Lassan sétált a parkban a padja felé. Minden nap hosszú sétákat tett Koppenhágában, főleg a parkban. Ez állandó úticélja volt, minden nap leült ugyanarra a padra, és csak figyelte a város ragyogását, ahogy az emberek elhaladnak előtte, és élik mindennapjaikat. Ő öreg volt már, lemondott a baráti találkozókról, inkább a csendes magányt választotta és a parkot. Itt tudott igazán gondolkodni.
Andersen megtorpant az úton. A padján most valaki más üldögélt. Egy szőke férfi, akinek a haja az égtáj minden pontja felé meredt. Lábát kinyújtotta és keresztbe tette, a karját összefonta a mellkasa előtt. Nyugodt volt, bár a tekintetét az autóút felé fordította.
Biztos vár valakit. Ez a férfi még fiatal, előtte az egész élet. Ahogy elnézte, jó ideig henyélni fog, nem fog kiszakadni könnyen a boldog semmittevésből.
Andersen a padhoz ment, és leült mellé. A férfi ránézett és a szeme eleven vidámsággal csillant meg.
- Bizonyára szép lány. – mondta Andersen.
- Ki? – kérdezett vissza a férfi.
- Akire vár.
- Áh, Nor nem lány… bár szép arca van, meg kell hagyni.
Andersen mosolyogva követte a férfi tekintetét. Az utakon autók jártak, közelebb párok sétáltak. Magányos, szép arcú fiút egyet se látott köztük.
- Tudom, hogy láttam magát már valahol. – jegyezte meg a férfi.
- Az meglehet.
- Na de tényleg, ki maga?
Andersen belenézett a férfi kék szemeibe. Ártatlan kíváncsiságot látott benne, semmi mást. Ez egy nagy kölyök.
- Hans Christian Andersen szolgálatára.
A férfi egy pillanatig még vizsgálta az arcát, aztán leesett az álla. Rendesen felült a padon, és az egyik lábát felhúzta, hogy rendesen felé tudjon fordulni.
- Na ne… olyan régóta akartam találkozni magával!
- Hát… - motyogta Andersen, de a férfi a szavába vágott.
- Már az első könyvét imádtam a megjelenésekor, és azóta akartam találkozni önnel! Nem is tudja milyen nagyra tartom a népemben és ó, várjon csak…
Andersennek még fejszámolást sem kellett végeznie, hogy tudja, ez a férfi még nem élhetett az első könyvének megjelenésekor. Akkor mégis miről beszél? Mit ért az alatt, hogy a „népében"? És… miért húz ki a kabátjából egy aprócska könyvet, ami az ő egyik műve?
A férfi vigyorogva az orra alá tolta a kis könyvet és mellé egy tollat nyújtott.
- Írja alá, kérem! Kérem, kérem!
Andersen megdöbbenten vette át a tollat és a könyvet. Egy régi kiadású darab volt, még talán az elsők között adták ki. De miért tart magánál a férfi egyet az ő könyvei közül?
- Névre szólóan? – kérdezte.
- Ühüm, legyen annyi, hogy „Dániának"!
Andersen leírta, bár a meglepettségét nem tudta leplezni. Dániának?
- Nem is tudja mekkora rajongója vagyok! Imádom a meséit, ha lenne gyerekem, vagy a közelben egy mikroállam, állandóan ezeket olvasnám neki. Még Nort is rávettem, azt a makacs öszvért, hogy olvasson velem, és képzelje még neki is tetszettek! – a férfi lehalkította a hangját – De ha találkozik Norvégiával, ne mondja meg, hogy ilyeneket mondtam róla.
- Álljon csak meg egy percre. – emelte fel finoman mosolyogva a kezét Andersen – Dánia? Norvégia?
- Még be sem mutatkoztam! – pattant fel a férfi és fejet hajtott – Dánia vagyok!
A férfi felemelte a fejét, és vigyorogva belenézett Andersen szemébe. Meglepettséget várt, vagy hitetlenkedést, de az író nyugodt maradt.
Andersen azt gondolhatta volna, hogy az a nagy kölyök, aki annyi mesét olvas, képzel dolgokat, de nem erre jutott. Persze átfutott a fején, de valami más erősebb érzés is felütötte a fejét az elméjében. Egy régi-régi mese, olyan emberekről, akik nem tudnak meghalni, és nemzetek szellemeiként küzdenek egymással a háborúkban.
- Maga az első, aki nem kérdez vissza azonnal, hogy jól hallotta-e. – mondta Dánia.
- Ahhoz, hogy mesét írjak, magamnak is el kell hinnem, hogy amit képzelek, az valóság. Már hallottam rólad, bár még nem volt szerencsénk találkozni.
- Elképesztő!
Dánia visszaült mellé, és már esze ágában sem volt az út felé nézni.
- Tegezhetem, ugye? – kérdezte.
- Ha szeretnéd. – mosolyodott el Andersen.
Andersen egy kicsit zavarban volt, mivel Dánia egy jó ideje nem szólt hozzá, csak bámult rá közelről. Nem próbálta meg kitalálni, mi járhat a fejében.
- Ömm… szóval szereted a meséimet. – mondta.
Dánia bólintott.
- Igen, mindenki szereti őket. Megvan a maga hangulatuk… a szomorú, csendes varázsuk. Miért olyan szomorúak a meséid?
- A halandók élete tele van csalódásokkal… - mondta elgondolkodva Andersen.
- Olyan sokan utasítottak vissza? – kérdezte Dánia.
- Sokan voltak… de ahogy elnézlek veled nem ez lehet a helyzet.
- Az egyik legkirályabb nemzet vagyok! – húzta ki magát.
Andersen mosolygott. Ez a kölyök tele van élettel és vidámsággal. Persze biztos volt benne a dán történelem alapján, hogy nem mindig volt ilyen, de most biztosan csak a mának él. Jól teszi. Miért változtatnád meg a múltat, ha a tiéd lehet ez a nap?
- Szerintem nem csak csalódást éltél meg. – vigyorgott Dánia.
- Valóban. Imádtam utazni.
- És sok szép percet ajándékoztál a gyerekeknek és felnőtteknek a meséiddel. – mondta továbbra is vidoran.
- Lehetséges. – mondta Andersen. A szíve örült, hogy pont az országától kap elismerő szavakat, még ha csak egy kölyök is.
Dánia hátradőlt a padon és felnézett az égre. Andersen nem nézett rá.
- Ha jól sejtem neked hosszú idő adatott meg.
- Nem tervezek meghalni. – mondta Dánia – Még jobbá kell tennünk a világot a srácokkal. Dánia élni fog, amíg a nemzete is él.
- A szorgos munka meghozza majd gyümölcsét.
Az autóúthoz vezető úton megjelent egy szőke fiú. Kabátját a karján tartotta, világoskék ing volt rajta. Hajában egy kereszt alakú csat volt. Amikor Dánia megpillantotta, a szeme megcsillant, és a vigyora csak még szélesebb lett.
- Hát, én már biztos kaptam valamit. – mondta – És biztos vagyok benne, hogy a te munkád sem volt hiábavaló.
Dánia felállt és megigazította a kabátját. Lenézett Andersenre, aki mosolygó szemekkel figyelte.
- Minden jót, mesemondóm!
- Minden jót, Dánia! – hajtott fejet Andersen.
Dánia vigyorogva elfordult és gyors léptekkel a szőkéhez lépett, majd szorosan megölelte. A szőke arca rezzenéstelen maradt, aztán ellökte magától. Dánia nevetett, aztán karon ragadta és elhúzta a parkból.
Andersen mosolyogva figyelte őket. Mielőtt Dánia bemutatkozott neki, tényleg azt hitte, hogy csak egy bolondos gyerek, aki még alig fogja fel maga körül a világot. Azt hitte, tanítania kell, hogy legyen valaki, akiért bármit feláldozna. Hogy találja meg a helyet, ahol ragyoghat, akárcsak a kis gyertya a mesében.
Úgy hitte, az országok is tudnak elveszettek lenni, de látta, hogy ha Dánia kétségbeesett is volt régen, már megtalálta az okot, amiért ragyoghat. Lehetett ez Norvégia, a nemzete, vagy akár az egész világ, nem számított.
Andersen büszke volt az országára.