A világ legnagyobb bunkója

Colorado, Louisville

Madeline Smith arcát vörösre csípte a jeges téli szél, ahogy az üvegen túlra bámult. A kislányok gyors tempójú dupla-piruettet tanultak épp. Úgy tűnt, hogy a legjobb táncosok évről-évre egyre fiatalabban kezdik és ez Madeline-t elszomorította. Alig huszonnégy éves, mégis tudta; az ő napjai már régen leáldoztak, mint balerina, mikor az ecsetet választotta a balettcipő helyett. Ennek ellenére nem tehetett semmit a sóvárgás elfojtására, ami a lábujjhegyében ébredt és könyörgött, hogy egy pikét csinálhasson.

Mikor végre elérte a kávézót, a reggel visszatért a normális kerékvágásba. A bátyjával kinyitottak, lepakolták a székeket, letörölgették az asztalokat és elkezdték főzni az első adag kávét.

Ugyanolyan nap volt, mint az összes többi a coloradoi kisvárosban; Louisville-ben. A városban, ahol minden ugyanolyan. Ahol semmi sem történik.

Órákkal később már rendeléseket vett fel a régi vendégeitől, akik ebédszünetben érkeztek egy-egy kávéért. Mortimer úr a szokásos sarokban üldögélt és sima fekete kávéjához egy kis tejet kért. Gardner asszony épp limonádét szürcsölt Horbin kisasszonnyal – a város pletykafészkével. Ez egy igazságtalan cím volt számára, hiszen mindenki pletykált itt. Madeline ismert minden egyes embert, aki csak betért a kávézóba. Elmondhatta volna mindegyikük történetét, minden apró kis részletét életüknek… ugyanúgy, ahogy azt is, hogy róla mit szoktak mondani.

Szegény Madeline Smith és bátyja; mindkét szülőjük évekkel ezelőtt meghalt autóbalesetben. Hosszú, barna hajával, telt ajkaival, mézszín szemeivel és csinos alkatával ez a kis város kevésnek tűnt ahhoz, hogy itt maradjon. És mégis maradt. Itt maradt a testvére miatt, aki az alkoholizmusból lábalt ki. Itt maradt, hogy segítsen a kávézóban. És azért, hogy gondját viselje gyermekkori házuknak. Még egy neves balettiskola ajánlatát is visszautasította és inkább a közeli egyetemre ment művészetet és angolt hallgatni. Szegény Madeline Smith, micsoda szomorú sorsú lány. Arra kárhoztatott, hogy Louisville-ben éljen és haljon meg ugyanúgy, mint mindenki más…

Háromnegyed négy volt, mikor először zavarták meg a napját. Épp a pénztárgép mellett ült és Jack Kerouac Úton című regényét olvasta, mikor suttogás ütötte meg a fülét.

- Maddy, vendéged van - szólt Michael mögötte. Madeline felnézett, ahogy egy magas, szőke férfi kék szemekkel, telt ajkakkal és magas arccsonttal a bejárattól egyenesen a pénztárgéphez sétált. Nem siette el, egyértelműen kiélvezte félperces hírnevét.

- Mit szeretnél, Danny? - Érdeklődött Madeline.

- Mi az, már nem is köszönsz? - Küldött felé egyet a hírhedten lefegyverző mosolyaiból. Egy olyan mosolyt, amivel együtt nőtt fel. Egy olyat, ami még mindig elgyengítette a térdeit.

Megadóan felsóhajtott - Szia, Danny. Mondd, mit szeretnél?

- Csak bejöttem, hogy lássalak.

- Értem

- Nem beszélhetnénk meg?

- Nem csinálhatnánk ezt akárhol máshol?

- Mit számít a hely, úgyis mindenki tudni fog róla előbb, vagy utóbb - intett a kávézó vendégei felé, akik leplezetlenül bámulták őket.

- Csak gyere át ötre hozzám, jó? Majd ott beszélünk.

Danny sóhajtott és elfogadta - Rendben, Cukorfalat - Hirtelen lehajolt hozzá és csókot lehelt a homlokára, mikor az ajtó felett lógó csengő megszólalt, jelezve, hogy valaki belépett. Madeline lehunyta szemeit, míg ajkai érintették a homlokát. Hideg volt, de ismerős.

Ahogy Danny kilépett az ajtón, felvonta szemöldökét a két legfurcsább alak láttán, akikhez valaha volt szerencséje. Végre Madeline kinyitotta szemét, ahogy hallotta Danny-t távozni, csakhogy ugyanabban a látványban legyen része. Két férfi állt ott akik, úgy tűnt, csak most vették észre, hogy az egész kávéház őket bámulja. A terem elnémult. Szinte senki sem látogatta a coloradoi Louisville-t, hacsak nem közeli barátról, vagy rokonról volt szó. És legtöbbjük egy kőhajításnyira lakott.

Az első férfi láthatóan alacsonyabb volt a másiknál. Homokszín haja volt zöld kabátja, az alatt pedig bézs színű pulóvere. Egy papírt tartott a kezében és kényelmetlen kifejezéssel arcán nézett körül. Jelentősen eltért társától… a társától, akin Maddie rajta felejtette a szemét anélkül, hogy észrevette volna. Olyan jelenség volt, amelyhez még soha életében nem volt szerencséje.

Magas volt, a másik fölé tornyosuló. Fenyegető. Sötét hajával, ragyogó szemeivel, világos bőrével és szerfelett magas járomcsontjával. Ajkai teltek voltak és teljes nyugalomban maradtak arcán, ahogy megfigyelte a helyet, mely körülötte volt, láthatóan minden adatot magába gyűjtve egyetlen pillanat alatt. A kabátja biztosan drága darab, ahogy az alatta lévő lila ing és a nyaka köré tekert sál is. A környéken senki sem öltözött ilyen elegánsan. Még a társa ruháján is látszott, hogy takarékoskodik. Úgy tűnt nem veszi észre az emberek tekintetét magán, vagy egyszerűen csak nem érdekelte. Ott állt Ő, a legfurcsább jelenség, ami valaha is betette a lábát a Coffe Stop- nem, egész Louisville-be.

Egyenesen hozzá lépkedett és közvetlen szemkontaktust teremtett. Madeline nem talált szavakat- ki ez az ember? Annyira új volt… annyira friss… annyira- más.

És ez tetszett neki.

- Ön bizonyára Madeline Smith kisasszony.

Felvonta szemöldökét: a hangja mély volt. Mély és brit. Még sosem hallotta ezt az akcentust csak filmekben, és még életében nem hallott ilyen sötét tónusú hangot. A gyomra izgatottan bizsergett tőle - Igen, én vagyok - találta meg végre szavait. Egy gyors, zárt ajkú mosoly terpeszkedett el a férfi arcán, a tekintete fényes és átható, ahogy tanulmányozta őt. Egy kicsit még meg is ijedt tőle.

- Feketét két cukorral. A barátom szívesen venne bármilyen ételt, ha esetleg van önöknek. És míg dolgozik, nem lenne gond, ha újra letörölné a sarokban azt az asztalt? Úgy tűnik kihagyott egy foltot- és még finoman fogalmaztam, a folt alatt az egészet értettem, egy szemétdomb. És nincs szándékomban a vendégei maradékát fogyasztani. Kellemes munkát!

Ezzel egy újabb hamis-mosolyt küldött neki, egy húszdollárost tett a pultra és a sarokban lévő asztalhoz ment. A barátja egy pillanattal tovább maradt, egy bocsánatkérő mosoly erejéig, majd követte őt, hátrahagyva Madeline-t az ölében tartott könyvével és a leesett állával.

- Úr isten! Tudod, kik ezek? - Sziszegte Michael, ahogy egy kávésbögrét törölgetve nézte végig, míg az a kettő helyet foglal - Ez Sherlock Holmes és Dr. Watson! Uram isten, el sem hiszem, hogy eljöttek! A valaha volt legbugyutább üzenetet küldtem neki- mégis itt vannak! Oh, wow… - hangja ellágyult és megtelt rajongással - Milyen helyes - izgatottan nézett Madeline-ra, megragadta a csuklóját és, alig bírva magával, megrázta őt - Mit mondott neked? Milyen ő? Mondj el mindent!

Madeline mély levegőt vett, végre elszakította tekintetét az üres térről, amit eddig bámult maga előtt és a bátyjára nézett - Ez az ember a legnagyobb bunkó, a legvulgárisabb élőlény, akivel valaha volt szerencsétlenségem találkozni - Michael már meg sem lepődött azon, hogy húga ilyen erős véleménnyel van valakiről - Annyira tetszik neked? - Kérdezte, a jegyzettömböt és a tollat a kezébe nyomva - Akkor szolgáld ki te. Korábban megyek haza, találkozom Danny-vel. Szerintem egyedül is be tudsz zárni.

Ezzel becsukta könyvét, szorosan megmarkolta és leugrott a magas székről.

Sherlock és John érdeklődve nézték, ahogy a hátsó ajtón távozik anélkül, hogy akár egyetlen pillantásra is méltatná őket. John félreérthetetlen tekintettel nézett Sherlockra, aki mégis ártatlanul, szinte összezavarodva nézett rá.

- … nem jó?