Másnap Harry csak vacsora után tudott eljutni a gyengélkedőre. Piton, bár ezt még saját maga előtt is letagadta, már délután óta várta a fiút. És minden ajtónyitásnál csalódott, mikor nem Harry kócos feje bukkant elő. Viszont mire a Harry valóban odaért, eléggé elfáradt már, és elszunyókált.

Mikor Harry belépett, látta, hogy alszik, de mivel Madame Pomfrey is ott volt, úgy döntött, végre meg tudja kérdezni, hogy mi van a férfival valójában.

- Rosszabbul van? - kérdezte némi aggódással az öreg boszorkányt.

- Nem, szerencsére nem. Csak kimerült. És végre sikerült megitatnom vele a bájitalt, amiért tegnap egész nap imádkoztam. Most pihen.

- Akkor nem ébresztem fel.

- Ezzel már alaposan elkésett, Potter - jött az álmos, de nem kevésbé dühös hang a tanár ágya felől. - Megmondtam magának tegnap, hogy nem akarom itt látni.

- Én pedig megígértem magának, hogy bejövök.

- Azért ne fáraszd ki túlságosan - mondta Madame Pomfrey Harrynek, és kiment a gyengélkedőről.

- Ez a figyelmeztetés elkésett. Három napja mást sem csinál, Potter, mint engem fáraszt.

- Ha nagyon fárasztanám, valószínűleg már ajtón kívül találtam volna magam. Némi fájdalmas tapasztalattal együtt.

- Örülök, hogy tisztában van vele, hogy még ilyen állapotban is kitehetném innen.

- Ha akarna.

- Miből gondolja, hogy nem akarom?

- Abból, hogy még itt vagyok.

- Maga javíthatatlan álmodozó, Potter.

- Sajnos ebben igaza van tanár úr.

- Mit mondott? Megismételné?

- Isten ments - mosolyodott el halványan a fiú. - Egy hibát elég egyszer elkövetni.

A bájitalmester fáradtan bólintott. - Most menjen. Madame Pomfrey bájitala eléggé kiütött.

- Holnap bejöhetek, tanár úr?

- Számít, hogy mit válaszolok?

- Nem.

- Akkor jöjjön! - mondta a férfi megadóan sóhajtva. Harry halványan elmosolyodott, jó éjt kívánt neki, és kijött a szobából. Valami megmagyarázhatatlan jó érzés kerítette hatalmába amiatt, hogy ma végre nem úgy jött el a férfitól, hogy az dühtől szikrázó szemekkel kidobta. Maga sem tudta, hogy ez a tény miért tölti el ilyen jó érzéssel, de a mai sétája folyamán néha feltűnt az arcán egy halvány mosoly.

Mivel másnap reggelinél Hermione bejelentette, hogy este vacsora után mindhárman közösen fognak tanulni, Harrynek sürgősen ki kellett találnia valamit, hogy mikor menjen be a gyengélkedőre meglátogatni a professzort.

Úgy tűnt, hogy erre az ebéd után elmaradó bájitaltan óra helye lesz a legtökéletesebb időzítés. Mikor belépett a kórteremben a beteget ülve találta az ágyban. Ezek szerint valamivel jobban van. Mikor megszólalt, a hangja is erről tanúskodott.

- Potter! Eddig legalább körülbelül tudhattam, mikor számíthatok a szívderítő jelenlétére. Most már bármikor felbukkanhat? - magában azonban igenis örült a látogatónak.

- Úgy tűnik tanár úr.

- Ha nem csal az emlékezetem, most velem lenne órája.

- Igen, tanár úr.

- És készült?

- Hát… nem tanár úr - vallotta be töredelmesen Harry.

- Miért is? - húzta fel az egyik szemöldökét a férfi.

- Mert tudtam, hogy a tanár úr itt van.

- És persze ezen a nyomorult helyen nincs senki más, aki a körmükre nézne, igaz? Az igazgatónő túlságosan szabadjára engedi magukat. Maga pedig… meg van győződve, hogy a bájitaltan nem jó semmire igaz?

- Nem, tanár úr - próbált tiltakozni a fiú.

- Ne hazudjon a szemembe, Potter! - csattant fel a férfi. Aztán némileg megnyugodva folytatta. - És mit tesz akkor, ha majd tíz év múlva a néhány éves kisgyereke betegen hánykolódik az ágyban? - kérdezte, majd reménytelenül legyintett. - Majd minden csip-csup dologgal rohan a kórházba, mert egy lázcsillapító főzetet sem képes elkészíteni. Ahelyett, hogy maga tudna segíteni.

- Nem hiszem, hogy a kórházba rohannék. Azt hiszem, megkeresném a tanár urat.

A férfi egy pillanatnyi ledöbbenés után megcsóválta a fejét. - Engem akkor már nem talál meg, Potter. Azért tanuljon meg addig segíteni magán, amíg van lehetősége. Ezt az évet még megpróbálom kihúzni magukkal. Utána már egy lyukas garast sem adnék a Roxforti bájitaltan képzésért.

- Miért adja fel, tanár úr?

- Nem hinném, hogy bármi köze van hozzá, Potter, de nekem nem életcél az, hogy két lábon járó antitalentumok fejébe próbáljam sulykolni azt, ami ellen olyan hevesen tiltakoznak. Az én célom más volt. És azt már véghezvittem. Még akkor is, ha a neheze a maga dolga volt. Azért én is megtettem a magamét.

- Tudom, tanár úr. A tanár úr sokkal többet tett, mint én. Sokkal többet kockáztatta az életét. Nekem csak… szerencsém volt. Mint mindig.

- Nem ez a lényeg, Potter. A végén legyőzte a Sötét Nagyurat.

- Legyőztük tanár úr. Maga nélkül nem sikerült volna.

- Hülyeségeket beszél, mint mindig Potter. Pedig azt hittem már kinőtt belőle. Ne akarjon csalódást okozni.

- Nem akarok, tanár úr - mondta a fiú, és Piton valóban őszintének látta.

- Most menjen, hagyjon békén egy kicsit. Nincs elég tanulnivalója, hogy állandóan itt lebzsel körülöttem?

- De van. Ezért is jöttem most. Hermione kitalálta, hogy este együtt kell tanulnom velük, úgyhogy vacsora után nem tudnék már elszabadulni.

- Akkor ma mi lesz az esti kis sétájával?

- A tanár úr tud róla? - kérdezte Harry meglepődve.

- Ugyan, Potter. Mit gondolt, ki a standard éjszakai folyosóügyeletes? A tanárok többsége vacsora után már nem hajlandó kimozdulni a lakosztályából, csak ha valami katasztrófa van. Valakinek kordában kell tartani magukat.

- De a tanár úr soha nem szólt…

- Elgondolkodott már azon, hogy miért csinálja? És most azon, hogy én miért vállalom az ügyeletet? Illetve vállaltam… most már ez nem hiszem, hogy bele fog férni - tette hozzá sóhajtva.

- Tanár úr…

- Elég legyen, Potter. Eleget lopta az időmet. Menjen. És meg ne kérdezze, hogy holnap jöhet-e. Úgysem érdekli a válasz. Jön, ha kell, ha nem. Makacs, mint az öszvér.

- Akár csak a tanár úr - mondta egy mosollyal a fiú. - Akkor, viszlát holnap - mondta, és kijött a gyengélkedőről.

Az ajtóban majdnem összeütközött Madame Pomfreyval, aki valamilyen bájitalt vitt a betegnek.

- Szervusz Harry! Hogy van a tanár úr?

- Úgy tűnik kicsit jobban.

- Hát igen. Így lesz. Hol egy kicsit jobban, hol rosszabbul. Ne tévesszen meg a látszat.

- De nem lehet, hogy tényleg jobban van?

- Most egy kicsit erőt vett magán. De néha úgy érzem, hogy csak rajta múlik. Én adhatok neki bármit. Neki kell eldöntenie, hogy velünk akar-e maradni. Mert ha igen, akkor harcolnia kell. Nem tudom megmondani miért, de az utolsó két napban valóban úgy tűnik, jobban van. Bárcsak érteném, mitől. Azt a dolgot nagyon meg kellene erősíteni az életében.

Harry elgondolkodott azon, hogy mi a csuda történhetett az elmúlt néhány napban a professzorral, de azon kívül, hogy annak szembe kellett néznie az ő mindennapos bosszantó látogatásával, semmi nem jutott eszébe.

- Fogalmam sincs, Madame Pomfrey.

- Jól van, semmi baj Harry. Talán majd rájövünk. Most menj. Ma még jössz?

- Nem, nem tudok. Tanulnom kell.

- Rendben, csak ügyesen. Menj csak.

Este tanulás közben Harrynek többször is eszébe jutott, hogy mi lehet a professzorral. Hermione meg is jegyezte, hogy jobban tenné, ha idefigyelne, mert így sosem fogja megtanulni a mai napra kijelölt anyagot. Harrynek azonban a legkevésbé volt kedve most a könyv fölé görnyedni és magolni. De hát valahogy ezt az estét is kibírta, és hát tényleg készülnie kellett a vizsgáira.

Másnap ebéd után azonban szakított néhány percet, hogy elfusson a gyengélkedőre. Mivel ebéd után órája volt valóban futnia kellett, ha oda akart érni. Azonban, amikor belépett a kórterembe, látta, hogy a férfi alszik. Kicsit közelebb ment hozzá, hogy lássa, minden rendben, aztán csendben ki akart osonni. Erre a második ajtónyitásra azonban a férfi már felébredt, és halkan megszólalt.

- Ha folyton ide rohangál Potter, el fog késni az órájáról.

- Nem fogok. Este visszajövök.

A bájitalmester fáradtan bólintott, majd lehunyta a szemét, és szinte azonnal újra elaludt.

A délutáni óráin Harry nem sokat figyelt. Hermione időnként bokán is rúgta a pad alatt, mikor

már nagyon feltűnő volt, hogy máshol jár az esze. Aggódott a tanár miatt, aki egyre több időt töltött alvással, és Harry szerinte ez nem jó jel.

Amikor azonban vacsora után bement hozzá, a férfit az ágy szélén ülve találta. Ez egy kicsit megnyugtatta. Piton ránézett, és megszólalt.

- Mivel elegem van a szívmelengető társaságából, Potter, megmondtam Madame Pomfreynak, hogy holnap visszaköltözöm a szobámba.

- De még túl gyenge hozzá, tanár úr…

- Nem hinném, hogy ezt a maga dolga lenne megítélni. Amúgy ez egy újabb tíz pontos beszólás volt.

- Amit nem vont le a tanár úr. És Madame Pomfrey mit szólt az ötletéhez?

- Azt - szólalt meg az éppen belépő javasasszony -, hogy két feltétellel elengedem. Az egyik, hogy te elkíséred, és vigyázol rá útközben, a másik pedig, hogy azonnal értesít, ha rosszabbul van.

Harry sóhajtott. - Rendben - mondta, de valahogy rossz érzéssel töltötte el a dolog. Tudta, hogy ha a professzor hazaköltözik, akkor már nem tudja ilyen egyszerűen szemmel tartani. Hisz hiába próbálná meglátogatni, valószínűleg be sem engedné.

Piton mindig élesen figyelő tekintetét nem kerülte el ez a Harry arcán megjelenő furcsa érzésvilág. Látott rajta aggódást, némi csalódottságot, némi ellenkezést.

- Nem tölti el kitörő lelkesedéssel az ötletem.

- Csak aggódom a tanár úrért.

- Nincs túl sok szükségem rá. Eddig is kiválóan elboldogultam az aggodalma nélkül.

- De most… - nem merte befejezni a mondatot. Tudta, hogy vagy nagyon megbántaná a férfit, vagy nagyon feldühítené, ha azt merné mondani, hogy gyenge és beteg.

- Most mi van?

- Semmi - hajtotta le a fejét a fiú.

- Inába szállt a griffendéles bátorsága? - kérdezte egy pici éllel a férfi. Harry megrázta a fejét. - Akkor?

- Szeretnék segíteni.

A tanár megforgatta a szemeit. - A megmentési kényszere? –kérdezte, mire Harry bizonytalanul bólintott. - Az ég megóvhatott volna tőle. Nincs elég bajom anélkül is? Attól jobban érezné magát, ha megengedem, hogy elkísérjen holnap? - Harry megint bólintott, mire a bájitalmester megcsóválta a fejét. - Griffendélesek… Tűnjön a szemem elől.

Harry már-már el is indult volna, de aztán visszafordult. - Mikor jöjjek holnap?

- Késő este - mondta a férfi minden különösebb magyarázat nélkül, és Harry nem is szorult magyarázatra. Tudta, hogy a büszke férfi nem viselné el, ha bárki ilyen állapotban látná, így csak olyankor hajlandó végigmenni a folyosókon, mikor biztos, hogy nem találkozik senkivel.

- Benézhetek ebéd után?

- Minek? - kérdezte a férfi, aki lassan a türelme határát súrolta.

- Csak szeretném látni, hogy tényleg elég erős-e…

- Ezt aztán végképp nem a maga dolga eldönteni. És most tényleg tűnjön innen, mielőtt meggondolom magam.

- Megyek. Jó éjt tanár úr! És önnek is, Madame Pomfrey.

- Jó éjt Harry! - köszönt vissza az öreg boszorkány, de egy pár pillanatig elgondolkodva nézett a fiú után bezáródó ajtóra.

Másnap ebéd után Harry úgy gondolta, összeszedi a griffendéles bátorságát, és a férfi ellenkezése ellenére benéz hozzá a gyengélkedőre. Mikor belépett az ajtón, és az első pillantása az üres ágyra esett, megfordult a fejében, hogy a tanár mégis elment nélküle, de aztán meglátta a tanárát az ablakban állni, ahogy a téli éles napfényben fürdő kopár parkot nézte. Az ajtónyitásra megfordult, végigmérte a belépő fiút, majd megszólalt.

- Nos Potter, hogy ítéli meg? Elég erős vagyok már, hogy elhagyjam a gyengélkedőt? - kérdezte egyik szemöldökét felvonva. A fiú fürkészőn nézett rá egy kis ideig. Piton még mindig sápadtabb volt a megszokottnál, és valószínűleg gyengébb is, mert nekitámaszkodott a falnak, hogy meg tudjon állni, de az tény, hogy határozottan jobban nézett ki, mint néhány nappal ezelőtt. Harry csak remélte, hogy az ereje kitart a pincében lévő lakosztályáig.

- Talán igen. De ígérje meg, hogy tényleg szól Madame Pomfreynak, ha rosszabbul van.

- Nem hinném, hogy magának bármit meg kéne ígérnem. És hétfőtől megtartanám az óráimat is, ha nincs kifogása ellene. Úgyhogy jobban teszi, ha a hétvégén minden elmaradását bepótolja. Ne higgye, hogy bármiben is kivételt teszek magával.

- Ez fel sem merült bennem, tanár úr.

Piton bólintott, majd bizonytalan léptekkel elindult az ágya fele. Harry szíve szerint odaugrott volna hozzá, hogy segítsen neki, de tudta, hogy annál nagyobb hibát nem is követhetne el. A férfi büszkesége soha nem viselné el a dolgot.

Aztán a tanár lassan leült az ágya szélére.

- Most éppen milyen óráról lóg?

- Legendás lényekről - válaszolt egy fintorral Harry.

- Hogy azt mi a fenéért vette fel…. Nincs elég tanulnivalója anélkül is?

- De van. Csak Hagrid…

- Hagrid, Hagrid… meg kéne lassan tanulnia rangsorolni a dolgokat. Az élet már csak ilyen. Nem csinálhat egyszerre mindent. Nem lehet ott mindig mindenhol. Ezt ne feledje el. És ha Hagridnak fontos a maga barátsága, megértette volna, hogy nem ér rá az ő szörnyszülöttjeivel foglalkozni.

- Lehet, de ő olyan érzékeny…

- Az az ő baja - mondta keményen a bájitalmester. - Ha mindig csak azzal foglalkozik, hogy másoknak megfeleljen, akkor nem a saját életét éli, Potter.

- A tanár úr is ezt tette - mondta a fiú, de meg is ijedt a saját merészségétől. Úgy tűnt azonban, hogy a másik nem haragudott meg érte.

- Nekem nem volt más választásom. És eddig magának se nagyon. De magának most már van.

- A tanár úrnak is lehet.

A férfi vállat vont. - Ugyan minek?

- Ne adja fel tanár úr!

- Azt hiszem, már rég feladtam - mondta egy mély sóhajjal a tanár. - Menjen, Potter. Menjen be az órájára, mielőtt Hagrid tényleg a lelkére veszi, hogy hanyagolja. Este később jöjjön, mint szokott.

- Úgy lesz tanár úr - mondta szomorúan a fiú, és lassan kiment a teremből. Semmi kedve nem volt most órára menni, inkább keresett valami csendes, nyugodt zugot, ahol leülhet és gondolkodhat. Szinte fájt neki, hogy a bájitalmester így beszél. Olyan sokat köszönhet neki… személy szerint ő, és az egész varázsvilág is. De mit tehetne, hogy ezt megértesse vele?

Perselus, mikor a fiú magára hagyta, csak ült az ágya szélén, tenyerébe hajtva a fejét, és megint csak egy nagyot sóhajtott. Ugyan mi értelme lenne küzdeni? Ő már elvégezte a feladatát, nincs miért ebben az átkozott világban maradnia. Minek? Továbbra is elviselni az emberek utálkozását, a lenéző pillantásokat? Abból már régen elege volt. Már nem vágyott másra, csak hogy az ő lelke is békét találjon végre. És hogyha meghal, akkor a világ megszabadulhat ennek az átkozott korszaknak az utolsó képviselőjétől is. És ez így lesz jól. Egy újabb sóhajjal végigdőlt az ágyán, hisz rá kellett pihennie az esti sétára. Napok óta nem hagyta el a kórtermet, és az ágyából is csak ma kelt fel. Hosszú lesz az út a szobájáig, és neki semmi kedve nem volt megint Potter segítségére szorulni.

Már vacsoraidő után elkezdte várni a fiút, pedig saját maga mondta neki, hogy csak későn jöjjön. De az elmúlt napokban szinte már megszokta, hogy vacsora után itt lebzsel az a kölyök.

Úgy tíz óra lehetett, mikor Harry megjelent.

- Készen áll, tanár úr? - kérdezte aggódva a professzort.

- Ki fogom bírni, Potter. Volt ennél rosszabb utam is.

Harry megcsóválta a fejét. Egyáltalán nem volt meggyőzve arról, hogy jó vége lesz ennek a sétának. De hát tudta, hogy mennyire makacs a férfi, és Madame Pomfrey is elengedte, így nem tehetett semmit. Végül az öreg gyógyító boszorkány is belépett.

- Szia Harry!

- Jó estét, Madame Pomfrey!

- Ígérd meg nekem, hogy vigyázol a tanár úrra!

- Ha engedi, vigyázni fogok.

- Nem vagyok gyerek, tudok vigyázni magamra! - csattant fel a hátuk mögött a férfi.

- Perselus, kérlek! Nem azért engedtelek el, hogy az első percben feldühítsd magad.

- Akkor ne bánj úgy velem, mint egy magatehetetlen nyomorékkal. Elég lesz, majd ha itt az ideje.

Madame Pomfrey csak megcsóválta a fejét, majd Harryhez fordult. - Menjetek. És ha valami van, kérlek, azonnal szólj.

- Úgy lesz Madame Pomfrey! Mehetünk, tanár úr? - a férfi villámló szemekkel nézett rá, és egy szó nélkül elindult. Harry és Madame Pomfrey összenéztek, majd a fiú egy grimasszal utána indult. Piton tüntetően nem szólt semmit egész úton, de Harry percről percre érezte, hogy fogy az ereje.

- Had segítsek! Vagy legalább álljon meg pihenni! - kérte e férfit, de csak egy elutasítással teli, dühös pillantást kapott válaszul. Nagy nehezen eljutottak a lépcsőig, de ott a tanár megtorpant. Tudta, hogy ha egyedül indul el lefele, félő, ugyanúgy végzi, mint a múltkor. De akkor sem kér segítséget. Főleg nem Pottertől. Nem is volt rá szükség. A fiú kérés nélkül odalépett hozzá, és támaszt nyújtott neki. A férfi iszonyúan gyűlölte a helyzetet, de tudta, hogy nincs más választása, mint hogy elfogadja a segítséget. Lassan lebotorkáltak a lépcsőn, és végül eljutottak a lakosztálya bejáratáig.

- Most már elmehetsz, Potter. Innen már boldogulok.

- De én nyugodtabb lennék, ha látnám, hogy rendben ágyba került, tanár úr.

A férfi összeszorította a száját, hogy visszanyelje, ami abban a pillanatban kikívánkozott belőle, és egy laza csuklómozdulattal feloldotta az ajtón lévő védelmet, kinyitotta és belépett. Harry követte. Sosem volt még a professzornál, de most nem is nagyon volt ideje körülnézni. A tanár minden teketória nélkül a hálószobája felé vette az irányt, hisz előtte is már csak az lebegett, hogy minél előbb vízszintesbe tehesse magát.

Leült az ágya szélére, de arra már nem volt ereje, hogy megszabaduljon a cipőjétől. Harry észrevette ezt, és minden további nélkül odaugrott volna, hogy segítsen. Piton maga sem tudta, hogy miért, de ráförmedt. - Nincs szükségem az anyáskodásodra, kölyök!

A fiú egy pillanatra lehunyta a szemét. A másik látta, hogy pofonvágásként érte ez a kitörés, és már igazából meg is bánta, de már nem tudta visszacsinálni. Harry nyelt egy nagyot, és csak annyit mondott: - Akkor addig készítek egy teát - és csendben kiment a szobából. Mire pár perc múlva visszatért, a férfi nagy nehezen megszabadult a cipőjétől és a felesleges ruháitól, és bemászott az ágyba.

- Itt a teája, tanár úr - mondta neki Harry, de közben nem is nézett rá. A férfi előbbi beszólása, maga sem értette, hogy miért, de kimondhatatlanul fájt neki. Letette a bögrét az éjjeliszekrényre, és elindult kifele a szobából, hogy magára hagyja a férfit, ha ennyire arra vágyik.

Már majdnem kilépett az ajtón, mikor az megszólalt.

- Harry… sajnálom - mondta, és a fiú önkéntelenül megfordult a hangjára. Ilyennek talán még sosem hallotta. És Harrynek sem hívta még sosem. De a férfi folytatta. - Tudom… hogy segíteni akarsz… de én nem vagyok ehhez hozzászokva. És tényleg nincs szükségem rá. Egész életemben egyedül boldogultam, erre a kis időre meg már teljesen mindegy.

- Ne mondja ezt, tanár úr - mondta Harry, és könnyek szöktek a szemébe.

- Gyere ide! - mondta neki a bájitalmester. - Ülj le! – utasította kicsit szigorúan, mire Harry óvatosan leült az ágy szélére. - Figyelj rám kölyök! Amit az előbb tettem… az is csak ékes bizonyítéka annak, hogy jobb lesz ez így. Én csak ennyire vagyok képes. Állandó jelleggel fájdalmat okozni a környezetemnek. Senkinek nem fogok hiányozni, ha meghalok. A Roxfort, és a gyerekek is megszabadulnak attól a tanártól, akit mindenki csak utál. Hidd el, még örülni is fognak neki.

- Ez nem igaz.

- Harry... nézz mélyen magadba. Dehogynem - mondta csendesen a férfi. - Hidd el, sokat gondolkodtam. Ismersz már annyira, hogy nem szoktam felelőtlenül döntéseket hozni. És így lesz a legjobb.

- De én nem akarom… - mondta lehajtott fejjel Harry.

A férfi lassan felemelte a kezét, és a fiú álla alá téve kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

- Nem kérdeztem, hogy akarod-e. Ezt már rég eldöntöttem. És ha nem akarod végignézni, senki nem kényszerít rá. Menj el… menekülj… ne is nézz vissza… felejtsd el ezt a pár napot! - Harry megrázta a fejét. Esze ágában sincs elfelejteni. - Pedig ez lenne a legjobb, amit tehetnél - folytatta a férfi. - Bármelyik más út sokkal több fájdalommal jár.

- Nem lennék igazi griffendéles, ha a könnyebb utat választanám - suttogta a fiú.

A tanár lehunyt szemmel nagyot sóhajtott, majd újra a másik szemébe nézett. - Pedig jobban tennéd. Ha… közelebb… engedlek magamhoz, még jobban fog fájni. Sokkal jobban. És én nem szeretném, hogy neked fájjon. Azt szeretném, hogy elmenj… hogy utálj úgy tovább, mint régen… és akkor a halálom nem jelent majd többet neked, mint másoknak. Csupán megszabadulsz egy utálatos, idegesítő embertől. Az utolsó valamitől, ami még a háborúra emlékeztet - a fiú arcán most már megállíthatatlanul folytak a könnycseppek. - Ne sírj, Harry. Ez az egész… én… nem érek annyit, hogy könnyeket ejts miattam - feljebb emelte a kezét, és letörölt egy éppen aktuális könnycseppet a fiú arcáról. Harry, mint aki szégyelli, hogy nem tudja visszatartani a sírást, elfordult. - Harry… - próbált újra szólni hozzá a férfi, de a fiú csak megrázta a fejét, és most már nem is próbálta leplezni, hogy zokog. A tanár nagy nehezen, lassan felült, és a vállára tette a kezét. - Ez most segít, hogy sírsz? Igen… azt hiszem, segít. Jól van… akkor sírj csak. Talán könnyebb lesz utána minden. Én nem várom, hogy megértsd a döntésem. De kérlek, fogadd el. Ne tedd még nehezebbé. Nekem se, és önmagadnak se.

- Nem! Nem fogom megérteni, és nem fogom elfogadni! - fordult hirtelen felé Harry. - Én…

- Cssssss… - tette a kezét a fiú szája elé a bájitalmester. - Nem történhet mindig minden úgy, ahogy te akarod.

- De miért? - tört ki újra a sírás a fiúból.

- Azért mert a világ már csak ilyen. Szabad emberek vagyunk, meghozzuk a saját döntéseinket, úgy, ahogy hitünk szerint a leghelyesebb.

- De én nem akarom elveszíteni…

A professzor lehunyta a szemét egy pillanatra, de aztán újra a fiúra nézett. - Látod, ettől akartalak megóvni. De úgy tűnik, elkéstem vele. Ne haragudj rám, Harry. Nekem sosem kellett senkire vigyáznom. Nem is tudom, hogy kell. De azt hiszem, még mindig nem késő, hogy elmenj. Ez a fájdalom még mindig elenyésző ahhoz képest, ami ennek a végén várna mindkettőnkre - de a fiú megint csak megrázta a fejét. Határozottan, griffendélesen. - Rendben. Legyen, ahogy akarod. De most… nagyon elfáradtam. Szeretnék pihenni.

Harry a férfira nézett. Könnyein keresztül is látta, hogy az arca halálosan sápadt, homlokára kiült a csillogó verejték, érezte, hogy erejének utolsó maradékát összeszedve tud csak ülve maradni. Felállt, megigazította a párnáját, majd segített neki lefeküdni. Mikor a férfi elhelyezkedett, még egyszer a fiú szemébe nézett.

- Harry, ígérd meg, hogy ma éjjel nem sírsz többet. A többieknek nem kell tudniuk, hogy mi történik.

- Senki nem fogja tudni, megígérem.

A tanár még válaszul bólintott, majd lassan lecsukódtak a szemei. Azt még hallotta, ahogy Harry kimegy a szobából, majd belezuhant a mély, álomtalan álomba, ami csak a nagyon beteg emberek sajátja.

Harry tudta, hogy ha most azonnal elhagyja a bájitalmester lakosztályát, akkor nem fogja tudni megtartani a neki tett ígéretét, és végigsírja az éjszakát. Így úgy döntött, hogy leül egy kicsit a nappalijában a kandalló melletti fotelba, és kicsit rendezi a gondolatait. Remélte, hogy tanára sem haragudna meg ezért. De persze a gondolatai rendezéséből még vagy egy óra zokogás lett. Eszméletlenül fájt a szíve a férfiért, főleg most, hogy az ennyire látni engedte neki azt az emberi énjét, amit talán még soha senki nem láthatott. Aztán végül lassan összeszedte magát, visszabotorkált a griffendél toronyba. Útközben találkozott Mrs. Norrissal, tétován lehajolt, és megsimogatta a macskát, aki a döbbenettől még elfutni is elfelejtett, majd tovább folytatta az útját a torony fele. Lefeküdt, és a saját várakozásaival ellentétben hamar elaludt, mert az elmúlt néhány óra kimerítette mind fizikailag, mind lelkileg.