I. Fejezet

Antoniónak egy héttel később volt a születésnapja, vagyis hét közepén, de hétvégén ünnepelték. Így szombat délelőtt érkezett hozzá látogatóba Francis és Gilbert, a két legjobb barátja. Amennyire Lovino tudta, utóbbit az előbbi kettő szedte össze valahol Németországban egy utazás alatt, bár maga Gilbert váltig állította, hogy ő porosz, és amióta ismerte, egy csibe lakott a hajában. Mindenesetre elég jól beszélt franciául, és Antonio is megértette magát – korábban fél évig tanult Párizsban – úgyhogy egészen jól elvoltak hármasban. Amit első pillantásra bárki nehezen képzelt volna el, mivel mind a hárman más jellemmel bírtak.
Ő viszont csak és kizárólag azért ülte végig a nevetéstől hangos ebédet, mert nagypapa belé nevelte, hogy a közös étkezés fontos, és nem hagyhatja ki. És valószínűleg Clara asszony is megorrolt volna rá, ha ellógja valamilyen ürüggyel; amúgy sem volt annyira vészes, mint várta, azok hárman szinte végig franciául beszéltek, amit csak nagyjából értett időnként a nyelvrokonságok és a latin tudása miatt, csak néha váltottak angolra, ha valamit tőle akartak tudni, de nem volt sok kedve beszélgetni, pláne nem azzal a kettővel, úgyhogy tőmondatokban válaszolt.
- Gyere velem egy kicsit – szólalt meg az ebéd végeztével olaszul. Antonio meg akart tanulni a nyelvén, és ő úgy volt vele, neki is kényelmes ha egyelőre nem kell a spanyollal vesződnie. (Lassan elfogynak az olasz és latin könyvek a családi könyvtárból, és akkor kénytelen lesz megtanulni...)
- Megyek – ugrott utána a spanyol, mire Lovino automatikusan megtorpant. Furcsállva figyelte a férfit, aki értetlenül nézett vissza rá, miért álltak meg, aztán Lovino rájött, hogy Antonio mást mondott, mint akart.
- Azt úgy mondják, jövök – mondta, ahogy elindult. - Ha azt mondod, megyek, az azt jelenti, hogy egészen másfelé tartasz, mint ahová hívtak.[1]
- Ó. Bocsánat. - A férfi bocsánatkérőn mosolygott – mindig mosolygott. Nem csak rá, hanem mindenkire, és a szemei ragyogtak, és Lovino annyira képtelen volt megérteni az ilyen embereket, akik mindig jókedvűek. - Szóval, mit szeretnél? - érdeklődte. Nem akart különösebben válaszolni, mégis elmotyogta:
- Nonno és Feliciano küldtek neked ajándékot.
Belökte a hálószobája ajtaját, amit kapott. Még nem lakta be teljesen, és furcsa is volt a sajátjának tekinteni, itt volt íróasztal és könyvespolc (a féltestvére azt mondta, nyugodtan cserélje le a polc tartalmát olyasmire, amiért nem akar mindig átmenni a könyvtárszobába), míg a firenzei házban ő kapta a kisebb szobát, mindenki tudta, hogy tanulni a dolgozószobában fog, ahol sokkal nyugodtabb, mint Feliciano közvetlen szomszédságában, úgyhogy nem is volt szüksége nagyobbra. Antonio megállt a küszöbön, aminek titkon örült, nem szerette, ha bárki bemegy a hálószobájába, otthon sem, itt sem, és a férfi úgy tűnt, volt annyira tapintatos, hogy ne is tegye engedély nélkül.[2]
Már reggel összekészítette az ágy mellé a csomagot, amit elhozott otthonról. Nagypapa küldött egy üveg bort a pincészetből, az egyik legjobb fajtából, tudta, hogy Antonio mindenképpen értékelni fogja, Feliciano egy régi, de jó állapotban lévő zeneművészeti kötetet vett neki egy antikváriumban, ő maga (ezt nem akarta bevallani) egy doboz bonbont tett hozzá.
- Szóval izé... boldog születésnapot – motyogta, ahogy átnyújtotta a csomagot. Nem nézett a zöld szemekbe és zavarban volt, maga sem tudta, miért.
- Nagyon szépen köszönöm! - Csak a hangján hallotta, hogy mosolyog, és egy pillanat múlva az idősebb fél karral magához ölelte. - Mondd meg nekik is, hogy nagyon köszönöm, ha beszélsz velük.
- J-jó... - válaszolta nagyon halkan. Aztán mocorogni kezdett, kiszabadult az ölelésből, de a másik nem gondolta úgy, hogy elengedi, kicsit közelebb hajolt hozzá, és rávigyorgott, hibátlan fehér fogai kivillantak ajkai közül, és neki valahogy annyira jól állt ez a mimika.
- Naaa, nem kapok egy puszit?
- Menj már! - mordult rá, és mindkét kezét a mellkasának szorítva karnyújtásnyira lökte magától. - Idióta!
- Biztos nem akarsz velünk jönni? - kérdezte nevetgélve. Látszólag nem zavarta az elutasítás.
- Nem! - vágta rá. - Az kéne még!
- Akkor jó pihenést – mosolygott rá kedvesen. - Ciao! - ezzel fordult egyet, és hosszú lépteivel szinte már a folyosó túlsó végén járt.
- Ciao... - morogta inkább csak maga elé, aztán inkább magára csukta a szobaajtót, és végigterült az ágyán.
Még mindig túl új volt minden, és inkább idegesítette, mint megnyugtatta volna. Az épület maga régi udvarház volt, egyszintes, illetve volt pince is, ahol a bort érlelték, bár már nem akkora tételben, mint régen. Az előszoba után nyíló hatalmas nappaliként szolgáló helyiség, és az utána jövő étkező osztotta két szárnyra az épületet. Jobbra a hálószobák, a könyvtár, ami inkább kis dolgozószoba volt (a gyűjteményben leginkább mezőgazdasági, lónevelési kötetek szerepeltek, és elenyésző világirodalom) és két fürdőszoba volt, balra a cselédek szobája, ahol most nem lakott senki, a két bejárónő (az egyikük takarított, a másikuk felelt a konyháért és a napi meleg étkezésért) Toledóban élt, a busz megállt a birtokra vezető bekötőútnál, és csak akkor kellett legyalogolniuk azt a nagyjából két kilométert, ha senki nem járt éppen arra, ami ritka volt. A konyha, az éléskamra és egy másik fürdő tartozott ahhoz a szárnyhoz, onnan nyílt a konyhakert, ahol a legalapvetőbb zöldségek és fűszerek, valamint egy fiatal, és egy terebélyes citromfa nevelkedett. Az étkező mögött egy hatalmas lezárt üvegtetejű-falú terasz volt, ahol egyelőre magként elvetett, temérdek ládában sorakozó leendő paradicsompalánta lakott, öntöző és fűtőrendszer volt beépítve melléjük, a fényt az üvegek hivatottak biztosítani. Antonio maga gondoskodott a növényekről, amíg ki nem kerültek az ültetvényekre, illetve amíg akkorák nem lettek, hogy már képtelenség lett volna, hogy egymaga ellássa őket.
Az épület mögött volt az istálló, az onnan nyíló karámban öt ló lakott, két fehér (szürke, javította ki rögtön Antonio, a lovak nem lehetnek fehérek, csak szürkék), kettő aminek valóban szürke volt a sörénye és a farka és egy éjfekete. Mindannyian spanyol fajtához tartoztak[3], és Antonio oda volt értük. Mindenféle állatot szeretett: valahol a birtokon kóborolt egy foltos, zöld szemű macskája, ékszerteknősöket tartott a szobájában akváriumban, mert szerinte vidám, mosolygós állatok, és Lovinóban élénken élt a jelenet, mikor egy órán át csendben ücsörgött egy fa alatt, hogy figyelje a cinegéket.
Az istálló egyik oldala otthont adott egy csapatnyi tyúknak, pár kacsának, néhány meglehetősen rossz természetű libának és két kakasnak, akik reggelente lelkesen ébresztettek. Lovino hiába volt város zajához szokva, eddig minden reggel felriadt rájuk. Az istállóban kialakított kis lakásban lakott állandó jelleggel a lovász, akinek volt egy közepes termetű, göndör és piszkosszőrű, fekete, hangos kutyája, ami érkezése pillanatában majdnem megharapta a bokáját, és egészen addig élesen ugatta, míg Antono rá nem szólt, kissé erélyesebben, mint eddig bármikor hallotta volna. A kutya akkor lesunyta füleit és visszasomfordált az istálló felé. Az istálló mellett két hatalmas siló, az egyikben szénát és gabonát tároltak, a másikban a zöldségeket, főleg paradicsomot és olívabogyót. Ez utóbbi volt a fő jövedelemforrásuk, de ennél többet Lovino nem tudott a gazdaságról. Illetve még azt, hogy mivel Antonio nevelőapja (Señor Carriedo, a nevét nem tudta) elhunyt mikor nevelt fia még csak kamasz volt, ezért Doña[4] Clara intézte az összes ügyet a birtokkal kapcsolatban.
Az épületek után pedig beláthatatlan területen terült el a paradicsomföld, és mögötte a zölden ragyogó olívaerdő, régi-régi, gyönyörű fákkal. Oldalt a domboldalon a szőlősök, bár már nem akkora, mint régen, és a termés egészéből bor készült. A bekötőutat végig narancs és citromfák szegélyezték, ezek terméséből is került piacra. Lovino, aki városban nőtt fel, nehezen képzelte, hogy létezik ennyiféle növény társasága, és furcsa is volt az állandó csend, amit csak az állatok hangjai zavart meg néha. De elfogadta az ajánlatot, amit Nonno és Antonio találtak ki neki, és már nem lehetett és nem akart visszafordulni. Fél év Spanyolországban, ezen a gyönyörű (mert tényleg az) helyen, és talán tényleg lehiggad annyira, vissza tudjon menni Firenzébe. Ha meg nem, majd felvételizik egy római egyetemre, és végleg lelép otthonról.

~*CrociVie*~

Gilbert az orrára lökte a szemüvegét, amit kénytelen volt hordani vezetéshez, és ami mindkettejüknek tetszett Francisszal, szóval Antonio nem is értette, hogy miért morog miatta a barátja, mikor jól állt neki. Ő ült mellette, a franciával koccintottak ebédnél, úgyhogy egyikük sem vezethetett, ez a feladat most Gilbertre maradt, de tudták mind a ketten, hogy csúnyán vissza fogják még kapni. Ráfordultak a bekötőútra, borzalmas volt, míg nem volt lebetonozva, jegyezte meg a porosz mindig, amikor erre járt, ez most sem volt így, szóval a kötelező kör után Francis megszólalt a hátsó ülésen, hangjából hiányzott minden zengő, vidám él, és már a mondat elejéből is pontosan tudta, hogy mit akar neki mondani a féltestvére.
- Figyelj csak, Antonio, nem akarlak megijeszteni, de-
- Tudom – vágott közbe, és mélyet sóhajtott. - Tudom, de nem tehetek ellene, nem engedi magát rábeszélni egy kivizsgálásra, hiába győzködöm.
- Talán, ha elhívnád az orvost hozzá... - erősködött Francis, és Antoniót egy kicsit szórakoztatta néha, mennyire nem érti a vidéki embereket. De hát Francis erről igazán nem tehetett, világéletében Párizsban élt, egy világvárosban, a vidékiek gondolkodása távol állt tőle.
- Ő jól érzi magát így – mosolygott hátra haloványan a franciára. Az hitetlenkedve nézett rá.
- Már ne is haragudj a szóért, de édesanyádba hálni jár a lélek, te pedig azt mondod, hogy jól érzi magát?! - Antonio halkan nevetett.
- Miben fogadunk, hogy még legalább tíz évig nem hagyja majd, hogy belekontárkodjak a gazdaság ügyeibe?
- Őszintén kívánom, hogy úgy legyen – morogta maga elé Francis, aki egy pillanatra borzongva gondolt arra, milyen lenne, ha elveszítené az édesanyját.
- Igazán remek témákkal tudtok alapozni egy születésnapi bulira, komolyan – mordult fel Gilbert a volánnál. - Esetleg valami olyan, amitől nem lengi körbe a kocsit baljós aura? Például elmesélhetnéd, mit keres nálad az undokabbik olasz rokonotok.
- A neve Lovino – jegyezte meg Antonio kissé sértetten.
- Tehát miért is lakik nálatok Lovino? - érdeklődte a francia mézes-mázasan. - Azt ígérted, hogy elmeséled.
- Egy kicsit összekapott a tanáraival az egyetemen meg apánkkal is, úgyhogy most az őszi szemeszterig nálunk pihen – foglalta össze röviden.
- Min sikerült ennyire kiborítaniuk egymást az öreggel?
- Nem tudom, azt még nem sikerült kiszednem belőle, Nonno is csak annyit mondott, hogy nyugalomra lenne szüksége egy kicsit, azért kért meg, hogy hozzam magammal. Majd megpróbálom szóra bírni.
- Esélytelen, soha nem fogsz kiszedni belőle egy értelmes választ – jósolta előre a porosz.
- Nem olyan biztos az – felelte örök optimistán, és tényleg hitte, hogy így lesz.
- Na persze, képzelem, mivel vennéd rá a beszélgetésre...
- Megtanít olaszul! – vágta rá vidáman.
- És majd mind a ketten elmerültök az olasz nyelv szépségeiben, ohlala~
- Meg a nyelvtanban – fűzte hozzá Gilbert, mire mindketten felnevettek. Antonio nem vette fel a piszkálódást, valamelyikük mindig áldozatul esett a másik kettőnek, ezt már megszokta, ez csak baráti civódás volt, amin mindig átestek, amikor nagy ritkán találkoztak egymással.
- Én tényleg azt hiszem, hogy meg tud majd nyugodni, míg itt van. Calabria[5] után én sem látnám épp szépnek a világot. Nem egy kellemes hely, egyedül a klíma tetszett, mikor egyszer ott jártam.
- Éppen hogy utána kéne szépnek látnia. És az amúgy is régen volt.
- Ne védd már ennyire, azért annyira nincs rá szüksége.
- Komolyan belé zúgtál egy hét alatt? - Antonio jobbnak látta terelni a témát, és válasz helyett inkább megkérdezte:
- És neked mikor mehetünk az esküvődre, Francis? - Ártatlanul hátramosolygott, és még pont látta, ahogy a bátyja elhúzza a száját.
- Hát ha így haladok, soha – hangzott a válasz. - Nem nekem való a párkapcsolat.
- Mindjárt elkezdelek sajnálni – morogta Gilbert.
- Most mondd, hogy nem örülnél, ha összeszedne egy csinos lányt – vigyorgott az albínóra.
- Őszintén? A vége úgyis egy pasi lesz – közölte teljes magabiztossággal.
- Esetleg szeretnéd, hogy téged kérjelek meg? - érdeklődte kedvesen.
- Hú! Szép pár lennétek! - lelkendezett Antonio azonnal.
- Csak úgy mondom, hogy én vezetek, nem tudom, ez zavar-e valakit.
- Ha ez most burkolt halálos fenyegetés volt, akkor tájékoztatásul közlöm mon ami, hogy ugyanannyit kapsz értünk, mint a normális emberekért, szóval szerintem nem éri meg – villantott kedves mosolyt rá a visszapillantó tükrön keresztül.
- Legközelebb Madridban találkozunk – morogta. - Vagy valaki más vezeti le ezt a hetven kilométert.
- Nézd a jó oldalát – trillázta Antonio. - Születésnapom van, és már csak hatvan kilométer van hátra!
- Ez igazán, igazán megnyugtató. Szóval mi lenne, ha addig befognátok a szátokat?
- Áh, esélytelen – vágta rá Francis. - Antonio képtelen rá.
- Ahogy te is, amúgy.
- Idióta déliek – forgatta vörös szemeit Gilbert, és arra gondolt, hogy hosszú lesz azaz egy óra, míg felérnek Madridba.

~KWR~

[1]Random olasz nyelvtan, de tényleg így van.
[2]Az olaszok tényleg elég kényesek a hálószoba jelentette magánszférára (meg alapból a házukra is), nem ritka, hogy valakik húsz éve legjobb barátok, de még soha nem látták egymás hálószobáját.
[3]Andalúz lovaik vannak, ami spanyol fajta :)
[4]Spanyol, idős, vagy nagy tiszteletben álló nő megszólítása.
[5]Calabria Olaszország legdélebbi régiója (a csizma orra), elég érdekes helyzetek vannak ott, mivel az a mafia melegágya, és nekik pl. nem előny, hogy fejlődjön a közegészségügy meg ilyenek, ezért is van, hogy a déli régiók elmaradottabbak az északiaknál.

És huh, szóljatok, ha túl sok a kultúra xD

A történetről háttérinformációt a blogomon találtok: www. never-marauders-land. Blogspot. hu