét babusgathassa.

Charlie válaszként mindössze megrántotta a vállát, majd pihenni küldte Brecknock másik két támadóját is, mire a gyógyítóinas megkönnyebbülten rogyott a padlóra.

- Gyerünk, Brock, nem érünk rá henyélni! – rángatta fel Hermione azonnal, akinek csak most tűnt fel, hogy a csetepaté zaja odavonzotta az eddig viszonylag békésen köpkövező társaságot.

- Mindenki szépen ott marad, ahol van! – vette elő ekkor Charlie legjobb sárkányszelídítő modorát, mire a lány engedelmesen megdermedt a hipnotikusan mély férfihang hatására. – Te nem! – sziszegte neki oda a férfi, majd karjánál fogva elkezdte az ajtó felé rángatni.

Így hármasban, hátukat egymásnak vetve, szép lassan araszoltak a kijárat felé, míg mintegy harminc kórházi alkalmazott megbűvölt tekintete követte őket. Amint a trió elérte a biztonságot jelentő ajtót, a tömeg egyből felzúdult, de szerencsére végtagveszteség nélkül kijutottak a laborból, de jól hallották a csapódó ajtóról visszapattanók fájdalmas nyüszítését. Brecknock nem sokat tétovázott, és azonnal lezárta az ajtót, legalább három különböző varázsigével, csak hogy biztosra menjen. Ezt követően sokkos állapotban, remegve ült le a földre. Mivel a folyosón néhány ártatlanul kerengő páciensen kívül jelenleg nem tartózkodott más, így Hermione és Charlie úgy ítélte meg, hogy néhány percnyi pihenő nem okozhat problémát, így maguk is letelepedtek a hatalmas traumát elszenvedett gyógyítóinas mellé. Miután Brecknock visszanyerte lélekjelenlétét, kerestek egy üres vizsgálót, ahol biztonságosan elrejtőzhettek egy időre.

- Még sosem találkoztam ragályos elmebajjal – dörmögött Hermione az orra alatt, és elcsigázottan a falnak dőlt.

- A minta, amit analízisre küldött fel – lehelte Brock. – Azzal kezdődött az egész. Az egyik laborasszisztens véletlenül magára loccsantotta, egy kis idő múltán pedig, a kelésektől eltekintve, ugyanazokat a tüneteket kezdte produkálni, mint Mr Weasley.

- És hogy terjedt el, főleg ilyen gyorsan? Az nem lehet, hogy mindenki érintkezésbe lépett a kotyvalékkal, márpedig amennyire én látom, hármunkon kívül mindenki teljesen megőrült – faggatta tovább Hermione türelmetlenül Brecknockot.

- Nem is – emelte fel a gyógyítóinas a fejét, és kétségbeesett pillantást vetett felettesére. – Nyál útján terjed. Általában amint megkapja valaki, azonnal késztetést érez, hogy továbbadja. Azért mondom, hogy általában, mert mindenkire máshogy hat a kór. A tünetek között szerepel vizionálás, félrebeszélés, hallucináció, a végső stádium pedig úgy tűnik, hogy az alvajárás – mutatott Brecknock az üvegajtón át egy páciensre, aki felemelt karjait maga előtt tartva, csukott szemmel sétált a folyosón.

- George Weasley – hallatott a lány egy dühödt sóhajt -, csak kerülj a kezem közé! Esküszöm, úgy felképellek, de úgy, hogy... hogy nagyon fog fájni! – fogadkozott mogorván.

- Állj be sorba, szivi! – vetette oda Charlie Weasley. – Habár ha elkapom a grabancát, nem sok marad neked. Lehet, hogy most az egyszer úriember leszek, és átadom az elsőbbséget.

- Rendkívül nagyvonalú – jegyezte meg a lány epésen, majd feltápászkodott a földről. – Na és most mihez kezdünk? Pálcája csak Brocknak van, az épületet nem hagyhatjuk el, és fogalmam sincs hogyan állítsam meg a fertőzést...oh. Ó! – szakította félbe váratlanul saját magát, és kétségbeesve nézett két társára.

- Mi az, hogy, "Ó", Granger? Egyáltalán nem tetszik nekem ez az "Ó" – követelt Charlie választ a lány rémült arckifejezése láttán.

- Ha a fertőzés nyállal terjed, akkor mi ketten is megfertőződtünk. Drága Merlin, össze fog zsugorodni az agyam, és vissza fogják venni a diplomáimat! Mind az ötöt. Mihez fogok kezdeni? – sápítozott, mire Charlie hirtelen egészen a sárkánybőr csizmájáig lesápadt.

- El is felejtettem, hogy George arcon nyalt mindkettőnket. – E kijelentésre a gyógyítóinas pálcáját megemelve lassan elhátrált a párostól, s tekintetével már az egérutat kereste.

- Maradjon ott, ahol van, Brock – állította meg Hermione éles hangja, aki töprengve ráncolta össze a szemöldökét. – Ez már legalább két órával ezelőtt történt. Lát rajtam az őrületre utaló jeleket?

- Hm – felelte az inas az állát vakargatva. – Nem, nem többet, mint máskor – tette hozzá elgondolkodva. - Ennyi idő után már mindenféleképpen jelentkeznie kellett volna a tüneteknek. Érdekes, nagyon érdekes – hümmögte.

- Távol álljon tőlem, hogy félbeszakítsam e komoly szakmai értekezést – köszörülte meg a torkát Charlie -, de a korábbi folyosói incidens teljesen normálisnak számít nálad? Vagy a sült babos eset...? – emelte meg a szemöldökét kérdően.

- N-nem, nem hiszem – felelte zavartan a lány.

- Nos hát, korábban én is... khm... tettem néhány dolgot, ami normális esetben nem jellemző rám, és ne felejtsük el, hogy George egyikünket sem kímélte meg a szájnedveitől. – fintorgott a férfi.

- Azt állítja, Mr. Weasley, hogy mindketten őrültek? – kérdezte Brecknock gyanakodva, s a biztonság kedvéért ismét védekező testtartásba helyezkedett.

- Nem, nem állítanám! Ami azt illeti, szerintem teljesen jól vagyok.

- No persze, minden őrült ez állítja – horkantott fel Hermione.

- Granger főgyógyító – szólította meg a gyógyítóinas a lányt óvatosan -, remélem, nem sértem meg, de azt hiszem, hogy jelen körülmények között talán jobb, ha mindkettejüket megvizsgálom.

- Állok elébe, Brock! Csak essünk túl rajta! – emelte fel Hermione a karjait a megadás jeleként.

Miután szabadkezet adtak neki, Brecknock a létező összes diagnosztikai bűbájt kipróbálta kettejükön, de kivétel nélkül mind egészségesnek mutatta őket.

- Tehát, egészen bizonyos, hogy megfertőződtek, mivel közvetlenül érintkezésbe léptek a vírusgazda nyálával, most azonban mégis egészségesnek tűnnek – vonta le a következtetést a gyógyítóinas.

- Igen, igen, de nem is olyan régen még voltak tünetek, amelyek arra mutattak, hogy fertőzöttek vagyunk – felelt a lány töprengve.

- Fogyasztottak valamit azóta, esetleg történt valami különös, a megszokottól eltérő? – érdeklődött Brecknock.

- Ömmm...nem, nem hinném...vagyis megcsókoltuk egymást. – Hermione mérhetetlen zavarba jött, ha visszagondolt saját, korábbi viselkedésére.

- Helyesbítek – okoskodott Charlie -, te csókoltál meg engem.

- Remélm, nem panaszkodni akarsz, sárkányhajcsár – pufogott a lány sértődötten -, így legalább életedben egyszer egy intelligens nő is megcsókolt.

- Igazán kíváncsi lennék, hogy honnan ismered ilyen mélyrehatóan a szerelmi életemet, Granger? – vágta csípőre harciasan a kezét Charlie Weasley, amivel ijesztő módon Mollyra emlékeztette Hermionét.

- Kérem, kérem! – próbálta a gyógyítóinas elejét venni egy kialakulófélben lévő parázs vitának. – Koncentráljunk az előttünk álló problémára, ha lehetséges!

- Rendben, rendben! – vett mély lélegzetet Hermione. – Elképzelhetőnek tartom... nos, egész szokatlanul hangozhat, de talán mégis... – Egy ideig a gondolataiba mélyedve, az orra alatt motyogva járkált fel s alá, szinte meg is feledkezve a két férfi jelenlétéről. – Igen, ez kell hogy legyen! Csak erre tudok gondolni! – kiáltott fel végül lelkesen. – Ide hallgasson, Brock! Amennyiben George valóban megfertőzött mindkettőnket, és a szájnedv cserével hatástalanítottuk a kórt, akkor annak csak is egy oka lehet – nézett a gyógyítóinasra sokat sejtetően, mire az kérdően felhúzta a szemöldökét.

- A nyál, maga a nyál! – kiáltott fel türelmetlenül a lány. – Hát nem érti? A nyál önmagában képes bizonyos kórokozók elpusztítására, nem csak az emésztést segíti elő, hanem egyfajta védelmi rendszer is.

- Már értem! – csapott a homlokára Brecknock, akinek végre leesett az a bizonyos tantusz.

A két szakmabéli összeszűkült szemmel, lázasan töprengve méregette egymást, arra viszont egyik sem vette a fáradtságot, hogy az értetlenül hol egyikre, hol másikra pislogó Charlie Weasley-t felvilágosítsa.

- Khm-hm – próbálta meg a fent említett varázsló felhívni magára a figyelmet. – Sajnálom, hogy megzavartam a nagyságos és főméltóságos Miss Grangert, de igazán nagyra becsülném, ha hajlandóságot mutatna e szerény, ám kiműveletlen sárkányhajcsárt is beavatni a nagy titokba – vetette oda csipkelődve.

- Áh, ugyan, Weasley! Igazán szükségtelen a faragatlanságod miatt szégyenkezned – intézte el Hermione nagyvonalúan egy könnyed legyintéssel. – Igazán megértem, hogy legeltetés közben nincs idő könyvek tanulmányozására – mosolygott bájosan a férfire.

Mint azt bizonyára mindannyian tudjuk, Charlie Weasley talán a legbéketűrőbb varázsló volt egész Angliában, sőt még talán a kontinensen is. Ezen állításra mi sem lehetne meggyőzőbb bizonyíték, mint az a közszájon forgó történet, amit Muriel nénikéje élvezettel mesélt fűnek-fának, amikor csak alkalom adódott rá. Történt ugyanis, hogy Charlie mindössze tizenöt évesen összeszedte minden bátorságát, és randevúra invitálta élete első szívszerelmét. A Weasley-k sajnos már akkoriban sem tartoztak a jómódú varázslócsaládok közé, így csak egy szál virágot tudott vinni a leányzónak, aki emiatt kissé csalódottnak tűnt. Mivel az utolsó pillanatban derült ki, hogy a cipőfűzője valahogy elkavarodott, így édesanyja hamarjában konyhai spárgával és Ginny rózsaszín hajszalagjával pótolta azt, amit mikor a kis hölgy észrevett, kigúnyolta miatta az érzékeny lelkű fiút. A habot a tortára azonban az tette fel, hogy a már akkor is gonosz humorral megáldott ikrek elrejtőztek a szerelmetes párocska közelében, s egy óvatlan pillanatban cserebogarakat szórtak a lány hosszú, szőke hajfonatára, mire az ijedtében sikítozni kezdett és dühösen pofon csapta Charlie-t. Miután a fiú hazatért a katasztrofálisra sikeredett randevúról, csodák csodájára, csak kedélyesen mosolygott.

Hát ennyire volt béketűrő Charlie Weasley. Itt állva azonban, háta mögött a nap bizarrabbnál bizarrabb eseményeivel, előtte pedig az éretlenül pimasz fruskával, olyan hirtelen tűnt el a maradék jó kedélye is, hogy még pislantani sem maradt ideje. Legszívesebben megragadta volna a mélynövésű, ámde annál nagyobb egóval rendelkező nőszemélyt, és addig rázta volna, míg a legutolsó, apró kis szemtelenséget is ki nem rázza belőle, hogy az okoskodó megjegyzéseket már ne is említsük. Ez az érzés olyannyira ismeretlen volt számára, hogy teljesen megrettentette.

- Kutyaharapást szőrivel – magyarázta Hermione a korábbinál jóval visszafogottabban, a férfi arcán átsuhanó felhők ugyanis nem kerülték el a figyelmét.

- Kutyaharapást szőrivel – ismételte Charlie lassan, megfontoltan, miközben igyekezett önuralmat erőltetni magára. – Ugye nem arra gondolsz, amire gondolok, hogy gondolsz? – kérdezte rémülten, mikor végre felfogta a szavak értelmét.

- Attól tartok, hogy kénytelenek leszünk letesztelni az elméletet – bólintott a lány komoran. – A nyállal terjed a kórokozó, ugyanakkor abban van az anyatermészet nyújtotta ellenszer is, ami legyengíti azt. Elméletem szerint, ha most szájon csókolnék egy fertőzöttet, azzal ellenanyagot juttatnék a szervezetébe, mint egy... mint egy... – akadt el hirtelen, mivel nem tudta, mihez hasonlíthatni a módszert, hogy egy varázsló számára is érthető legyen.

- Mint egy védőoltás? – ajánlotta fel készségesen Charlie. – Igen, tudom, hogy mi az a védőoltás – felelte a lány meglepett ábrázata láttán.

- Örömömre szolgál, hogy ezt letisztáztuk – szólalt meg a gyógyítóinas, aki időközben az ajtót résnyire nyitva próbálta felmérni a folyosói helyzetet. – Ugyanis, ha emlékeim nem csalnak, a kórházban jelenleg több, mint százötven beteg tartózkodik. Hozzáadva a személyzet létszámát, szerény számításaim szerint el fog tartani egy ideig, míg Önök ketten végigcsókolják nekünk a kifelé vezető utat.

- Mi az, hogy ketten? – kiáltotta erre kórusban két főhősünk. – Ó, hát persze! – csapott is szinte azonnal a homlokára Hermione. – Brock egyáltalán nem fertőződött meg, ő így csak elkapná a kórt.

- Pontosan! – vágta rá a gyógyítóinas. – Ezen felül szükségünk lesz erősítésre, mivel egymagam képtelen lennék távol tartani a gyógyultakat a fertőzöttektől, és úgy képzelem, hogy Önöktől aligha várhatok segítséget e téren, mivel mások arcának a nyalogatásával lesznek elfoglalva – jegyezte meg kedélyesen, mire a másik kettő alig észrevehetően megrázkódott az undortól.

Így történt végül, hogy rövid tanakodás után mindhárman a konyha felé vették útjukat. Abban végül is egyetértettek, hogy az ott dolgozó házimanókat kell felkérniük nemes céljuk támogatására. A folyosón eközben érzékelhetően szaporodott az alvajárók száma, ami egyrészt megkönnyítette, másrészt megnehezítette a közlekedést. Az alvajáró betegek ugyanis, az eszelősekkel ellentétben, már senkit nem akartak megtámadni, és csak csendesen kerengtek, mint ökörnyál a levegőben. Emiatt azonban kikerülni is nehezebb volt őket, mivel lehetetlenség volt kiszámítani a keringési pályájukat.

Az ispotály konyhája, valamint a személyzet számára fenntartott kantin az alagsorban helyezkedettel, ahová egy eldugott és szűk lépcsősor vezetett le. A még relatív normálisnak mondható, háromtagú brigád egyesével szedte a lépcsőfokokat lefelé, attól tartva, hogy bármely pillanatban rájuk ronthat valaki. Az aggodalom azonban szükségtelen volt, mivel egy teremtett lélek sem járt arrafelé.

- Padam-padam-padam – szüremlett ki a félig nyitott ajtón át a félhomályban úszó folyosóra.

Hermione, aki a felszabadító hadsereget vezette bátran, hirtelen megtorpant, mire a sereg maradék két tagja menthetetlenül feltorlódott mögötte.

- Ó, nem! – jajdult fel Brecknock fájdalmas hangon. – Hát ide is elért az őrület árja! – kezdte el törölgetni izzadt homlokát egy keményített, fehér zsebkendővel.

- Nem is sejtettem, hogy költői vénával is rendelkezik – jegyezte meg a lány szárazon, majd társait a bajban csendre intve, lábujjhegyen az ajtóhoz lopakodott.

A látvány egyenesen a földhöz szögezte, és fagyott mozdulatlanságra késztette, ami rögtön arra ösztökélte társait, hogy szorosan a hátára tapadva, a válla felett kukucskáljanak be a helyiségbe.

A konyhai munkaasztalokata manók a fal mellé száműzték, s a helyiséget most egy hatalmas, bársonyosan fekete versenyzongora töltötte ki.

- ...lépted nyomában halk koppanás – búgta tovább a hang, ami talán nem is olyan meglepő módon, egyenesen a zongora tetejéről jött.

Miután Hermione jobban szemügyre vette az ott érzékien fetrengő alakot, nem tudta visszafojtani a torkán feltörő sikolyt. Az idős boszorkány ugyanis, akinek deresedő haja hosszú hullámokban omlott a hátára, combközépig felhasított fekete talárja alól pedig két, jobb napokatismegélt neccharisnyába bújtatott, ráncos virgács lógott ki, nem volt más, mint Minerva McGalagony.

Bóka, a házimanó, aki eddig átszellemülten csépelte a billentyűzetet, most megszakította a játékot, és rosszalló pillantással fordult az előadást megzavaró betolakodók felé.

- Mégis mi folyik itt, Bóka? – kérdezte Hermione fenyegető hangon, és ügyet sem vetve a morgolódó manókra, akik eddig a zongora köré gyűlve élvezték a mélabús sanzont, kíséretével együtt benyomult a konyhába.

- Hát az öreg nagysága megkövetelte a zongorát – vakarta meg az orrát Bóka. – Mit tehettünk volna? – futtatta végig ujjait még utoljára a billentyűkön.

- Jelenthettétek volna nekem – prüszkölt a lány dühösen – Ez... ez egyszerűen beteg!

- Na ja, nekünk mondja a kisasszony! – felelte a manó kedélyesen. – Azt látta volna, mikor az asszonyság kánkánt járt az asztal tetején, aztán nyakáig dobálta a virgácsait, hogy majd megvakultunk belé.

- Eh! – legyintett a lány bosszúsan, de azért egy pillanatra megrettent a mentális képtől.

Minerva - aki miután előadását rútul félbeszakították, csak üveges tekintettel meredt maga elé -, most csendesen sírdogálni kezdett, majd ugyanolyan hirtelenséggel lecsukódott a szeme, s látszólag mély álomba szenderült. Ám csak egy pillanatig tartott, hogy a zongora tetejéről lecsúszva, egy jó holdkóros módjára, feltartott karokkal kerengeni kezdjen, s ha éppen beleütközött valamibe, hát akkor jól nevelten irányt váltott.

- Ez már a vég – törölgette Brecknock ismét izzadt homlokát. – Azt hiszem, itt az ideje, Mr. Weasley, hogy bevesse a védőoltást – követte tekintetével a vöröshajú varázslót, aki elgyengült térdekkel rogyott le egy háromlábú székre.

- A gyakorlatban valahogy másként fest a dolog, mint elméletben – nyögte ki elzöldülve.

- Vagy ez, Weasley – közölte síri hangon Hermione -, vagy halálunkig kerenghetünk ebben az épületben. A csontjaink az idők végezetéig fognak itt rohadni, hogy az utókor perverz örömére könyveket tölthessenek meg a tanmesékkel arról, hogy miként esett kétszáz varázsló és boszorkány áldozatul a Weasley Tömegmészárló Kórnak – kántálta perverz élvezettel. - A családod pedig örök kárhozatnak fog örvendeni – toldotta meg vészjóslóan.

- Ha már ilyen szépen kérsz – állt fel Charlie vonakodva, mire Hermione egyenesen az éppen arra kerengő Minerva karjaiba taszította.

A férfi mély levegőt vett, majd mindenre elszántan szájon csókolta a Roxfort tiszteletre méltó igazgatónőjét, de jó alaposan, mire az abban a pillanatban ájultan rogyott össze. A vöröshajú varázsló ijedten ugrott félre, Brecknock azonban szerencsére megőrizte lélekjelenlétét, és a matrónát egy asztalra emelve, diagnosztizáló bűbájok tucatját szórta rá.

- Úgy tűnik, tiszta – állapította meg végül megkönnyebbülve.

- Akkor miért nem tér magához? – pánikolt Charlie, aki ruhája ujjával próbálta meg fertőtleníteni a száját.

- A kór valószínűleg megviselte a szervezetét, és kimerült – magyarázta Hermione, miután az egyik manót utasította, hogy a személyzeti szobában helyezze kényelembe egykori mentorát. – Mellesleg felesleges ledugnod a nyelved minden fertőzött torkán, bőven elég, ha arcon csókolod őket – fordult Charlie felé egy kárörvendő mosollyal.

- És ezt csak most mondod? – prüszkölt a férfi, és a konyhai mosogatóhoz lépve azonnali szájöblögetésbe fogott, melyhez segítségül hívta a mosószappant is.

- Elfelejtettem volna? – kérdezte Hermione tettetett csodálkozással.

A helyzetet ismét Brecknock mentette meg, aki mint az egyetlen pálcatulajdonos, ragaszkodott ahhoz, hogy Charlie-t is megvizsgálja, elterelve ily módon a civódók figyelmét. Mivel mindent rendben talált, így ő és Hermione is igazolva látta a kórság gyógyítására vonatkozó elméletüket, és a kis hármas elégedetten tervezgetésbe kezdhetett.

- Vissza kell szereznünk a varázspálcáinkat! – javasolta Hermione, aki szinte impotensnek érezte magát, mióta elvesztette azt.

- Kapjuk el George grabancát! – lelkesedett Charlie.

- Ha jól sejtem, a kettő egy és ugyanaz lesz – jegyezte meg a gyógyítóinas.

- Igaz, igaz – helyeselt erre a lány. – Akkor kapjuk el, vegyük el tőle a pálcáinkat ÉS a Magifixet, azután úgy megcsapom, hogy egy hétig egy irányba fog repülni – dörzsölgette a kezét izgatottan, mire a két férfi felvont szemöldökkel bámult rá. – Vagy csak meggyógyítom – motyogta zavartan, és megvonta a vállát.

- Úgy vélem, az lesz a legjobb, ha külön válunk – javasolta Brecknock. – Mivel jelenleg csak nekem van pálcám, a legjobb lesz, ha Mr. Weasley-vel kettesben George keresésére indulunk, míg Ön megegyezhet a manókkal, és előkészítheti, amire szükségünk lesz.

- Rendben, Brock – bólogatott Hermione helyeslően. – Csak igyekezzenek, ha kérhetem. Ha fülön csípték azt a himpellért, azonnal térjenek ide vissza.

Távozóban a két varázsló kölcsönkért egy szem borsót a konyhai manóktól, akik természetesen szívesen a rendelkezésükre bocsátottak egyet, azzal a megjegyzéssel, hogy nem kell visszahozniuk, akár egész nyugodtan meg is tarthatják, ami valóban nagyvonalú gesztusnak minősült.

- Nos, kedves házimanók – szólt Hermione fennhangon, miután a férfiak elindultak vadász körútjukra. – Szituáció forog fenn – járatta körbe a tekintetét sokat sejtetően.

- Milyen természetű a gyógyítói probléma? – érdeklődött erre Bóka professzionális komolysággal, majd pödörített egyet a bajszocskáján.

Hermione erre rögvest felvázolta a helyzetet, illetve a tervezett megoldást, és hogy miféle segítséget vár a konyhai dolgozóktól. Jelen lévő manók azonban nem kezdtek el izgatottan lelkendezni és éljenezni, mint ahogyan az a manók e nemes házi fajától elvárható lenne, hanem előbb csak halkan, majd egyre hangosabban zúgolódni kezdtek.

- De nem úgy van az, méltóságos főgyógyító! – cincogta valamelyik. – Nekünk az ilyen látens pszichopata hajlamokkal rendelkezők hajkurászása nincsen benne a szerződésünkben ám! Még a babkonzervekkel sem végeztünk, s immáron mindjárt beköszönt a vacsoraidő.

Hermione szívesen rámutatott volna, hogy a világon senki nem lesz, aki hozzápiszkáljon a gusztustalan konzervbabhoz, ha nem lesznek hajlandóak segíteni, de pontosan tudta, hogy Manóföldén nem ez a dolgok menete. Azt viszont legalább a saját bőrén érezhette, hogy hová vezet a varázslények túlzott liberalizálása.

- Rendben, rendben! – tette fel a kezét a megadás jelenként, felvállalva az elkerülhetetlent. – Kivel tárgyalok?

- Hát velem, Granger főgyógyító – lépett elő a sorból egy koros, hajlott hátú házimanó, akinek sárgás-szürkés szakálla a térdét verte, s öltözék gyanánt egy kék-fehér kockás abroszt viselt, amit tógaként csavart a teste köré. – A nevem Melandrosz Koszmosz. Én vagyok a Házimanók Szakszervezete helyi képviseletének főtitkára.

Főhősnőnk minden teketóriázás nélkül belecsapott a húrokba, és két karton lejárt szavatosságú halkonzervvel, egy műanyag babacsörgővel, valamint három tekercs kamillás toalett papírral később elégedetten üthette nyélbe az üzletet. A manók azonnal serény sürgölődésbe fogtak, hogy előkészítsék a terepet, míg hősnőnk egy csésze teával a kezében lerogyott a még mindig háromlábú székre.

Mindeközben Brecknock, Charlie és a borsó szapora léptekkel rótta a kórház folyosóit, hogy behatárolja a kiszemelt alany tartózkodási helyét. Szerencséjükre alig tizenöt percnyi keresgélés után rá is találtak a mentális betegek negyedik emeleti társalgójában, ahol éppen varázslósakkot játszott a rezidens Gilderoy Lockharttal. A két őrült, akiket kisebbségi jogok, a rasszizmus vádjának elkerülése végett, és egyéb politikai okokból a továbbiakban csak bolondnak fogunk hívni, teljesen elmélyült egymás sakkbábuinak mészárlásában, így szerencsére nem is tűnt fel nekik a hirtelen megjelenő veszélyforrás.

Charlie a kommandósokat megszégyenítően professzionális kézmozdulatokkal arra utasította a gyógyítóinast, hogy rejtőzzön el az árnyékban, míg ő maga lassú léptekkel, óvatosan a sakkasztal felé közelített.

- Georgie, öcskös, már mindenütt kerestelek! – szólította meg halk hangon a testvérét, mire az ijedten kapta fel a fejét.

- Nem! – sikította. – Nem megyek vissza! Locki-Licki, kérlek, segíts! – könyörgött a hiú bolondnak, aki nem éppen bátorságáról volt híres, most viszont csodák csodájára egyből felpattant, és egy sakkbábut védekezően maga elé tartva hadonászni kezdett.

- Georgie, Georgie! – dorgálta Charlie született bolond testvérét, miközben egyik szemét a hiú bolondon tartotta. – Nem akarlak visszavinni, ígérem – bizonygatta hazug módon, majd a kezében tartott borsószemet óvatosan az öccse felé nyújtotta. – Nézd, megtaláltam Warwickot. Begurult az ágy alá a kis haszontalan.

- Warwick! – meredt rá üveges tekintettel George, majd legalább ugyanolyan lassan és óvatosan elvette a borsószemet, és ügyetlenül a mellkasához szorította. Azonban miután jobban szemügyre vette, felháborodottan toporzékolni kezdett. – Ez nem az én Warwickom. Becsaptál! Warwick sokkal érettebb volt, és teltebb. Ez a borsó itt túl zsenge, ez nem az én borsóm!

- Dehogyis nem! Nézd meg jobban! – körözött Charlie az öccse körül, hogy eltávolítsa a másik bolondtól. – Csak befizettem egy fiatalító kúrára, hogy megszépüljön. Így tovább lehet veled. Hát nem örülsz? – kérdezte megbántódva, mire George bűntudatosan lehorgasztotta a fejét.

Charlie ebben a pillanatban jelt adott Brecknocknak, aki rejtekéből előugorva, pálcájából egy hálót lőtt George-ra, minek következtében az összegabalyodott végtagokkal landolt a földön. Lockhartot a történtek olyannyira felizgatták, hogy megvadulva Charlie-ra vetette magát, aki azonban egy jól irányzott ökölcsapással egyből leterítette őt. Miután George-ot megmotozták, előkerült a két eltulajdonított varázspálca, egy ezüst kiskanál, három elefántcsont gomb, valamint a rózsaszín Magifix, amit Charlie azonnal hasznosított, úgy, hogy jó alaposan körbetekerte vele öccsét.

Ezek után már minden úgy ment, mint a karikacsapás. A most már készséges házimanók a kórház minden pontjáról összeterelték a fertőzötteket, majd rájuk zárták az ajtót. Ezek után előkészítették az elérhető kórtermeket a gyógyultak fogadására, végül pedig egy ötliteres kancsóban mentolos szájfertőtlenítő folyadékot készítettek hőseink számára, akik megadva magukat a sorsnak, engedelmesen várakoztak a zárt ajtóknál. A lány megtöltött két öblös poharat a hűtővíz kinézetű folyadékkal, majd az egyiket a sárkányszelídítő felé nyújtotta.

- Fenékig! – emelte meg a saját poharát, és jól meghúzta annak tartalmát.

A manók ezek után egyesével engedték ki az őrjöngőket, hümmögőket, alvajárókat és cigánykereket hányókat, akiket nemtől függően hol Charlie, hol pedig Hermione csókolt arcon. A nemek szerinti elkülönítésre valójában csak azért volt szükség, hogy Anglia két jelenlegi hőse ne érezze magát feszélyezve.

A betegeket ezt követően egy gyors diagnózis után a házimanók elhelyezték valamelyik kórteremben, s így közös erővel röpke három óra alatt sikerült felszámolni a fertőzést. Charlie még utoljáraellenőrizte öccse állapotát, akit a többi páciens között helyeztek el, majd kisétált a kórteremből, és kimerülten rogyott le a fal tövében ücsörgő hősnőnk mellé.

- Áh, azt hiszem kisebesedett a szám! – nyögte a lány, fájó ajkait tapogatva, mire a férfi egy kimerült sóhajt hallatott.

- Charlie, Charlie! – hallatszott a kórterem zárt ajtaja mögül a panaszos nyüszítés. – Megtanultam a leckét, esküszöm! Most már igazán elengedhetsz!

- Mit csináltál vele? – nevetett fel a lány.

- Óh, hát csak megkínáltam a saját orvosságával – vonta meg a vöröshajú varázsló a vállát, és elégedetten gondolt öccsére, aki jelenleg egy hálóba burkolva, rózsaszín ragaccsal szorosan a kórházi ágyhoz kötözve várta a sorsát, amire, ha neki volt beleszólás, még nagyon sokáig kellett várnia.

Egy ideig mindketten csak ültek, szótlanul maguk elé meredve, és élvezték a nyugalmat. A házimanók mostanra minden beteget elhelyeztek, Brecknock visszavonult a személyzeti pihenőbe, a manók pedig a konyhába konzerveket nyitogatni.

- Nem tudom meglátogatni édesanyámat – közölte a lány váratlanul, korábbi beszélgetésükre utalva, csak hogy megtörje a hirtelen beállt csendet. – Sose találtam meg a szüleimet.

- Nem vagyok nagy nőfaló, csak egy mugli román lánnyal jártam, aki aztán elhagyott egy másik mugli... lányért. Meg aztán volt néhány kaland itt-ott – felelte Charlie közömbös hangon.

- Miért csókoltál meg? – kérdezte Hermione csendesen.

- Csak muszáj volt.

- És miért tűntél el? – lehelte most már alig hallhatóan.

- Mert csak tizennyolc voltál, és egy világ választott el tőled - felelte a férfi lehunyt szemmel.

- És mi változott? – kérdezte a lány rövid töprengés után, mire Charlie alig láthatóan elmosolyodott.

- Már huszonöt vagy, engem pedig épp most neveztek ki a Walesi Nemzeti Sárkányrezervátum szakmai igazgatójává. Azt hiszem, egy időre George-nál ütök tanyát, végtére is valakinek rajta kell tartania a szemét. Te, Granger – fordult most Charlie a lány felé – volna kedved meginni velem valamit, ha kijutunk innen?

- Hogy aztán édesanyád rögtön elkezdje tervezni az esküvőt? – csipkelődött Hermione.

- Sajnálnád tőle ezt a kis örömet? Aztán meg lehetne egy fél tucat bozontos, barna és vörös hajú gyerekünk – vetette fel a férfi.

- Még mit nem, legfeljebb kettő, ebből nem engedek! Nem vagyok tenyészkanca – méltatlankodott a lány, miközben kitartóan próbálta homlokából kisöpörni az izzadságtól odatapadt hajat.

- Kettő az épp elég – jött a békés beleegyezés.

- Nem bánom, Weasley – sóhajtott fel Hermione megadóan -, de figyelmeztetlek, hogy az első randevún nem csókolózom...

És kedves Olvasóm, így végződött Hermione Granger nagy, sorsfordító napja, mely meghatározta élete hátralévő részét. A Sors istennőjének köszönhetően estéi innentől kezdve a magányos borozgatás helyett szerelemmel, Walesi Zöldsárkány bébik pátyolgatásával, s végül a saját gyermekei kacajával teltek meg.

Történetünk tanulsága, hogy a Sors folyton itt ólálkodik körülöttünk, hogy egy óvatlan pillanatban összekuszáljon mindent, és a feje tetejére állítsa életünket. S habár kivédeni aligha tudjuk, az bizonyosan nem árthat meg, ha időnként egy-egy pillantást vetünk a hátunk mögé. Én mindenesetre így fogok tenni.

Szerzői megjegyzés: A Harry Potter világ természetesen nem az én tulajdonomat képezi. A karaktereket csak kölcsönvettem, anyagi hasznom nem származik a történet megírásából.