Mestermunka

Figyelmeztetések: femslash, erotikus tartalom.
Korhatár: 18 év!

II.

Olyan volt a lány bőrét cirógatni, mint egy álom. Selymes, forró, lüktető. Nem emlékezett rá, mikor kívánt valamit utoljára ennyire, hogy akarta-e valaha is ennyire a gyönyört. Lassan simította végig a bőrét. Az ujjbegyei szinte bizseregtek az érintésétől. Fojtogató, bűnös sóvárgás járta át tetőtől talpig, és nem tudott ellenállni a kísértésnek; lassan közelebb hajolt a lányhoz. A nyakát kezdte csókolni, végignyalta a kulcscsontját, és egészen lassan haladt lefelé, a mellek puha halmáig.
A lány keze rásimult a csípőjére, becsúszott a blúza alá, és végigsimította a bőrét. Gyengéd, végtelenül izgató cirógatás volt ez. A nő felemelte a fejét, engedte, hogy kigombolják és lehúzzák róla a ruhát. A lány egy pillanat alatt megszabadította a melltartójától is. Tenyerébe vette, és lassan masszírozni kezdte a mellét. A nő halkan felnyögött, annyira jólesett az érintése. Szokatlanul gyengéd, szokatlanul érzéki volt.

– Az én hibám, ugye? Valamit rosszul csináltam. Valamit nem adtam meg neked. Nyilván én tehetek róla. Csak azt nem értem, miért nem szóltál időben? Miért nem mondtad, hogy baj van? Azt hittem, tényleg azért jársz ritkábban haza, mert sok a dolgod. Pedig ezek szerint azért volt, mert bajod van velem. Velünk. – Ron ideges monologizálása és fel-alá járkálása kezdte nagyon dühíteni Hermionét. Szívesen rákiáltott volna, hogy igenis baj van velük, de türtőztette magát.
Amikor megérkezett, feszült csend fogadta. Csak a két kicsi volt vidám; ők még nem sokat értett a felnőttek problémáiból, csak azt látták, hogy anya csomagokkal jött, tehát sokáig marad, és ennek örültek. Hermione lelkiismeret furdalást érzett, amikor meglátta őket. Hogyan magyarázhatnák el egy három- és egy ötévesnek, hogy anya megőrült, és talán mással, máshogy akar élni? Viszont ha nem teszik, akkor maradjon örökké itt velük? Tűrje el Ron ölelését és csókjait? Törődjön bele, hogy talán sosem lesz teljesen boldog?
– Hallgass már, Ron! Legalább egy percig lehetne csend… – mordult fel. Majd zavartan hozzátette: – Kérlek.
Amikor hazament, a családja éppen befejezte a vacsorát. Tessék-lássék evett ő is néhány falatot, aztán segített megfürdetni, ágyba fektetni a gyereket. Egy-egy csésze teával ültek le a nappaliban, mintha minden rendben lenne. Mintha csak egy átlagos május végi este lenne, amikor hazaugrott a tanítás után. Mintha nem hullana éppen darabokra az életük. Ültek, teáztak, és nem beszéltek semmiről. Ez is éppen olyan volt, mint máskor szokott – és Hermione rádöbbent, hogy alig több mint harmincöt éves, mégis úgy él, mintha túl a hatvanon várná egy kiüresedett házasság végén a halált. Nem hagyhatja, hogy ebből álljon az élete.
Végül nem beszélgetni kezdtek, hanem Ron kérdésekkel bombázta. Mi is történt valójában, miért történt, mikor és hányszor? Hogyan vették őket észre, és mit tett volna, ha nem buknak le? Eleinte Hermione megpróbált válaszolni, de aztán rájött, hogy Ron csak a saját hangját akarja hallani. Mérgelődni akar, aztán nyafogni. Vigasztalást vár, megnyugtatást, hogy nem az ő hibája az egész. De Hermionének nem volt kedve nyugtatgatni, és nem is tudta biztosan, hogy ki tehet mindarról, ami történt. Ron tényleg kevés volt; Hermione csak egy régi emlék, egy valahai kamaszszerelem miatt ment hozzá. És talán csak azért szeretett bele akkor is, mert így illett, mert minden lánynak tetszett valaki.
– Rendben, akkor beszélj te! – Ron túl széles gesztusokkal tárta szét a kezét. – Mondd el, hogy mi történt! Mondd el, hogy miért van ez az egész! Most akkor leszbikus vagy, vagy mi?!
– Talán igen – felelt Hermione csendesen. Ron megdermedt.
– Ne… Csak viccelsz, ugye? Ugye, Hermione? – És amikor a nő nem felelt, közelebb lépet hozzá, elé térdelt, kétségbeesetten húzta magához. – Hiszen hozzámjöttél! Gyerekeink vannak, szeretkeztünk! A tested felel az enyémnek… – Magához húzta, megcsókolta a nőt. A keze besiklott a ruhája alá, simogatni akarta, de Hermione eltolta magától. Felkavarodott a gyomra – maga sem értette miért.
– Ne… Ezt most ne.
Felállt, és kiment a nappaliból. Ron megsemmisülten térdelt továbbra is a szőnyegen. Hermione vetett rá még egy pillantást. Tudta, hogy vissza kellene mennie, meg kellene simogatnia, de nem volt hozzá ereje. Magányra vágyott, arra, hogy nyugodtan gondolkozhasson, hogy megérthesse, miért olyan taszító hirtelen Ron nagy, meleg keze, borostás arcbőre, széles válla. Elővarázsolt egy plédet, és kiült a tornácra. Az éjszaka halkan neszezett körülötte, a susogó fák, bokrok elmosódott foltjait nézegette: feketébbek a feketében – a csillagokat talán felhő takarta. Hermione felhúzta a lábát, átkarolta magát a takaró alatt, és felidézte a kezdeteket.

Több, mint két hét telt el, és Vic nem jelentkezett. Hermione nem bánta. Akkoriban minden osztályával dolgozatokat íratott, és a felkészülés, kérdések kitalálása, utána pedig a javítás elég sok időt igényelt. Ráadásul Ron éppen ekkor több éjszakai ügyeletet vállalt az aurorparancsnokságon – a munkaideje rendszertelenül változott, s néha kénytelen volt bent bóbiskolni éjszakákon át, riasztást várva. Hermione tehát hazajárt a kicsikhez, Hugo még beteg is lett, így a nőnek különórák nélkül is éppen elég nagy kihívás volt a kicsi ápolása mellett még az óráira is felkészülni. November elején azonban, amikor kicsit visszaállt az életében a rend, Vic – mintha megérezte volna, hogy most tud rá időt szakítani – újra a teremben maradt a hetedéves átváltoztatástan után.
– Van most időd rám? – kérdezte, és szinte ragyogott, ahogy elé állt.
– Persze. Ebédig szabad vagyok – bólintott Hermione. – Döntöttél?
– Igen, és végeztem egy kis kutatómunkát is. – Vic akkora halom pergament ráncigált ki a táskájából, hogy Hermione döbbenten vonta fel a szemöldökét.
– Nem is kicsit, úgy látom. Mikor volt minderre időd?
– Ó, már korábban választottam, csak láttam, hogy nehéz heteid vannak, és nem akartalak zavarni – legyintett a lány könnyedén. Hermione arra gondolt, hogy mennyire tökéletes lenne az élet, ha ilyen apróságokat Ron is észrevenne, s nem a legnehezebb időszakokban vállalna túlórát és éjszakai ügyeletet. Így is sokszor bízták a kicsiket a nagyszülőkre, s Hermione nem akarta, hogy Molly még többet emlegesse, hogy ő mindig otthon volt a gyerekekkel.
– Hát akkor mesélj, mit fogunk varázsolni?
– Lótuszt – jelentette ki Vic vidáman. Különös hangzású volt a szó az ajkain. Hermione kicsit megborzongott, mintha a lány valami szemérmetlenséget mondott volna.
– Miért választottad éppen ezt? – kérdezte, csak azért, hogy mondjon valamit.
– Tetszik. Hihetetlenül szép, érzéki növény. – Hermione biztos volt benne, hogy rosszul hallotta, vagy a lány „érzékeny"-t akart mondani. Vic ajkain lágy mosoly játszott, szinte sugárzott, ahogy tovább beszélt: – Van benne valami nemes, mert tilos megérinteni, mert nagyon érzékeny. Vonzó, de hihetetlenül óvatosnak kell lenned vele, mert túl könnyen összetörheted. Azt hiszem, egy ilyen mestermunka igazi kihívás.
– Jogos – bólintott Hermione. – És egészen pontosan milyen lótuszra gondoltál?
– Gondolkoztam a fehéren, de az az ártatlanság szimbóluma. Én valami izgalmasabbat akarok, valami élettel telibbet, érettebbet. Végül is azt gondoltam, hogy legyen olyan, amin a szirmok fehérek, és csupán a hegyük rózsaszín.
– Elsőként tehát szükségünk van egy éppen ilyen lótuszra, amit megvizsgálhatunk és konzerválhatunk.
– Készültem – jelentette be Vic, és előhúzott egy kis dobozkát. Kinyitotta, és óvatos mozdulattal vett ki belőle egy lótuszt. – A doboz megőrzi az állapotát, így nem tud elvirágozni.
– Helyes. Hadd lássuk, miket tudtál meg a növényről.
Leültek az egyik pad mellé az első sorban, és  Vic beszéd közben egyre több pergament teregetett ki. Előkerültek latin nevek, rajzok a növény gyökérzetéről, leveleiről, metszetek pontos, hű másolatai. Hermione elismerően állapította meg, hogy Vic nagyon jól rajzol, s a lány egy vidám mosollyal köszönte meg a dicséretet. Hamar eltelt az ebédig hátralévő idő, s Vic jegyzeteinek még a felét sem nézték át. Beszélgetve mentek be a nagyterembe, s Hermione szinte sajnálta, hogy nem ülhet le a Mardekár asztalához a lány mellé. De tanárként a tanári asztalnál volt a helye, így köszöntek, és különváltak.
Evés közben Hermione pillantása újra meg újra végigsiklott a mardekárosokon. Vic aranyszőke haja kivilágított a tömegből. A lány egy barátnőjével beszélgetett, s úgy sugárzott belőle a jókedv, hogy még a hárommal mellette üldögélő, pattanásos ötödéves fiúk is megszépültek tőle. Hermione nem értette, miért vonzza hirtelen ennyire tekintetét. Vic éppen olyan volt, mint máskor, éppen olyan, mint minden jókedvű, csinos hetedéves. Egyik pillanatban kész kis felnőtt, a másikban egy nagyra nőtt gyerek. Egyszerre csinos, kifejlett nő, és magát rejtegető, önmagában bizonytalan kamasz.
– Kezd aggasztani a viselkedésed, Granger – szólalt meg mellette Perselus Piton. – Miért fixírozod annyira a házam tagjait? Mészárlásra készülsz?
Hermione felsóhajtott. A férfi sosem fogyott ki a rosszmájú megjegyzésekből, s ráadásul teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy ő időközben férjhez ment, és megváltozott a neve.
– Igen, azt hiszem, ebéd után végzek a mardekárosokkal – felelt neki könnyedén. – Holnap pedig a Hugrabug ház következik.
– Ha nem tudnám, hogy alkalmatlan vagy minden kegyetlenségre, talán hinnék is neked – húzta el a száját gúnyosan Piton. Hermione vállat vont, és ezután szándékosan nem nézett többet a Mardekár asztala felé.