A következő hetekről nem szívesen beszélek. Hisz az ember nem szívesen beszél a fájdalmas, kellemetlen történésekről. De el kell mondanom, hisz ez is része a történteknek, bármennyire is szeretném elfejteni.

Eleinte úgy tűnt, minden rendben lesz. Ron szépen lassan gyógyult, bár tudtuk, hosszú idő kell majd, míg talpra áll, és még több ahhoz, hogy teljesen rendbe jöjjön. Én türelmes voltam, ő egyre kevésbé. Két hét után mindennapossá vált, hogy úgy jöttem el tőle, hogy hisztizett, mint egy gyerek, hogy haza akar jönni, hiába csitították az orvosok, meg én is. Tudtam, hogy szörnyű lehet neki ott feküdni, hogy végtelen hosszúak a napok, még akkor is, ha ott vagyok mellette.

Nekem közben elkezdődött a tanév, így a rengeteg munka miatt már csak esténként, holtfáradtan estem be Ronhoz a kórházba. Ennek ellenére minden nap ott voltam, bármit megtettem, amit csak kért, és próbáltam türelmesnek lenni hozzá. Tudtam, ha végre hazaengedik, akkor megnyugszik, és minden olyan lesz, mint régen. Alig vártam már, hogy így legyen.

Erősen benne jártunk már az októberben, mikor végül a gyógyítók elérkezettnek látták az időt, hogy kiengedjék a kezük alól. Legnagyobb megkönnyebbülésemre McGalagony megengedte, hogy beköltözzön hozzám a kastélyba, így én is tudtam rá vigyázni, és Madame Pomfrey is elérhető közelségben volt, ha mégis valami baj történt volna.

Minden szépen alakult, Ron lassan gyógyult. Sokat sétálgatott a kastély parkjában, irigykedve nézte a gyerekeket, ahogy kviddicseznek, de szerencsére azt még nem vette a fejébe, hogy azzal próbálkozzon. Így is sokszor kellett leszidnom, hisz általában az ereje határait feszegette, sokszor holtfáradtan találtam rá a birtok különböző részein. Ilyenkor néha leteremtettem, amiből aztán csúnya veszekedések születtek.

A szememre veti, hogy anyáskodok felette, pedig abból már elege van, mondván az anyja tizennyolc évig nem hagyta levegőhöz jutni. Tudom, hogy igaza van, de én csak aggódom érte.

Ő ezt nem érti… nem tudja milyen érzés volt ott ülni az ágya mellett, tudni, hogy talán meg sem éri a reggelt. Fogalma sincs, milyen nehéz volt nekem az az időszak. Talán a mai napig sem pihentem ki igazán, sem lelkileg, sem testileg. Vigyázni akarok rá, de ő ezt úgy fogja fel, hogy meg akarom mondani, hogy mit csináljon, ezért lassan mindennapossá válnak ezek az összekapások.

Sokat beszélgetünk Harryvel, hisz szinte minden nap meglátogat bennünket, vagy én őt. Türelemre int, mindig felhívja a figyelmem arra, hogy Ronnak ilyen az alaptermészete. Könnyen felfortyan, és olyankor nem gondolja meg, mit mond. Megnyugtat, hogy Ron ilyenkor nem gondolja komolyan, csak hirtelen felindultságában bántja meg a körülötte levőket.

Újra és újra elhatározom, hogy türelmesebb leszek hozzá. Minden este megfogadom, hogy másnap nem fogok leállni veszekedni, de aztán végül minden nap beszól valamit, amit nem hagyhatok szó nélkül.

Idővel kissé javulni látszik a helyzet, ahogy folyamatosan erősödik, és nem a birtokon kell keresgélnem, hogy aztán holtsápadtan találjam meg valahol, hanem arra is van ereje, hogy visszatérjen a lakosztályunkba, de azért még így is sokszor kapunk össze.

Aztán a gyógyulása azzal jár, hogy egyre több energiája lesz, egyre több mindent szeretne csinálni, és végül azt veti a szememre, hogy nem töltök vele elég időt. Lehet, hogy igaza van, hisz a tanítás, az éjszakába nyúló dolgozatjavítások és a kutatásaim elég sok időt elvesznek. Mostanában Piton professzor sírba vitt titkaira próbálok rájönni, de mivel ehhez az egyetlen kiindulópontom a laborban maradt maradék készletei, és néhány hevenyészett jegyzet, nincs könnyű dolgom. Gyanítom, ő mindent a fejében tartott, de erre sajnos már nem számíthatunk. Ron ezt nem érti. Soha életében nem dolgozott, és nem is lelkesedett a kviddicsen kívül semmiért. Azt mondja, mániákus vagyok. Lehet. De ha ezzel olyan dolgokra jöhetek rá, amivel segíthetek másoknak, nem bánom.

Egy különösen durva veszekedés után magamba zuhanok, és komolyan elgondolkodom, mi lehet baj. Sok minden megfordul a fejemben, tudom, hogy bennem is legalább annyi a hiba, mint Ronban. Még az is megfordul a fejemben, hogy akkor történt vele valami, mikor visszahoztuk a kómából, de aztán ezt az ötletet valamiért hamar elvetem. Nem sokkal később aztán mégis azon kapom magam, hogy egy ív üres pergamen felett ülök, és Juliannek próbálok megfogalmazni egy értelmesnek tűnő levelet. Ennél sokkal nehezebb helyzetben is segített nekem, talán most is van valami jó ötlete. Sokáig szenvedek a levéllel, vagy tizenöt verziót tépek szét, mire megunom, és bár elégedett nem vagyok az eredménnyel, mégis elküldöm.

Julian!

Kérem, ne haragudjon, amiért ezzel a levéllel zavarom, de újfent egy szívességet szeretnék kérni öntől. Igen, tudom, hogy a szívességnek ára van… ismerem már önt annyira, hogy azt is tudjam, mit kér érte. De most, a tanév alatt nem tudom elhagyni a kastélyt, és ahogy ön mondta annak idején, pillanatnyilag nem tudok több garanciát adni, mint a szavam, hogy később megadom önnek a tartozásom.

Tudom, hogy a problémám első látásra jelentéktelennek tűnhet önnek, de nekem már ez tölti ki az életem, minden percben ezen rágódok. Ronról van szó…

Valahogy minden más, mint régen volt. Megváltozott. Mármint Ron… Régen is gyerekes volt, de valahogy máshogy. A háború vége előtt vidám volt, felelőtlen, meggondolatlan… most egyszerűen hisztis, követelőző és kiállhatatlan. Tudom, ez durván hangzik, főleg, mert egy olyan emberről írom, akit szeretek, de a mindennapossá vált veszekedéseink után már csak ezt tudom mondani. Nem tudom, hogy mi történt vele. Mindenen felkapja a vizet, és sokszor úgy érzem, minden apróságért engem vádol. A szememre vet olyan dolgokat, amik régen természetesek voltak… Nem bírja elviselni, ha aggódom érte, ha vigyázni akarok rá… idegesíti, ha a könyveimet bújom… pedig régen pont ezt szerette bennem.

Sok éjszakát gondolkodtam már át, hogy vajon mi lehet a baj, hogy mit csinálok rosszul… sokáig nyugtattam magam, hogy csak türelmetlen, alig várja már, hogy meggyógyuljon. Próbáltam türelmesnek lenni vele, de rá kell döbbennem, hogy bármennyire is próbálom tolerálni a viselkedéséti, ahhoz, hogy ez működjön, neki is vissza kellene fognia magá egy kicsit. De úgy tűnik esze ágában sincs.

Tudom, most biztosan azt gondolja, hogy mindezt inkább neki kellene elmondanom. Valószínűleg igaza van. De annyira tudom, hogy mit mondana… vagy azt, hogy rémeket látok, és nincs semmi baj, vagy megint felkapná a vizet, és azt mondaná, hogy ennek is én vagyok az oka. Egyiket sem szeretném. A régi Ron az első verziót választaná, hisz régen is hajlamos volt a homokba dugni a fejét, és nem szembenézni a problémával, a mostani viszont az utóbbit, de én már belefáradtam a veszekedésbe.

És csak azt szeretném, hogy olyan legyen, mint régen! Olyan felhőtlenül gyerek… amilyennek szeretem. Vagy legalábbis majdnem olyan… hisz tény, hogy azok után, amiket a háborúban átéltünk, nem lehet már ugyanolyan. De azért mégis… Tudom, hogy ön tud nekem ebben segíteni. Nem tudom, hogyan, és tudom, nem is kötné az orromra a módszert, de ha van bármilyen lehetőség, kérem, segítsen nekem! Én bármit megtennék, és bármit megadnék önnek is, csak minden olyan legyen, mint régen!

Hermione Granger

Végül elküldöm a levelem, és reménykedem abban, hogy pozitív választ kapok. Alig egy napig kell várnom, mire a kis bagoly megérkezik a válasszal.

Drága Kisasszony!

Megértem az elkeseredését, még talán azt is, hogy újfent hozzám fordul segítségért. És egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy megfizetné az árat, amit kérnék öntől.

De mielőtt még bármilyen segítséget ígérnék önnek, szeretném elmondani a véleményemet, és szeretném, ha végiggondolná, mielőtt megerősít abban, hogy bármit is tennem kellene.

Nyugodtan kövezzen meg, de a levelét olvasva az a benyomásom támad, hogy nem annyira a párjával, mint inkább az ön igényeivel vannak problémák. Bár, mint állítja, az egész az után kezdődött, hogy a párja felébredt a kómából.

Ez mindkettejüknek egy nehéz időszak lehetett, és változást is hozhatott az életükbe.

Hisz az, amit átéltek megváltoztathatta a világhoz való hozzáállásukat, az igényeiket. Leginkább önnek. Hisz valószínűleg fiatal kora ellenére ön elkerülhetetlenül érettebb lett az alatt az idő alatt, míg a párja eszméletlenül feküdt az ágyban, így megértem, ha mást vár el egy társtól, egy kapcsolattól, mint a történtek előtt. De azt szem előtt kellene tartania, hogy neki ez alatt az idő alatt nem volt lehetősége változni. Ő még mindig az a tizennyolc éves gyerek, aki a háború előtt volt.

Komolyságot vár tőle, toleranciát és türelmet, holott ez nagyon sok felnőtt embernek sem sajátja. Az is lehet, hogy pont ez az, ami frusztrálja őt. Hogy tudja, ön évekkel előtte jár komolyságban, és esélye sincs utolérni.

És ami a legnagyobb gondot okozza, azt várja tőle, hogy úgy viselkedjen, ahogy ön szeretné, és nem úgy, hogy önmaga legyen. Amit elvár, valószínűleg olyan fokú változás, ami a személyiségének nagyfokú feladását jelentené. Hisz ő is változhatott, biztosan változott, azok után, hogy majdnem meghalt. Fogadja el, hogy ezzel a tudattal nem lehet olyan vidám és felhőtlen, mint régen volt, még akkor sem, ha minden másban gyerekesen viselkedik

Az emberek változnak, kedves kisasszony, idővel majd ön is megtanulja ezt. Változik ön, és változik a barátja is. Ezt vagy el tudja fogadni, vagy el kellene gondolkodnia azon, hogy vajon tényleg őt szereti, vagy egy idealizált képet, amit önmagában megteremtett a szeretett férfiról.

Ha végiggondolta ezeket a dolgokat, és még mindig úgy gondolja, hogy bele kell avatkoznom, természetesen állok rendelkezésére. A meglévő alapanyagból megteremthetjük önnek az ideális társat, de előtte fel kell tennie magának a kérdést, hogy valóban ezt szeretné-e. Ha igen, csak egy szavába kerül, és a kialkudott fizetségembe, hogy teljesüljön a kívánsága.

Őszinte tisztelettel: JW.

Ahogy végigolvasom a levelet, egy sóhajjal ejtem az ölembe, és lehunyom a szemem. Vajon tényleg igaza van? Olyat várok el Rontól, ami idegen a természetétől? Vajon tényleg ennyire szeretném megváltoztatni? De Szent Merlin… miért tennék ilyet, hisz szeretem őt… szeretem? Valamikor szerettem, ez tény, de Julian szavai alapján el kell gondolkodnom azon, hogy vajon most is úgy szeretem-e, mint régen.

Belém hasít egy felismerés. Nem olyan régen, még csak alig pár hete, amikor hazajött, minden időmet vele töltöttem, alig vártam, hogy vége legyen az órámnak, már rohantam hozzá, sokszor még inkább az étkezéseket is kihagytam, csak hogy vele lehessek néhány percet a szünetekben. Most? Most alig várom, hogy órám legyen, és ne kelljen az állandó morgolódását hallgatnom. Ez így nem jó…

Eddig azt hittem Ron az, aki változott az elmúlt időszakban, ezek szerint lehet, hogy én még nagyobbat változtam? Valószínűleg igen. De hogy a fenébe ne változtam volna? A háborút és az utána következő gyötrelmes időszakot ki élte volna túl változás nélkül? Ki bírta volna ki azt az időszakot anélkül, hogy komolyabban, megtörtebben kerüljön ki belőle?

Újfent próbálom türelemre inteni magam, de a veszekedések elkerülése érdekében egyre kevesebb időt töltünk együtt. És egyre inkább úgy érzem, nem csak én törekszem erre. Sokszor, mikor napközben visszamegyek a lakosztályunkba, Ront nem találom ott. Nem olyan rég ilyenkor még írt egy cetlit, hogy a könyvtárban van, vagy a parkban, vagy enni ment, de most már semmi.

Egyik reggel épp elég kialvatlanul ébredek az egész éjjeli dolgozatjavítás miatt, amikor el akarok köszönni Rontól, hogy induljak órára, megfogja a kezem, leültet maga mellé az ágyra.

- Mondd, Hermione, szeretsz te még engem?

Egy pillanatra meglepve nézek rá. - Persze, hogy szeretlek - válaszolom aztán, talán túlságosan is gyorsan.

- Csak azért kérdezem… mert valami megváltozott köztünk… és tudom, hogy ezt te is érzed.

- Nem változott semmi, Ron. Ha majd teljesen rendbe jössz, minden újra olyan lesz, amilyen régen volt.

- Én már jól vagyok, Hermione. Meggyógyultam. Nem tudom, mire vársz még, de ennél jobban nem leszek. Csak… néha úgy érzem, annyira sem figyelsz rám, hogy ezt észrevedd.

- Én figyelek rád, Ron… de nem lehetek egész nap veled. Nekem dolgoznom kell. Úgyis minden óra után sietek vissza hozzád.

- Tudom. Tudom, hogy sietsz vissza. De valahogy… valami akkor sem stimmel.

- Figyelj, ezt beszéljük meg máskor. Nekem mennem kell órára, már így is el fogok késni.

- Lassan teljesen olyan leszel, mint Piton! - fortyan fel váratlanul. - Teljesen bezárkózol a hülye laborodba a hülye bájitalaiddal!

- Sajnálom, ha így látod - kapom fel én is a vizet. - De csak hogy igazoljam… óra után bezárkózom a hülye laboromba a hülye bájitalaimmal! - vágok vissza, és kiviharzok a szobából.

Óra előtt már nincs időm lecsillapítani magam, így a gyerekek is kapnak valamennyit a rossz kedvemből. Megdöbbent tekintetük mutatja, hogy tőlem nem ehhez vannak szokva. Elkerekedett szemükben azt látom, amit Ron is a fejemhez vágott. Mármint, hogy egyre jobban hasonlítok Pitonra. Hát igen… egyre jobban megtapasztalom azt a magányt, azt az elkeseredettséget, amit ő is érezhetett. Vagy nem is… töredékét sem annak. Mégis ezt hozza ki belőlem. Cinizmust, gúnyt, felesleges keménységet. Látom a gyerekek arcán, alig várják már, hogy vége legyen az órának, és kimenekülhessenek a teremből. Mikor végül magamra maradok, leroskadok a tanári asztalhoz, és az asztalra könyökölve a tenyerembe temetem az arcom.

Dühös vagyok. Ronra, magamra, egy kicsit még a gyerekekre is. Hogy nem voltak képesek normálisan elkészíteni a vidítófőzetet, ami a mai anyag volt. Pedig nem is bonyolult, csak egy kicsit oda kéne figyelni rá. Aztán megrázom a fejem, és ahelyett, hogy a Ronnak tett ígéretemet betartva bezárkóznék a laborba, kimegyek a kastélyból, kisétálok a birtokról, és halk pukkanással eltűnök.

Az egyetlen helyre megyek, ami eszembe jut, az egyetlen helyre, ahol tudom, hogy kiadhatom a mérgem. Julianhez. Mikor ajtót nyit, szomorúságot látok a szemében, ami megakadályoz abban, hogy tíz körömmel essek neki, de nem elég ahhoz, hogy ne zúdítsam a nyakába a dühöm, és a fájdalmam.

- Ezért csinálta az egészet, ugye? - támadom le mindenféle köszönés és bevezetés nélkül. - Hogy tönkretegye az életem? Gratulálok, sikerült elérnie! Miért? Mi volt ezzel a célja? Annyi, hogy hazavágja az életem, és ez örömet okoz magának? Hogy elvegye tőlem az egyetlen dolgot, ami értelmet ad az életemnek?

- Nem jönne be, kisasszony? - kérdezi halkan, mintha egyáltalán nem hatna rá, hogy én kiabálok vele. Érzem, hogy egyszerűen képtelenség megingatni a nyugalmát.

- Nem!

- Ahogy akarja. Elmondja, hogy mi a problémája?

- A problémám? Elmondom, mi a problémám! Mindent elrontott! Semmi sem olyan, mint régen!

- Miért lenne olyan? Beleavatkoztunk az élet rendjébe, a sors folyamatába, és ennek következményei vannak. Amúgy pedig… valami olyat vár a barátjától, amit ő nem tud magának megadni.

- Nem várnék én semmi mást, csak hogy szeressen...

- Ha nem mutattam volna meg magának, hogy jobb is lehetne?

- Ez nem a szexről szól, fogja már fel! - nézek rá dühösen, pedig tudom, hogy részben igaza van. Ronnal azóta sem tapasztaltam meg azt a csodás együttlétet, amit vele.

- Felfogtam - mondja egy szomorú mosollyal. - De ha azt hiszi, hogy tőlem csak annyit kapott, téved. De, még ha így is lenne… Most engem vádol? Ha szeretni azt a férfit, törődjön bele, hogy ennyit tud magának adni, és, hogy olyan a személyisége, amilyen.

- De már ő sem úgy néz rám...

- Pedig ön mindent bevállalt érte, igaz? De ő ezt nem tudja. Ne vesse a szemére, hogy nem hálás valamiért, amiről nem tud, és nem is kell tudnia. Tudom, hogy úgy érzi, feláldozta magát érte…

- Én nem hálát várok!

- Tudom. Kisasszony… ha azt mondom, meg fogja találni a boldogságot… hisz nekem?

- Ugyan mi a fenéért hinnék? Pont magának?

- Mert a szavamat adom. Kétszer már megtettem, és nem kellett csalódnia bennem. Higgye el, hogy így lesz. Igaz addig még… két embertelen fájdalmat túl kell élnie… és egy kisebbet is. Talán… az is fájni fog… egy kicsit… De ön erős… ki fogja bírni. És végül boldog lesz.

- Hogy lehetnék az?

- Nézzen rám! - mondja szigorúan. - Most szépen befejezi az önsajnálatot, és hazamegy. Aztán megpróbálja a legjobbat kihozni az életéből. Ha a párjával, hát vele, ha nem, lépjen tovább!

- Magához, mi? - nézek rá gúnyosan.

- Nem, nem hozzám - mondja egy újabb kiismerhetetlen, szomorú mosollyal. - Ön a tökéletest keresi, és én nem vagyok tökéletes. Közel sem. Ahogy a barátja sem az. Ezt el kell fogadnia.

- Lehet, hogy az egész tényleg az én hibám… - zuhanok magamba, de Julian megfogja a kezem.

- Ahogy én sem, és a barátja sem, úgy ön sem tökéletes. Követünk el hibákat… teszünk, mondunk olyan dolgokat, amiket később megbánunk. De meg kell tanulnia megbocsátani magának, mert addig nem lehet igazán boldog.

- Én már sosem leszek boldog - mondom elhaló hangon, de ő az állam alá nyúlva gyengéden kényszerít, hogy a szemébe nézzek.

- Megígértem önnek, hogy boldog lesz. Legyen türelemmel, higgye el, megéri mindent túlélni. Mindent! És most menjen, dolgom van! Lehet, hogy már így is elszúrtam a bájitalom, pedig reggelre kész kell lennem.

Hirtelen most valahogy mégsem akarok elmenni. Jó lenne még egy kicsit hallgatni a nyugodt hangját, a józan érvelését, ami néhány perc alatt lecsillapította a dühömet, visszarántott a valóságba, és segített mindent másképp látni. - Áll még a meghívása, hogy bejöhetek? - kérdezem, mire újra azzal a csak rá jellemző, ezúttal elnéző mosollyal válaszol.

- Biztos benne, hogy azt akarja nézni, ahogy mérget keverek?

Ez ütött. Időnként hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy a férfi, aki velem szemben áll egy feketemágus. Ilyenkor finoman, de határozottan emlékeztet erre.

- Látja, én is így gondoltam. Ég önnel kisasszony! - mondja, egy gáláns mosollyal meghajolva belép az ajtón, és magamra maradok.

Egy pillanatig még nézek utána, majd a birtok határára hoppanálok. Nem megyek be a kastélyba, úgy érzem sok minden van, amit végig kell gondolnom, és ehhez inkább szeretnék egyedül lenni. Lemegyek a tópartra, letelepszem egy csendes helyre, és Julian szavain gondolkodom. Meg a múltkori levelén. Jó neki, hogy ennyire tisztán látja a dolgokat. Bár, valószínűleg, ha másról lenne szó, én is biztos tudnék bölcs tanácsokat osztogatni. De az ember akkor látja át legkevésbé a dolgokat, mikor saját magáról van szó. Örök igazság. De nekem most akkor is ezzel a helyzettel kell megbirkóznom. Julian szövege segít valamennyit, de ettől még nem könnyű feldolgozni, hogy ennyit változtunk. Valószínűleg Ron is, és én is, így el kell gondolkodnunk, hogyan tovább. Talán tényleg beszélnünk kéne a dologról, hiába próbáltam reggel kibújni alóla. Tudom, hogy nem lesz könnyű. Ronnal régen sem volt könnyű ilyen dolgokról beszélni, sosem szerette, ha magáról, az érzéseiről, a gondolatairól kérdeztem. De most meg kell tennünk, bármilyen nehéz is. Hisz a jövőnk, a boldogságunk múlhat rajta. Bár, ha valóban nem tudjuk elfogadni a másikat olyannak, amilyen most, talán semmi értelme az egésznek. Merlin… hogy mondhatok ilyet? Olyan, mintha már most feladtam volna a kapcsolatunkat. Pedig még nem… nem teljesen.

Egy sóhajjal felkelek, és bármennyire rettegek a dologtól, elindulok a kastély fele, ahol Ronnak már órák óta fogalma sem lehet, hogy merre vagyok. Talán vár rám… talán örül, hogy egyedül lehet. Ki tudja? Hamarosan kiderül, hogy minden más is. A jövő. A jövőnk. Összeszorul a szívem, ahogy belépek a nagykapun, és a lakosztályunk fele indulok.