Másnap reggel az óra sivítására ébredtem. Némileg korainak éreztem a jelzést, de mivel elég későn feküdtem le, valószínűleg ennek köszönhettem ezt az érzést. Lényegében csukott szemmel botorkáltam ki a szobámból. Általában ez balesetmentesen szokott lezajlani, de valami különös okból kifolyólag most sikerült kétszer is majdnem hasra esnem.
Furcsálltam volna a dolgot, ha valóban ébren lettem volna. Viszont tökélyre fejlesztettem az alvajárást, így rendületlenül folytattam utamat. Kiérve sem a megszokott elrendezés fogadott, viszont lassú csoszogásomnak köszönhetően nem kenődtem fel a falra, csak éppen meggátolt haladásomban. Egy idő után azért feltűnt, hogy nem haladok semerre sem. Ennek hatására muszáj volt résnyire kinyitnom szememet, és amint megláttam a célt, már vissza is zökkentem az ébren alvás állapotába.
Miután annyi nehézségen átverekedtem magamat, igazi megkönnyebbülés volt a vécécsésze elé állni. Matatni kezdtem a boxeremnél, de különös, selymes anyagot éreztem ujjaim között.
Mi a fene? – merült fel bennem végre az első tudatos gondolat.
Habár korán reggel nem volt szokásom szórakozni magammal, egyre nagyobb hévvel tapogattam magamat. Végül kénytelen voltam ráébredni: egy lényeges rész hiányzik rólam.
Nincs meg! – hasított belém a felismerés.
Ennek hatására totálisan felébredtem, mintha egy vödör jeges vízzel öntöttek volna nyakon. Sürgősen leellenőriztem most már nyitott szemmel is az alsóbb régiókat. Először a rózsaszínre festett lábkörmöket vettem észre, aztán utána egy női sikolyt hallattam a férfias üvöltés helyett. Gyorsan véget is vetettem ennek, mert legyek bármi is, azért még Malfoy vagyok. A tükörhöz siettem, és képmásomat meglátva nem sok választott el attól, hogy olyat tegyek, amire megboldogult apám nem lett volna büszke.
– Nyugi, Draco! Ez csak egy nagyon rossz álom – közöltem higgadtan a tükörképpel. – Becsukod a szemed, és mire újra kinyitod, kiderül, hogy mindez a fantázia szüleménye.
Tanácsom szerint cselekedtem, de miután sokadszorra is anyám nézett vissza rám, kénytelen voltam elfogadni a helyzetet.
– Viszont, ha én itt vagyok, akkor... – Nem fejeztem be, inkább rohantam szobám irányába.
Ott találtam a testemet, ahol lennie kellett. Az ágyamban. Kifejezetten elégedetten durmoltam, ezt eléggé bosszantó volt látni.
– Ébredj fel! – ráztam meg cseppet sem finoman az alvót.
– Nem szólt az ébresztő – motyogta válasz gyanánt.
– De igen, szólt – sóhajtottam fáradtan. – Kelj már fel!
Ijesztő volt a saját szürke szemembe nézni, és ez az érzés kölcsönös volt. Ugyanis egy másodperc múlva a rémülettől egy félmeztelen test zuhant a padlóra. Szenvedése közben megállapítottam, egész jól karban vagyok tartva. A lehető legtávolabb húzódva tőlem végül rémült hebegésben tört ki.
– Mi-mi történt? Ki vagy te?!
– Anya, én vagyok az, Draco!
Mivel nem sikerült maradéktalanul meggyőznöm, kértem, nézzen bele a közeli tükörbe, és szembesüljön a valósággal. Ezután körülbelül öt percig csak azt motyogta maga elé, hogy nem hiszi el. Az idő múlásával azonban kénytelen volt elfogadni a testcserét, ahogy én is.
– Hogy történhetett ez? – meredt rám kétségbeesetten.
Ez egy jó kérdés volt, és mind a ketten egyszerre jöttünk rá a megoldásra.
– A földrengés!
– Egyedül mi éreztük az étteremben – jegyezte meg anyám.
A gondolatot továbbvezetve gyorsan meg is találtam az okot, ami miatt ott voltunk, ahol.
– Az az átkozott vénember! – kiáltottam fel haragosan. – Ha a kezeim közé kerül, többet senkinek sem fog szerencsesütit osztogatni. A Pokolba vele...!
– Draco, mégis milyen szavakat használsz?! – szakította félbe dühöngésemet. – Mostanában kezdem úgy érezni, csődöt mondott a nevelésem.
Ijesztő volt a saját számból hallani a szülői dorgálást. Hiába voltunk a másik testében, ettől nem változott semmi. Viszont eszembe jutott valami, ami egészen új megvilágításba helyezte az eseményeket.
– Suliba kell menned – állapítottam meg gúnyosan.
– Dehogy kell! Ma egy főzőműsorban lépek fel – közölte határozottan.
Csökkent a kárörömöm, de végül abban egyeztem ki magammal, hogy főzni azért nem olyan rossz, mint iskolába menni.
– Narcissa Malfoy megjelenésére számítanak, az pedig a jelenlegi állás szerint én vagyok.
Kétségbeeséssel telt meg tekintete, melytől kifejezetten bugyután néztem ki. Habár magam sem voltam a helyzet magaslatán, mégis vigasztalóan karoltam át, próbálva támaszt nyújtani számára. Hiszen elég hosszú ideig töltöttem be a férfi szerepét; míg Lupin fel nem bukkant.
Végül kénytelenek voltunk elfogadni, hogy fél napig muszáj lesz elviselni ezt a helyzetet. Én megkísérlek helytállni a műsorban, és közben nem odaégetni semmit, közben pedig anyám tinédzserként próbálja túlélni a napot. Igyekeztünk egymást jobbnál jobb tanácsokkal ellátni. Habár a figyelmeztetéseimre nevetett, és azt mondta, eltúlzom a veszély mértéket. Látva hitetlenkedését, nem tehettem semmit, de a személyes tapasztalat meg fogja győzni, mit is jelent manapság középiskolásnak lenni.
A ruhák között válogatva próbáltam keresni egy kevésbé nőies cuccot. Végül a szekrény alján találtam egy farmert, mire hálás sóhaj szakadt fel belőlem. Hiába voltam egy nő testében, azért új irányzatot nem szándékoztam kipróbálni. Az ebédlőben kritikus szemmel mértük végig egymást. Határozottan nem tetszettünk egymásnak.
– Nincs rajtam smink – állapította meg lehangoltan.
– Nyakkendőt vettél fel?!
Kettőnk közül én néztem ki rosszabbul, mert anyám megtalálta azokat a ruhákat, amiket soha nem vettem volna fel. Ráadásul a hajammal, mely lazán szokott leomlani, csinált valamit, amitől teljesen a fejemre simult... ezt nem bírtam elviselni. Sietősen odaléptem elé, és kezemmel összeborzoltam tincseimet, majd meglazítottam a nyakam köré tekert felesleges izét. A begyűrt inget kihúzkodtam, majd nemes egyszerűséggel fogtam egy ollót, és csak annyit mondtam figyelmeztetően:
– Ne mozogj!
Miután végeztem, a látvány jobban kedvemre volt, és felfedeztem az eddigi szunnyadó tehetségemet fazonalakítás terén.
– Ez meg mire volt jó? – érdeklődött felocsúdva a meglepetésből. – Végre egyszer láthattam rajtad ezeket a ruhákat, erre tönkretetted őket.
– Pont ellenkezőleg; divatba hoztam.
Egy percnyi csend után anyám szó nélkül indult el, de mivel nem az a típus volt, aki ennyire egyszerűen feladja, megkérdeztem:
– Hova mész?
– A sminkkészletemért. Így nem léphetek ki alakásból.
Tehát kölcsönösen engedményeket tettünk. Anyám hajlandó volt „szakadtan" elindulni, cserébe kifestve léptem ki a házból. Határozottan én jártam rosszabbul.
Autóval mentünk a suliba, és mielőtt kiszállt volna, csak annyit mondott:
– Ne főzz!
– Megpróbálom elkerülni a lehetőségét – ígértem. – Egyre itt leszek, aztán megkeressük azt a flúgos fickót. Ja, és anya – szóltam utána, mielőtt végleg elhagyta volna a kocsit –, kerüld el messziről a sportklubos embereket. Ha teheted, maradj Blaise közelében.
Meglepetten nézett vissza a válla fölött.
– Miről ismerem fel őket? – érdeklődött naiv ártatlansággal.
– Hidd el, tudni fogod, kik azok.
Ezután elhajtottam, hogy kipróbáljam a felnőtt élet nehézségeit. A TV-állomáson először meg kellett keresnem szerkesztőmet, aki leszervezte a mai show-t. A fogadtatás vegyes volt.
– De hát, Mrs. Malfoy, maga farmerben van?! – Felháborodása nyilvánvaló volt.
– Ez akadt a kezembe – jegyeztem meg könnyedén. – Tehát, mi a mai program?
Meglehetősen nehezen tudott felülemelkedni azon, hogy a szokásos kiskosztümöm helyett nadrágban vagyok. Azért sikerült visszazökkennie az eredeti kerékvágásba.
– A mai műsorba egy igazi specialitást ígértünk. Borjú java Oscar módra.
– Főzőcskéről ma szó sem lehet – közöltem határozottan. – Találjon ki valamit!
– Vicces, Mrs. Malfoy! Csakhogy ez egy főzőműsor! – nevetgélt zavartan, ezután sietősen vonszolni kezdett maga után.
– Most meg hova rángat?
– A sminkmester már várja!
– Van már rajtam smink! – rántottam ki magamat a szorításból, de szabadságom ideiglenes volt.
Utána még nagyobb hévvel kapott el újra.
– De nem elég! – vágta rá rögtön.
Az igazi szenvedésem ezzel megkezdődött. Tűrtem, egyre csak tűrtem az újabb kínzásokat, és megértettem, nőnek lenni nehéz. Mikor műsorba kerültem, már ott tartottam, hogy még a kretének is hiányoztak a sulimból. Bevonulásom majdnem egy hasra eséssel kezdődött, mert ugyebár kényelmes tornacipőmet sem vélték megfelelőnek. Hiába védekeztem azzal, hogy senki sem fogja a lábamat nézni, nem hatottam meg vele senkit sem.
Tehát malfoyos öntudattal beléptem, felhangzott a taps, majd a következő percben meg kellett kapaszkodnom a közelben lévő karfában. A hangulat egyből megfagyott, viszont hidegvéremet megőriztem. Pontosan tudtam, mit kell tenni az ehhez hasonló helyzetekben.
„Draco, fiatal életed során előfordulhat, hogy kellemetlen helyzetbe kerülsz. Ilyenkor egy dolgot tehetsz: soha ne mutasd ki, mit érzel valójában. A magabiztosság félelmetes erővel bír, csak jól kell használni. Született Malfoyként ezzel nem lesz gondod."
Ennek a tanításnak a szellemében egy könnyed mozdulattal bújtam ki cipőmből, aztán azt mondtam:
– A konyhában nem ilyet szoktam ám viselni. – Ezután nemes egyszerűséggel továbbsétáltam, és elfoglaltam a kijelölt helyet.
Pár másodperces döbbent csend után a hangulat felengedett, talán mert közben ajkamon egy tündéri mosoly villant fel. A következő percek még akár kellemesek is lehettek volna. Az általános kérdések nem okoztak gondot, viszont egyre jobban közeledtünk a csúcsponthoz. A sminkszünetben volt lehetőségem kezembe kaparintani anyám könyvét. Megkerestem a borjús receptet, és rögtön tudtam, erre még nem állok készen.
– Tehát, most Narcissa elkészíti nekünk a beígért különlegességet – tért sugárzó mosollyal a témára a műsorvezető. – Kérem, fáradjon a pulthoz, ahol kedvére válogathat a hozzávalókból.
Magabiztosság – idéztem fel a varázsszót.
Lassú, kimért léptekkel közelítettem meg az ismeretlen terepet, miközben a kamera minden mozdulatomat követte. Odaérve végignéztem a kínálaton, és közben arcizmom sem rándult, habár volt pár dolog, aminek még a nevét sem tudtam. Viszont a serpenyőt és a tojást felismertem. Ekkor villant belém a fantasztikus ötlet. Hiszen tudok főzni, ha nagyon akarok!
– Kedves nézők – néztem egyenesen a kamerába. – Eredetileg egy igen bonyolult recepttel érkeztem, viszont rá kellett ébrednem, hogy túlzottan magával ragadott a hév. Elfeledkeztem arról, hogy kezdő háziasszonyok is vannak körünkben. Ez az adás most róluk szól.
A mondat végén egy tojást vettem a kezembe, és felmutatva folytattam szédítő beszédemet.
– A mai specialitásom a sokak által jól ismert tojásrántotta lesz.
Ezután alapos megfontolással választottam ki további három tojást, majd előkészítve, serpenyőstül felhelyeztem a tűzhelyre. Azonban tudtam jól, kell még valami, amitől egyedi lesz a rántottám. Perceim voltak arra, hogy rájöjjek a megoldásra. Oldalra pillantva kiszúrtam a borsot, és már tudtam is, mi adja meg neki ezt a különlegességet.
– Szóval, miután a tojás aranysárgára sült, még nem végeztünk – jegyeztem meg figyelmeztetően. – A tányérra helyezés után ízlés szerint borsot adunk hozzá. Utána pedig jó étvággyal fogyaszthatjuk.
Villát ragadva kóstoltam meg remekművemet, és egész jónak ítéltem. Az első kritikus falat után hangosan meg is jegyeztem:
– Ezt valóban mindenki képes elkészíteni otthon!
Határozottan sikerem volt, mert a közönség lelkesebben tapsolt, mint valaha. A műsor után a szerkesztőm sápadt arccal fogadott. Alakításom teljesen levehette a lábáról, mert csak tátogott, mint egy partra vetett hal. Elsuhantam mellette, a legjobbakat kívánva, közben szerényen megállapítottam, eddig egész jól teljesítettem. Az épületből kiérve vidáman hajtottam volna el, viszont egy ismerős hang megállított.
– Narcissa!
Rémülten meredtem a felém közeledő Lupinra, és épp csak el tudtam kerülni a csókot, melyet adni készült.
– Lu... vagyis, drágám, mit keresel itt? – pillogtam ártatlanul.
– Elfelejtetted? – mért végig, mint egy kivert kutya. – Megbeszéltük, hogy a műsor után találkozunk.
Valóban, ezt az infót nem közölték velem, azonban az egyezség reggel megköttetett. Ha anyám képes kibírni fél napot a sulimban, akkor igazán szánhatok az időmből egy kávényit Remusra.
Szótlanságom nem zavarta túlzottan, láthatóan boldoggá tette, hogy egyáltalán velem sétálhat. Micsoda papucs ez az ember – állapítottam meg megvetően. Egy ilyen alakot nem engedhetek anyám közelébe! A „meg kell tőle szabadulni" érzésem soha nem volt még olyan erős, mint akkor. A lehetőség, miként is érhetem el, hogy nemhogy eljegyzés, de esküvő se legyen, a szemem előtt tűnt fel. A felénk közeledő kéttagú társaság a korai órák ellenére elég ittasnak látszott. Egyszóval tökéletesek voltak. Elhaladva mellettünk szándékosan nekimentem egyiküknek, majd rögtön Remusnak tántorodtam.
– Au, ez fájt! – nyögtem, eljátszva a védelemre szoruló nőt.
Természetesen nem akartam megölni anyám szívszerelmét. Tervem lényege az volt, hogy miután Lupin az erőszakot kerülve, fülét-farkát behúzva rángatott volna magával, felháborodva közöltem volna vele, hogy nem szívlelem a gyáva férfiakat. Hiszen az előző férjem mégiscsak Lucius Malfoy volt!
Azonban nem egészen a várt események következtek be. Ugyanis Remus azonnal megállt. Miután egyensúlyba hozott, utána sebesen a tántorgó alakokhoz lépett.
– Kérjenek bocsánatot a hölgytől, azonnal! – csattant fel soha nem hallott hangon.
– Mi a bajod, öreg?! – fordult felé az egyik.
Ennél a pontnál éreztem, hogy semmi sem úgy fog alakulni, ahogy eredetileg terveztem. Az ezután következő percek örökre az emlékezetembe vésődtek. A sovány, lenézett alak három perc alatt elérte, hogy térden állva kérjenek tőlem bocsánatot, ráadásul utána még azt is megígérték neki, hogy soha többet nem isznak, és felkeresik a legközelebbi elvonót. A döbbenetemet nem lehetett szavakba önteni, s közben felmerült bennem a kérdés: ki Remus Lupin valójában?
A kávéházba beülve találtam meg az erőt, hogy beszélgetésbe elegyedjek vele.
– Soha nem gondoltam volna, hogy így tudsz verekedni.
Keskeny arcán a szokásos „boldog vagyok, de nagyon" mosoly tűnt fel.
– Narcissa, kedvesem, elítélem az erőszakot, az alapvető tiszteletet azonban elvárom az irányodba. Ha rólad van szó, megteszek bármit – ígérte szerelemtől égve.
Ettől anyám valószínűleg kocsonyás állapotba került volna. Mivel játszanom kellett a szerepemet, meg volt némi bűntudatom is az előzőek miatt, próbáltam különösen hiteles alakítást nyújtani.
– Oh, drágám! – leheltem, közben pedig rosszul voltam magamtól.
Bosszúvágytól fűtve megfogadtam, ha a kezembe kerül az az ősz alak, megölöm. A női létet úgy-ahogy elviseltem, a főzést is, de Remusszal bájologni már kicsit sok volt. Ha legalább valaki más lenne velem szemben... Meglepő módon egy zöld szempár villant fel lelki szemeim előtt, mire az éppen szürcsölt kávét félrenyelve fuldokolni kezdtem.
– Jól vagy? – érdeklődött aggodalmasan.
Levegőhöz jutva némán bólintottam, mert féltem, a hangomnak lett volna némi hisztérikus mellékzöngéje. A hormonok megbolondítottak volna? Nagyon reméltem, hogy csak erről van szó.
Az általam meghatározott időpontban vettem búcsút jegyesemtől, de addigra elérte a szemét disznó, hogy tisztelet ébredjen bennem az irányába. Lényegében, tudtán kívül sikeresen vette az utolsó akadályt, amivel még kampányolhattam volna a házasságuk ellen.
Miután ketten maradtunk anyámmal, tudtam, a férfiszerep ezentúl rám hárul, és egy fiúnak kötelessége vigyázni az anyjára. Remus Lupinból nem néztem ki, hogy alkalmas erre a feladatra, ám most saját szememmel győződhettem meg az ellenkezőjéről. Ettől persze még utálhattam, azonban valami azt súgta, ebből is ki fog gyógyítani ez a jótét lélek, mert addig úgysem fog békén hagyni.