Aa! Megami-sama!
Gonosz! Gonosz… Gonosz?
II. Fejezet:
Érkezések
Ahogy Belldandy megmondta, nem sokkal később Urd és Skuld is csatlakozott, ezzel pedig kezdetét vette az igazi munka. Az esküvő utáni partit a ház mögött szerették volna tartani. De mivel kockázatos lett volna a szabad ég alá tervezni, Keiichi a húga segítségével már korábban bérelt egy olyan műanyag elemekből könnyen összeállítható menedék félét, amit direkt ilyen alkalmakra terveztek. Egyszerre volt dekoratív, és rengeteg ember befért alá. Ráadásul ha nem esett az eső, akár a szabad ég alatt is folyhatott a parti, ahonnan bárki kedvére bemehetett az egyik asztalhoz csemegézni. Természetesen egy buli nem volt buli karaoke nélkül, az ehhez szükséges felszerelésről Skuld gondoskodott. Ennek köszönhetőe már kora reggel hatalmas munka folyt a Morisato rezidencia udvarán. Mint kiderült a műanyag elemeket nem is olyan könnyű összeilleszteni, mint ahogy először gondolták. Persze amikor drága pénzért kibérelték, ezt az apróságot elfelejtették nekik mondani. Végül is nem igazán számított, mert volt idejük bőven. Megumi „segítsége" nélkül sokkal gyorsabban haladtak volna, de a lányt nem lehetett lebeszélni róla. Így az Istennők nem használhatták a különleges képességeiket. Urd megint meglógott a konyhába, mondván, hogy segít Belldandy-nak. Ezt persze a legtöbben nem hitték el, de nem volt mit tenni. Pedig ő is jócskán kivette a részét a munkából, legalábbis ahhoz képest, amit egy teljesen átlagos napon szokott dolgozni. Az egyetlen aki egész idő alatt nem csinált semmit, az Welsper volt. Macska lévén neki csak az elképesztően nagy ásítások, és kényelmes heverészés maradt. Közben azért nagyon jól szórakozott azon az ingyen cirkuszon, amit a halandók és az Istennők mutattak be neki.
Aztán a kemény munkának köszönhetően a végeredmény lassan kezdett határozott alakot ölteni. A templom tényleg úgy nézett ki, mint egy hely, ami alkalmas egy esküvő utáni parti megtartására. Megumi éppen a tetőt jelentő színe, és átlátszó műanyagponyvát próbálta a helyére tenni. Egy létra tetején állt, és igyekezett nem leesni. Alatta nem messze Rind a helyére pattintott egy műanyag elemet, amivel a saját feladatát el is végezte, még jóval a többiek előtt. A létra tetején Megumi rájött, hogy nem fogja elérni azt a helyet, ahol a rögzítő patent volt. Dühösen felmordult.
- A fenébe… Ha legalább egy méterrel arrébb állítottam volna fel a létrát…. - Most kénytelen volt lemászni, majd arrébb vinni az egészet, és újra felmászni. Ehhez viszont el kellett engednie a ponyvát, ami ebben az esetben biztos leesett volna. Már először sem volt könnyű vele felmászni a létrán. Rind azonnal átlátta a helyzetet, és villámgyorsan cselekedett. Mivel megszokta, hogy harci helyzetekben néha azonnali döntéseket kell hoznia, amik már jó néhányszor megmentették.
- Megumi! Kapaszkodj erősen! - mondta a lánynak, aki nem egészen értette miről van szó, de minden esetre engedelmeskedett. Egyik kezével megragadta a létrát, a másikkal pedig a feltekert ponyvát tartotta. De még így sem készülhetett fel arra, ami történni fog. Rind ugyanis könnyedén a levegőbe emelte őt, a létrával együtt. Olyan volt, mintha csak egy léggömböt tartana a kezében. Arrébb lépett, mire a hirtelen mozgástól Megumi ajkát rémült kiáltás hagyta el. Keiichi feszülten figyelte hogy mi történik, és próbált valami magyarázatot kitalálni Megumi számára. Azonban ebben a pillanatban a lány nem volt abban a helyzetben, hogy magyarázatokat követeljen. - Itt megfelelő lesz? - kérdezte a Valkűr, mire Megumi egy pillanatnyi döbbent sokk után gyorsan bólogatni kezdett.
- I… igen! Tökéletes, csak tegyél már le. - Rind óvatosan leengedte a földre a létrát, Megumi pedig egy kicsit megkönnyebbült. - Hű… nem mondom… Te aztán jó erőben vagy, Rind! - közölte a lány elismerően. - Láttad ezt, Kei-chan?
- Ö… igen. Valóban lenyűgöző volt. - mondta a fiú gyorsan. Pedig ha Megumi tanúja lett volna, hogy mire képes valójában az Istennő, bizonyára nem nyerné vissza ilyen könnyen a magabiztosságát. Még mielőtt a húga tovább faggatózott volna, és esetleg Rind-nek tett volna fel egy szükségtelen kérdést, gyorsan közbeszólt. - Tudod… ö… ő mindig ilyen erős volt. Belldandy-ék rengeteget meséltek róla.
- Nekem nem is kell több bizonyíték… - mondta a húga még mindig enyhén remegő hangon. Közben nagyjából sikerült rögzítenie a ponyvát. - Igen… azt hiszem akkor most le is megyek egy kicsit. - A földön egy kissé bizonytalanul megállt, majd Rind-re mosolygott, aki kezdett rájönni, hogy talán nem kellett volna ennyit sem megmutatni az erejéből.
- Elnézést kérek, amiért megijesztettelek. - mondta Megumi-nak. A lány csak legyintett, de látszott rajta, hogy egy pár percig biztosan nem fog visszamászni a létrára. - Keiichi-kun? - fordult oda a Valkűr a fiúhoz. - Beszélhetnénk egy kicsit? - K1 eléggé meg volt lepve de bólintott. Ott hagyták Megumi-t, és bementek a ház előszobájába.
- Azt hiszem most egy darabig nyugtunk lesz tőle. - mosolygott a fiú megkönnyebbülten. Rind persze nem értette, hogy miről van szó, mivel nem ismerte a Keiichi és Megumi közötti bonyolult testvérviszonyt.
- Az előbb majdnem felfedtem magam. - mondta Rind, és a hangjából érezni lehetett a bűntudatot. - A továbbiakban jobban fogok igyekezni.
- Ugyan Rind. - emelte fel a kezét Keiichi. - Nagyon is jól tetted. Tudod izé… az ilyesmi nálunk megszokott. Akkor lennél furcsa, ha teljesen átlagosan viselkednél… Úgy értem, hogy Urd, Skuld, de még Belldandy is szokott néha különös dolgokat csinálni. Eddig még mindig megúsztuk, és a többiek már megszokták, hogy semmi sem normális. Így hát meg is kérlek rá, hogy ha lehet inkább add önmagad, és ha egy kicsit többet mutatsz meg az erődből, az még nem a világvége. - Bár még maga K1 is meglepődött azon, hogy ilyeneket mond. Általában ő volt az, aki a lehető legjobban kerülte volna a feltűnést, de tudta, hogy Rind milyen komolyan szokta venni a feladatait. Ezért aztán nem akarta, hogy a Valkűr az ilyen apróságok miatt ne tudja jól érezni magát. Ha pedig jobban belegondolt, rá kellet jönnie, hogy ez teljesen helytálló volt. Eddig sem a túlzott óvatosság miatt kerülték el a feltűnést.
- Értem. - bólintott az Istennő. - Bár ez meglehetően különösen hangzik.
- Nekem mondod? - mosolyodott el Keiichi.
- Az emberek igazán figyelemre méltóak. - Rind határozottan a szemébe nézett. - Ezt már régen is észrevettem, és most egyre inkább bebizonyosodik. Nem lesz könnyű átlagos lányként viselkednem, de nem fogok neked és Belldandy-nak csalódást okozni Keiichi-kun. - Keiichi kissé elvörösödött, miközben a Valkűrt hallgatta. Rind szavai ugyan annyira őszinték voltak, mint Belldandy-éi. K1-re pedig mindig nagy hatást gyakorolt, az ilyesmi. Urd és Skuld esetében szó sem volt semmi hasonlóról, ők gyakorlatilag olyan távol álltak az őszinteségtől, amennyire csak lehetett. Ez különös tekintettel Urd-ra volt igaz. Peorth nem hazudott, de volt benne annyi ravaszság, hogy az igazságot úgy adja elő, ami az ő érdekeit szolgálja. Azonban Rind-től még az ilyesmi is nagyon távol állt. Esetlenül elvigyorodott.
- Hé, hé… könnyebb lesz, mint hiszed. Csak ne nagyon hallgass Urd-ra, amikor azt mondja, hogy a szakétól minden simábban megy. - Az Istennő bólintott, és látszott rajta, hogy megfogadja a tanácsát. - Ó… majdnem elfelejtettem! Ha lehet a kólát is kerüld el. Belldandy egyszer attól rúgott be. Nem valószínű, hogy rád is ugyanígy hatna, de azért nem árt vigyázni. Ha tudnád, hogy abból milyen kavarodás lett…
- Biztos nagyon vicces volt. - Bólintott egyetértően Rind, és halványan elmosolyodott. Ez olyan ritka pillanatok egyike volt, amikor Keiichi bánta, hogy nem volt nála fényképezőgép. De azért egy kicsit fura lett volna, hogy valahányszor mosolyog az Istennő, ő előkapja a gépet, és ellő néhány fotót. Megumi-nak köszönhetően az esküvőn így is rengeteg fénykép fog készülni. A lány már eldicsekedett neki párszor a legújabb masinájával, és most mindenképp be akarta vetni.
- Na igen, bizonyos szempontból nézve tényleg vicces volt, hogy Bell valahányszor teljesítette valaki kívánságát, velem történt valami baleset. De végül is jól sült el a dolog, úgyhogy nem panaszkodom.
- Még valami… - komorodott el hirtelen Rind. - Tudom, hogy megállapodtunk a reinkarnálódott Démonnal kapcsolatban, de mégis… Ha nem haragszol, én rajta tartanám a szemem. Soha nem tudhatod, hogy mi jár egy Démon fejében. Ő már többször átverte a saját népét is, és kijátszott abszolút biztosnak tűnő szabályokat… Nagyon dühítő lenne, ha valamit tönkretenne. Bár megértem mindazt, amit elmondtatok róla, de kissé talán elfogultak vagytok az irányába.
- É… - Keiichi már majdnem tiltakozni kezdett, hogy semmi szükség Welsper megfigyelésére, amikor valami az eszébe jutott. - Talán így tényleg jobb lesz… - gondolta elmélyülten. Felmerült egy lehetőség a gondolataiban, miszerint ha Rind figyelmét egy kicsit leköti a macska, akkor talán sokkal könnyebben el fog vegyülni az emberek között. Ezen kívül tényleg nem ártott Welsper-t szemmel tartani. Az esküvőn kívül ugyanis volt még néhány dolog, amibe bekavarhatott. - Azt hiszem igazad van. - jelentette ki végül. - De jobb lenne, ha csak diszkréten csinálnád, úgy hogy senki ne vegye észre.
- Értem. Én is erre gondoltam.
- Persze ha valamivel próbálkozna… - nevette el magát K1 erőltetetten. - …nem kell mindjárt lecsapni a fejét.
- Természetesen. Csupán akkor lépek közbe, ha már elkerülhetetlen, és akkor is csak elveszem a kedvét a gonoszkodástól Közben pedig odafigyelek az emberekkel való kapcsolattartásra is. Welsper miatt nem kell aggódnod.
- Szerintem így minden rendben lesz. - mosolyodott el Keiichi. - Köszönöm Rind, igazán jóbarát vagy.
- Én vagyok hálás, amiért a barátodnak tartasz, Keiichi-kun. - A fiú legnagyobb döbbenetére előrelépett, és átölelte. De még ennél is szokatlanabb volt a saját reakciója, ugyanis egyáltalán nem pirult el. Tisztán érezte, hogy az ölelés baráti, attól függetlenül, hogy ő fiú volt, Rind pedig lány… Egy határozottan gyönyörű lány, aki ha hasonlót művel mondjuk egy hónappal ezelőtt, a végén annyit vesz észre, hogy egy vörös fejű, remegő-hebegő idiótát ölelget.
- Látod, ez nagyon természetesre sikerült. - súgta vidáman a Valkűr fülébe. - Ennél több nem is kell. - Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Megumi, valamint Peorth dugták be a fejüket. Mindkettőjük arckifejezése dühös volt, egészen addig, amíg tanúi nem lettek a meghitt pillanatnak. Ekkor először meglepetten pislogtak, majd rekord sebességgel áttértek a tudálékos, mindent értő nézésre, majdhogynem tökéletes szinkronban. Keiichi villámgyorsan eltolta magától Rind-et, de a következő pillanatban már meg is bánta az elhamarkodott lépést, mert így csak még kényesebbé tette a helyzetet. A két váratlan szemtanú cinkosan egymásra pillantott.
- Nahát, Kei-chan! - nyávogta Megumi tettetett felháborodással. - Nem gondoltam volna, hogy pont az esküvőd előtt fogsz próbálkozni Belldandy egyik ismerősénél… Szégyelld magad, te kis Casanova! - A mellette izgő-mozgó Istennőhöz fordult. - Eddig képtelen volt kihasználni bármilyen helyzet is adódott, most meg csak rá kell nézni… Vajon az ártatlanság csak álca volt?
- Elképzelhető… - érkezett a megfontolt válasz. Peorth átkarolta Megumi vállát, majd K1-re nézett. - Csak nem egy utolsó kaland, amíg még szabad vagy, Keiichi-san? Ah! A férfiak már csak ilyenek… És mivel csábítottad a mi naiv kis Rind-ünket? Biztos elmesélted, hogy milyen feszült vagy az esküvő miatt. Aztán egy kis lelkizés, végül pedig közölted, hogy egy kis támaszra van szükséged, amit csak ő adhat meg…
- Fúúúúj! - mondták teljesen egyszerre. - Ez olyan mocskos!
- Világos. - mondta Rind magabiztosan. A két lány azonnal elhallgatott. - Ti nyílván félreértitek a helyzetet. Azt hiszitek, hogy Keiichi-kun és köztem olyan kapcsolat van, ami létezésével elárulná a közelgő esküvőt, valamint Belldandy és a közte lévő szerelmet.
- Dehogy hiszik azt… - morogta dühösen Keiichi. - Csak muszáj kötekedniük!
- Hiszen ti voltatok azok, akik megszöktetek egy kis légyottra, míg mi keményen dolgoztunk! - próbált támadásba átmenni Peorth, de máris képtelen volt Rind szigorú pillantását állni.
- Keiichi-kunnal az előbb csak barátságból öleltük meg egymást. - folytatta vérfagyasztóan nyugodt hangon a harcos Istennő. - Ha ezt esetleg nem hinnétek el, akkor azt személyes sértésnek veszem, és kénytelen leszek bármi áron bebizonyítani nektek.
- Ugyan Rind, ők csak… - kezdte Keiichi, de a Valkűr határozott léptekkel elindult a lányok felé. Megumi és Peorth rémülten pislogtak. Az első osztályú Istennő jól tudta, hogy mire képes a Mennyország speciális alakulatának, a Harcoló Szárnyaknak egyik tagja... Rind ezek közé a különleges Istennők közé tartozott. K1 húga pedig az iménti erődemonstráció miatt reszketett. Így hát mindketten arra az elhatározásra jutottak, hogy jobb lesz ha felhagynak a viccelődéssel és visszamennek dolgozni.
- Tudjátok mit? - kérdezte Peorth angyalian mosolyogva. - Ti csak nyugodtan mutassátok ki egymás iránt a baráti érzelmeiteket. Mi addig megyünk dolgozni.
- Aha… így igaz! - helyeselt Megumi. - Nem kell ám sietnetek…! Mi aztán ráérünk… - Rind azonban nem állt meg. A két lány gyorsan becsukta az ajtó, és hallani lehettet a hangokat, amint gyorsan eliszkolnak előle. Keiichi gyorsan cselekedet.
- Rind! - mondta és igyekezve próbált kitalálni valamit. - Ők csak vicceltek… Izé… Nem gondolták komolyan amit mondtak. Csak fel akartak húzni minket… Azaz engem. Ne vedd ennyire a szívedre… - Az Istennő megállt, K1 pedig megkönnyebbülten sóhajtott.
- Igen, én is tudom. - fordult meg Rind, majd ismét elmosolyodott. - Én is csak vicceltem.
- Csak vicceltél? - kérdezte a fiú, majd hirtelen elnevette magát. - Hát persze! Még én is bedőltem neki! Ez lenyűgöző volt… Soha nem láttam még őket így megijedni. Szerintem most azonnal nekiálltak dolgozni.
- Igen, ez valószínű. Tehát a tréfa sikeresen működött.
- De még mennyire… - értett egyet Keiichi. - Várjunk még egy percet, aztán menjünk segíteni nekik.
- Én is pontosan erre gondoltam. - Az Istennő tekintetébe egy csipetnyi aggodalom költözött.. - Remélem nem vették túl komolyan a dolgot.
- Nem hinné… - csóválta meg a fejét Keiichi kissé fáradtan. - Egy óra múlva már nem is emlékeznek rá… Ez a baj velük. Bár… Nehéz beismerni, de ha esetleg megváltoznának, ez már nagyon hiányozna. Oh, és még valami. Néhány embert… izé… lehet hogy különösnek fogsz találni.
- Úgy érted érdekesnek? - kérdezte Rind érdeklődve. - Keiichi bizonytalanul elhúzta a száját.
- Hát… maradjunk a különösnél. Ebben az esetben ne aggódj, ha néha rendkívüli dolgokat tesznek.
- Azt hiszem értem. Erre is oda fogok figyelni. Ha valamit nem értek, akkor majd megkérdezem tőled, vagy valamelyik Istennőtől. Azt hiszem lesz néhány… - hirtelen elhallgatott, és a tekintete a folyosó vége felé villant. Egy pillanattal később Welsper bukkant fel, aki kényelmes tempóban elindult feléjük. Keiichi valamiért nyugtalanul érezte magát, amikor ők ketten egy helyiségben tartózkodtak. Azonban úgy tűnt, hogy az ex-Démon nem akar különösebb bajt okozni, mivel rájuk sem hederítve bevonult Urd szobájába, aminek résnyire nyitva volt az ajtaja. A fiú érezhetően megkönnyebbült. Bár az már egy más kérdés volt, hogy legidősebb nővér mit fog szólni ahhoz, hogy Welsper a „kastélyában" tartózkodik. Pár hónappal azelőtt az Istennő panaszkodott arra, hogy a kedvenc szőnyege tele van macskaszőrrel. Csinált is valami szert, ami állítólag meggátolta a macskák szőrének a hullását, de végül nem sikerült rávenni az ex-Démont, hogy bevegye. Mielőtt túlságosan eldurvult volna a helyzet, Belldandy véget vetett az egésznek. Egyetlen mosolyába került, és Welsper önként bevette a bizarr tablettát. Aztán kiderült hogy a szer nem egészen olyan, mint ahogy Urd, vagy bármelyikük elképzelte. Welsper szőrének az a része, ami lehullott volna, növényi felépítésű lett. Egyszerűbben mondva fűvé változott. Az ex-Démonnak ez egyáltalán nem tetszett, és követelte, Urd-tól, hogy csinálja vissza. El is készült az ellenszer, azonban három hétig tartott, mire a hatása megmutatkozott. Addig Welsper fekete bundájából mindenhonnan vastag fűkötegek nőttek, amik rövid idő után, ugyan úgy mint a szőrszálak, lehullottak. Így fűszálakkal volt tele a hely, ahol megfordult. Ez alatt a néhány hét alatt a kinézete miatt természetesen köznevetség tárgya volt, és nem is mutatkozott túl sokat. Keiichi arcára még most is mosolyt csalt az eset.
- Hát igen, ez Welsper. - mondta K1 szinte mentegetőzve. - Ne számíts tőle kedves pillantásokra.
- Ilyesmit soha nem várnék el egy Démontól. - csóválta meg a fejét Rind. Ebben a pillanatban kintről vidám dudaszó harsant. Keiichi azonnal felismerte a hangot, az Istennő azonban kérdően nézett rá.
- Azt hiszem megérkezett az újabb segítség. - Sóhajtotta K1 gondterhelten. - Talán jobb lesz, ha eléjük megyünk, és köszöntjük őket. - Rind-del együtt elindult a kisjárat felé. Amint kimentek, Welsper kidugta a fejét Urd szobájából majd utánuk nézet.
- Keh… - mondta kissé gúnyosan, majd visszahúzódott a szobába. Az ajtó a következő pillanatban teljesen bezárult.
Az Udvaron mindenki abbahagyta a munkát, és a kék-fehér kisteherautóra pillantott, ami lassan gurult rá az útról, a templom hátsó udvarára vezető feljáróra. A sofőrt nyílván nem érdekelte, hogy ki alszik abban a pillanatban, mert szinte folyamatosan nyomta a dudát. Ha valamelyikük erősen koncentrált egy dallamot is felismerhetett benne. A nászinduló persze sokkal szebben festett eredetiben. A teherautó oldalára a Whirlwind felirat volt festve. valamint egy körkörös jel. Az ablakon egy vidám, rövid hajú nő hajolt ki. A mosolya olyan széles volt, hogy attól lehetett tartani, hogy a következő percben görcsöt kap az arca.
Leállította a járművet, majd még párszor megnyomta a dudát, csak azért mert remekül érezte magát. Ezután kihámozta magát a biztonsági övből, és némi küszködés árán sikerült kiszállnia.
- Jó reggelt, mindenkinek! - kiáltotta harsányan. Majd egyenesen odavágtatott Keiichi-hez. - Morisato-kun, hogy érzed magad? Nem vagy ideges? Nem szorítja össze a gyomrodat valami? Kapsz rendesen levegőt? - hadarta villámgyorsan.
- Kösz szépen, hogy emlékeztetsz az ilyesmire. - válaszolta rosszalló tekintettel K1. - Egyébként jól vagyok. Gondolom a rengeteg kérdésednek ez volt a lényege.
- Semmi baj, az ilyesmi természetes egy ehhez hasonló esemény előtt. - legyintett a nő, mintha nem is hallotta volna a válaszát. Majd átkarolta a fiú nyakát, és egy kicsit közelebb húzta magához. - Te… - suttogta halkan, és a fejével Rind felé. - Ki ez a bombázó, és mit keres épp az esküvőd napján ennyire közel hozzád? Az nem Belldandy helye?
- Engedd meg, hogy bemutassam Rind-et. - mosolyodott el K1, és ezúttal is figyelmen kívül a nő mondandójának nagy részét. - Rind, ő itt Fujimi Chihiro, Belldandy és az én nagyra tartott főnököm.
- Örülök, hogy megismerhetlek! - nyújtotta előre a kezét szélesen mosolyogva a Whirlwind alapítója. Rind-et nem érte váratlanul a szituáció, hiszen ismerte a kézfogás szerepét. Amikor két személy találkozik, megszorítják egymás kezét, ezzel fejezik ki a másik iránt érzett tiszteletüket. De ha eddig teljesen ismeretlen lett volna, akkor Peorth előző napi kiselőadásából már mindent akkor is mindent tudna. Hiába próbálta neki elmondani, hogy ezt a részt akár át is ugorhatnák, egyszerűen nem volt rá lehetősége. A rózsák Istennője azonban egy nagyon fontos részletet elfelejtett megemlíteni ezzel kapcsolatban… Épp azt, amit Rind nem ismert túl jól.
- Én is örülök, Chihiro. - mondta, majd elfogadta a felé nyújtott jobbot, és - Peorth javaslatára, aki egyfolytában azt hajtogatta, hogy a kézfogásban döntő jelentősége van a befektetett erőnek - határozottan megszorította, miközben a nő szemébe nézett. Chihiro arcáról egy pillanatra lehervadt a mosoly, és a szeme is elkerekedett. A keze halkan roppant egyet, a lélegzete pedig teljesen elakadt egy pillanatra. A kézfogás csak egy másodpercig tartott, de Chihiro-nak ennyi bőven elég volt. Keiichi elégedetten vigyorgott. Úgy gondolta, hogy a nő megérdemelte ezt, a kellemetlen kérdései miatt. Csak egy kicsit furcsállta, hogy amikor a Valkűrrel régen ő maga is kezet fogott, nem volt semmi hasonló. Eszébe jutott, hogy talán nem minden esetben volt jó ötlet Peorth-ra hagyni a szokások elmagyarázását. Végül arra jutott, hogy majd egy alkalmas pillanatban közöli Rind-del, kicsit finomabban az üdvözlést.
- Húha… - nyögte Chihiro kissé meglepetten. - Ezt nevezem én kézfogásnak. - A bal kezével megdörzsölte a csuklóját. Nem hitte volna, hogy létezik olyan nő, akinek az övénél is erősebb a szorítása. Pedig a vele szemben álló, határozottan szép és fiatal Rind arcán egyáltalán nem látszott, hogy erőlködött volna. Keiichi-nek mondania sem kellett, rögtön rájött, hogy ő is Belldandy-ék egyik régi ismerőse. Ez pedig azt jelentette, hogy egyáltalán nem lehet átlagos. Inkább gyorsan témát váltott, és a kisteherautóra bökött. - Izé… meghoztam az asztalokat.
- Ez nagyszerű. - dörzsölte össze a tenyerét Keiichi. Ez volt az első jó hír, amit Chihiro-tól hallott. A nő még korábban felajánlotta, hogy szerez összecsukható asztalokat a vacsorára, így nem kellett pénzt költeni azokra is. Ezzel persze rengeteget segített Keiichi-éknek, amiért ők nagyon hálásak voltak. Sajnos Chihiro túlságosan is elvárta ennek a hálának a kifejezését, és ha Keiichi az utóbbi hetekben panaszkodott azért, mert ő kapta a nehezebb munkákat, finoman de mindig utalt a dologra. Sajnos Chihiro-nak mindig kifinomult volt az üzleti érzéke.
- De még mennyire. - Bólogatott a nő. - És képzeld, nem kell csak holnapután után visszavinni. Tehát holnap nyugodtan kipihenhetjük magunkat. Hát nem nagyszerű?
- Valóban. - értett egyet K1. - Akkor neki is állhatunk a kipakolásnak. Szólok Peorth-nak és Megumi-nak is… Ma kivételesen úgyis annyira szeretnek dolgozni…
- Arra semmi szükség. - emelte fel a kezét magabiztosan Chihiro. Majd megfordult, és Rind-del valamint Keiichi-vel a nyomában elindult a teherautóhoz. Mikor odaértek, a nő kétszer megdöngette az oldalát, majd kinyitotta a hátsó ajtót. - Mozgás lustaságok, ideje munkába állni! - Amint ezt kimondta hangos morgás közepette két rémisztő alak bukkant elő a raktérből. K1 egy pillanatra megijedt, hogy a mellette álló Valkűr szörnyeknek nézi őket, és felveszi ellenük a harcot. Rind azonban semmi jelét nem adta ennek, és a fiú kelletlenül beismerte, hogy elég abszurd gondolat volt a részéről. A két melákon látszott, hogy csak most verték fel őket legszebb álmukból. - Mozogjatok már kissé élénkebben! - Dörögte Chihiro.
- Igeni', sasszonyom! - morogta Tamiya álomittasan.
- Igyekszünk, madám! . - erősítette meg kicsit sem meggyőzőbben Otaki. Aztán mindketten meglátták Keiichi-t, és egyszerűen elfeledkeztek a fáradtságról.
- MO-RI-SA-TO!!! - ordította el magát Tamiya teljes hangerővel. - Keblemre, öreg barátom! - Majd Otaki-val együtt előrelépett, hogy baráti ölelés címén - aminek esetleg egy találó nevet is adtak volna, ha van rá lehetőségük - agyonlapítsák szegény K1-t. A fiú rémülten hátrált, de nagyon jól tudta, hogy nem tud időben elmenekülni. Azonban Chihiro szárazon köhintett egyet, mire a két izomkolosszus megtorpant. Szinte belefagytak az adott pillanatban kitöltött térszeletbe.
- Mit mondtam nektek erről a viselkedésről? - kérdezte a nő fenyegetően, mire Tamiya-ék bűnbánóan lehajtották a fejüket. - Látom már eszetekbe jutott.
- Akkor legalább… - kezdte Otaki elvörösödve. - …Ennek a bájos teremtésnek a nevét had tudjuk meg.
- Hogy ő? - kérdezte Chihiro, majd Rind-re nézett, és gonoszul elvigyorodott. - Ő Rind, Morisato-kun régi barátja. Rajta, fogjatok vele szépen kezet! - A két óriás gyanútlanul üdvözlésre emelte hatalmas tenyerét, pár pillanat múlva pedig összeszorított foggal próbálták elhitetni - saját magukkal is -, hogy nem fáj nekik. Ők még Chihiro-nál is jobban megdöbbentek Rind erejétől, és most először örömmel fogadták amikor a nő felzavarta őket a teherautóra pakolni. - Hordjatok mindent oda… - mutatott a helyre ahol a már majdnem kész építmény állt. Miután megkezdődött a kipakolás, Keiichi-ékhez fordult. - Én megyek üdvözlöm a többieket. Ha esetleg lazsálnának, csak szólj nekem.
- Rendben, Chihiro-san, majd figyelek… - Keiichi kényszeredetten vigyorogva figyelte, amint a nő bemegy a házba. Néha libabőrös lett a módszereitől.
- Keiichi-kun… - szólította meg Rind halkan. - Mikor azt mondtad, hogy néhány embert különösnek fogok találni, rájuk céloztál? - K1 lassan bólintott.
- Többek között. De ők már kétségtelenül a végletek közé tartoznak. - A Valkűr bólintott, jelezve hogy kezdi érteni mire gondolhatott a fiú. - Most már menjünk vissza segíteni Megumi-nak és Peorth-nak. Biztos hiányzunk… Vagy nem, de akkor is… - Miután ők is csatlakoztak, a munka tempója lényegesen felgyorsult. Tamiya és Otaki ezt alátámasztva rekord idő alatt lepakolt a teherautóról…
A ház előszobájában néma csend uralkodott. Urd és Belldandy a konyhában tevékenykedtek, ahonnan csak időnként hallatszott ki egy-egy vidám nevetés. Rajtuk kívül mindenki odakint segédkezett az előkészületekben. Azaz egyvalaki mégsem...
Ez a valaki pedig éppen olyasmit csinált, amiről nem szerette volna, ha bárki is tudomást szerez. Éppen ezért minden pillanatban körültekintő volt, és nem kapkodott el semmit. Welsper éppen Urd szobájában tartózkodott, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy minél hamarabb távozhasson. Előbb azonban meg kellett találnia valamit, amire mindenképpen szüksége volt. Csakhogy nem volt olyan könnyű ráakadni, mint ahogy elsőre gondolta, ráadásul most fokozottan figyelnie kellett. Mikor meglátta a folyosón Keiichi-t és Rind-et, úgy tett, mintha egyáltalán nem törődne velük. Pedig nagyon is odafigyelt rájuk, csak feltűnő lett volna, ha hirtelen visszafordul, vagy valami egyéb gyanút felkeltő dolgot tesz. Nem is K1 miatt aggódott, hiszen a srácot túl naivnak tartotta. Persze azért rá sem ártott gondolni, de igazából a Valkűr volt az, aki komoly fennakadásokat okozhatott a tervében. Amikor a többiek megegyeztek abban, hogy nem tesznek vele semmit, mert úgy sem veszélyeztetné az esküvőt, Rind láthatóan nem értett egyet velük. Fogalma sem volt róla, hogy miről beszélgettek Keiichi-vel, de biztos volt benne, hogy az Istennő megfigyelés alatt fogja tartani, hátha esetleg készül valamire. Csalódott volna a Valkűrökben, ha esetleg nem így történt volna. Ez azonban nem azt jelentette, hogy felhagyott volna a tervével, csupán még sokkal elővigyázatosabban kellett eljárnia. Még egy kis kihívást is látott benne, hogy a Harcoló Szárnyak egy tagját is félre kell vezetni. Természetesen nem akarta elbízni magát, de kétsége sem volt afelől, hogy sikerrel jár. Egy szemtől szembeni küzdelemben nem sok esélye lett volna Rind ellen, és ezt ő is elismerte. Tagadni óriási hiba lett volna, amit nem engedett meg magának. Viszont voltak sokkal kevésbé tisztességes módszerek is, amikhez Démonként mindig jó érzéke volt. Sőt, még köztük is kimagaslott az ilyesmiben. Azonban tudta, hogy ha elég óvatos, akkor nem lesz szükség semmiféle összecsapásra.
Felugrott az egyik polcra, és bámulatos ügyességgel kezdett manőverezni a különböző varázsszereket tartalmazó üvegcsék között. A macska létnek is megvoltak az apróbb előnyei. Biztos volt benne, hogy Urd készletében lennie kell abból a bizonyos szerből, amit keresett. Önmagában nem volt túlságosan hasznos, de megfelelően felhasználva csodákat lehetett vele elérni. A tervéhez éppen erre volt szükség. Egykettőre megtalálta azt az üvegcsét, amiben apró, sötétlilás gömbök voltak. Már csak meg kellett szereznie egyet. Most pedig előjött a macskalét egyik legnagyobb hátránya, a kezek hiánya. Szembeforduló hüvelykujj, satöbbi… Így ugyanis képtelen volt a mancsaival kiszedni az egyik golyót. Könnyedén összetörhette volna az üveget, de azzal csak fölösleges feltűnést keltett volna, ha esetleg Urd megtalálja a maradványokat. Csakhogy nem volt szükség ilyen drasztikus megoldásokra. Egy elegáns ugrással lejutott a padlóra, majd ismét megbizonyosodott róla, hogy senki nem figyeli. Azután lehunyta a szemét, és halvány ragyogás kíséretében megjelent Blue Lance, Welsper Angyala. A Démonok közül ő volt az egyetlen, aki az Istennőkhöz hasonlóan támogató Angyallal rendelkezett. Iga, Blue Lance más volt, mint egy átlagos Angyal, de épp ettől volt olyan különleges. Először nem akarta a dolgot, de most már nem vált volna meg a bájos teremtéstől. Blue Lance vidáman szembefordult vele a levegőben, és elmosolyodott. Felemelte a jobb kezét, és a mutatóujjával feddően intett Welsper felé, jelezve hogy tisztában van azzal, amire készül. A vörös szempár azonban cinkosan csillogott. Az ex-Démon és az Angyal egy pár pillanatig nem mozdult. Végül Welsper macska test nyilvánvaló korlátai ellenére meglepően emberi módon felsóhajtott.
- Rendben… - mondta megadóan. - Te is ott leszel majd, végén rendben? - Blue Lance boldogan összecsapta a mancsait, és csillogó tekintettel közelebb hajolt Welsper-hez.
- Igen, a többi Angyallal is játszhatsz majd. De gondolom ez csak akkor lesz lehetséges, ha majd a halandók nem lesznek itt. Na és persze ha az Istennők beleegyeznek… Most lennél olyan szíves kivenni egyet? - Ami azt illeni érteni kellett Blue Lance nyelvén. Az Angyal kicsit olyan volt mint egy gyerek. - Sietnünk kell, különben elkapnak, és lőttek a tervemnek… - Blue Lance vonásai elkomolyodtak, és katonásan tisztelgett. Egyedül a szemeiben csillogó vidámság árulta el, hogy még mindig viccel. Előrenyúlt, és megsimogatta Welsper feje búbját, majd egye kecses pörgéssel felemelkedett a megfelelő polchoz. - És ne csinálj úgy, mintha csak egy háziállat lennék. - morogta a macska, és idegesen megrándult a farka. - Eh… mindegy. - Az Angyal kivett az üvegből egy golyócskát, majd óvatosan visszatette a helyére. Az ő mancsai sokkal alkalmasabbak voltak ilyen feladat elvégzésére. Lehajolt a várakozó Welsper-hez, és kinyújtotta a tenyerét. - Nagyszerű. Ügyes voltál! - dicsérte meg az Angyalt, aki örömében alig fért a bőrébe. Most azonban kritikus pillanat következett, és feszülten koncentrált. Kinyitotta a száját, és óvatosan bekapta Blue Lance tenyeréből a golyócskát. Semmiképp nem akarta lenyelni, mert annak végzetes következményei lettek volna a számára. Viszont ez volt az egyetlen lehetséges módja annak, hogy észrevétlenül kivigye innen. - És most… - kezdte kissé eltorzult hangon. Blue Lance bólintott, majd résnyire kinyitotta az ajtót, és integetve eltűnt. Welsper vett egy mély levegőt, és nemtörődömséget erőltetett magára. Az ilyesmi mindig könnyen ment neki, most mégis egy kicsit feszült volt. Mindennél jobban szerette volna, ha sikerül a terve, és hajlandó volt bármire érte.
Nyugodt léptekkel kisétált a folyosóra. Bárki járt volna ebben a pillanatban arra a templom lakói közül, semmit sem sejtett volna meg arról, hogy valamiben mesterkedik. Talán még Rind figyelmét sem keltette volna fel, annyira sikerült a nyugalom álcáját felöltenie. Azonban arra végképp nem számított, hogy az, aki szembejön vele, nem a gyanakvás miatt kezd el foglalkozni vele. Chihiro szeme elkerekedett, amikor meglátta a szobából kilépő fekete macskát. Az szintén ránézett, és láthatóan meglepődött a jelenlététől.
- Nocsak… - mondta a nő, és rajongva összecsapta a tenyerét, majd mielőtt Welsper bármit is tehetett volna az ölébe kapta, és simogatni kezdte. - Hogy került ide egy ilyen aranyos cicus? - gügyögte Chihiro, és az ex-Démon rájött, hogy ezúttal nem fog könnyen megszabadulni. Ártatlanul ránézett a nőre hatalmas zöld szemeivel, aki erre olvadozni kezdett. Fogalma sem volt arról, hogy a macska legszívesebben megszabadult volna tőle. - Mit szólnál, ha együtt megkeresnénk Belldandy-t? - kérdezte Chihiro még mindig elváltoztatott hangon. Welsper egy pillanatig nem tudta eldönteni, hogy vajon tényleg választ vár a kérdésére, vagy ez csak egy a számtalan hóbortja közül. Végül úgy döntött, hogy csendben marad, és úgy viselkedik, ahogy egy macska is tenné hasonló helyzetben. Ez szükséges is volt, tekintettel, a szájában lévő értékes golyócskára. Chihiro közben felegyenesedett, és a magasba emelte őt. Welsper a két kezében lógva, unott kifejezéssel nézett le rá. A nő arca szinte ragyogott a boldogságtól. Végül még egyszer magához ölelte Welsper-t, és a karjaiban tartva elindult a konyha felé. Ez volt az a hely, amit most az ex-Démon nagyon szeretett volna elkerülni. Urd is itt volt valahol, és ha Belldandy nem is, ő könnyen gyanút foghatott. Legalább elrejteni szerette volna a golyócskát, mielőtt mások előtt mutatkozik, de csúnyán keresztül húzták a számításait. Hacsak…
Chihiro-ra nézett, aki kedvesen mosolygott rá Azon gondolkozott, hogy ha egy elektrosokkal elkábítaná a nőt, az mennyire tűnne fel. Chihiro valószínűleg csak akkor venné észre, hogy valami történt, amikor magához tér percekkel később. Még így sem sejtené, hogy a macska okozta. Azonban a többiek, az Istennők azonnal megéreznék, hogy a megmaradt erejét használta, és ezzel csak bajba keverné magát. Tehát kénytelen volt maradni az egyetlen lehetőségnél. Tűrni, és várni a lehetőséget a feltűnés nélküli szabadulásra. Nem volt könnyű a macskalét, ezt nap mint nap tapasztalta, de érezte, hogy ma még különösen meggyűlik a baja ezzel a formával. Ez ellen semmit nem tehetett, legfeljebb megpróbált felkészülni mindegyikre, ami teljesen lehetetlen volt, mint azt Chihiro példája is mutatta. A nő megérkezett a teázó bejáratához, Welsper pedig minden eddiginél jobban igyekezett teljesen semlegesnek mutatkozni. Az ajtó félrehúzódott, ám a teázó teljesen üres volt. Egy pillanattal később Urd feje bukkant fel a konyhából.
- Üdv Chihiro. - intett a nőnek. - Sejtettem, hogy te okoztad azt a hangzavart előbb a dudával. - Megcsóválta a fejét, majd visszanézett a konyhába. - Bell, ha végeztél gyere, mert Chihiro van itt… - átballagott a teázóba, és közben Welsper-re vigyorgott. ˝Most elkaptak, haver!˝ sugallta szavak nélkül. A macskán nem látszott semmi reakció, pedig legszívesebben összekarmolta volna a szemtelen Istennőt. - Na megállj… - gondolta mogorván. - Este majd eljön az én időm! - Addig is mindenfajta visszavágás nélkül tűrnie kellett az ehhez hasonló megnyilvánulásokat. Ekkor Belldandy is kijött a konyhából, és egy csapásra minden gondja megoldódott. Chihiro ugyanis gyengéden leengedte a földre. Ő kapásból az ajtó felé rohant, és csak egyszer nézett vissza. Mikor azt látta, hogy senki nem foglalkozik vele, habozás nélkül elhagyta a helyiséget.
- Nahát, Chihiro-san! - üdvözölte Belldandy vidáman a főnökének. - Nem gondoltam, hogy ilyen hamar ideérsz…
- Nem tudtam aludni. - kacsintott a nő vidáman. - Tudod hogy van ez az ilyen napok előtt… - Urd és Belldandy egymásra néztek, és elnevették magukat. - Mi az? - kérdezte Chihiro kíváncsian.
- Semmi különös, csak Nee-san és én sem aludtunk túl sokat az éjjel. - mesélte Bell kipirulva. - Nagyon kedves vagy, hogy ennyit fáradoztál az asztalok és a székek beszerzésével.
- Ugyan már! - legyintett Chihiro, aki láthatóan kissé zavarba jött. - Egyébként Tamiya és Otaki épp most pakolnak le a teherautóról.
- Tamiya-san és Otaki-san is itt van? - kérdezte Bell csodálkozva. - Egy pillanat, mindjárt készítek nektek egy kis teát… - mondta, majd visszasietett a konyhába. Chihiro mondani akarta, hogy nem szükséges, de nem volt rá ideje.
- Nem tud tétlenül ülni, igaz? - kérdezte Urd-tól, aki tehetetlenül vállat vont.
- Ő már csak egy ilyen lány. - mondta behunyt szemmel. - Nem te vagy az első, aki ezt ma megjegyzi. - a következő pillanatban felpattant a szeme, és szúrós tekintettel Chihiro-ra meredt. Tett egy fenyegető lépést felé, és határozottan a mellkasára bökött. - Ami téged illet… Megbeszéltük, hogy nem hozod ide őket, vagy nem?! Azt akarod, hogy mindent elrontsanak? - Chihiro természetesen tudta, hogy a két melákról beszél.
- Nyugi, Urd! - tiltakozott felemelt kézzel. - Az ég szerelmére, nem kell bekapni! Csak azért hoztam őket, mert ha rájuk szólnak, akkor nagyon gyorsan tudnak pakolni. Tényleg, nekem elhiheted… - határozottan összefonta maga előtt a karjait. Utána visszaküldöm őket a teherautóval, és a templomig nem is látjátok őket. Becsszó!
- Remélem is… - Urd valamelyest megnyugodott. - Nem hiányzik, hogy rájuk is oda kelljen figyelni…
- Miért kire kell még? - vonta fel a szemöldökét érdeklődve a Whirlwind tulajdonosa.
- Senkire, csak egy szófordulat volt. - füllentette Urd. - Gondolom te maradsz, igaz?
- Hát persze! - vágta rá a nő vidáman. - Itt akarok lenni, és figyelni a két legkiválóbb alkalmazottamat, mielőtt összeházasodnak.
- Csak két alkalmazottad van… - nézett rá gyanakodva Urd. Tudta, hogy ennél valamivel több van a dologban.
- I… igen. Na és? - Chihiro zavartan megvakarta a fejét. - Akkor is ők a legjobbak…
- Nem lehet, hogy csak nem akartál egyedül lenni a boltban? Az esküvőig még egy csomó pénzt kereshettél volna, ha kinyitsz. - Chihiro először csak tátogott, mintha tiltakozni akarna, de egy árva hang sem jött ki a torkán. Aztán nagy nehezen összeszedte magát.
- Dehogyis, Urd! - jelente ki rosszul megjátszott sértődöttséggel. - Én tényleg csak itt akartam lenni Morisato-kunnal és Bell-channal. Egyébként is ez most teljesen lényegtelen. Nem értem, hogy miért kötekedsz… Itt vagyok, és mindenben segítek amiben tudok. Inkább ejtsük a témát.
- Ahogy akarod… - válaszolta az Istennő, miközben a körmeit nézegette.
- Ők hogy érzik magukat? - váltott gyorsan témát Chihiro, amint lehetősége adódott.
- Mindketten izgatottak, de ez várható. - Urd ezúttal komolyan válaszolt. - Keiichi ideges, bár elég jól titkolja, de engem nem csaphat be.
- Igen, észrevettem, hogy feltűnően sokat dörzsölgeti a tenyerét. Valahogy meg kellene nyugtatni, nem?
- Szerintem ez teljesen lehetetlen. - jelentette ki az Istennő határozottan. Majd ellágyultak a vonásai, is elmosolyodott. - Te is tudod, hogy milyen a mi Keiichi-nk… Akkor lesz csak nyugodt, amikor az oltár előtt megcsókolják egymást Belldandy-val, és végre túl lesznek az egészen. Addig csak annyit tehetünk, hogy támogatjuk őket, ha baj van. Peorth már beszélt a fejével, és majd még én is akarok… - Egy pillanatra elhallgatott. - Gondolom te sem akarsz kimaradni.
- Naná! - csapott a tenyerébe Chihiro. - Majd én ellátom részletes utasításokkal Morisato-kunt, hogy kell ilyenkor viselkedni. De mi a helyzet azzal a csinos lánnyal, akivel előbb találkoztam… Rind-del.
- Oh, igen. Ő és Keiichi nagyon jó barátok. - mondta sejtelmesen Urd. - Nem is hinnéd mennyire…
- Ezt hogy érted? Csak nem… Arra gondolsz…?
- Arra gondolok, hogy barátok. - tárta szét a karját az Istennő. - A szó legszorosabb értelmében azok. Mint Tamiya és Otaki… vagy mint Peorth és Belldandy… Te mégis mit hittél? - Chihiro csípőre tette a kezét, és kajánul elmosolyodott.
- Tudod te azt! Hehe… Közelebb húzódott Urd-hoz. - Nem tudsz esetleg valami szaftos pletykát, hm? - Az Istennő nagyokat pislogva nézett rá.
- Azt hiszed, hogy ha tudomásom lenne valamiről Keiichi és Rind között, akkor engedném ezt az egészet? A húgomról van szó! Ha kiderülne, hogy Keiichi valami illetlen dolgot csinált… - nem fejezte be a dolgot, de a nő értette. - Bár ha ez segített volna valamit, akkor régebben támogattam volna a dolgot.
- Én nem gondoltam komolyan… - nevetett Chihiro vidáman. - Méghogy Morisato-kun bárkivel összeszűrné a levet… Még Bell-channal is alig akart egyről a kettőre jutni. Néha már csaknem az őrületbe kergetett vele.
- Ez igaz… - ismerte el Urd, és rájött, hogy most Chihiro szedte rá őt. Az állás egy-egy volt. - Habár azt hallottam, hogy Rind és K1 kétszer is csókolóztak… - csipogta.
- Ho… hogy mit csináltak? - Chihiro előreugrott, és olyan mélyen nézett Urd szemébe, mintha abból akarná kiolvasni, hogy hazudik-e. Ez persze teljesen lehetetlen volt. - U… Ugye most csak ugratsz… Hogy érted, hogy ˝csókolóztak˝? E… ez még az előtt volt, hogy Bell-chant megismerte, igaz?
- Összeért az ajkuk… - vonta meg a vállát Urd. - A puszi komolyabb változata… Ami azt illeti már én is csókolóztam kétszer az én kis Keiichi-mmel. - Gondterhelten Chihiro-ra nézett. - Te még soha?
- Nem! Te jó ég dehogyis, Urd! - A nő teljesen kiakadt. - Hogy tehettetek ilyet? Belldandy tud róla?
- Nem nagy ügy, ezek csak csókok. - Urd nemtörődömsége jobban idegesítette Chihiro-t, mint az amit mond. - Szeretnél egyet? - kérdezte végül csábosan az Istennő.
-Kyaa! - Chihiro a szájára tapasztotta a kezét, és hátrébb lépett. Fojtott hangú sikolyán Urd nagyon jól szórakozott. - Ti betegek vagytok! - suttogta a nő szándékosan halkan. - Mi folyik ebben a házban?
- Mi a baj, Chihiro-chan? - búgta Urd, de már alig tudta visszatartani a nevetését. - Hát nem kívánatosak az ajkaim?
- Ugye megint csak tréfáltál? - kérdezte a nő fenyegetően.
- Aha, te meg bevetted. - vágta rá Urd gonosz vigyorral. Könnyebb volt ezt mondani neki, mint elmagyarázni, hogy mi is történt az említett esettekkor. Tulajdonképpen mindegyik megtörtént, de nem akart mesélni neki az Angyal átadás rituáléjáról, vagy a saját Démoni feléről. Valamint arról sem, amikor csak így tudta beadni K1-nek az egyik varázsszerét. Chihiro-n látszott, hogy nem hagyta volna annyiban a dolgot, ám a legkritikusabb pillanatban ismét felbukkant Belldandy, a kínos helyzetek megmentésének koronázatlan királynője.
- Tessék… - nyújtott át a főnökének egy bögre teát, és Chihiro szinte azonnal elfeledkezett Urd-ról. - Menjünk és kínáljuk meg a többieket is… - javasolta Bell, mire a nő egyetértően bólintott. Aztán az elégedett kifejezés azonnal lefoszlott az arcáról, amikor meglátta Urd gúnyolódó mosolyát. Dühösen rámeredt, majd hatalmas lépésekkel elindult Belldandy után. A legidősebb nővér várt egy pillanatot, majd ő is csatlakozott. Csak éppen megtartotta a három lépés távolságot az ingerült Fujimi Chihiro-val.
Az udvar mögötti erdős rész jótékony félhomályának rejtekében egy apró termetű lény tevékenykedett. Welsper a mancsait használta fel az ásáshoz, és bármennyire irtózott tőle, hogy magát más négylábú állatokhoz hasonlítsa, kétségtelenül olyan érzése volt mint egy kutyának. A fa tövében - amit már rengetegszer meglátogatott - volt elásva a tervéhez szükséges többi összetevő. Persze most is kérhette volna Blue Lance támogatását, de nem akarta a kelleténél többször megidézni az Angyalát. Azzal csak a lebukás esélyét növelné. Amit egy kis szenvedés árán meg tudott tenni, ahhoz nem akart segítséget kérni. Pár perccel később már érezte, hogy elérte a célját. A karmai kemény felülethez értek. Óvatosan körbeásta, majd kicsit hátrament, és letette a földre a szájában lévő golyóbist. Azután visszament a lyukhoz, és megragadta a fogával a műanyag dobozhoz kötözött madzagot, és kihúzta belőle.
- Fúj… - morogta türelmetlenül, és kiköpködte a szájába került földet. Óvatosan kinyitotta a dobozt, majd végignézett az összes kelléken. - Tökéletes. - állapította meg elégedetten, aztán a golyót is beletette. Körülnézett, aztán elkezdte húzni maga után a ládikót. Még rengeteg dolga volt, és ha időben el akart készülni a tervével, akkor sietnie kellett.
Tamiya és Otaki örömmel fogadták a teát, amivel Belldandy kínálta őket. Túlságosan is boldogan, így Chihiro-nak kissé el kellett venni a kedvüket. A két melák továbbra is folyamatosan vigyorgott, de legalább már nem akarták minden áron a magasba dobálni a leendő párt. Keiichi ennek ellenére igyekezett mindig úgy tenni, hogy közte és Tamiya-ék között ott legyen a főnöke. Ez volt a létező legbiztonságosabb fedezék.
Peorth feltűnően kerülte a társaságukat, és K1 sejtette is az okát. Az Istennő ugyanis régebben elég csúnyán magába bolondította szegény Tamiya-t, csak azért, hogy Keiichi-t féltékennyé tegye. Valamint azért mert azt hitte a melákról, el akarja csábítani K1-t, de ebbe nem is igazán akart belegondolni. A lényeg az, hogy Peorth végül rájött, hogy kissé elhamarkodottan cselekedett, és azóta is gyötörte a bűntudat. Sajnos egyáltalán nem annyira, mint kellett volna.
Miután a két izomkolosszus megitta a teát, még gratuláltak egy jó párszor, aztán Chihiro visszazavarta őket dolgozni. Ő maga elkezdte dicsérni Keiichi-éket, hogy milyen remek munkát végeztek idáig. A fiú cinikusan megkérdezte, hogy ő nem akar-e segíteni. Erre a nő harsány nevetés közepette bólogatni kezdett, de gyorsan másra terelte a szót. A két konyhatündér visszament a házba, és Belldandy megígérte, hogy hamarosan készít egy kis reggelit Chihiro-nak és Megumi-nak. Mindketten kitörő éljenzéssel fogadták a hírt, hiszen valódi rajongói voltak az Istennő főztjének. Miután Tamiya-ék befejezték a pakolást, Chihiro utasította őket, hogy menjenek vigyék vissza a teherautót a Whirlwind-hez, és az esküvőig foglalják le magukat valamivel. Aztán egy kicsit távolabb vezette őket, és súgott nekik valamit, de ezt Keiichi már nem hallotta. A két óriás próbált tiltakozni a hazatoloncolás ellen, de a nő hajthatatlan volt. K1 számára hatalmas megkönnyebbülést jelentett, hogy megszabadultak tőlük. Fogalma sem volt mi lett volna, ha ők is beállnak komolyan segíteni. Valószínűleg igazi tömegkatasztrófává változott volna az esküvő. A reggeli ígéretével még a főnökét is sikerült befogni dolgozni, és nem sokára el is készültek a masszívnak kinéző építménnyel. Már csak az asztalokat kellett egymás után felállítani, a székekkel együtt. Végül pedig az egészet feldíszíteni a virágokkal amit Peorth idézett. Persze Megumi-éknak azt mondták, hogy az egyik ismerősüktől szerezték be. Azaz csak Keiichi mondta, amikor hazudni kellett Peorth és Rind mindig talált valami messzi elfoglaltságot. Nagyobb problémájuk azonban egyáltalán nem akadt.
Nemsokára jött Urd, és szólt, hogy menjenek be egy kicsit pihenni, mert kész a reggeli. A legidősebb Istennő valamiért furcsán összenézett Peorth-szal, amit K1 egyáltalán nem értett. Mintha terveztek volna valamit, ám ebben nem volt biztos. Gyanúsak voltak, de ez minden egyes percben igaznak bizonyult rájuk. Elmosolyodott, mert rájött, hogy ebben az esetben talán kihasználhatja Peorth első osztályú mivoltát. Ugyanis ha megfelelően kérdez, az Istennőnek el kell majd mondani, ha Urd-dal sántikálnak valamiben. Erre azonban még ráért, hiszen rengeteg idejük volt az esküvőig. Vagyis mégsem olyan sok, és ahogy ez eszébe jutott, egy kissé megint ideges lett. Gyorsan próbált valami szép dologra gondolni, és egy kis önbizalom erősítőnek felidézte a Peorth-szal folytatott beszélgetést. A szép dolog alatt természetesen Belldandy-t értette, a menyasszonyát. Ezután máris sokkal jobban érezte magát. Ezen az esküvőn semmit nem lehetett elrontani. Bell és ő imádták egymást, és ez akkor is így lett volna, ha nem házasodnak össze. Ez esküvő csak egy szertartás volt, ami megpecsételte az egészet.
- Rendben! - mondta határozottan, az üres levegőnek. - Mindent beleadok! - Aztán körülnézett, és megnyugodott, hogy senki nem látta az esetleg mániákusnak tűnő kijelentést. Végül elégedetten megdörzsölte a tenyerét, és elindult a többiek után. Úgy is sokkal jobb volt társaságban eltölteni a perceket, mert addig sem aggódhatott, amíg másra figyelt.
- Mennyei!!! - kiáltotta Chihiro csillogó szemekkel, miután ez első falatot a szájába tette a pálcikával. Megumi arcára pontosan az volt kiírva, mint az övére, csak ő egyelőre képtelen volt megszólalni. Mostanra már egy kissé sokan voltak az étkezőben, ezért nem fért el mindenki az asztal mellett. Urd és Peorth az egyik fal mellett izgatottan susmusoltak, és próbálták elzavarni a körülöttük legyeskedő Skuld-ot, aki mindent hallani akart. Végül feladta, és inkább megszállta az asztal Belldandy-val szembeni oldalát. Keiichi természetesen a kedvese mellett foglalt helyet, és ez már gyakorlatilag senkinek nem tűnt fel. Egyedül Welsper nem volt ott, bár ő most senkinek nem hiányzott, és Rind-en kívül egyikük sem gondolt rá egy pillanatig sem. A Valkűr viszont számításba vette, hogy az ex-Démon jelenleg is mesterkedik valamiben. Azonban úgy vélte, hogy jelenlegi korlátozott erejével a macska nem tud semmi olyat kitalálni, amivel meglephetné őt. Bármivel is próbálkozzon, biztos volt benne, hogy azonnal közbe tud majd lépni. Mivel Keiichi megkérte rá, hogy ne tűnjön fel senkinek Welsper megfigyelése, ezért került mindent, amivel erre utalt volna. Természetesen, ha eljön az ideje még sokkal alaposabban szemmel akarja tartani, de még nem érkezett el az a pillanat, amikor az esküvőt a leginkább veszélyeztetni lehetne. A ceremónián minden érzékével figyelni fogja az eseményeket, és riadókészenlétben áll, hogy bármikor közbeléphessen. Keiichi-re nézett, aki éppen azt mesélte Belldandy-nak, hogy milyen lelkesen dolgozott mindenki odakint. Utána természetesen hozzátette, hogy a konyhában is tökéletes munka folyt. Közben óvatosan hátralesett, mert mintha Urd fenyegető morgását hallotta volna. Megint az a megmagyarázhatatlan boldogság áradt szét Rind-ben, ami hasonlót még a harcok közepette sem tapasztalt még egyszer sem. Igazából nem is akarta rá magyarázatot találni, mert egyszerűen szükségtelen volt. Csak mindennél jobban szerette volna, ha ők ketten örökre boldogok maradnak, mert így azokon a ritka alkalmakon, amikor találkoznak, ő maga újra átélheti ezt a fantasztikus érzést. Sejtette, hogy azok akik ebben a szobában tartózkodnak, mindannyian ugyan így gondolják. Még talán az a Démon is, bár Urd és Keiichi magabiztos állítása ellenére ebben nem igazán bízott. Az sem volt mellékesnek tekinthető, hogy még maga a Mindenható is jelen lesz az eseményen. Eddig még egyszer sem hallott arról, a Mennyország vezetője bármilyen különleges okból a Földre látogatott volna. Sőt, arról sem volt tudomása, hogy az Yggdrasil-t hosszabb időre elhagyta volna. Ha valakinek, neki aztán tényleg rengeteg dolga volt. Több mint azt halandó, vagy akármelyik halhatatlan el tudná képzelni.
Ezzel kapcsolatban volt benne egy kis bizonytalanság. A munkája során mindig is ügyelt arra, hogy megadja a kellő tiszteletet a feljebbvalóinak. Most mégis határozott parancsot kapott, hogy mellőznie kell minden formaságot. Elég sokáig tartott hozzászoktatni magát a gondolathoz, hogy szükség esetén úgy kell társalognia a Mindenhatóval, mintha csak jó barátok lennének, nem pedig aszerint, amit a ténylegesen fennálló viszonyuk megkíván. Azonban kiderült, hogy ez nem csak egyedül őt zavarja. Tegnap Peorth elmondta neki, hogy számára is teljesen szokatlan lesz a helyzet. Valamint Urd és Skuld viselkedéséből is ugyan ezt lehetett leszűrni. Az Istennők közül egyedül Belldandy nem idegeskedett a Mindenható érkezése miatt. Az embereknek szerencséjük volt, kivéve K1-t, aki természetesen tisztában volt a valódi kilétével. Neki sem volt könnyű feldolgozni, hogy ilyen hatalmas személyiséggel találkozhat. Mégis az esküvő valahogy mindenkivel elfeledtette az ilyen ˝problémákat˝.
- Hé, Megumi-chan… - hajolt oda bizalmasan Chihiro Keiichi húgához. - Azt még megeszed…? - vágyakozva nézett a kis tányéron lévő ínycsiklandó sült halra.
- Még szép hogy megeszem! - tolta biztonságos helyre a tányért Megumi. - Neked is volt, vagy nem?
- Egy pillanat… - állt fel az asztaltól serényen Belldandy. - Mindjárt készítek neked még egy adagot, Chihiro-san. - Már el is indult volna, de a nő hadonászva leállította.
- Á… hagyd csak, Bell-chan… - dadogta bárgyú mosollyal az arcán. - Már teljesen jóllaktam, csak nem akartam, hogy Megumi reggelije kárba vesszen, ha esetleg már nem kéri. - Keiichi összehúzott szemöldökkel nézett a nőre. Ilyen rosszul előadott hazugságot talán még soha nem látott. Chihiro-n látszott, hogy majd meghal egy kis repetáért. De végül is lemondott róla, mert nem akarta ugráltatni az Istennőt, és ez határozottan jó cselekedet volt a részéről. K1 nem sokszor látott ilyen önzetlenséget a főnökétől, úgyhogy most alaposan elraktározta magában, hogy egy későbbi alkalommal, ha a nő már végképp elviselhetetlen lesz, eszébe jusson, mint enyhítő körülmény.
- Értem. - bólintott Bell, majd visszaült Keiichi mellé. Ő feltétel nélkül elhitte amit Chihiro mondott, hiszen soha senkiről nem gondolta volna azt, hogy hazudik neki. Belldandy már csak ilyen volt. A fiú a következő pillanatban azon vette észre magát, hogy mélyen egymás szemébe néznek. - Keiichi-san… - suttogta az Istennő. - Szeretnél valamit? - K1 még levegőt sem mert venni, a válaszra pedig egyelőre még gondolni sem tudott. Aztán egy pillanattal később eszébe jutott a tökéletes felelet. - Még szép, hogy szeretnék! - gondolta magabiztosan, aztán előrehajolt, és megcsókolta a gyönyörű lányt. Behunyt szemmel élvezték egymás ajkainak zamatát, és úgy tűnt soha többé nem akarnak elválni.
- Jaj, kérlek… - horkant fel Skuld unott hangon. - Már megint kezdik! Hét ti! Nem látjátok, hogy vannak akik szeretnének nyugodtan enni?! Ettől elmegy mindenki étvágya! - Dühösen összefonta maga előtt a karját, és nem törődött azzal, hogy ezt egyedül csak ő gondolja így.
- Bocsáss meg, Skuld, nem akartunk zavarni. - mondta szelíd mosollyal Belldandy. A húga nem válaszolt, csak horkant egyet. Peorth és Urd, akik egy pillanatra megálltak, most tovább folytatták a különös eszmecseréjüket. Keiichi pedig nagyot sóhajtva nézett Skuld-ra. Komolyan nem értette, hogy a kis Istennőnek miért ennyire ellenszenves, ha a nővérével kimutatják az egymás iránt érzett szerelmüket. Azonban most sem szólt érte semmit, mint ahogy általában eddig sem. Magában azért elégedetten nevetett, hogy Skuld onnan ahol most ül nem láthatja amint épp Bell kezét fogja. Ez pedig így volt a lehető legjobb. A fiatal Istennő számára a boldog tudatlanság, Belldandy és saját maga számára pedig a fizikai kontaktus határtalan öröme. Ha csak Skuld-nak nem jut eszébe benézni az asztal alá, ez így is maradhat még jó sokáig. Bár az utóbbi időben már sokkal jobb volt a helyzet mint régen, amikor azzal is az életét kockáztatta, ha túl közel ült Belldandy-hoz.
- Köszönöm szépen a reggelit. - tette le az utolsó falat után a tányérját Chihiro, majd az órára nézett. - Még csak ennyi az idő? - kérdezte töprengve. - Mit fogunk még az esküvőig csinálni?
- Te csak ne aggódj, van még munka bőven. - Jegyezte meg Keiichi széles vigyorral. - Fel kell tenni a helyére több száz virágcsokrot, és ki kell hordani a lámpákat, hogy éjszaka se legyen sötét a partin. Nem beszélve arról, hogy az egészet fel is kell szerelni, és mindezen felül még a délután is hátra van... - Olyan gyorsan darálta le, hogy Chihiro nem tudott közbeszólni. - Szóval… - folytatta egy nagy levegővétel után. - Ne aggódj, még van rengeteg tennivaló. Valószínűleg az utolsó percig dolgozni fogunk.
- Nem, nem! - szólt közbe határozottan Urd, mire mindenki felé fordult. - Csak ti fogtok dolgozni! Tizenegytől Bell az enyém! Meg persze Peorth-é. - Újabb értetlen pillantásokat kapott, amire dühös sóhajjal válaszolt. - Ne legyetek már ennyire maflák! A menyasszonyt fel kell készíteni az esküvőre, és ez nem megy tíz perc alatt. Előtte még jó alaposan meg kell fürödnie, meg kell csinálni a haját, segíteni felöltözni… Ezek csak nagyvonalakban ölelik fel mindazt, amit egy ilyen folyamat jelent. Nincs is rá idő, hogy valamennyit felsoroljam. Peorth és én pedig mindenben segíteni fogunk neki. Nálunk jobban senki nem ért az ilyesmihez. - Keiichi rosszallóan csóválta a fejét.
- Tizenegy? - kérdezte bizonytalanul, majd fürkészve Urd szemébe nézett. - Az rengeteg idő. Nem tarthat olyan sokáig… Elvégre ti Is… - elharapta a szó végét. Megumi és Chihiro úgy nézte, mintha valami nagyon fontos bejelentést tenne. Szerencsére időben kapcsolt, és nem mondta ki azt a bizonyos szót. Köhintett egyet, és zavartalanul folytatta. - …ismeritek az ilyenkor szükséges teendőket. Számotokra, ez nem lehet probléma!
- Morisato Keiichi! - Urd előrehajolt, és kihívóan viszonozta a fiú pillantását. - Nem merészeld nekem megmondani, hogy mennyi idő alatt készítsem fel a húgomat, az esküvőjére, mert nagyon csúnyán végzed. Ez nem olyasmi, amit el lehet kapkodni, még akkor sem, ha ismerjük a teendőket. Te csak törődj azzal, amihez értesz, a többit bízd ránk, jó? - Keiichi éppen vissza akart vágni, de Megumi lemondóan a vállára tette a kezét.
- Ejnye, ejnye, Kei-chan… - feddte meg szelíden. - Te aztán tipikus pasi vagy… Tényleg nem érted, milyen fontos egy nő számára, hogy tökéletesen nézzen ki az esküvőjén? Szerintem Belldandy sem szeretné, ha a ha valamit ki kellene hagynia, mert nincs rá elég idő. - K1 lopva az Istennőre nézett, majd vissza Megumi-ra.
- Honnan tudsz te ilyeneket? - kérdezte gyanakodva.
- Miért ne tudnék? - vágott ártatlan arcot a húga. - Hiszen én is nő vagyok! Nem mond hogy elfelejtetted… - Keiichi erre már nem válaszolt. Helyette azon töprengett, hogy nézhet majd ki Belldandy az esküvői ruhája teljes pompájában. Majd szó nélkül bólintott, jelezve hogy belement a dologba. Peorth és Urd tovább folytatták a beszélgetést. - Azért te se hagyj mindent az utolsó pillanatra, bátyó!
- Áh, van egy remek ötletem! - csapta össze a tenyerét vidáman Belldandy. - Urd, a testvérem és segít nekem öltözködni. Megumi-san te miért nem segítesz Keiichi-sannak? - Az asztal körül megfagyott a levegő. Megumi nyelt egy nagyot, és Belldandy-ra nézett, hogy vajon az Istennő komolyan gondolja-e a dolgot. Úgy tűnt Bell nem tréfál. K1 egyelőre még emésztette a dolgot, és nem volt képes semmi értelmes reakcióra. A menyasszony észrevette, hogy mindenki őt figyeli, és kissé zavartan lesütötte a szemét. - Valami rosszat mondtam? - Chihiro harsány nevetésben tört ki a következő pillanatban. Egyedül ő volt az, aki képes volt így reagálni. Viszont tényleg mindent beleadott annyira, hogy majdnem megfullad. A szemeiből patakzottak a könnycseppek.
- Hát ez… ez tényleg remek volt... B… Bell-chan! - mondta szaggatottan. - Már majdnem azt hittem… komolyan gondolod. - Nevetgélt még egy picit, és egyelőre nem tűnt fel neki, hogy ő az egyetlen. - A másik öltöztető pedig akkor lehetne Rind-chan!
- Remek ötlet! - tapsolt Belldandy nevetve. - Erre nem gondoltam, de ha nekem két öltöztetőm van, akkor Keiichi-sannak is lehet ennyi. Olyan figyelmes vagy, Chihiro-san… - A főnöke ekkor jött rá, hogy valami baj van, és Belldandy valóban komolyan gondolta amit mondott. Közben az Istennő felállt, és összeszedte a kiürült tányérokat, majd átvitte a konyhába. Nyomában az egész teázóban síri csend maradt.
- Té…Tényleg nem viccelt… - állapította meg Chihiro, ezúttal nem a nevetéstől remegő hangon. Mindenki, még Rind is egyszerre bólintott. - A… Amindenit! Ez aztán igazán… Bell-chanos volt. - Még egy fél percig továbbra is hallgattak, aztán Keiichi megköszörülte a torkát.
- Ha mindenkinek megfelel, akkor én egyedül készülnék. - energikus mozdulattal, - ami még saját magát is meglepte - talpra ugrott.. - most pedig javaslom, hogy térjünk vissza a munkához. - Még Chihiro is mindenféle panasz nélkül beleegyezett. Urd maradt utoljára a teázóba. Kíváncsian a faliórára nézett, ami már majdnem fél kilencet mutatott. Csodálkozva vette tudomásul, hogy az idő ilyen gyorsan repül. Már több mint négy óra telt el azóta, hogy hajnalban kijött a szobájából. Az események olyan sebességgel peregtek, hogy szinte észre sem vette, már végük is volt. Arra gondolt, ha ilyen tempóval halad, akkor hamarosan arra eszmél, hogy már vége mindennek. Belldandy ekkor ért vissza a konyhából.
- Nee-san, hová tűnt mindenki? - kérdezte kíváncsian.
- Folytatják a munkát. Azt hiszem nekünk is ezt kellene tenni.
- Igaz is, épp az előbb szabadult fel a sütő. Gyere Urd, csináljunk még több finomságot, hogy mindenki nagyon boldog legyen!
- Repülök! - kacsintott az Istennő a húgára. Majd halkan hozzátette. - Nem emiatt lesznek boldogok…
- Miért nem vagy képes egyenesen tartani? - kiabált le felháborodottan Peorth Keiichi-nek.
- Nem olyan könnyű, mint ahogy hiszed! - sziszegte a fiú, de közben megpróbálta szilárdabban megtartani az Istennőt. Peorth a vállán állt, hogy elérje a ház ereszét, ahová az alkarjára akasztott kosárból virágcsokrokat akasztott. Imbolyogva felrakta az utolsót is.
- Jól van, most már letehetsz! - Keiichi megkönnyebbülten ereszkedett térdre. Hálás volt azért, hogy végre megszabadult a terhétől. Peorth igazán könnyű volt, és egyáltalán nem volt szüksége diétára. Azonban hosszú távon elég fárasztó volt a vállán cipelni. Az Istennő feszülten odahajolt hozzá. - Néz csak rájuk! - mutatott a kicsivel arrébb tevékenykedő Rind-re és Megumi-ra. - Ők sokkal gyorsabban haladnak!
- Hé, de én nem vagyok Valkűr! - kiáltotta fojtott hangon a fiú. - Ha akarod cserélhetünk… Én rakom a virágokat, te pedig cipelsz!
- Felejtsd el! - válaszolta az Istennő szikrázó szemekkel. - Egyébként… - kisimított a szeméből egy hajtincset. - Ne értsd félre… - hajolt közelebb a fiúhoz. - …a húgod nagyon rendes, és én kedvelem őt. Komolyan. De nem lehetne valami más munkát adni neki? Ha nem lenne itt öt perc alatt egyedül megcsinálnám az egészet.
- Igen, ezt én is tudom. - válaszolta a fiú, majd tehetetlenül széttárta a karját. - De hát mit tehetnénk? Ő volt az, aki a legnehezebb dolgokban akart segíteni. - Cinkosan az Istennőre nézett. - Legalább egy kis ízelítőt kapsz a halandó életből.
- Remek… nem igazán vágytam rá, de azért kösz.
- Pszt! Jön Chihiro! - Keiichi főnöke egy újabb kosárnyi díszít hozott.
- Nem mondom, Morisato-kun, ennyi virágot még soha nem láttam egy helyen. - jegyezte meg elismerően, amikor felnézett a házra. - Ez igen! - K1 a nő tekintetét követve most először szemlélte meg az összképet esztétikailag. El kellett ismernie, hogy valóban egyre jobban nézett ki az egész. Bár mintha egy kicsit túl sok lett volna a rózsa… Peorth-ra sandított, akit szintén lenyűgözött a szépséges látvány. Úgy döntött, hogy inkább nem szól semmit.
- Hát remélem másnak is tetszeni fog, ha már ennyit szenvedünk vele… - Ismeét megtapogatta a sajgó vállait, ahová Peorth nehezedett az iménti néhány tucat alkalommal.
- Még szép hogy tetszeni fog nekik! - jelentette ki sértődötten Peorth. - Az én virágaim a legszebbek!
- Jól van, és nem úgy értettem. - nézett rá békítően a fiú.
- Na azért… Gyere, tegyük fel ezt az adagot is… - K1 fáradtan felsóhajtott, majd letérdelt, és hagyta, hogy Peorth a vállára másszon. Mintha a mostani alkalommal valahogy könnyebb lett volna. Annyira, hogy szinte nem is érezte a súlyát. Chihiro közben visszament a már megüresedett kosárral egy újabb adag virágért. Keiichi csodálkozva nézett fel a pihekönnyű Istennőre, aki vidáman kacsintott egyet, majd a szája elé emelte a mutatóujját. Ekkor értette meg, hogy Peorth varázslatot használ, hogy könnyebb legyen. Viszont így a húga semmit nem vett észre az egészből. Hálásan bólintott, majd könnyedén arrébb sétált, amikor egy újabb csokrot kellett kirakni.
Eközben a garázsban, a számtalan virágcsokor között Welsper keresgélt. Egészen idáig még nem talált olyat, ami megfelelt volna. A dolgát az is megnehezítette, hogy Chihiro és Skuld felváltva hordták ki a virágkötegeket. Egyvalamit keresett, de egyelőre még fogalma sem volt, hogy nézhet ki. Abban azonban biztos volt, hogy ha meglátja, fel fogja ismerni. Elképesztően gyorsan dolgozott, de még így is alig haladt, mert nagyon sokszor kellett félbehagynia. Csakhogy ezúttal szerencséje volt, és az egyik virágcsokorban meglátta. Habozás nélkül neki is esett szétcincálni, hogy hozzáférjen. Arra azonban ügyelt, hogy a virág, amit kinézett magának ne sérüljön meg. Elégedetten nézte a munkája eredményét. A rózsa egyszerűen tökéletes volt, és magában el kellett ismernie, hogy ha Peorth ért valamihez, akkor az a virágidézés. A szirmai olyannyira sötétlilák voltak, hogy majdnem feketének látszottak. Kivételt képzett az összes szirmon megtalálható egyetlen vörös csík. A Földön a leghíresebb rózsanemesítők is csak a legcsodálatosabb álmaikban láthattak ehhez foghatót. Welsper nem tartotta különösen fejlettnek a saját szépérzékét, de ezt gyönyörűnek találta. Egy darabig csak ült ott, és mereven bámulta. Remekül illett az elképzeléseihez, ám nem maradt ideje tovább tétlenkedni, ugyanis egy dühös hang szólalt meg a háta mögött.
- Cica!!! - kiáltotta Chihiro, mikor meglátta mi maradt a virágcsokorból, amit az ex-Démon szétszedett. Ő erre ösztönösen úgy reagált, mint az összes macska. A füle hátralapult, a szőre az égnek meredt, és minden egyes izma ugrásra kész állapotba került. Csak a tudatos önkontrollnak köszönhette, hogy nem rohant el mindent hátrahagyva. - Csúnya cica, szégyelld magad! Sicc! - Welsper nem tehetett mást, a tövisekkel nem törődve felkapta a rózsát, és a döbbent Chihiro lábai között elfutott. A nő utána fordult, de esze ágában sem volt követni. - Az a kis ördögfajzat… - sziszegte dühösen, nem is tudva, mennyire közel jár ezzel a megnevezéssel az igazsághoz. - Ha nem lennél ilyen aranyos, biztos elkapnálak. - Így azonban csak hosszan sóhajtott, majd összetakarította a csokor maradványait.
A bűntett elkövetője eközben a ház tetejéről nézett körbe. Egy pillanatra letette a rózsát, mert az egyik tövis már nagyon szúrta a nyelvét. Ez a kis kellemetlenség egyáltalán nem hiányzott neki. Tudta, hogy ha Chihiro elmondja a többieknek mit művelt, akkor akár gyanút is foghatnak. De sajnos már nem volt mit tenni, a dolog megtörtént. Abban reménykedett, hogy K1-ék főnöke nem tartja elég jelentősnek ahhoz a dolgot, hogy másnak is megemlítse. Vagy, hogy a többiek nem kezdenek gyanakodni egy egyszerű rózsa ellopása miatt. Elég rossz érzés lett volna egy ilyen ostoba hiba miatt lebukni. Akárhogy is, mindenképp szüksége volt a virágra. Éppen ezért jobbnak látta, hogy a felesleges időpazarlás helyett inkább minél gyorsabban fejezze be, amit elkezdett. Mert akkor már senki, és semmi nem állíthatja meg.
A közelgő diadala biztos tudatában, ismét a szájába vette a rózsát, ezúttal valamivel óvatosabban, majd elszalad a ideiglenes rejtekhelye felé.
- Hogy mit csinált?! - Peorth olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy a körmei egészen a tenyerében mélyedtek. Chihiro épp az imént mesélte el neki, hogy mit művelt a macska. - Hogy merészelte…?!
- Nyugalom… - próbálta meg csitítani a nő. - Csak egyetlen csokrot tett tönkre. - Nincs semmi komoly baj, van még bőven.
- Én tudtam… - morogta remegő hangon Peorth, aki meg sem hallotta az iménti szavait. - Nem kellene hagyni, hogy szabadon garázdálkodjon. Rind-nek igaza volt. Az a kis Démon szabotálni akarja az esküvőt!!!
- Jaj dehogy… - pislogott Chihiro értetlenül. - Csak egy macska… nem akarhat ilyesmit. Biztos csak kíváncsi volt rá, milyen élesek a karmai. Mindegyik csinál ilyesmit… Egyébként hogy értetted azt, hogy ˝Rind-nek igaza volt˝?
- Sehogy, sehogy… Ugrott Peorth elé Keiichi. - Peorth csak egy kicsit ideges a virágai miatt. Bár halvány fogalmam sincs, miért csinálta ezt Welsper, de biztos nem tervez semmi rosszat. - miközben ezeket mondta önkéntelenül is elgondolkozott azon, hogy mi van akkor, ha mégis. Az ex-Démon elég kiszámíthatatlan volt ahhoz, hogy ne lehessen megnyugodni a közelében. De egy virágcsokor szétmarcangolása még semmit sem jelentett. Már korábban is kiderült, hogy néha nem igazán ura a macskatest veleszületett ösztöneinek. Talán az egésznek most is ez volt az oka. Legalábbis nagyon jó érzés volt, hogy ebben a hitben ringathatta magát. - Majd később beszélek vele…
- He? Esetleg megvitatjátok az időjárást is? Persze csak miután elbeszélgettek Einstein relativitás elméletéről… - gúnyolódott Chihiro. K1szerényen vállat vont, és annyiban hagyta a dolgot. - Na mindegy… - legyintett a főnöke. - Csináljuk már meg ezt a díszítést, utána menjünk pihenni. - Peorth azonban nem tudott megnyugodni, és még hosszú percekkel később is azt mormolta Keiichi vállán állva, hogy fogja kitekerni Welsper nyakát, ha a kezei közé kerül. Keiichi szomorú fejrázással vette tudomásul a tényt, hogy bizony elég nagy esély volt arra, hogy ők ketten, még ma összetalálkozzanak. Az pedig nem mutatna jól a tömegben, ha Peorth nekiállna püfölni a macskát. Továbbá nem volt valószínű, hogy Welsper egyszerűen hagyná magát, ezért egy szép kis csetepaté alakult volna ki. Egyedül abban bízott, hogy Peorth akkora mindent elfelejt… És nem tapossa szét dühében a vállait.
Mire befejezték a ház teljes feldíszítését, mindenki örömmel fogadott egy kis pihenést. Peorth, felajánlotta K1-nek, hogy megmasszírozza a vállait, a fiú udvariasan, de visszautasította. Pedig nagyon jól esett volna neki egy kis ellazulás, de attól félt, hogy túlságosan is jól… Később Peorth egy kis magánbeszélgetésre hívta Rind-et a vendégszobába. Keiichi sejtette, hogy néhány dolgot még meg akarnak beszélni, amit nem lett volna jó, ha Megumi-ék is hallanak. Chihiro és Skuld ezután önhatalmúlag úgy döntött, hogy segíteni fog a konyhában Belldandy-nak. Ebből hatalmas veszekedés kavarodott, mivel Urd nem akarta átengedni nekik ezt a szerepet. Azonban ők addig erősködtek, míg Bell úgy döntött, hogy tízpercenként váltják egymást. Így mindegyikük megkapta a lehetőséget, hogy segíthessen a menyasszonynak.
Mivel ez a probléma is megoldódott, Morisato Keiichi úgy érezte, hogy már nem lehet nagyobb baj.
Legalább tíz perc telt el a legnagyobb kényelemben, mikor megszólalt az ajtócsengő. Keiichi felemelte a fejét, és Megumi-ra nézett. A lány széttárta a karjait, jelezve hogy nem ő van itthon. A fiú dühösen morgott valamit a testvéri szeretetről, aztán lassan feltápászkodott. Skuld-ra és Urd-ra, - akik éppen a konyha előtt álltak, és várták hogy letelje Chihiro tíz perce - egyáltalán nem számíthatott. A falióra szerint fél tíz múlt öt perccel, így K1 sejtette, hogy a szülei érkeztek meg. Erre bizony nem volt könnyű felkészülni, de már jóval korábban elhatározta, hogy nem fog megfutamodni. Bátor léptekkel elindult a bejárat felé, és közben az egyenletes légzésre koncentrált. Az ajtó előtt megállt és egy pillanatra lehunyta a szemét. - Igen. - gondolta határozottan. - Most ennek is eljött az ideje. - Majd minden további időhúzást mellőzve kinyitotta az ajtót. Bárcsak ne tette volna, mert akkor jókora ijedtségtől kímélte volna meg magát. De honnan is tudhatta ő, kik állnak az ajtóban…
A teázóban mindenki felkapta a fejét a rémült kiáltásra, ami kétségtelenül Keiichi-től származott. Megumi rosszallóan felmordult. Ha a szüleik jöttek, nyílván nem örültek egy ilyen fogadtatásnak. Bár ha jobban belegondolt, akkor egy ehhez hasonló ordításnak senki nem örült volna. Urd és Skuld összenézett, majd vállat vontak és elindultak a bejárat felé, hogy kiderítsék, miért lármázik a vőlegény. Mikor odaértek, egy falfehér K1-t találtak, akinek a keze görcsösen markolta a zárt bejárati ajtót. Nyílván a fiú visszazárta, miután kinyitotta. Már csak az volt a kérdés, hogy miért.
- Mi ez a kiáltozás, Keiichi? - kérdezte Urd unottan, és oldalról alaposan megvizsgálta. Ekkor látta csak, hogy Keiichi szemeiben pánik és iszonyat fénye csillog, olyan gyorsan váltakozva, hogy alig tudta követni - Hé, hé… Nyugi már… - barátságosan vállon veregette, közben pedig érezte a feszültségtől összecsomósodott izomkötegeket.
- Ne legyél már ilyen együgyű, Keiichi! - szidta meg a fiút szigorúan Skuld. - Nem engedem a nővéremet egy ilyen gyáva alakhoz, aki képtelen a szülei szemébe nézni. Tessék kinyitni! - Azonban olyan volt, mintha egy szoborhoz beszélnének.
- Eh… mindegy. - legyintett Urd dühösen, majd meg megfogta az ajtót, és megpróbálta lefejteni róla Keiichi kezét. - Engeded el…?! - morogta dühösen. - Skuld ne csak állj ott, hanem segíts…
- Kirobbantsam? - kérdezte a kis Istennő gonosz arckifejezéssel. Urd nem válaszolt, a húga pedig rövid megfontolás után a leendő férjre kevésbé veszélyes megoldást választotta, és nekiállt a kővé meredt fiú ujjait egyenként lefejteni az ajtóról. Ketten együtt pár pillanat alatt végeztek. Urd vett egy nagy levegőt, majd felöltötte a legelbűvölőbb arckifejezését, és kinyitotta az ajtót.
Megumi a teázóban összerezzen a kettős sikoly miatt. A kezéből majdnem kiesett a félig megevett sütemény. Most már biztos volt benne, hogy valami baj lehet az ajtónál, mert nem kiabálnának ennyit, ha minden rendben lenne. Egyelőre nem akarta megnézni hogy mi történik, mert félt, hogy esetleg ő maga is így reagálna.
Urd döbbenten bámult az előtte álló két alakra. Nem Keiichi szülei voltak. Most már megértette, hogy a fiú miért reagált úgy, ahogy. Legszívesebben ő is becsapta volna az ajtót. Skuld egyik érkezőről a másikra pillantott, és egy hangot sem bírt kinyögni. A nővére úgy érezte, hogy tennie kellene valamit, de egyszerűen semmi nem jutott az eszébe, ami megfelelő lett volna.
- Jó reggelt! - köszönt Hild vidáman, közben pedig Urd-ra kacsintott. - Remélem nem zavartunk meg semmit… - Mivel egyáltalán nem érkezett válasz, zavartalanul folytatta. - Milyen csinos vagy ma, Keiichi-kun. Fogadni mernék, hogy alig várod már az esküvőt… - Keiichi-nek ekkorra sikerült feldolgozni a látottakat, és most lassan szögletesen bólogatni kezdett. Hild egy elragadó mosollyal jutalmazta. - Nagyszerű… Nagyszerű! Ennek igazán örülök. Éppen ezért Maa-chan és én úgy döntöttünk, hogy segítünk nektek az előkészületekben. A háta mögött álló Mara arckifejezésén látszott, hogy neki bizony nem sok beleszólása volt a elhatározásban. Mielőtt még jobban belemélyedtek volna a beszélgetésbe kinyílt a vendégszoba ajtaja, és egy elszánt Valkűr rontott a két Démonra csatabárddal a kezében. Az esküvő még el sem kezdődött, de a Morisato házban úgy tűnt máris elszabadult a pokol.
Peorth épp a formaságokról mesélt Rind-nek, amikor meghallották Keiichi kiáltását. A harcos Istennő gyanakodva nézett az ajtó felé. Peorth azonban egyelőre még nem gondolta, hogy komoly baj lenne.
- Nyugalom, biztos csak meglepődött valamin. - mondta nevetgélve. - Tudod, hogy milyen Keiichi… Na szóval hol is tartottunk? Á, igen! Ha valaki odamegy hozzád és meghív egy italra, akkor csak óvatosan! Nem szabad elutasítani az illetőt, de azért vigyázz... A földi italok némelyike elég ütős. A tea az biztos nem árthat, valamint a gyümölcslevek sem… - Egy pillanatra megállt. - Ahogy így elnézlek, sokan lesznek akik meg fognak hívni. Ne törj össze túl sok szívet…
- Értem. - bólintott Rind. - Tehát azok akik meg fognak hívni egy italra, meg akarnak majd jobban ismerni. Mit tegyek, ha például rákérdeznek a munkámra? Ez egy általános társalgási téma.
- Mi sem egyszerűbb. - Mosolyodott el szélesen Peorth. - Mondj nekik igazat.
- Ezt esetleg egy kicsit bővebben is kifejtenéd? - vonta fel a szemöldökét a Valkűr. - Azzal felfedem a kilétemet, és ez az, amit el szeretnénk kerülni.
- Nem feltétlenül. - kacsintott Peorth. - A lényeg az, hogy igazat mondj, de megfelelő mennyiségben. Például monda azt, hogy a különleges rendfenntartó erőknél dolgozol. Ez igaz, de nincs benne, hogy Istennő vagy. Valamint… - Ekkor egyszerre hallatszott fel Urd és Skuld sikolya. Rind ezúttal várakozóan nézett Peorth-ra, akinek már szintén gyanús lett a dolog. Némi töprengés után aztán úgy döntött, hogy mégsem lehet annyira fontos. Ráadásul nem volt több kiáltás, vagy egyéb zűrre utaló hangok. - …Tehát hol tartottunk? Ja igen… Az általános kérdések esetében az a lényeg, hogy minél kevesebbet mondj. Valószínűleg úgy sem azzal lesznek elfoglalva, hogy keresztkérdéseket tegyenek fel. Hidd el a fiúk ilyenek egy szép lány társaságában. Nem kell aggódnod, ez az egész nem olyan nehéz, mint amilyennek tűnik. Ha pedig végképp nem találsz kiutat, akkor kérj elnézést és keress meg engem. Megpróbálok segíteni.
- Még lenne egy kérdésem. - nézett komolyan Peorth-ra. - Azt szeretném tudni, hogy mekkora erő kifejtésére képes egy hozzám hasonló átlagos földi lány. Észrevettem ugyanis, hogy az erőm sok mindenkinek feltűnik, és szeretném visszafogni magam, hogy ezt elkerüljem.
- Lássuk csak.. - morfondírozott Peorth, ám ekkor Rind hirtelen talpra ugrott. Ezúttal nem egy rémült kiáltás hallatszott, hanem valami sokkal kézzelfoghatóbb fenyegetés. Démoni jelenlét, amit egy pillanattal később Peorth is megérzett. - Ketten vannak! - jelentette ki, a Valkűr pedig bólintott.
- Lehet, hogy megtámadták Keiichi-kunt, és a többieket. - mondta komoran, és Peorth talán még soha nem látta ennyire dühösnek. A harcos Istennő nem is tétovázott tovább. Letépte az egyik rombusz alakú fülbevalóját, ami a következő pillanatban hatalmas, hosszú nyelű csatabárddá alakult. Mielőtt Peorth bármit is tehetett volna, kirohant a vendégszobából. Pedig az Istennő szerette volna, ha nem ilyen módon járnak a dolgok végére. Nem tehetett mást, minthogy szorosan Rind nyomában maradt, és megpróbálta minimalizálni a károkat.
Keiichi-t teljesen kizökkentette a kábulatból a rohamozó Rind látványa. Eszébe jutott az, hogy hol van, mit csinál, és mi fog történni, ha nem lép közbe. Hild persze nagyon jól szórakozott a közeledő Valkűr látványán, és egyetlen mozdulattal leintette a védelmére igyekvő Marát. Az első osztályú Démon értetlenül pislogott, de nem akart ellenszegülni a parancsnak. Rind már majdnem odaért amikor Keiichi határozottan Hild elé állt, és széttárt karokkal jelezte, hogy nem mozdul. Ez a szinte mindenki döbbenetét kiváltotta, legfőképpen Rind-ét.
- Keiichi-kun… - mondta szaggatottan, és kissé lejjebb engedte a csatabárdot. Keiichi-nek már attól megfájdult a karja, ahogy a nehéz fegyvert nézte.
- Nyugodj meg, Rind… - mondta végül a Valkűrre mosolyogva. - Nem azért jöttek, hogy harcoljanak.
- Ezt nem tudhatod! - válaszolta az Istennő. - Ők Démonok, ráadásul teljes erővel! Nem engedheted, hogy tönkretegyék az esküvődet!
- Beismerem én is megijedtem amikor megláttam őket. Gondolom hallottad… - kissé szégyenkezve megvonta a vállát. - De nem bánhatunk velük így. Ők most vendégként vannak itt, ezért úgy is kell tennünk, mintha azok lennének. Függetlenül attól, hogy mi a céljuk… - Rind lassan teljesen leeresztette a csatabárdját. Bár nem értett teljesen egyet Keiichi-vel, elfogadta a döntését.
Peorth és Skuld azonban ezt nem így látta. Az első osztályú Istennő hátulról megragadta Rind-et, Skuld pedig a bal kezét kapta el. A harcos Istennő döbbenten nézte, ahogy megpróbálják bevonszolni a vendégszobába. Nem igazán értette, hogy mit akarhatnak, de inkább nem tiltakozott, mert nem szerette volna, ha megsérülnek. A csatabárdot is úgy tartotta, hogy minél távolabb legyen tőlük. A két Istennő büszke arckifejezéssel érte el a vendégszoba ajtaját. Végül is nagy tettet hajtottak végre, sikerült akarata ellenére elvonszolniuk Rind-et. Legalábbis ők megmaradtak ebben a tudatban.
A teázó ajtaján Megumi feje kandikált ki. Keiichi húga miután a különös lárma nem akart abbamaradni, mégis úgy döntött, hogy megnézi mi történik. Sikerült néhány igazán érdekes pillanatot elcsípnie a bátyja hétköznapi életéből.
Keiichi nagyot sóhajtott, miközben leengedte a kezét. Lesz még pár dolog, amit el kell magyaráznia. Aztán megfordult a két Démonhoz, és próbált nyugalmat erőltetni az arcára. - Nos… Remélem tényleg nem akartok semmi zűrt. Gyertek beljebb… - Félreállt az ajtóból, és intett nekik.
- Oh, Keiichi-kun… Keiichi-kun… - csóválta a fejét meghatódva Hild. - Te olyan kedves fiú vagy… és végtelenül naiv. A Valkűrnek igaza volt. Nem lenne szabad megbíznod bennünk… - Majd közelebb hajolt a fiúhoz, és váratlanul egy puszit nyomott az arcára, amitől ő teljesen elvörösödött. - Még mindig olyan aranyos és félénk vagy, mint régen. A szavamat adom rá, hogy nem csinálunk semmi rosszat… - azzal továbbment a teázó felé, mintha csak otthon lenne. - Szervusz, Urd-chan! - köszönt oda mintegy mellékesen az ajtóban álló másod osztályú Istennőnek. Urd idegesen követte a tekintetével, aztán rosszallóan Keiichi-re nézett.
- Te meg miért engedted be őket? - kérdezte türelmetlenül. - Szerinted most jobb?
- Őszintén szólva fogalmam sincs. Tényleg. - Keiichi vállat vont. - De ha elzavartuk volna őket, azzal csak rosszabb lenne. Nem akarom, hogy pont a mai napon két dühös Démonnal is meggyűljön a bajunk.
- Az a legrosszabb az egészben,… - mondta a távolba meredve Urd. - …hogy teljesen igazad van. Sokkal jobb ha szem előtt vannak. Erről jut eszembe… Remélem ők jól vannak… - A vendégszoba felé bökött.
- Szerintem is kicsit túlreagálták a dolgot.
- Inkább törődjünk a két vendégünkkel, mielőtt valamit elrontanak. - K1 bólintott, és a teázó felé vették az irányt. Mire odaértek, Hild már Megumi-val ismerkedett.
- Á, szóval te vagy Keiichi-kun kishúga… - kérdezte a Démonok vezetője tökéletesen ártatlan mosollyal. - Engedd meg, hogy bemutatkozzam. Hild vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Megumi-chan…
- Én is örvendek. - válaszolt a lány. - Ti is Belldandy-ék ismerősei vagytok?
- Ó, nem is hinnéd, hogy mennyire jó barátok vagyunk! - válaszolta ravasz mosollyal a Démon. - Már időtlen idők óta ismerjük egymást.
- Gyűlölöm, amikor ezt csinálja… - suttogta Keiichi fülébe Urd.
- Ja, tényleg! - Hild egy picit hátralépett, és keményen hátba vágta Marát, aki majdnem előreesett. - Ez a hallgatag, mogorva alak Mara. De mindenki nyugodtan hívhatja Maa-channak, ahogy én. - Mara szomorúan sóhajtott. Neki egyáltalán nem tetszett a név, amit a főnöke ragasztott rá.
- Izé… Üdv… - próbált lelkesnek látszani, de nem igazán sikerült neki. Volt valami a Démonban, ami azóta feltűnt Urd-nak, hogy meglátta a bejáratban. Csak azt nem tudta megmondani, hogy mi lehet az. Most azonban egyik pillanatról a másikra minden tudatosult benne.
- Te jó ég! - kiáltott fel és Marára mutatott, aki legszívesebben elbújt volna. - Ró… rózsaszín! - Az Istennő ezt már alig tudta normálisan mert feltört belőle a nevetés. Keiichi csak most vette észre, hogy Marán a szokásossal ellentétben egy meglehetősen divatos, rózsaszínű ruha volt. Urd-dal ellentétben ő valahogy mégsem tudott nevetni rajta.
- Hé Urd! Ne merészelj kinevetni! - kiáltotta dühösen. - Azt akarod hogy… - Hild óvatosan köhintett egyet, mire Mara azonnal elhallgatott. - Különben ellátom a bajod! - folytatta egy kicsit jobban átgondolva.
Megumi bizonytalanul nézte a két új szerzetet. Az egyikük eléggé hasonlított Urd-ra, csak jóval fiatalabb volt. Mégis a lány nehezen tudta volna azt mondani rá, hogy gyerek. Egyértelműen volt valami a tekintetében, ami ezt megcáfolta. Kissé ijesztő volt, és ebben is tökéletesen hasonlított Urd-ra. A Mara nevű magas volt és szőke, és valamiért nagyon ismerősnek tűnt Megumi-nak. Mintha már találkoztak volna. Ő is tipikus példája volt a Belldandy ismeretségi körét jellemző gyönyörű nőknek. Azonban mintha nem lett volna hozzászokva a saját szépségéhez. Egy biztos volt, nagyon régen nem találkozott még ennyi érdekes emberrel. Amint lehetősége volt rá, félrevonta a fiút.
- Kei-chan! Mi volt az a balhé előbb a bejáratnál? Jól láttam, hogy Rind-nél egy óriási fegyver volt? Még soha nem láttam olyan nagyot… Talán nem örültök az új vendégeknek?
- Ne… Nem erről van szó, Megumi. - mentegetőzött K1 idegesen. - Az a csatabárd tudod nem volt igazi… Csak egy utánzat. Ö… műanyagból. Rind gyűjti az ilyesmit… legalábbis azt hiszem. Mi meg azért kiáltottunk, mert nagyon meglepődtünk. Hild-et és Marát már nagyon rég óta ismerjük, de mivel általában nagyon elfoglaltak, nem is reméltük, hogy el tudnak jönni. - Azt nem akarta hozzátenni, hogy a két Démon általában azzal foglalja el magát, hogy keresztbetegyen nekik, és párszor már nagyon közel jártak a sikerhez. Ha így lett volna, akkor minden bizonnyal erre az esküvőre soha nem kerül sor. - De egyébként mindannyian örülünk…
- Nekem az előbbi nem örömkiáltásnak tűnt. - A lány gyanakodva a bátyjára nézett. - Biztos minden rendben?
- Á, nincs semmi baj! Tényleg… Gondolod, hogy ha lenne nem mondanám el a húgomnak…? - A hátuk mögül eközben fojtott hangú veszekedés hallatszott. Mara és Urd esett egymásnak, Hild pedig próbálta még jobban feltüzelni a már amúgy is forró hangulatot. Azonban amikor Belldandy kijött a konyhából, az egésznek egy csapásra vége lett.
- Nahát! - kiáltotta az Istennő boldogan. - Hild és Mara… minek köszönhetjük a látogatásotokat?
- Ugyan Bell-chan! - kacagott fel gyermeki ártatlansággal a Démonok úrnője. - Az esküvőtökre jöttünk. A meghívónk nyilván elveszett a postán, de ez most egyáltalán nem számít. Megérkeztünk, és szeretnék nektek sok boldogságot kívánni! - Azzal odament, és átölelte Belldandy-t. Az Istennő örömmel viszonozta a természetesnek tűnő gesztust. Keiichi még meghatónak is találta volna a jelenetet, ha nem ismerte volna annyira Hild-et. Lehet, hogy Mara elég mogorva volt még most is, de legalább rajta lehetett látni, mit gondol igazából.
- Hadd mutassam be nektek Keiichi-san és az én főnökömet, a Whirlwind tulajdonosát, Fujimi Chihiro-sant. - Mutatott Bell a háta mögött toporgó Chihiro-ra. Mara türelmetlenül bólintott, számára már így is túl nagy volt a szobában tartózkodó halandók, és persze az Istennők száma.
- Nagyon örülök, Chihiro-chan! - csicseregte a kis Démon észrevehetetlen villanással a szemében. Keiichi beletörődve nézett félre. Ezek után már semmin nem lepődött volna meg. A csengő ebben a pillanatban ismét megszólalt.
- Megyek kinyitom. - közölte Megumi-val. - Már biztos a szüleink azok… - Ezúttal nem kellett csalódnia. Az ajtóban ott állt Keima és Takano, mindketten ünnepélyes arckifejezéssel.
- Isten hozott benneteket… - mondta K1 mosolyogva, és meglepődött, hogy egyáltalán nem érezte zavarban magát a szülei előtt. - Gyertek csak be…
Miután ilyen sokan összejöttek, a teázó kezdett kissé szűkös lenni. A bemutatkozásokon már mindannyian túl voltak. Keima ez alkalommal különösen ügyelt arra, hogy a szebbik nem tagjaival a lehető legkisebb mértékben kerüljön kontaktusba. Ez nála egyet jelentett azzal, hogy egyikük sem léphetett túl közel, mert annak kétségbeesett menekülés lett a vége. Hild-del volt a legnehezebb ezt megértetni, mivel a Démon a szokásos stílusában akarta üdvözölni Keiichi és Megumi apját. Ráadásul amikor tudomást szerzett Keima ˝komplexusáról˝, az csak olaj volt a tűzre. Szerencsére Takano közbelépett, ám nem úgy tűnt, hogy Hild feladta volna a dolgot. Sőt mi több, leendő prédának tekintette Keima-t. Keiichi-nek eszébe jutott, amikor régen arról beszélt, hogy szeretné tudni, milyen sötét dolgok lakoznak a lelke mélyén. Nem volt jó érzés, hogy most meg az apját szúrta ki magának. Bár Hild esetében tényleg soha nem lehetett tudni, hogy mikor viccel.
Aztán pontban tíz órakor ismét megszólalt a csengő. Ezúttal mindenki tudta, hogy ki állhat az ajtó előtt. Éppen ezért se Keiichi-nek, se Urd-nak vagy Skuld-nak nem volt kedve ajtót nyitni. Peorth szintén nem mutatott túl nagy hajlandóságot, Rind pedig nem érezte helyesnek, ha ő tenné meg az ilyenkor szükséges lépéseket. Belldandy volt az egyetlen, aki zavartalanul felállt, és elindult az ajtó felé. Hild szélesen vigyorogva csatlakozott hozzá. A Morisato családból egyedül Keiichi tudta, hogy ki állhat az ajtó előtt. Abban biztos volt, hogy Mara és Hild nagyon meg fog lepődni, már csak az a kérdés, hogy reagálnak majd. Minden esetre összeszedte magát, és leendő felesége után sietett. Végül is ő volt a házigazda, ott kellett lennie, amikor egy vendég megérkezik.
Miután K1 utolérte, Belldandy kitárta az ajtót a Mindenható előtt. A küszöbön, egy százkilencvenöt centiméter magas jóképű fiatal férfi állt. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy ő lenne a Mennyország leghatalmasabb embere… Azaz mégis. Hosszú fekete haja volt, amiből néhány tincs szabadon omlott az arcába, ám látszott, hogy ez egyáltalán nem zavarja. A vonásai szigorúak voltak, de egyáltalán nem ijesztőek. A szeme egészen sötétkék volt, a pillantása pedig olyan átható, mintha mindent látott volna. A homlokán és az arca két oldalán egy-egy kék színű, rombusz alakú minta volt, amelyeket nyolc apró háromszög vett körül. Hófehér, majdnem a földig érő kabátot visel, ami megfeszült széles vállain. Alatta egy elegáns, szintén fehér színű szmoking látszott. Amikor meglátta Belldandy-t, elmosolyodott. Keiichi soha nem gondolta volna, hogy a Mindenható szokott mosolyogni.
- Mindenható! - mondta a lány kedvesen, és fejet hajtott előtte. - Üdvözöllek. Kérlek gyere be.
- Szervusz, Belldandy. - köszönt a férfi kellemesen lágy bariton hangján. - Úgy emlékszem megbeszéltük, hogy mellőzzük a formaságokat.
- Ó, hát persze. - Bólintott az első osztályú istennő Kissé zavartan. - Ne haragudj, teljesen kiment a fejemből. - Ezután Keiichi-re nézett. - Engedd meg, hogy bemutassam a jövendőbeli férjemet, Morisato Keiichi-sant. Keiichi-san, ő itt… - hirtelen elhallgatott, mert fogalma sem volt hogy szólíthatná a felettesét. Keiichi minden esetre előrenyúlt, és kezet rázott a Mennyország vezetőjével. Őszintén szólva sokáig tétovázott, hogy ezt az üdvözlési formát válassza, vagy esetleg meghajoljon.
- Örülök, hogy végre megismerhetem. - mondta tiszteletteljesen. - Belldandy-ék már nagyon sokat meséltek önről. - A Mindenható arcán újabb mosoly futott végig.
- Gondolom ezt Urd-ra és Skuld-ra is értetted… - K1 kényszeredetten felnevetett. Na igen a két másod osztályú Istennő nem szívesen emlegette a Mindenhatót, és a előfordult ilyen alkalom, akkor sem éppen a legjobbakat mondták.
- Elnézést.. - kezdte udvariasan. - De megtudhatnánk, hogy szólítsuk? Nem hivatkozhatunk önre egyfolytában személyes névmásokkal…
- Valóban nem. - bólintott egyetértően a magas férfi. - Választottam egy nevet, amin mindenki nyugodtan szólíthat, amíg a Földön tartózkodom. Valamint az embereknek is ezen a néven fogok bemutatkozni.
- Nahát, ez nagyszerű. - mondta vidáman Belldandy. - És mi lenne az a név?
- Kosuke. - közölte a Mindenható nyugodtan. Keiichi kissé megnyugodott. Már félt, hogy hirtelen nekik kell valami megfelelő nevet kitalálni.
- Ebben az esetben, Kosuke-san, kérem jöjjön velünk a teázóba. - mondta a fiú vidáman. Ezt a pillanatot választotta a háta mögött rejtőző Hild, hogy nagy lendülettel felfedje magát. Keiichi már teljesen megfeledkezett arról, hogy ő is velük jött. Pedig most nagyon örült volna neki, ha akárhol máshol téblábol. Már eddig is rengeteget gondolt rá, hogy semmi jó nem sülhetett ki abból, ha a Démonok és az Istenek vezetői összefutnak egy ilyen apró házban. Most különösen aktuális lett a téma.
- Kami-chan! - kiáltotta vidáman az ezüstfehér hajú Démon. - Ezek szerint te is úgy döntöttél, hogy jelen leszel ezen a csodás eseményen… Sejthettem volna. Annyira örülök, hogy újra láthatlak. - Keiichi összeszorított foggal figyelte a Mindenható reakcióját, ami váratlanabb volt, mint a legmerészebb álmaiban hitte volna. Az Istenek vezetője ugyanis mélyen meghajolt Hild előtt, majd kezet csókolt neki.
- Nocsak, nocsak… - mondta utána furcsa félmosollyal. - Megtisztelsz a jelenléteddel. Mindig öröm a Démonok úrnőjével találkozni… - várt egy pillanatot, majd folytatta. - …Még egy aprócska részével is. Hogy megy a sorod, Hild?
- Köszönöm jól! - válaszolta, a Démon, és láthatóan tökéletesen betalált a Mindenható csipkelődése. Keiichi még nem nagyon látta ilyen dühösnek. - Sajnos a Démonok ügye annyira leköt, hogy nem lehetek itt teljes valómban. Nekem nagyon sok dolgom van… veled ellentétben.
- Milyen kár. Szívesen beszéltem volna a teljes éneddel is. Mellesleg nekem is legalább annyi dolgom van, mint neked, csak én előre dolgoztam, hogy eljöhessek. Minden csak tervezés kérdése.
- Majd egyszer mesélhetnél a munkádról egy ital mellett. Néha nem árt még a legnagyobb ellenségeknek is információt cserélni.
- Ez remek ötlet. De attól tartok te még nem igazán ihatsz. Biztos lesz valami alkoholmentes is…
- Méghogy nem ihatok… - mosolygott Hild ördögien. - Majd meglátjuk, Kami-chan. Majd meglátjuk… - Keiichi egyikről a másikra nézett. Bizonyos értelemben most is egy csatát vívtak egymással, ami nem volt túl szerencsés dolog, de legalább nem kezdték el nyíltan a másik torkát szorongatni. Örömmel közbeszólt volna, hogy esetleg menjenek beljebb, de nem merte megtenni. Belldandy-ra nézett, aki vidám mosollyal nézte a marakodást. Gondolatban vállat vont. Végül is ha maga a Mindenható is áldását adta a frigyre, akkor nyílván azt sem hagyta volna, hogy bármi tönkretegye. Tehát most minden eddiginél nagyobb biztonságban voltak hiszen a létező legnagyobb hatalom vigyázott rájuk. Mégis ami igazán nyugtalanító volt, hogy Hild és ˝Kosuke˝ vitája meglehetősen gyerekes volt, bármilyen kultúráltnak tűnt első hallásra. Ravasz sértések, és jó alaposan elrejtett megjegyzések. Ezek jellemezték mindkettőt. Azonban úgy tűnt, hogy miközben minél elmésebb visszavágást próbálnak kitalálni, remekül szórakoznak. Egy kisebb sokkal ért fel, amikor tudatosult benne, hogy ezek ketten talán kedvelik egymást. Aztán viszonylag rövid idő múlva a két vitázó ellenfél egyszerre fordul az ifjú pár felé.
- Jól mutatnak így együtt, nem gondolod…? - kérdezte Hild kíváncsian a Mindenhatót.
- Illenek egymáshoz, ez tény. - Érkezett a válasz elég komolyan. - He nem így lenne nem egyeztem volna bele ebbe az esküvőbe. - A Démonok vezetője érdeklődve sandított fel rá. Keiichi esetlenül nevetgélni próbált, de semmilyen vicc nem jutott eszébe, amivel elvehette volna a helyzet élét.
- Szerintem még neked sincs akkora hatalmad, hogy ilyesmibe beleszólj… - bökte oldalba cinkosan Hild a Mindenhatót. - Sőt, ha így alakult volna… - a hangszíne hihetetlen változáson ment át egyik pillanatról a másikra. Keiichi ilyenkor szokott nagyon-nagyon félni tőle. Azon sem csodálkozott volna, hogy ha a kelleténél tovább van Hild közelében, idő előtt szerez pár ősz hajtincset. - …kénytelen lettem volna segíteni őket ellened. Bármi áron…
- Bármi áron? - a mindenható felvonta az egyik szemöldökét. - És ezt mind teljesen önzetlenül tetted volna?
- Azt azért nem mondtam. - kacsintott Hild, ismét barátságos hangon. - De szívesen megnéztem volna, az arcodat, ha az akaratod ellenére egybekelnek. - Keiichi ekkor szánta el magát arra, hogy közbelép.
- De hát ez nem történt meg. - közölte vidáman. - Szerintem menjünk beljebb, és vonjunk be másokat is a beszélgetésbe. - Gyorsan végignézett a Mindenhatón és Hild-en. Úgy tűnt egyiküket sem sértette meg.
- Milyen igaz. - helyeselt a Mennyek vezetője. - Nem tölthetjük itt a hátralévő napot gyermekded vitánkkal.
- Látod, mondom én, hogy nagyszerű srác. - nevetett Hild vidáman, majd elindult a mindenható mellett a teázó felé. Keiichi nagyot sóhajtott. Bizonyos szempontból sokkal könnyebben ment a találkozás, mint ahogy eddig gondolta.
- Minden rendben, Keiichi-san. - érintette meg a karját Belldandy. A megfogta a kezét, majd együtt gyorsan utolérték őket.
A teázóban mindenki felfigyelt az új vendég érkezésére. Urd és Skuld az egyik legtávolabbi sarokba húzódtak, és olyan ártatlan képet vágta, mintha egész életükben semmi rosszat nem követtek volna el. Keiichi még azt is észrevette, hogy teljes kétségbeesésükben egymásba kapaszkodnak. Ez is egy újabb jó oldala volt, a Mindenható látogatásának. Legalább egy kicsit visszafogják magukat. Remélhetőleg…
- Bemutatom nektek a Mi… - elcsuklott a hangja, és egy kissé korrigált. - …akarom mondani Kosuke-sant. - Majd sorba bemutatta a teázóban tartózkodókat. - Kosuke-san, ők itt a szüleim Keima-san és Takano-san, Megumi a húgom… és végül Chihiro a főnököm. Urd-ot, Skuld-ot, Peorth-t, Rind-et és Marát ön is ismeri.
- Örülök, hogy találkoztunk. - hajolt meg könnyedén a Mindenható. Urd-nál és a kishúgánál talán csak Mara volt jobban megijedve. Az első osztályú Démon azt sem tudta, hogy hová nézzen. Tekintete Hild-ről a Mindenhatóra, onnan Keiichi-re majd pedig Belldandy-ra vándorolta. Ő semmit sem tudott arról, hogy a legmagasabb rangú személy is meg lesz hívva az ellenség soraiból. Most már kétszeresen is bánta, hogy nem szökött el Hild elől, amikor bejelentette neki, hogy hová mennek. A Mindenható közben odament minden jelenlévőhöz, és egyenként üdvözölte őket. Keima-val kezet rázott, és a többieket is üdvözölt néhány szóban. Nem maradt ki a szórásból Urd és Skuld sem, akik azt sem tudták hogyan kedveskedjenek a feljebbvalójuknak. Legutoljára Marát is köszöntötte, aki jó néhány árnyalattal fehérebb volt a szokásosnál, és egész végig természetellenesen rángatózott. Chihiro látszólag teljesen céltalanul elindult a teázóból kifelé, ám az utolsó pillanatban megragadta K1 grabancát, és kirángatta a fiút magával. Odabent ezt senki nem vette észre, mert túlságosan is el voltak foglalva. Keiichi már éppen tiltakozni akart, amikor veszélyes csillogást látott meg a nő szemében.
- Morisato-kun… - suttogta Chihiro alig hallhatóan. - Kicsoda ő?
- Mondtam már… Kosuke-san… - A nő szinte nem is hallotta.
- Olyan… olyan… Aranyos! - Keiichi majdnem felkiáltott. Chihiro-t eddig csak a gépekről az állatokról és az kisgyerekekről hallotta ilyen átéléssel beszélni. Bár ha ez számított valamit, egyszer egy Démont is ezzel a jelzővel illetett. Most azonban - természetesen Chihiro szemszögéből - egy férfiról volt szó. A főnöke közben folyamatosan rázni kezdte. - Láttad azokat a szemeket? Szinte elolvadtam amikor rám nézett… és a hangja… Soha nem láttam még ilyen szuper pasit! Mindent tudni akarok róla, Morisato-kun, mindent! Megértetted? Van barátnője? Milyen nőket szeret… - közben természetesen folyamatosan rázta szegény fiút, aki lassan kezdett szédülni.
- Ó, jaj… - nyögte ki végül beteges arcot vágva. - Miért kellett Chihiro-nak pont a Mindenhatót… „…szuper pasi…"?! Azt hiszem rosszul leszek. - gondolta tehetetlenül.
- „Ó jaj"?! - kérdezte a nő dühösen. - Mi az, hogy ˝ó, jaj?!˝ Szerinted én nem segítenék neked egy ilyen esetben? Te meg itt jajgatsz nekem?! Muszáj mindent tudnom erről a Kosuke-ről!
- Nyugalom, Chihiro-san! - mondta Keiichi bizonytalanul. - Azt hiszed én mindent tudok róla? Egyébként is talán várhatnál egy kicsit. Lehet, hogy nem is annyira tökéletes, mint ahogy elsőre hiszed.
- Ezzel arra célzol, hogy csapnivaló az ízlésem? Morisato-kun, én határozottan állítom hogy ő a tökéletes férfi…
- Egyetértek. - szólt közbe Takano, akiről egyikük sem sejtette, hogy mindent hall. Keiichi-nek most már komoly erőfeszítésébe került, hogy megőrizze a nyugalmát. Főleg amit ezután hallott. - Nála szebb férfit még soha életemben nem láttam.
- Ugye megmondtam! - sóhajtott Chihiro teljes átéléssel. - Te megértesz engem! - K1-nek ekkorra sikerült felszednie az állát a földről.
- Ta… Takano-san! - mondta döbbenten. - Ezt nem mondod komolyan? Mi… mi… mi a helyzet Keima-sannal?
- Nyugodj meg Keiichi, Keima-san és én egy pár vagyunk. De ettől még elismerem, ha valaki jóképűbb nála. Nem csak ezen múlik egy párkapcsolat, remélem tudod.
- Ö… persze. - persze sütötte le a szemét K1. - Én csak meglepődte… Ne haragudj, Chihiro-san, de én sem tudok róla sokat. Talán kérdezd Belldandy-t… Azaz nem is! Inkább Urd-ot. Ő ismeri a legjobban. - Magában még annyit hozzátett. - És ő hazudhat…
- Urd ismeri? - kérdezte Chihiro. - És milyen kapcsolatban állnak?
- Jaj, főnök ne légy már paranoiás. - hűtötte le Keiichi türelmetlenül. - Nem olyanban, mint amitől tartasz. Bár kétlem, hogy próbálkoznod kellene Kosuke-sannál… - ekkor tűnt fel neki, hogy Chihiro már rég nem figyel, hanem Takano-val együtt sugdolóznak egy méterrel arrébb. - Ne mindegy… - morogta dühösen. - Ebből én kimaradok. A teázóban Belldandy ép süteménnyel kínálta a Mindenhatót, majd elkérte tőle a kabátját. Keiichi megkönnyítette a dolgát azzal, hogy a teázó bejáratánál átvette, majd felakasztotta a fogasra. Most már nagyjából mindenki jelen volt, aki számított, csupán ki kellett várni a fél kettőt. Kezdte úgy érezni, hogy ez lesz élete leghosszabb három és fél órája.
- Megértetted, K-boy? - kérdezte Urd, miközben a mutatóujjával szinte felnyársalta az egyik oszlopnak támaszkodó fiút. Keiichi-nek fogalma sem volt róla miért kell ilyen durvának lennie.
- Igen teljesen. - Azonban Urd és a mellette álló Peorth nem elégedett meg ennyivel. Mindketten felöltötték magukra a legszigorúbb arckifejezésüket, és úgy néztek rá.
- Ez így nekünk kevés. - vette át a szót az első osztályú Istennő. - Ismételd el szépen, amit az előbb mondtunk…
- Ö… lássuk csak… - K1 zavarban volt. - Ezután egészen az esküvőig nem láthatom Bell-t, és ha akárcsak a közelébe megyek a szobádnak, Urd, akkor megkapom a magamét.
- Pontosan. - helyeselt a legidősebb testvér. - Ha valamit szeretnél tőlem, vagy Peorth-tól, akkor küldj ide valakit. Világos? - K1 gépiesen bólogatott. Nem említette, hogy valószínűleg nincs semmi olyan, amihez pont a két megátalkodott Istennőre lenne szüksége, mert az csak fölösleges konfliktushoz vezetett volna.
Hamar eljött a tizenegy óra, és a két Istennő azonnal rávetette magát a feladatra, hogy felöltöztessék Belldandy-t a menyasszonyi ruhájába. Megumi és Chihiro azóta már hazamentek, hogy ők is fel tudjanak készülni. Bár a főnöke meglehetősen nehezen tudott elszakadni a Mindenhatótól, de Urd sikeresen feltuszkolta a vonatra. Rind jelenleg a vendégszobában tartózkodott Skuld-dal és nagy meglepetésre Marával, aki még mindig jobban érezte magát a Valkűr közelében, mint a Mennyország vezetőjének társaságában. A többiek, azaz ˝Kosuke-san˝, Takano, Keima és Hild, az étkezőben beszélgettek. Peorth és Urd még egy utolsó csókot engedélyezett Belldandy-nak és a fiúnak, aztán a lányt bekísérték a másod osztályú Istennő szobájába. Utána nekiestek szegény Keiichi-nek és fenyegetőzni kezdtek. Szerinte nem kellett volna ennyire felfújni a dolgot, de ők hajthatatlanok voltak. Mintha az lenne az életének az egyetlen célja, hogy Belldandy-t még az esküvő előtt meglássa menyasszonyi ruhában.
Mostanra inkább feladta a tiltakozást, mert rájött, hogy ha bólogat akkor sokkal előbb megszabadul. De még így sem elég könnyen. Urd és Peorth láthatóan jól megtanulták a TV-ben látható népszerű sorozatokból a józsaru-rosszzsaru felállást. Aztán sikeresen ültették át rossz Istennő, még rosszabb Istennő formába. Úgy tűnt, hogy határozottan élvezik a dolgot.
- Lányok, figyeljetek már… - emelte fel a kezét, és felöltötte a legőszintébb mosolyát, bár legszívesebben elzavarta volna őket a fenébe. - Nem kell aggódnotok miattam. Nem sokára én is elkezdek készülődni, aztán majd a templomban találkozunk. Úgy ahogy azt szokás. Nem fogok leskelődni…
- Igen… - sóhajtott Peorth. - Tudjuk… Csak szórakozunk, ugye Urd?
- Hát persze. Keiichi-nek soha nem lenne ahhoz elég bátorsága, hogy leskelődjön. Az ilyesmi pedig nem a gyáváknak való. Inkább akkor kellene megfenyegetnünk, hogy ha rá akarnánk beszélni.
- Ez bizony igaz. - bólogatott bölcselkedve Peorth. - Elégé híján van szegényke a bátorságnak.
- Nem zavar hogy én is itt vagyok? - kérdezte a fiú fáradtan. De csak egy-egy lenéző pillantást ért el vele. - Oké, akkor meg sem szólalok. Menjetek szépen a dolgotokra, jó? - Szerencséje volt, mert a két Istennő rövid megfontolás után szó nélkül otthagyta. Azonban mielőtt még bementek volna Urd szobájába, mindketten ránéztek, és a szemükben volt valami nyugtalanító. K1 inkább nem akarta megtudni, hogy mi lehet az.
Ehelyett kiment a garázshoz, és alaposan átnézte a BMW-jét. Nem szerette volna, ha épp az út közepén robban le. A zsebéből előhalászott egy titokban elcsórt süteményt, és elkezdte rágcsálni. A motor tökéletes állapotban volt, és szinte lehetetlennek tűnt, hogy pont most adja be a kulcsot. Már korábban megbeszélték, hogy Belldandy és a két koszorúslány, Urd és Skuld, Takano kocsijával fog menni. Keima a jó öreg motorját használja majd.
A többiek pedig a ˝szokásos˝ közlekedési módszereket alkalmazzák. Ez annyit jelentett, hogy csupa olyasmit, amit az emberek előtt nem említhettek. Fedősztoriként minden halandónak az lett beadva, hogy majd vonattal mennek. Azért kíváncsi lett volna a Mindenhatóra, amint felszáll a vonatra. Biztos sokan felfigyelnének rá, és népes hölgy kísérőtáborára.
A sütemény túlságosan is gyorsan elfogyott. Csalódottan előhúzott egy másikat is. Belldandy minden áron csinálni akart neki ebédet, de az a két boszorkány megtiltotta. Nem mintha Keiichi elvárta volna az Istennőtől, hogy még az ő ebédjével is törődjön. De azért nem esett volna rosszul. Bizonyára nem lesz túl megnyerő, ha épp a kritikus pillanatban kordul meg a gyomra. Azért, hogy ezt megelőzze, úgy tervezte, mielőtt elindulna, annyi sütit eszik meg, amennyit csak tud. De sajnos nem sikerült megfelelő mennyiséget a zsebébe gyömöszölni.
Csalódottan elindult vissza a házba, egyenesen a szobájába. Ott egy darabig csak tétlenül ült a padlón, majd rászánta magát, az öltözködésre. Elővette a szmokingját, majd elkezdte levenni a ruháját. Ekkor vette észre, hogy nincs egyedül. Hild mosolyogva ült az egyik sarokban. Keiichi biztos volt benne, hogy amikor, még bejött nem volt ott. Sőt egy perccel azelőtt sem. A Démon nyílván valamilyen mágia segítségével jutott be. Ez most a legkevésbé sem érdekelte, mert semmi kedve nem volt épp előtte öltözködni.
- Mi… Mit keresel itt? - kérdezte dadogva. - Miért nem vagy valahol… máshol?
- Nem örülsz, neki, hogy meglátogatlak, Keiichi-kun? - kérdezte a kis Démon mosolyogva. - Egyébként csak sok sikert akartam kívánni még egyszer utoljára… De mivel észrevettem, hogy elkezdtél öltözni, gondoltam nem hagyom ki a műsort. De ha zavarok…
- Igen, nagyon is zavarsz! - kiáltotta Keiichi fojtott hangon.
- Hát akkor sok sikert. - intett Hild, és láthatóan nem vette magára K1 viselkedését. Azonban mielőtt még kiment volna az ajtón, visszanézett. - Tényleg, te talán segíthetsz. Nem láttad véletlenül az én kedvenc bajkeverő, szabálymegkerülő macskámat?
- Mi? Hogy Welsper-t? - K1-nek most jutott eszébe, hogy neki is itt kellene lenni valahol. - Nem. Reggel óta sehol sem láttam.
- Kár. Pedig szívesen beszéltem volna vele. Tényleg te nem aggódsz miatta?
- Nem. Ezt már egyszer megbeszéltük a többiekkel. - vágta rá K1 magabiztosan. - Neked is elmondom: Welsper nem fog zűrt csinálni.
- Ha téged ez megnyugtat… - vont vállat Hild, majd kacsintott, és magára hagyta a fiút, aki ezután már sokkal óvatosabban öltözött. Nem akart még egy ehhez hasonló meglepetést. Miután elkészült, elindult süteményvadászatra. A folyosón összetalálkozott Peorth-szal, aki rendes volt, és megigazította a csokornyakkendőjét. Majd megegyeztek, hogy ő előre megy, hogy még véletlenül se lássa meg Bell-t az esküvői ruhában.
Ezután mindent alaposan ellenőrzött a odabent, és kint is. Legalábbis szerette volna ezt elhitetni magával, de kénytelen volt beismerni, hogy csupán fel alá járkál az idegességtől. Mikor ezt végre felismerte, elköszönt a többiektől, akik már szintén készülődtek, és felült a motorjára.
- Rendben, akkor hát mindent bele! - bíztatta magát, azután kihajtott az útra.