Második rész

Perselus meglepődve tette le a kést az asztalra, mikor a laborjában megszólalt a bejárati ajtót védő varázslat jelzőhangja. Ittléte alatt senki nem járt a házban, és egészen eddig a percig abban a hitben élt, hogy ez így is fog maradni még nagyon sokáig. Nem kapott róla értesítést, hogy gyűlésre készülnének, így feltételezte, hogy Potter jött el hozzá. Ennek gondolatára összevonta a szemöldökét, majd kissé ellökte magát a munkapulttól, és elindult megnézni, hogy mit akarhat tőle az a megmentési kényszeres ficsúr.

Hermione besétált a konyhába, majd hirtelen meggondolta magát, és gyorsan visszasietett az előszobába. Nem venné ki magát jól, ha rögtön kényelembe helyezné magát a házigazda engedélye nélkül. Bár igaz, hogy Piton a házat nem hivatalos úton kapta meg Harrytől, azért ennyi tisztelet neki is kijárt.

Amikor a lány megpillantotta a lépcsőn felfelé haladó férfit, hirtelen elbizonytalanodott. Érezte, hogy a hangja megremeg, miközben üdvözli a bájitalmestert.

– Jó napot, Piton professzor, régen láttuk egymás! – Sután lepillantott a szőnyegre, majd újra a férfira emelte a tekintetét.

Piton megtorpant a lépcső tetején. Ha tippelnie kellett volna, hogy kivel fog szembetalálkozni az előszobában, Hermione Granger lett volna az egyik utolsó ember, akire gondolt volna. A másodperc tört része alatt vagy egy tucatnyi kérdés száguldott végig az agyán, de nem tudott megfelelő indokot kitalálni a lány hirtelen felbukkanására.

– Miss Granger… – Ritkán fordult elő, hogy nem találta a szavakat, de most tényleg nem tudta mit is kéne mondania.
– Úgy tudom, hogy szükség esetén a Rend tagok itt maradhatnak a házban. Most pedig igazán vészhelyzet áll fenn.
– Csakugyan? – vonta fel szemöldökét a férfi.
– Igen! – bólintott a lány. – Nekem most a vizsgáimra kéne készülnöm, és a lakótársaim nem igazán hagynak tanulni… Így azt gondoltam, hogy talán itt maradhatnék egy ideig… – hadarta el egy szuszra, mintha csak leckét mondana fel, de a mondat végén bizonytalanul elhallgatott.
Viszontlátni a férfit jóleső érzéssel töltötte el, mégis valahogy olyan furcsa volt ott állnia vele szemben.
Piton alig tudott elnyomni egy mosolyt. Van, ami sosem változik. Granger még mindig stréber, de végül is nem hibáztatta érte, ő legalább kezdeni akart valamit a jövőjével, nem úgy, mint a generációjának többi tagja.
– Megértem, hogy a vizsgái letétele elsőbbséget élveznek az életében, de úgy hiszem, hogy nem, lenne tanácsos, ha itt maradna.
A lány arcán csalódottság suhant át, majd belekapaszkodva az utolsó mentsvárába, megemlítette a feltételt, amit Harry kötött ki, amikor átadta a kulcsokat a férfinak.
– Harry úgy adta át önnek a házat, hogy kikötötte…
– Tudom mit mondott Potter! – vágott a lány szavába.
– Akkor nincs probléma, ha jól sejtem, hiszen megígérte neki, hogy betartja a feltételeket.
Piton haragosan összevonta a szemöldökét.
– Komolyan azt hiszi, hogy egy „ígéret", amit Potternek tettem, valóban kötelezne bármire is? Ennél azért már jobban kéne ismernie.
– Mindig is úgy véltem, hogy tartja magát a megállapodásaihoz. Higgye el, észre sem fogja venni, hogy itt vagyok!
A férfi hitetlenkedve nézett a lányra, és majdnem elnevette magát a képtelen kijelentés hallatán.
– Arra azért nem vennék mérget.
Hermione körbenézett az előszobában. A falon futó díszlécen vastagon állt a por. Sipor halála óta nem volt manó a házban, aki rendben tartotta volna a dolgokat, és sejtette, hogy a bájitalmesternek nem a takarítás volt a legfontosabb tennivalója napközben.
– Akár még a hasznát is láthatja az ittlétemnek – húzta végig az ujját a poros díszlécen.
– Azért jött ide, hogy takarítson? – hökkent meg a férfi. – Kétség sem fér hozzá, hogy a házimunkát elhanyagoltam, de bármikor felvehetek egy manót, ha úgy tartja kedvem. Ezért felesleges itt maradnia.
– Nem fogom zavarni, a szobámban leszek, és tanulni fogok. De esetleg főzhetnék magára, és igen, talán segítenék rendben tartani a házat.
– Nekem minden úgy jó, ahogy van, ami pedig a főzést illeti…
– Nem fogom megmérgezni! – közölte Hermione ingerülten.
A férfi szkeptikus pillantást küldött felé, mire a lány hangosan felsóhajtott.
– Egy rántottát és néhány pirítóst még én is el tudok készíteni! – húzta fel az orrát sértődötten.
– Valószínűleg így van, bár még mindig nem látom be, mi hasznát látnám annak, hogy itt marad a házamban – fonta össze kezeit a mellkasán a férfi.
– Hihetetlen, hogy győzködnöm kell magát – morogta Hermione az orra alatt. – Nekem most szükségem van egy helyre, ahol zavartalanul tanulhatok, csak azt kérem, hogy egy kis ideig tűrjön meg a házban.

Piton egyáltalán nem értette, miért éppen ide jött a boszorkány. Akár kivehetett volna egy szobát a Foltozott Üstben is, vagy egy mugli hotelben. Fogalma sem volt róla, hogy Granger éppen azért a Grimmauld teret választotta, mert a közelében szertetett volna lenni, abban reménykedve, hogy talán újra elnyeri a bájitalmester bizalmát.

A férfi még egy ideig próbálta jobb belátásra bírni a lányt, végül abban állapodtak meg, hogy maradhat, de ha Piton úgy látja jónak, akkor távoznia kell. Igazából könnyű szerrel kidobhatta volna a házból Hermionét, de nem tette. Maga sem tudta miért, jó volt neki egyedül, szerette a magányt. De a lánynak nehezen mondott nemet. Talán, ha Granger nem nézett volna rá olyan szánni való könyörgő pillantással, akkor elküldte volna. Alig ismert magára, sosem volt lágyszívű, engedékeny típus. Most mégis teljesen ellentmondott korábbi jól megszokott viselkedésének. Valahogy úgy érezte, hogy még bánni fogja pillanatnyi gyengeségét.

– Ha most úgy döntök, hogy itt maradhat… Képes lesz megállni, hogy folyton láb alatt legyen? Fontos munkán dolgozom. – Ahogy az utolsó szó elhagyta Piton ajkát, Hermione szélesen elmosolyodott.
– Természetesen tiszteletben fogom tartani a magánszféráját!

SS/HG

Hermione tartotta magát az ígéretéhez, és igyekezett nem láb alatt lenni. Abban szobában aludt, amit Ginnyvel közösen használtak a karácsonyi szünidő alatt, amikor még a Roxfortba jártak, bár az első este igazán nehezen tudott elaludni, tudva, hogy alig néhány méterre tőle van Piton hálószobája.
Reggelente egyedül evett, mert a férfi kora délutánig nem igazán bukkant fel, akkor is csak kapkodva elfogyasztotta a szendvicset, vagy azt a könnyű ebédet, amit lány készített neki, és már ment is vissza a laborba. Nagyon keveset beszéltek, Piton nem volt túl közlékeny, igyekezett minimálisra szorítani az együtt töltött időt.

Egy pár nap elteltével Hermione üzent a barátainak, csak hogy megnyugtassa őket, hogy jól van. Harry fél óra múlva már küldte is a válaszlevelet, amiben alaposan megszidta a boszorkányt, amiért mindezidáig nem adott hírt magáról. Potter tudni szerette volna, hogy a lány hol van, és meddig marad ott.
Granger először azt akarta neki füllenteni, hogy a Foltozott Üstben vett ki szobát, mert nem kívánta elárulni, hogy hol is van valójában. Végül inkább válasz nélkül hagyta a kérdést.
Tartott tőle, hogy a barátja esetleg eljönne, és megpróbálná visszaédesgetni a közösen bérelt házba. A lány semmiképpen sem akart elmenni, mert már kész tervvel állt elő. Miután úgy tűnt, a férfi is kezd megbarátkozni a jelenlétével, habár sok időt nem töltöttek még együtt, úgy vélte, lépésről lépésre megpróbálhat majd hozzá közelebb kerülni.
Mindenesetre azt tudatta a barátjával, hogy egy jó ideig még nem tér vissza a házba, legalábbis, amíg a vizsgáit be nem fejezte. Harry természetesen elfogadta a lány döntését, ismerte már őt annyira, hogy tudja, akárhogyan is próbálna meg hatni rá, az puszta időfecsérlés lenne. De nem örült neki, hogy Hermione úgy érezte, el kell mennie a közös otthonukból. Talán ideje volt, hogy valóban átgondolják a közös együttélés szabályait.

Piton a nap nagy részében a laborban volt, de a gondolatai sokszor elkalandoztak. Azt hitte az érzései, amik akkor lobbantak lángra, amikor a lány bejárt hozzá az ispotályba, már egészen elhalványultak. De időnként azon kapta magát, hogy a pillantását a boszorkányon felejti. Persze Hermione mindebből semmit nem vett észre, mert ilyenkor rendszerint mosogatott, és a férfi büntetlenül tanulmányozhatta minden mozdulatát.

Granger valóban elkezdett takarítani a házban, ami alaposan megváltozott, mióta Sirius meghalt. A háború után Harry eltöltött egy kevés időt a Grimmuld téren. Minden olyasmit eltüntetett a falakról és a folyosókról, amiket a néhai Mrs. Black olyan nagy becsben tartott. Több árán át küzdött, de végül sikerült a rikácsoló portréjától és a helyenként kiégetett falikárpittól is megszabadulnia.
Piton néha lopva a lány után osont, bár egészen nevetségesnek érezte, hogy leselkedik a saját házában. Hermione sokszor dúdolt portalanítás közben, néha még táncra is perdült. A férfi megigézve figyelte, és egyre inkább érezte, hogy az eddig eltemetett érzései újult erővel törnek felszínre. Mindent csodálatosnak tartott Hermionéban. Az alakját, a haján megcsillanó napfényt. A szemét, a mosolyát. Azt, amikor az ajkába harapott, miközben várta, hogy a férfi ítéletet mondjon az aznap készített ebédről. Perselus lassan, de biztosan kezdett beleszeretni a boszorkányba.

Amikor a lány minden délután pontban öt órakor levitte neki a teáját a laborba, szinte vissza kellett fognia magát, hogy ne bírja maradásra. Beszélni akart vele, akármiről, ami csak eszébe jutott, vagy csak nézni őt, de minden alkalommal egy biccentéssel megköszönte a neki felszolgált forró italt, majd úgy tett, mintha rettentően elfoglalt lenne. Fogalma sem volt, mit mondhatna neki, minden társalgásra tett próbálkozását ostobán sutának érezte.
Hermione soha nem akart sokáig alkalmatlankodni, pedig szíve szerint minden percét a férfi közelében töltötte volna, így rendszerint pár másodperc múlva kivonult a laborból. A bájitalmester roppant szánalmasnak tartotta saját gyávaságát, de nem tudta leküzdeni a félelmeit.

– Milyen bájitalt készít? – kérdezte meg a lány az ajtóból visszafordulva, amikor már harmadik hete hordta le rendületlenül a teát a férfinak.
– Vertiaserumot… Minisztériumi megbízás!
– Ezek szerint ez egy merőben másfajta főzet lesz – lépett közelebb az üsthöz Hermione érdeklődve. – Szabad? – mutatott a lány a munkaasztalon heverő pergamen felé, amire a férfi a kísérlettel kapcsolatos észrevételeit jegyezte le.
Piton aprót bólintott. A hideg porcelán csészét a szájához emelve takarta el halvány mosolyát, mikor látta, hogy Hermione az ajkát beharapva a pergamen fölé hajol, és tüzetesen végigolvassa a sorokat. A férfi összetéveszthetetlen szálkás kézírása nosztalgikus emlékekkel töltötte el a lányt. Volt idő, amikor félelemmel vegyes izgalommal várta, hogy a bájitalmesternek beadott házi dolgozatát visszakaphassa, és megnézze, milyen hozzáfűznivalója volt a férfinak a munkájához. Piton rendszerint megfedte a dolgozat túlzott hosszúsága és terjengőssége miatt, bár titkon azért lenyűgözte a lány sokrétű tudása, ámbár dicsérettel sosem illette a griffendélest.
– Nagyon érdekes ez a kísérlet, remélem, sikerrel jár! – Igazából nagyon sok kérdése lett volna a kísérlettel kapcsolatban, de nem akarta feltartani a bájitalmestert. Pedig a nap fénypontjaként élte meg, amikor végre láthatta.
Órákon át magolta a különböző évszámokat, és a hozzájuk kapcsolódó eseményeket a vaskos könyveiből, de mégis csak fél szívvel tudott a tanulásra koncentrálni. Bár tagadhatatlanul zavartalan volt minden perce, egy hangos szó sem zökkentette ki a tanulásból, nem úgy, mint a barátai házában, mégis sokszor érezte azt, hogy bárcsak valaki végre hozzászólna.
– Elkészítem a vacsorát, olyan hét körül már feljöhet enni, ha úgy gondolja – mondta a lány. Minden délután megmondta a férfinak, hogy mikorra lesz kész a vacsora, de Perselus rendszerint nem tartott vele az esti étkezésnél.
– Értem.

Hermione percenként a falon lévő órára sandított. Reménykedett benne, hogy Piton vele vacsorázik, de már máskor is csalódnia kellett.
Aznap a férfi szokásától eltérően, megjelent a konyhában, vacsoraidőben. A boszorkány igyekezett elrejteni az örömét, de állandó mosolygása elárulta. Perselust egészen meglepte, hogy egy ilyen aprósággal örömet tudott okozni a lánynak.
Evés közben a laborban fortyogó főzetről beszélgettek, és annyira belemerültek, hogy jó két órával később álltak fel az asztaltól.
A bájitalmester értékelte, hogy a boszorkánynak nem kellett mindent elmagyaráznia, mert elsőre is megértette, miért van szükség egy újfajta szérumra.
Két pohár bor elfogyasztása után a férfi annyira ellazult, hogy végül felajánlotta a lánynak, hogy részt vehet a kutatásban megfigyelőként, ha szeretne.

Attól az estétől kezdve a lány mindig ott maradt egy kicsit a laborban délutánonként, és áttárgyalták a kísérlet jelenlegi fázisát. Ez mindkettőjüknek kényelmes megoldás volt. Hermione úgy érezte, mintha megint minden elölről kezdődne közöttük. Annak idején is bájitalokról beszélgettek, majd a társalgásuk személyes témákra terelődött. Úgy döntött, ha most is elérik majd a bizalomnak azt a szintjét, nem fog újból megfutamodni.

SS/HG

A lány már egy hónapja ott lakott vele, és Piton egyre biztosabban tudta, hogy már nem tudja sokáig tettetni a közömbösséget. Voltak éjszakák, amikor szívesen benyitott volna a lány hálószobájába, hogy csak egy pillantást vethessen az alvó boszorkány holdfényben fürdő arcára. Minden nap kicsit tovább és tovább marasztalta a lányt a laborban. Előfordult, hogy Hermione felajánlotta neki a segítségét, és ő nem utasította vissza. Amikor a kezük összeért, ahogy egymás mellett dolgoztak az asztalnál, a férfi úgy érezte, hogy áramütés futott végig a testén. Sokszor kellett elfordulnia, vagy egészen a munkapad végébe hátrálnia, amikor a feltűzött hajú boszorkány szabadon maradt nyakának finom bársonyos bőréből áradó virágillat megcirógatta amúgy is nagyon érzékeny orrát. Egyáltalán nem bízott magában, félt, hogy elrontaná az ilyen meghitt pillanatokat, amikor néma csendben dolgoztak együtt.

Időnként Hermione megunva a csendet, barátságos csevegést kezdeményezett. Újra felmerült közöttük a téma, hogy mihez fog kezdeni a boszorkány, ha végez a tanulmányaival, beszélgettek a jelenlegi politikai helyzetről, és Hermione időnként még azt is megengedte magának, hogy kicsit gúnyolódjon a férfin a rajongótábora miatt. A körülöttük kialakuló légkör napról-napra szabadabb volt, és Piton érezte, hogy lassan de biztosan megint elérkeznek arra a pontra, amikor át kéne beszélniük a közöttük kialakult kapcsolatot. De még mindig nem volt elég bátorsága hozzá, hogy őszintén beszéljen a lánnyal.

Éjszakánként sokat töprengett a hálószoba ablaka előtt állva, ahogy a holdfényben úszó kertet nézte. Sok minden megváltozott az életében, de egy valami állandó maradt. Még mindig magányos volt, noha erre saját magát kárhoztatta évekkel ezelőtt. Nagyon sokáig, és kitartóan szerette Lilyt, míg végül eljutott arra a pontra, hogy elengedte az emlékét. Igazából az világított rá, hogy mennyire bebörtönözte magát ennek az érzésnek a „cellájába", hogy Dumbledore nem volt rest kihasználni a helyzetet, és ígéretet kicsikarni belőle, hogy segíteni fogja Pottert, történjék bármi. Evans soha nem volt az övé, és a barátságát is elvesztette, amikor olyan ostoba módon őt hibáztatta minden bosszúságáért, amit James Potter és a barátai okoztak neki. A bűntudat, amit a nő halála miatt érzett túlságosan nagy volt. Felelős volt azért, hogy Voldemort kioltotta a boszorkány életét azon a végzetes éjszakán. De pontosan ezért érezte azt, hogy nincs joga szeretni azt a valakit, akit nem tudott megvédeni. Önámítás és álszentség lett volna a továbbiakban is egy olyan ábrándba kapaszkodni, aminek beteljesülése a nullával volt egyenlő.
Magányos volt, túl régóta élt egyedül, és ezen változtatni kívánt. Talán ostobaság Hermionéval kezdenie, talán rossz vége lesz. De ezúttal meg akarta adni az esélyt maguknak. Bátorság kell semmi más…

SS/HG

Hermione dudorászva pakolta a porcelán csészéket a tálcára. Beleöntötte a forró vizet a kannába, feltöltötte a tejkiöntőt és a cukortartót, majd maga előtt lebegtetve a tálcát elindult a pincében található labor felé.
Letette a vizsgáját, és természetesen kiváló minősítést kapott rá. Előző este Pitonnal közösen ünnepi vacsorát fogyasztottak a lány tiszteletére. Hermionénak már nem igazán volt oka tovább vendégeskedni a házban, de erre a tényre egyikük sem akart rávilágítani. Az idő múlásával megszokottá vált a lány jelentére a bájitalmester számára, és immáron kész volt lépéseket tenni a kettőjük érdekében. El akarta felejteni a múltját, mindent, amit tett, és a jövőjére koncentrálni, amiben úgy vélte, Granger is helyet kaphatna, ha a lány is szeretné.

A bájitalmester tegnap éjjel nem ment fel a szobájába a vacsora után, mert már olyan közel állt ahhoz, hogy megtalálja a tökéletes gyógynövény kombinációt a bájitalhoz, hogy nem akarta abbahagyni a munkát. Teljesen elvesztette az időérzékét, így szinte észre sem vette, mikor ráhajnalodott. Délelőtt aludt egy keveset, majd újra visszavonult a laborjába.
Döntésre jutott, ma beszélni fog Hermionéval, csak még azt nem tudta, hogyan fogjon hozzá. Mégsem zúdíthatja rá minden mondanivalóját a lányra. Egyébként sem volt a szavak embere, ha az érzéseiről kellett társalognia. Sokkal inkább a tettek vezérelték. Érezte, hogy csak egy kis bátorításra lenne szüksége, hogy megnyíljon, valamire, hogy őszinte tudjon lenni…

Az utolsó üst elmosása után egy apró fiolába töltötte az első kihűlt mintát. Hallotta, ahogy Granger lefelé lépked a lépcsőn. Egy pár másodpercig hezitált, majd a sikerért Merlinhez fohászkodva mindennemű elővigyázatosság nélkül beleivott a 36-os számú bájitalba. Ahogy lenyelte a főzetet, hirtelen megszédült. Szemhéját összeszorítva rogyott le a székre. Soha korábban nem vétett még ilyen alapvető hibát, hogy különösebb tesztelés nélkül bármibe belekóstoljon, amit főzött, most mégis amatőr módon elkapkodta a dolgot.
Hermione kopogtatott, mielőtt belépett volna.
Piton hirtelen kinyitotta a szemét, majd újra le is hunyta. Valami iszonytatóan erős rózsaszín köd homályosította el a tekintetét, és egyből tudta, hogy valamit elrontott a bájitalban.
A lány belépett a laborba, és rögtön elsápadt, ahogy megpillantotta a széken görnyedten ülő, a fejét lelógató férfit.

– Jól érzi magát? – sietett oda hozzá a lány, mikor letette a tálcát az asztalra.
Piton megrázta a fejét.
– Nem, nem vagyok jól!
– Mit segíthetek, felkísérjem a szobájába? – Hermione aggódó arccal vizslatta a férfit.
– Nem, azért annyira nem vagyok rosszul – hazudta a férfi.
Piton megtámaszkodott a szék karfájában, és felállt, majd odatántorgott a munkaasztalhoz, és a kezébe vette a fiolát, aminek a tartalmát alig pár másodperce itta ki. Ingerülten állapította meg, hogy kezdheti elölről a munkáját. Pálcáját előrántva magához hívott egy sötétkék folyadékkal teli üveget, ami némileg közömbösítette a másik főzet hatását, és csillapította az émelygését.
– Mi történt? – kérdezte Hermione, aggódva fürkészve a férfi arcát.
– Leteszteltem a bájitalt, de valami nem stimmel vele… Mindent rózsaszín ködön át látok! Förtelmes ez a szín, ha engem kérdez.
Hermione a másodperc tört része alatt, megértette, melyik bájitalra utalt a férfi. A szeme hatalmasra kerekedett. Ezek szerint a férfi kipróbálta magán a Veritaserumot.
– Talán le kéne pihennie, felkísérem a szobájába! – mondta a lány ellentmondást nem tűrő hangon, de a férfi gyengéden mégis határozottan eltolta maga elől a lány felé nyújtott kezét.
– Nem mérgeztem meg magam, csak a bájitalnak van némi mellékhatása, de azért nem teljesen rossz…
– Úgy érti, hatástalan lett, vagy nem pontosan úgy működik, ahogy kéne?
Piton azonnal kapcsolt. A lány tudni akarja, hogy a szérum hatására igazat kell-e mondania. Végül is pontosan ezért itta meg azt a nyavalyás főzetet. Nem akarta korlátok közé szorítani saját magát, tudta, hogy nem merne nyílt és őszinte lenni. De véget akart vetni a köztük lévő vibráló feszültségnek, amit a ki nem mondott szavak okoztak.
Itt az alkalom, hogy a sarkára álljon, és színt valljon. Már így is túl sok időt vesztegetett el. Ennek a beszélgetésnek már az ispotályban meg kellett volna történnie, és az azóta eltelt több mint fél év súlya kősziklaként nehezedett a férfi mellkasára.
– Nem tudom biztosan, melyik eshetőség áll fent – felelte talányosan, és szája széle aprót rándult felfelé. Már-már mosolynak lehetett volna nevezni.
Hermione hezitált. Tudta, hogy nem lenne fair tőle, ha kihasználná a helyzetet, de volt pár kérdés, amire szeretett volna választ kapni.
Piton látta a boszorkányon, hogy viaskodik önmagával. Végül lovagiasan közölte vele, hogy egészen nyugodtan kérdezhet tőle bármit, amit szeretne, de csak is akkor, ha nem fél a rájuk kapott válaszoktól.

Granger értőn bólintott, majd gondolkozni kezdett, mi is lenne az első és legfontosabb, amit a férfitől kérdezni szeretne. Pár perc néma csönd után végül kibukott belőle az, amiről már jó ideje beszélni szeretett volna.

– A Szellemszálláson…
– Arról nem akarok beszélni!
– Miért nem? – kérdezte gyorsan a lány, hirtelen bele sem gondolva, hogy a férfi igazmondásra van kényszerítve.
Piton szeme élesen villant, és elhúzta a száját.
– Mert még mindig túlságosan ijesztő rágondolnom arra, ami ott történt.

A csata végén Harry és a barátai úgy döntöttek, hogy visszamennek a bájitalmesterért, és méltó módon eltemetik. De amikor Potter a hátára fordította az addig halottnak hitt férfit, szembesültek a lehetetlennel. Piton szájából apró vérbuborékok bukkantak elő, ahogy próbált megküzdeni minden egyes lélegzetért. Hermione felsikoltott, majd azon nyomban térdre rogyott, és kezét a bájitalmester torkára szorította. Harry és Ron elrohantak segítségért, mindeközben a lány szétszaggatta a pulóverét, és nyomókötést csinált belőle.
Perselus biztos volt benne, hogy meg fog halni, de még nem volt kész elmenni. A tudata erősen harcolt, életben akart maradni, nem akarta, hogy így legyen vége. Senki nem várta a túlvilágon.
A lány elfúló hangon esedezett a bocsánatáért, amiért magára hagyták, könnyei maszatos csíkot hagytak az arcán. A bájitalmester görcsösen kapaszkodott Hermione vállába, és némán próbálta ajkával a szavakat formálni. Könyörgött, könyörgött, hogy ne hagyja magára, ne hagyja meghalni. Azt akarta, hogy megmentse, bárkinek könyörgött volna, akinek hatalmában állt feltartóztatni az érte közeledő halált. Látta a kétségbeesést a lány szemében, ami bűntudattal vegyült. Mindketten féltek. Óráknak tűnt az a néhány perc, amíg Harry visszatért Madam Pomfrey-val az oldalán. Piton végig fogta a lány kezét, ahogy a levegőben sikló hordágyon a gyengélkedő felé siettek vele, és még akkor sem akarta elengedni, amikor a javasasszony megpróbálta ellátni a sérüléseit. Akkor ott Hermione jelentette neki a kapcsolatot az élők világával, az utolsó szalmaszál volt, amibe kapaszkodhatott. Az utolsó mentsvára, úgy érezte, amíg pillantását a lányon tartja, nem fog meghalni, küzdeni fog, és túléli.

– Nem tudom, miért nem néztük meg a pulzusát, meg kellett volna vizsgálnunk, én annyira sajnálom… – A lány szemének sarkában megjelentek az első könnycseppek, és gyorsvonatként szaladtak végig az arcán.
Piton lassan odalépett Hermionéhoz, mutatóujjával az álla alá nyúlt, és gyengéden kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
– Nem számít, hogy mit mulasztottak el megtenni, a lényeg, hogy végül visszajöttek értem. – Minden szavát komolyan gondolta.
– De ha elkéstünk volna. Bele se merek gondolni, mi történt volna akkor. Túlélte volna, ha később érkezünk?
– Valószínűleg nem, már nem volt sok hátra – ismerte el a férfi. Igazából nem hitte volna, hogy túl fogja élni, és máig csodaként élte meg a dolgot.
– Neheztel rám, amiért magára hagytam?
– Sem akkor, sem pedig most nem töltött el ez a fajta érzés, sokkal inkább…
– Igen?
– Hálás vagyok magának, Hermione!
A boszorkány keresztnevének kiejtése meglepő könnyedséggel jött a férfi szájára.
Hermionéból egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel. Olyan hosszú ideje emésztette a lelkiismeret-furdalása. Nem tudott megbocsátani magának, amíg úgy hitte, hogy a férfi haragszik rá.
Hosszú percekig néztek egymás szemébe, elmerülve a másik pillantásában. Piton meg akarta csókolni a lányt, érezni az édes ajkak simogatását a száján, de nem szerette volna elsietni a dolgot.
– Borzalmas volt ott látni, ahogy az életéért küzd. Soha nem fogom elfejteni!
– Ahogy én sem… De életben maradtam, nem tudom hogyan, és nem is akarok rajta töprengeni. Egyszerűen csak örülök, hogy nem haltam meg.
– Nálam jobban biztosan nem – mondta a lány remegő hangon.
– Nem akarok erről többet beszélni, vége van, vége kell, hogy legyen. Túl kell rajta lépnünk!
Hermione bólintott, bár még annyi mindent szeretett volna mondani, de tiszteletben tartotta a férfi kérését.

– Felszolgálhatná a teát, úgy érzem, hosszú beszélgetésnek nézünk elébe, talán, ha kényelembe helyeznénk magunkat, akkor gördülékenyebben menne. Biztosra veszem, hogy még sok kérdése van hozzám.
Pálcájával a fal mentén szaladó magas polcok alá mutatott, majd pár pillanat múlva megjelent ott két kényelmesnek tűnő fotel, és egy kis asztalka.
– Nem kéne inkább lepihennie? Biztosan jól érzi magát?
– Már jól vagyok – legyintett a férfi, elhallgatva a tényt a lány elől, hogy még mindig mindent rózsaszín ködön át lát. De remélte, hogy ez a mellékhatás nem fog állandósulni.

Még sokáig beszélgettek a háborúról, a sebesültekről és azokról, akik életüket adták a győzelemért. Szóba került az egyezség, amit Piton Dumbledore-ral kötött, és Hermione igazán elképedt, mennyi mindent nem tudott erről, annak ellenére, hogy látta a bájitalmester emlékeinek egy részét.
Észrevétlenül repült el az idő, és Hermione sejtette, hogy a szérum hatása órákkal ezelőtt véget ért, a férfi mégis minden kérdésére őszinte választ adott, amit nagyon nagyra értékelt.
Egyetlen téma volt, amit igyekezett kerülni, mert úgy érezte, nincs joga rákérdezni, de végül Perselus saját magától hozta szóba Harry édesanyját. Őszintén beszélt az érzéseiről, bár eléggé körülményesen és szűkszavúan írta le gyermeteg rajongását, ami az elmúlt években teljesen elhalványult. De a nő emlékét mindig megőrizte a szívében.
– De hiszen az emlékeiben, úgy tűnt, mintha még mindig szeretné. Hogy tudott volna hazudni?
– Olyan dolgokat kellett mutatnom Potternek, amik meggyőzik róla, hogy azt kell tennie, ami helyes. Volt idő, amikor szerettem az anyját, de már elmúlt. Az életem egészen más irányt vett, mint vártam, és sok minden történt azóta, hogy őt utoljára láttam. Éveken át győzködtem magam arról, hogy nem ártok magamnak azzal, ha életben tartom az iránta való érzéseimet, pedig ez is hozzájárult, hogy ennyire elhatárolódtam mindenki mástól.
– Nem értem, hogy tudta megmásítani az emlékeit. Hogy lehetséges ez?
– Az elme bonyolult dolog, és bár nem úgy terveztem, hogy olyan körülmények között osztom meg az „emlékeimet" Potterrel, már készültem rá, hogy valahogy megadjam neki az utolsó lökést.
– Ez is a terv része volt?
Piton aprót biccentett. Hatalmas energiát vett ki belőlük, míg Albusszal közösen a legapróbb részletekig kidolgoztak mindent. Dumbledore szinte az összes mozzanatát előre meg tudta jósolni a Végső Csatának. Sosem említette a bájitalmesternek, de az ő vesztére is számított. Voldemort hatalomvágya és kétségbeesett győzni akarása előreláthatóan meggondolatlan cselekedetekhez vezetett.
– Még mindig fontos magának Harry anyja? – kérdezte a lány, előre félve a választól.
Azt szerette volna, hogy ez ne tudjon közéjük állni. Ha a férfi igennel válaszol, akkor tudta, hogy fel fogja adni, és végleg lemond Perselusról. Nem akart egy halott nő emlékével versenyezni. Kételkedett benne, hogy ő valaha is helyet kaphatna a bájitalmester életében, mert képtelenségnek tartotta, hogy el tudja vele feledtetni régi szerelmét.
– Igen, de már máshogyan fontos, mint azelőtt. Ő egy emlék! Megőrzöm magamnak, de tovább léptem.

Hermione elcsendesedett. A férfi szavai a lelkébe hatoltak. Nagyot kortyolt a teájából, összeszedte minden rejtett griffendéles bátorságát, vett egy mély lélegzetet, majd eszeveszett tempóban hadarni kezdett.

– Amikor elbúcsúztam öntől a kórházban, valamit el akartam mondani. Annyira szerettem volna kiönteni a szívemet, de nem mertem szóba hozni a dolgot. Azóta is bánom, hogy annyira gyáva voltam. Bár az is igaz, hogy talán már nincsen jelentősége, de lehet, hogy mégis…
– Hermione! – fojtotta bele a szót a lányba a férfi. – Ebből a gyors hadarásból semmit sem tudok kihámozni. Mit szeretne nekem ennyire elmondani?
– Elnézést – pirult el a boszorkány halványan. – Csak úgy éreztem, ha nem mondom el gyorsan, ami a szívemet nyomja, akkor megint az inamba száll a bátorságom.
– Csak nyugodtan és lassan. Kezdje el elölről.
Granger felsóhajtott. Érezte, hogy egészen a nyakáig elvörösödik, miközben beszél, de mégis, elmondta a férfinak, hogy mennyi mindenen ment keresztül a lelkivilága, miközben napról-napra bejárt hozzá a kórterembe. Beismerte, hogy nagyon magányos volt előtte, annak ellenére, hogy a barátaival lakott együtt, mert úgy érezte egészen máshogyan látja és éli az életét, mint Harryék. Hiányzott neki valaki, aki meghallgatta, és tényleg figyelt rá, akivel beszélni tudott olyasmikről is, amiről mással nem.

Pitont megdöbbentette, hogy mennyire nagy hatással volt a társasága a lányra. Nem volt vele mézes-mázos egyszer sem, csak megadta neki a figyelmet, amire vágyott. És úgy tűnt, ez többet jelentett Hermionénak, mint azt a férfi képzelte volna.

– Nem kellett volna hagynom, hogy kisétálj az ajtón…
– Tessék? – kerekedett el a szeme a boszorkánynak.
– Nem akartam, hogy elmenj, de kockázatos lett volna többet kérnem tőled, mint amit már addig is adtál.
– Bármit kérhetett volna tőlem! – vágta rá gyorsan.
Piton halványan elmosolyodott.
– Bár nem kértem az engedélyed a tegezésre, de ha te magázni fogsz, attól csak még öregebbnek fogom magam érezni.
Hermione elnevette magát.
– Nem vagy öreg…
– Annyira…
– Szerintem a köztünk lévő korkülönbség ideális, sok szempontból.
– Igazán diplomatikus, Miss Granger – élcelődött Piton.
– Talán nem akkora probléma az éveink száma közötti „szakadék", de azért nem hagyhatjuk figyelmen kívül.
– Fel tudom dolgozni a traumát, hogy előbb leszel negyven éves, mint én – vigyorgott a lány.
– A szemtelenség nem erény, Miss Granger! – feddte meg a boszorkányt a férfi játékosan.
Hermione elnevette magát. Talán most először engedett fel igazán a már órák óta tartó beszélgetés alatt.
– Tehát ott tartunk, hogy nem szerettél volna elengedni – emlékeztette Hermione a férfit vigyorogva. – Igazán kár lenne veszendőbe hagyni a gondolatmeneted.
– Azt hittem, te vagy az, aki nagy vallomásra készül…
– Én már kellőképpen megszégyenítettem magam azzal, hogy elfecsegtem neked, mennyit jelentett nekem a veled töltött idő. Nem szeretnél te is hasonlóan szép gesztust tenni felém?
– Attól tartok kénytelen leszek…
Hermione lélegzetvisszafojtva figyelte a férfi minden szavát. Egészen előredőlt ültében, egyetlen szót sem akart elszalasztani.
– Nem tagadom, hogy kialakult közöttünk egyfajta vonzalom, amit aztán hagytunk elcsendesedni. Bátrabbnak kellett volna lennünk, vagy legalábbis nekem. De meg kell értened, hogy egy velem való ilyen jellegű kapcsolatnak lennének következményei. Te már eltervezted a jövődet, ami egészen más, mint amit én gondoltam saját magamnak. Nem akartalak visszatartani attól, hogy utazgass, és élvezd a fiatalságod. A köztünk lévő korkülönbség igenis jelentős, bármennyire is viccet csinálunk belőle. Sajnálatos módon mindketten a varázslótársadalom közéleti szereplői lettünk a háború óta, és tartok tőle, hogy az újságok élvezettel csámcsognának a magánéletünkön. Arról már nem is beszélve, hogy neked még a barátaid rosszallásával is szembe kéne nézned.
– Téged érdekel mások véleménye? – kérdezte a lány szkeptikusan.
– Nem! De téged érdekelni fog, amiért megszólnak.
– Ezt nem kéne már így előre eldönteni. Talán adhatnánk egy esélyt magunknak.
– Talán igen, bár minden tettünk következményekkel fog járni!
– Ne akarj lebeszélni a dologról már így az elején! – kérte a lány harciasan. – Bármi is lesz, meg fogok vele birkózni!
Piton halványan elmosolyodott. Hát persze, hogy előtört a bátor griffendéles a lányból.
– Legyen, ahogy akarod – mondta beleegyezően.
– Hogyan fogjunk hozzá?
Piton felvonta a szemöldökét.
– Mit szólnál egy vacsorához? – kérdezett vissza a férfi. – Este kilenc van, talán még nincs túl késő.
Hermione boldogan elmosolyodott.
– Mit ennél ma? Megpróbálkozhatok valami bonyolultabbal is, mint egy ragú.
– Úgy értettem, hogy elviszlek valahova vacsorázni, talán még kapunk asztalt egy rendes étteremben.
– Kezdetnek pompásan megteszi.
– Magam is úgy vélem. Azért a biztonság kedvéért egy muglik lakta környékre mennék, ha nem bánod.
– Cseppet sem – bólintott a lány.

Miközben Hermione a szobájában készülődött, a bájitalmester visszament a laborba. Sötét zakóját egy székre terítette, fehér ingujját feltűrte, majd pennáját tintába mártotta, és lekörmölt egy mondatot a feljegyzései aljára.

A 36. Számú bájitalminta teljességgel hatástalannak bizonyult, ahogy az összes többi is, ami az új Veritasserumból készült!

*Vége*