A délelőttöt viszonylag nyugodtan vészeltük át. Bella csak időnként jajgatott és hánykolódik, bár gyanítottam, hogy ennek nem a fájdalom csökkenése, hanem a kimerültség az oka. Adtam neki fájdalomcsillapítót, egyet reggel, egyet délben, de a második után már gyanítottam, semmit nem segít neki.

Időnként most is a homlokán nyugtattam a kezem, pedig a bőre lassan kihűlt. Ennek ellenére úgy tűnt, az érintés erőt ad neki, és én minden lehetséges módon szerettem volna csökkenteni a fájdalmát.

Egész délelőtt vártam Jacobot, hogy a fenyegetésének megfelelően megjelenjen, de nem jött. Két dologra tudtam gondolni. Az egyik, hogy a falka alfája megtiltotta neki, hogy meglátogasson minket, és még nem talált módot arra, hogy megszökjön, a másik pedig az, hogy saját maga sem akarja már látni a lassan teljesen átalakuló Bellát. Szerettem volna hinni, hogy csupán az első az igaz, holott az a verzió sem könnyítette volna meg túlságosan a helyzetünket.

Aztán a délután folyamán egy másik gondolat is megfogalmazódott bennem. El kellene mennem vadászni… nem kifejezetten saját magam miatt, sokkal inkább Belláért. Hisz, úgy sejtettem, ha magához tér, valószínűleg az első gondolatai között szerepel majd, hogy szomjas. És a házból nem vihettem ki. Legalábbis egyelőre. Amíg nem tudtuk, mi vár ránk odakint. Hisz hiába mögöttem a több, mint háromszáz év tapasztalat, egy falka vérfarkassal szemben még én sem tudnám megvédeni. És ha meglátja őket, Bella is elvesztheti a fejét, ami csak még több konfliktust szül köztünk és a falka közt. Ebből kifolyólag egy rövid ideig jobban járunk, ha én szerzek neki vért.

Mikor Bella túljutott egy közepes erősségű rohamon, úgy gondoltam, egy fél órára magára hagyhatom. Amiatt még nem kellett aggódnom, hogy ő hülyeséget csinál, hisz másnapig még nem lesz képes felkelni, viszont a házat gondosan bezártam, hogy ne juthasson be senki. Féltettem Bellát, főleg, hogy tudtam, a farkasok rá pályáznak.

Éppen ezért nem is mentem messzire, és nem is válogattam. Az első utamba akadó két nyulat elkaptam, és valóban egy fél órán belül már otthon is voltam. Tudtam, hogy ez nem tart ki tovább néhány napnál, de nem mertem Bellát sokáig őrizetlenül hagyni.

Mikor hazaértem, Bella még mindig csendesen feküdt az ágyán, csak akkor kezdett nyöszörögni, mikor már visszaértem a dolgozószobámból, ahol biztonságba helyeztem a zsákmányomat.

Leültem mellé, és megfogtam a kezét, ami már hideg volt és kemény, mint az enyém, de én nem éreztem hidegnek, pont azért, mert hasonlóvá vált hozzám.

Már csak pár óra, gondoltam. Holnap reggelre vége lesz.

Jacob késő este érkezett meg. Félénken állt az ajtóban, mikor kinyitottam, és csak némi unszolásra volt hajlandó beljebb jönni. Nagyon utálhatta a szagunkat, mert többször is elhúzta a száját, mikor belépett.

Megállt tisztes távolságban Bellától, és kifejezéstelen arccal figyelte. Én azonban nem dőltem be neki. Voltak bizonyos elképzeléseim arról, milyen viharok dúlhatnak a lelkében. A kandalló párkányának dőltem, és a pillantásom időnként vándorolt közöttük.

- Hogy van? – nézett rám végül.

- Most egy kicsit megnyugodott. A nehezén már túl van. Reggelre…

- Reggelre már… vámpír lesz – mondta nagyot nyelve.

- Igen.

- Miért hagyta magára? Éreztem a szagát az erdőben! – dörrent rám dühösen, de tudtam, hogy csak a saját tehetetlenségét zúdítja a nyakamba. Nem sértődtem meg, inkább próbáltam kíméletesen, de érdemben válaszolni.

- Még néhány napig nem szeretném Bellát kiengedni a házból. De ennek ellenére innia kell. Mikor felébred…

- Ne folytassa! – fojtotta belém a szót sápadtan. – Nem akarom hallani!

- Jacob – néztem rá megértőn – gyere, ülj le!

Magam is helyet foglaltam az egyik fotelban, és kisvártatva, bár kelletlenül a fiú is követte a példámat.

- Elmondod, hogy milyen a hangulat nálatok?

- Kritikus – mondta, le sem véve a szemét Belláról. – Én figyelmeztettem magát… a többieknek Bella már nem több, mint egy vámpír. Nem fogják eltűrni, hisz fiatal, kiszámíthatatlan. Nem fogja tudni betartani az egyezséget. Sam… aggódik az emberekért.

- Tudom – bólintottam rá. - Nem is vetem a szemére. De vigyázni fogok Bellára. Vállalom érte a felelősséget – biztosítottam.

- Samnek ez kevés. Azt akarja, hogy tűnjenek el innen, minél hamarabb.

- Jacob… még egy hétig legalább… sehova sem tudok menni Bellával. A falkád csak a környéket félti, de nekem gondolnom kell az útra is. Itt még mindig jobban tudom kontrollálni, mint bárhol máshol. Itt távol vagyunk a lakott területektől.

- Ezt én is mondtam Samnek. De ő csak a törzs érdekeit látja, semmi mást. Még nem szabott határidőt, de amilyen hangulatban van… én nem adok magának két hetet.

- Két hét… - sóhajtottam. – Nem lesz könnyű. De ha azt mondjátok, hogy takarodjunk innen, meg fogjuk próbálni. Kockázatos, de nem tehetem kockára a megállapodásunkat. Szükségünk lehet még erre a helyre. Majd figyelek Bellára az úton.

- Nem akarom, hogy Bella elmenjen! A francba! – csap a fotelje karfájára. – Nekem kellett volna a vezérnek lennem – pattant fel, és róni kezdte a köröket a szobában.

- Még jobban szétszakadnál, Jacob – szakítottam félbe, mire döbbenten nézett rám. – Gondolj csak bele! Még inkább felelős lennél a népedért! Neked kellene kimondanod az ítéletet, és te sem dönthetnél máshogy, mint Sam.

- De igen!

- Nem, Jacob, és ezt te is tudod! Egy újszülött vámpír előtt nem a megállapodás pecsétje lebeg, hanem a tűz, ami égeti a torkát.

Megtorpant, és hitetlenkedve csóválta a fejét. – El akarja vinni tőlem Bellát… de én nem fogom hagyni!

- Jacob… - sóhajtottam megint. Láttam rajta, hogy saját maga sem tudja, mit akar. Egyik végletből csapódott a másikba. – Nem akarom elvinni Bellát. Mint már mondtam… nekünk itt lenne a legjobb, még jó ideig. Praktikus és biztonságos. Biztonságosabb, mint bárhol máshol. Bármit megadnék, hogy itt vészelhesse át ezt a kezdeti nehéz időszakot. Ami pedig azt illeti, hogy tőled akarom elvinni Bellát… Bella nem egy kiló kenyér, amit adunk-veszünk egymás között! Ti ketten Edwarddal… vagy akár vámpírok és vérfarkasok… Önálló akarattal rendelkezik, még vámpírként is, el fogja tudni dönteni, hogy mit akar. Egy szóval sem fogom befolyásolni, de cserébe téged is erre kérlek. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy nem fog a szükségesnél tovább maradni. Egyrészt nem akarja veszélyben tudni az apját, másrészt nem akar veletek rosszban lenni. Ha itt marad, előbb-utóbb egymásnak estek.

- Ugyan honnan tudja, hogy Bella mit akar?

Csak megcsóváltam a fejem, de válasz nélkül hagytam az amúgy is költői kérdést. Honnan is tudhatnám? Onnan, hogy próbálok szemellenző nélkül gondolkodni, vele ellentétben. És onnan, hogy ismerem ezt a kislányt. Talán jobban, mint ő és a fiam együttvéve. Figyeltem, amióta csak felbukkant a fiam életében. Egyetlen vágya van, mindig, mindenkinek a legjobbat tenni. A kedvében járni mindenkinek, még akkor is, ha ettől darabokra szakad. Ez a kettősség mindig is jellemezte az életét. Hisz nem volt könnyű egyszerre megfelelni az anyjának és az apjának. Később a fiamnak és Jacobnak… aztán a vámpíroknak és a vérfarkasoknak… ő mégis minden helyzetből próbálta a legjobbat kihozni.

- Mi lesz, ha Bella felébred? – tett fel végre Jacob egy normális kérdést.

- Sok mindent meg kell majd beszélnünk – töprengtem el magam is a holnapi napon.

- Azt is elmondja neki, amit én mondtam?

- Joga van tudni. Tudnia kell, mi vár rá. Tudnia kell, hogy nem maradhat sokáig. Jacob… megkérhetlek… miatta – pillantottam Bellára, hogy legalább azzal hathassak rá, hogy a lány érdeke – értesíts minket időben, ha… bármi van. Ha Sam valami elkeseredett lépésre szánnál el magát. Ha Bella veszélyben van… el kell vinnem.

- Ha tudok… ha tudok, szólok. De Sam árgus szemmel figyel. Biztos vagyok benne, hogy most is utánam jött. És most megyek. Nem szabadna itt lennem.

- Csak még egy dolog, Jacob… mit gondolsz te?

- Nincs már sok keresnivalóm itt. Bellának nem rám van szüksége, hanem magára.

- Nem, nem rám lenne – csóválom meg a fejem szomorúan.

- Az a… - önti el a düh újra a fiút, de aztán inkább elharapja. – Ne engedje azt a vérszívót a közelébe!

- Jacob, én sem vagyok különb… ugyanolyan vámpír vagyok, mint a fiam. És bármennyire nem akarod hallani, már ő is – pillantok Bellára.

- Akkor sem akarom, hogy újra Edward közelébe kerüljön! Épp elég fájdalmat okozott már neki az a dög! Tudja, milyen állapotban volt Bella hosszú ideig, mikor elmentek? Mikor az a szemét eldobta magától?

Erre nem tudok mit mondani. Igaza van. A fiam törte össze ennek a kislánynak a szívét, és csak remélhetem, hogy valaha is egész lesz újra. Én mentem el utoljára, így pontosan tudtam, milyen csatateret hagyunk magunk mögött, aminek ez a kislány az egyetlen áldozata.

- Akkor is mi tudunk a legjobban vigyázni rá – csóváltam meg a fejem.

- Maga. Csak maga. Magában bízom.

Meglepett, hogy ezt mondja, de azért örültem neki. A sok évszázados áldozatos munka, az önfegyelem legalább ennyit ért. Egy vérfarkas megbízik bennem. Apróságnak tűnhet, de mégsem az .

- Vigyázni fogok rá, Jacob – ígértem neki, mire bólintott.

- Rendben. Ha valamit tudok, értesítem – mondta még, majd minden további szó nélkül kilépett az ajtón.

Sóhajtva néztem utána, és elgondolkodtam a viselkedésén. Vajon a rajongása, a ragaszkodása Bella iránt valóban egy csapásra eltűnt, most, hogy a lány átváltozott? Ennyit számít, hogy Bella ember vagy vámpír? Ennyit érnek az érzései? Vagy csupán játszani akarja a keményfiút, és ezzel leplezi, hogy ő is ki van borulva? Vagy egyszerűen csak a társai telebeszélték a fejét? Nem tudtam eldönteni, melyik lehet az igaz, és úgy döntöttem, egyelőre van fontosabb dolgom is, mint ezen filozofálni.

Késő éjszaka volt már ekkor, így gyanítottam, hogy néhány óra csak, és Bella magához tér. A fájdalma már nem volt elviselhetetlen, csendesen pihent vagy egy órán át, és ez idő alatt azon próbáltam töprengeni, mi lenne a legfontosabb, amit holnap át kell beszélnünk. Ezer dolog lett volna, de időnk volt bőven, és nem akartam már az első percekben még jobban megijeszteni, mint ahogy a helyzet maga is megijeszti.

Furcsa, mennyire átalakul az idő szerepe, ha az ember vámpír lesz, de úgy elgondolkodtam, hogy a következő éber pillanatomban már láttam az első, fák között felbukkanó napsugarakat.

Bella lassan kinyitotta a szemét, de láttam, rajta, hogy még nincs teljesen magánál. Erőt kell gyűjtenie ahhoz, hogy a gondolatai is kitisztuljanak. Ennek ellenére a fotelból átültem mellé, és megfogtam a kezét.

- Semmi baj, kislány! Pihenj még! Itt vagyok melletted.

Bella engedelmesen lehunyta a szemét, anélkül, hogy akár egy pillanatra rám nézett volna. Innentől kezdve egyetlen pillanatra sem hagytam magára, hisz bármikor teljesen magához térhetett.

Dél fele közelíthetett az idő, mikor Bella kinyitotta a szemét, és azzal a lendülettel fel is ült.

- Bella, nyugodj meg! – fogtam meg a két karját. – Itt vagyok veled! Nincs semmi baj!

Néhány pillanatig még riadtan rebbent a szeme ide-oda, míg végül megállapodott rajtam.

- Carlisle… - sóhajtott, majd olyan váratlanul ölel át, hogy kis híján ledöntött a lábamról. Hiába, pillanatnyilag ő volt az erősebb. Ennek ellenére viszonoztam az ölelését, és megnyugtatón simogattam a haját, hogy ezzel valahogy segíthessek neki magára találni. Néhány perccel később éreztem, hogy a pattanásig feszült izmai kicsit engedtek, majd elhúzódott tőlem

- Mi történt? – kérdezte halkan, mire lesütöm a szemem, de ő megrázta a fejét. – Nem… azt értem… Felfogtam, hogy már én is… De mi történt Laurenttel? – néz rám mélységes rémülettel a szemében.

- Laurent? - néztem rá döbbenten. – De hát ő… elment Tanyáékhoz, és úgy tudtam…

- Nem ment el. Vagyis visszajött… és… Időnként csal… ahogy ő mondja. De ha itt van a környéken - nézett ki rettegve az üvegfalon át az erdőbe -, senki nincs biztonságban! És én… hogy… hogy élhettem túl?

- Nyugalom, kislány! Laurent miatt már nem kell aggódnod! A farkasok elkapták.

- Farkasok? – néz rám értetlenül, amiből leszűröm, hogy semmit nem tud az egészről.

- Vannak bizonyos… - kezdtem volna bele a magyarázatba, de láttam, hogy Bella nehezen nyel. Lángolhat a torka… tudom, mit érez, így tudom, hogy sokkal fontosabb dolgunk is van, mint a farkasokról csevegni. – Szomjas vagy? – cirógattam meg az arcát.

Hevesen megrázta a fejét, és láttam a szemén, hogy minden erejével elfojtaná az ösztöneit. Én is ezzel próbálkoztam annak idején, éppen ezért tudom, hogy reménytelen vállalkozás. Gyötörheti magát, de csak addig, míg a szomjúságtól végképp elveszti a fejét. Semmi értelme.

- Bella, semmi baj, ez teljesen normális – húztam magamhoz, mire újra átölel. – Most ébredtél, tudom, hogy éget a szomjúság. Egyetlen percre magadra hagyhatlak?

Tétován bólintott, majd elhúzódott tőlem.

Egyetlen szempillantás alatt termettem az irodámba, és egy pohárba töltöttem a Bella számára előkészített vért, aztán máris ott ültem mellette újra.

Pontosan be tudom határolni azt a pillanatot, mikor Bella megérezte a vér szagát, mert felizzott a szeme. Leültem mellé, és a kezébe adtam a poharat. Hihetetlen módon uralkodik magán. Egy pillanatra nézett csak rá, majd visszanézett rám.

- Milyen…?

- Nyuszi – mosolyogtam rá halványan.

- Hm… szegény nyuszi – tűnődött el. – De ettől én is nyúlszívű leszek?

- Mire gondolsz? – néztem rá értetlenül.

- Csak arra, hogy mindannyian hasonlítotok a… arra az állatra, aminek a vérét legjobban szeretitek.

- Ezt majd bővebben is kifejtheted, de most idd meg – szorítottam a kezét a pohár köré.

Sóhajtott, de már láttam rajta, hogy az ösztönei lassan átveszik felette az uralmat. Lassan a szájához emelte a poharat, majd végül pillanatnyi gondolkodás nélkül kiitta az egészet, és visszaadta a poharat.

Letettem az asztalra, és gyengéden felemeltem a lehajtott fejét. – Jobb egy kicsit? – csak bólintott. – Rendben. Akkor most elmesélheted, hogy mire gondoltál az előbb.

- Csak arra, hogy… megfigyeltem, hogy tényleg rendelkeztek olyan tulajdonságokkal… külső és belső… gondolj csak bele – tűnődött el, és örültem, hogy egy kicsit elterelődik a figyelme – Emett kedvence a medve, és nézz csak rá! Nem a medve az, ami először eszedbe jut róla? Nagydarab, erős, és hát esze is annyi van – mosolyodott el halványan, de aztán komolyságot, sőt érzéketlenséget erőltetett az arcára. – Edward pedig a hegyi oroszlánt szereti… és nézz rá… a bozontos, bronz sörénye, a mozgása… tiszta oroszlán – rám nézett, hogy ne is kelljen tovább Edwardról beszélnie, ami láttam, hogy nehezére esik, így nem erőltettem. – És te? Te mit szeretsz?

- Próbáld kitalálni – mosolyogtam rá. – Ha igaz a teóriád, rá fogsz jönni.

Erősen tűnődött, többször is végigmért, mire elmosolyodott.

- Nem is tudom – nézett rám félrebillentett fejjel. – Talán valami nagymacskafélét tudnék hozzád is elképzelni, de nem oroszlánt, semmiképpen sem. Gepárd… tigris… talán párduc.

- Hópárduc – bólintottam rá egy halvány mosollyal. – De miből is vontad le ezt a következtetést?

- Csak megfigyeltelek – viszonozta a mosolyomat. – A végtelenül finom, kecses mozgásodat, azt, hogy sokkal rugalmasabb vagy a többieknél, és a mindig éberen figyelő arany szemedet… de a közelben nem is élnek ilyen állatok – nézett rám kérdőn.

- De Alaszkában igen. Legalábbis onnan már közel vannak.

- Szóval, mikor ott éltél Tanyaékkal…

- Az az igazság, hogy hosszú életem során volt lehetőségem néhány ínyencséget kipróbálni.

- Értem. De…visszatérhetnénk… arra a témára, amit félbehagytunk? – nézett rám aggodalommal a szemében. – Valami farkasokról kezdtél mesélni.

- Egészen pontosan vérfarkasokról.

- Micsoda? – rémült meg még jobban.

- Vannak bizonyos indián törzsek, amik a génjeikben hordozzák a képességet.

- Indiánok? A Quileute-ok? – meresztett nagy szemeket.

- Igen.

- Ez sok mindent megmagyaráz – csóválja a fejét még mindig hitetlenkedve. – De eddig nem… eddig sosem vettem észre, hogy bármi…

- Mert csak nemrég tértek vissza. Köszönhetően annak, hogy… mi is visszatértünk.

- Ezt nem értem.

- A vámpírok és a vérfarkasok ősi ellenségek. Pontosabban a farkasok tekintik feladatuknak, hogy védelmezzék tőlünk az embereket, így ők tartják magukat az ellenségeinknek.

- De ti… mi… nem bántunk senkit.

- Ezért jött létre a megállapodás köztem és az egykori törzsfőnök között, hogy ez így is maradjon. De a génjeinek senki nem tud parancsolni. Visszatértünk, és ez a törzs fiaiból újra előhozta a farkast.

- És teliholdkor átváltoznak és üvöltenek a holdra?

- Bármikor átváltoznak, mikor szükségét érzik. Amikor úgy érzik, egy vámpír fenyegeti a közösségüket, az embereket.

- De akkor… engem miért hagytak életben?

- Az… egyikük megmentett. Míg a többiek Laurent elpusztításával voltak elfoglalva, visszaszökött érted és elrejtett.

- Egy vérfarkas? – nézett rám újfent döbbenettel. – De hát miért? Ha az a dolguk, hogy elpusztítsanak bennünket… a népük érdekében… akkor engem miért nem?

- Nem jössz rá, Bella? – néztem rá egy szomorú mosollyal. – Pedig annyira egyszerű.

Eltűnődött, majd ha lehetséges lett volna, még jobban elsápadt volna. – Jacob… - sóhajtotta a nyilvánvaló igazságot.

- Pontosan. Egy barlangba menekített, és felhívott engem.

- És te iderohantál?

- Igen.

- Köszönöm – szorította meg a kezem.

- Melletted a helyem. Ha tudok, segítek. Már persze ha te is szeretnéd. Természetesen a jelenlétem, a segítségem nem erőszak. Ha szeretnéd, élheted a saját életed.

- Szükségem van rád, Carlisle – nézett rám ijedten. – Szükségem van a segítségedre.

- Itt leszek, Bella, megígérem. Bár…

- Bár?

- Nem téged akarlak magadra hagyni, nem kell félned. Sosem tennék ilyet. Csak nem tudom, meddig maradhatunk itt.

- A farkasok miatt?

- Igen.

- El akarnak űzni minket?

- Ne vedd személyeskedésnek, Bella. Nem ellened vannak…

- Csak a vámpír ellen, ami lettem.

- Igen.

- De én nem bántanék senkit. Nem akarok bántani senkit.

- Tudom. De őket erről nem tudnád meggyőzni. Tudják, hogy egy újszülött vámpír kiszámíthatatlan. De talán egy kis időt adnak nekünk, hogy összeszedjük magunkat. Nagyon szeretném, hogy így legyen. Viszont szemmel tartanak bennünket, ezért nagyon óvatosnak kell lennünk.

- Ezért nem… ezért nem mentünk… vadászni?

- Nem akartam, hogy baj legyen. Nem akartam, hogy félreértsék. Ők is fiatalok, legalább annyira kiszámíthatatlanok, mint te.

- Carlisle, én nem akarlak bajba keverni. Olyan sok gondot okozok neked…

- Ugyan, Bella. Tudod, hogy ha módomban áll, segítek.

- Olyan jó vagy – szorítja meg a kezem hálásan.

- Dehogy – hárítom el. – Csak én is átmentem ezen, amin most te, és ha egy kicsit is segítek azzal, hogy megosztom veled a tapasztalataimat, akkor megteszem.

- Köszönöm, Carlisle – hajtja le a fejét szégyenlősen. – Sok veszélyt és nehézséget vállalsz értem. Szembeszállsz a farkasokkal, és… a családodat is odahagytad. Biztosan hiányzik Esme.

- Az elmúlt három napban nem volt időm ezen gondolkodni – vontam össze a szemöldököm. – Egy kicsit igen. De túl leszünk ezen az időszakon, és utána könnyebb lesz. Majd később megbeszéljük, hogy tervezed a jövődet. Egyelőre elég, ha azt tudjuk, mit várhatunk a farkasoktól a következő napokban. Jacob azt ígérte, hogy tájékoztat bennünket, amennyiben lehetősége van rá. A többin ráérünk akkor gondolkodni.

- Rendben. Carlisle…

- Igen?

- Egy kicsit… szeretnék egyedül maradni.

Sóhajtottam, mire megfogta a kezem.

- Nem fogok elfutni, ígérem.

- Jobban is teszed. Gyanítom, többen is rohangálnak a ház körül. Időnként erre hozza a szagukat a szél.

- Itt leszek – ígérte újra. – Csak… át kell gondolnom dolgokat.

- Tudom. Rendben. Ha szükséged van rám, ha bármi kérdésed van, csak hívj! Fent leszek – öleltem át még egy pillanatra, majd magára hagytam.

Felsuhantam a lépcsőn, de a tetején megtorpantam, és visszanéztem rá. Visszafeküdt az ágyra, és innen láttam, ahogy a gondjai, az aggodalma elfelhőzték a homlokát. Nem borult ki annyira, mint vártam, legalábbis látszólag. A legkeményebb kérdéseket távol tartotta magától, és most még képes volt rá. Nem sokáig maradhat így. Hamarosan fel fogja tenni a kérdést, hogy hol van Edward, és hogy most akkor hogyan tovább. Hisz ha eljön velem, akkor előbb-utóbb elkerülhetetlenül találkozni fognak. Ha pedig nem, akkor egyedül kell szembenéznie azzal a tengernyi nehézséggel, amitől most kimondhatatlanul fél. Megértettem az érzéseit, és azt is, hogy egyelőre elhárítja őket. Volt még egy kis időnk, hogy szembenézhessünk velük.

És azt is tudtam, hogy most valóban jobb lesz, ha egy kicsit magára hagyom. Azon nem tudom átsegíteni, hogy önmaga szembenézzen a történtekkel. Kemény lesz neki, de ez az ő harca. És itt leszek, ha valóban szüksége lenne rám. Hisz elég, ha csak suttogja a nevem, bárhol vagyok a házban, meghallom, és egy pillanat alatt mellette lehetek. Ezzel a gondolattal még sóhajtok, és végül felmegyek az emeletre, hogy a szobámban én is pihenjek egy kicsit.