Az ország fővárosa egyértelműen egy gazdasági, ipari és kulturális központ volt, több millió lakossal, fejlett közlekedési rendszerrel, globális cégek felhőkarcolóival, bevásárlóközpontokkal, minden igényt kielégítő szórakozóhelyekkel, ultramodern ipari központokkal, egyszóval mindennel, ami miatt nemcsak az ország fővárosa, hanem világszerte is az egyik legfejlettebb metropolisa lett. Éjszaka, repülőről nézve olyan látvány volt, mintha egy óriási pók font volna csodálatos, fénylő pókhálót a végtelenbe vesző sötétségbe. A város központját autópályák és gyorsforgalmi vasutak kötötték össze az agglomerációval, valamint a vidéki autóutakkal és kisvárosokkal. Aki autóval éjszaka érkezik, lenyűgöző látványban lehet része. Mintha egy csillogó-villogó mesevilágba hajtott volna be, az épületeket, transzparenseket, kirakatokat, tereket betöltő villódzás vakító fény kavalkádot eredményez. Az ország parlamentje büszkén magasodott egy alacsonyabb dombon, a vallási központ templomának összetéveszthetetlen formáját kilométerekről is lehetett látni. A belváros hatalmas parkja megnyugvást jelent a kaotikusan nagy forgalom szédítő sebessége után, az ötcsillagos hotelek és pompás színházak idevonzzák az ország felső tízezrét. A hatalmas koncerttermek, kisváros méretű vidámparkok, fürdőhelyek hihetetlen turisztikai bevételeket hoznak, az ipari és szolgáltatási csúcsdöntögetéseknek köszönhetően az ország fővárosa a világ egyik legjobban működő metropolisává vált. Ám minden éremnek két oldala van…
Van egy sötét városrész, ahova csak egy elhanyagolt autóút vezet, ahol csak egy megállója van a gyorsforgalmi vasútnak, és ott se áll tovább egy percnél, ahová este nyolc után nem indul semmilyen tömegközlekedési eszköz. Egy városrész, ami minden városlakót emlékeztet arra, hogy milyen mélységből nőtt ki ez a hatalmas metropolis. Ez volt az Óváros.
Az Óvárosban nincsen a centrumhoz hasonló tündöklő fényáradat. A koszos, elhanyagolt utcákat pislákoló, sápadt fényű lámpák világítják meg, de nem ritka, hogy ezek a lidércfények végleg elalszanak, és soha többé nem világítanak. Itt nincsenek felhőkarcolók, parkok, hotelek vagy fürdőhelyek. Ócska, roskadozó bérházak rendszertelen összevisszaságban helyezkednek el az elhanyagolt utcák és sötét sikátorok között. A régi rendőrség és polgármesteri hivatal félig összedőlve, graffity-vel összefirkálva, kifosztva áll az Óváros közepén, zord bizonyítékot adva a barbarizmus győzelmének. Bűzös kocsmák, fülledt bordélyházak, drogokkal ellepett discohelyiségek jelentették az Óváros szórakoztató központját. Ez a városrész nappal se volt biztonságos. Az itt elhaladó autó nem ritkán betört ablakokkal végzi, és ha valaki felháborodottságtól eszét vesztve ki mer szállni, hamar pénz és jármű nélkül találja magát. Az utcán csavargók, rongyos koldusok, meggyötört arcú örömlányok és piti bűnözők élték rövid lefolyású életüket. Éjszaka viszont az Óváros utcáira felköltözik a Pokol. Senki sincs biztonságban az éjszakában kóborlók között, egy pisztolydörrenés, egy velőtrázó sikoly vagy egy robbanás annyi figyelmet se kap, mint egy autóduda. Ha reggel valaki egy összeszabdalt holttestet talál a kukája mellett, megkönnyebbülten sóhajthat fel, hogy nem ő volt az áldozat. Erről az embertelen helyről a kitörés szinte lehetetlen…
Bár nem esik az eső, és kellemes hőmérséklet uralkodott, Rika mégis tetőtől talpig egy hosszú, kapucnis dzsekibe burkolózva, görnyedten és lehajtott fejjel, a lehető leggyorsabb gyalogtempóban haladt az Óváros egyik szűk mellékutcáján. A Night Club, ahol rúdtáncosként dolgozott, csak háromsaroknyira volt a lakásától, mégis, mikor ilyen későn végzett, úgy érezte, mintha kilométeres távolságokat kellett volna megtennie. Minden erejével azon volt, hogy eltakarja testének pompás formáit, dús keblét, hosszú combját, formás, kerek fenekét. Ha ezt nem tenné meg, nem érne el a lakásáig. A munkájára gondolt, melyet szívből gyűlölt, de az egyetlen lehetőséget jelentette a kitöréshez ebből a földi pokolból. Régen megtehette, hogy pénzét ruhákra, cipőkre, plasztikai sebészre költse, de most már megtanult spórolni, és csak egy cél lebegett a szeme előtt: minél távolabb kerülni az Óvárostól. Végre befordult az utcájába, és szinte futott a harmadik bérházig. Kapkodva fordította el a kulcsot a zárban, majd a bűzös lépcsőházban egyenesen felrohant az ötödik emeletre. Sietve kinyitotta lakásának ócska ajtaját, majd belépve gyorsan két zárral taszította kívülre a külvilágot. Csak ezután sóhajtott fel a megkönnyebbültségtől. Körbenézett puritán, de biztonságot sugárzó lakásán. Minimális mennyiségű bútor, egy kicsi konyha és fürdőszoba, egy ócska televízió és egy leharcolt számítógép szerencsére érintetlen maradt távolléte során. Odalépett ruhásszekrényéhez, és kihúzott egy titkos fiókot. Elővette pénztárcáját, és két nagycímletű bankjegyet vett ki belőle, és betette a fiókba, ahol már egy kisebb köteg pénz volt elrejtve. Ezután gondosan visszarakta a fiókot, ami után egy újabb megkönnyebbülés-hullám söpört végig rajta. Már csak néhány hét, és végleg itt hagyja ezt a bűnös várost. Az optimista jövőképtől jókedvűen vetkőzött le, hogy egy jóleső langyos zuhannyal mossa le magáról a nap bűneit. Talán a kellemes megnyugvás miatt, vagy a víz zúgása tehetett arról, hogy nem hallotta, hogy egy gyors erő széttöri ajtaja zárjait, és valaki óvatosan belép a lakásba.
Rika negyed óráig élvezte a fürdés örömeit, végül testileg-lelkileg megtisztulva lépett ki a fürdőszobából. Maga köré csavarta törülközőét, majd a homályos szobájába belépve a televízió távkapcsolóját kereste. Ekkor hírtelen éles fény vakította el. Valaki felkapcsolta az asztali lámpáját, és felé fordította. Rika hátraesett, és élesen felkiáltott, bár tudta, hasztalanul. Alig látott valamit, de tudta, hogy az idegen behatoló a karosszékében ült, és halkan nevetett a halálra ijedt nőn.
- Azonnal tűnjön innen, vagy segítséget hívok! – kiáltott rá Rika, dacolva a vakító lámpafénnyel. Az idegen gonoszul felnevetett.
- És vajon ki jön segíteni? A házmester? – kérdezte gúnyosan. Mély férfihang volt, bár Rika sejtette, hogy az idegen nála fiatalabb lehet. Próbált felkászálódni, és rémülten gondolta végig az esélyeit.
- Kérem, uram, ha pénzre van szüksége, én nem tudok segíteni, megélni alig tudok – szólt rimánkodva. A férfi látszólag jól szórakozott Rika kiszolgáltatottságán.
- Pénzzel nem lehet kifizetni azt a sok melót, ami ahhoz kellett, hogy eljussak ide – mondta titokzatosan. Rikát a rosszullét kerülgette a gondolattól, de kiegyenesedett, és ledobta magáról a törülközőt.
- Kérem, essünk túl rajta, de aztán tűnjön el innen – kérte könnyes szemmel. Nem tudta kifürkészni a férfi arcát, de nyílván elismerően tekint végig pompás alakján. Végül az idegen közönyösen megszólalt.
- Ha meg akarnám erőszakolni, már a zuhanyzóban megtettem volna. Semmi másért nem jöttem, csak némi információért, amit csak magától szerezhetek meg.
Rika remegve csavarta vissza magára törülközőjét, és szaporán jártatta az agyát a hallottakon. Könnyen lehet, hogy olcsón megúszhatja az idegen látogatását.
Mint az éjszakai élet egyik szereplőjének, így Rikának is gyakran válik láthatóvá az óvárosi maffia tevékenysége. A város több olyan családból állt, amelyek önkényesen a városrész uraivá kiáltották ki magukat, és persze soha nem ismerik el egymást. A családok egymást túllicitálva szedték össze az Óváros legmocskosabb személyeit, és egy-egy konfliktus nem ritkán nyílt, véres utcai összecsapást eredményezett. Nem véletlen, hiszen drogra és kurvára mindig van kereslet, és nem mindegy, ki határozza meg az üzletet. Rika több jelentősebb maffiaszemélyiség ágyát megjárta, de eddig még soha nem akartak tőle információt szerezni. Hamarosan úgyis itt hagyja az Óvárost, így nem nagyon érdekelte, hogy melyik szemétládát fogják az ő segítségével hullaházba küldeni. Felegyenesedett, és igyekezett a hangjába magabiztosságot csempészni.
- Ha olyan információra van szüksége, amiről valóban tudok, akkor ígérem, megosztom magával – mondta a lány enyhe remegéssel a hangjában. – De ígérje meg, hogy nem fog bántani, és elmegy, ha végeztünk.
- Rendben van – mondta az idegen. Előrehajolt, és lekapcsolta az asztali lámpát, ami eddig bántóan Rika szemébe világított. A hírtelen sötétben káprázott a lány szeme, így továbbra se tudta kivenni a behatoló arcát.
- Kapcsolja fel a villanyt! – utasította a férfi. Hangjában volt valami gúnyosság, amitől Rika megint ideges lett, de engedelmesen kitapogatta, majd egy nagy levegővétel után felkattintotta a nagylámpa kapcsolóját. A lakást elöntötte a fényáradat. Rika lassan a karosszéken ülő férfi felé fordult. Mikor végre rápillantott, megremegett, és páni félelem lett úrrá rajta. Egy pillanat alatt holtsápadt lett, szája kiszáradt és térdre roskadt a felismeréstől. Itt nem az Óváros maffiatevékenységéről van szó, hanem valami sokkal titkosabbról, veszélyesebbről, amiről Rikának nem is szabadna tudnia.
A behatoló férfi valójában alig lehetett több húsz évesnél. Magas, jól kimunkált izomzatú volt, alakjáról magabiztosan sugárzott az erő. Egyszerű, kopott farmert, egy motoros dzsekit és egy katonai bakancsot viselt. Enyhe borosta és néhány sebhely csúfította egyébként jóvágású arcélét. Vállig érő haja szinte természetfelettien ezüstös színű volt, melynek tincsei hanyag eleganciával lógtak bele az arcába. Az, hogy nem volt ember, két dolog jelezte: szeme vérvörös színű volt, a fején, a két füle fölött egy-egy fehér, háromszög alakú, hegyesen kiálló csontkinövés helyezkedett el.
Eme szarvak láttán Rika összecsuklott a rémülettől, és bénultan suttogott maga elé.
- Diclonius…
A férfi szélesen elvigyorodott, és előrehajolt ültő helyében.
- Remek. Úgyis mindig utáltam a magyarázós részt – mondta zordan. – Az, hogy itt vagyok, remélem ráébreszti, hogy egyetlen embert keresek, és maga az egyetlen, aki tudja, hol van.
Rikában régi emlékek elevenedtek fel, amelyek egy férfihoz kötődtek, Yu Kakuzawához…
Mintha csak tegnap lett volna az a nap, amikor több évnyi együttélés után az a férfi, akit egész életében igazán szeretni tudott, egyetlen mozdulattal megmutatta valódi énjét. Rika, ha nem is volt beavatott, de elég sok információt megtudott Yu-tól a dicloniusokról. A dicloniusok olyan emberek, akik valamilyen ismeretlen vírustól hírtelen mutánssá változtak. Egy diclonius fején jól látható szarvakkal születik, melyek valójában két kiemelkedő homloknyúlvány. Legtöbbjük nőneműként születnek, egy hímnemű egyednek csak egy csökönyös, bőrrel fedett szarva van, és nem tud használni vektorokat. Egy diclonius ha egy egyszerű emberi családba születik, akkor három éves koráig teljesen normálisan fejlődik. Ekkor azonban előtör valódi személyiségük, és válogatás nélkül gyilkolni kezdenek egy természetfeletti fegyverrel, amit vektoroknak neveztek el. Ezekből a szemmel nem látható és visszahúzható karokból átlagosan négy darabbal rendelkezik egy diclonius, 4-5 méteres hatótávolsággal, de ez egyedenként változó lehet. A vektor borzalmas fegyver, mely nem más, mint fénysebességű rezgés, mely bármibe képes be-, vagy bármin képes áthatolni. Ha egy dicloniust találnak, egy különleges karanténba zárják, és kísérleti alanyként használják őket, ahonnan kitörni lehetetlen.
Azon a bizonyos napon Yu felfedte kilétét. Tar kopasz feje két oldalán olyan csökönyös, de hátborzongató szarvak voltak, melyek csak egy dicloniusé lehettek.
- El kell búcsúznom. Apám kirendelt a központi laboratórium közvetlen közelébe, mert egyre többet fogtak el. Ha velem maradsz, nem leszel biztonságban – ezek a szavak visszahangzottak emlékében. Soha többé nem találkoztak, bár a mai napig leveleztek, és néha pénzt is küldött.
Rika ismét felpillantott a látogatójára. Az ő szarvai sokkal nagyobbak voltak, és teljesen kinőtt a koponyájából, pont úgy, mint azoknak a fiatal lányoknak, akiknek nevéhez több gyilkosság is fűződött. De hogy lehet, hogy ennek a fiúnak is ilyen szarvai vannak?
- Akit keresek, azt Kakuzawa professzornak hívnak – mondta a diclonius. – És pontosan tudom, hogy néhány éve élettársi viszonyba volt vele.
- Mit akar tőle? – kérdezte Rika feszülten. A diclonius szemében démoni fény villant, kezét ökölbe zárta, és fenyegetően kiegyenesedett ültő helyében.
- Van vele egy lerendezetlen ügyem – mondta vészjóslóan.
Rikában egy újabb emlék idéződött fel. Egyike az utolsó szavaknak, amit Yu a távozás előtt mondott neki. Ha valaha is egy diclonius megtalálja…
- Kérem, felvehetnék valamit? – kérdezte kérlelve az idegent. Amaz felsóhajtott, és hátradőlt a karosszékben.
- Persze.
Rika a komódjához lépett, és kihúzta az alsó fiókot. A fehérneműi voltak ott, szép rendben egymásra téve. Látszólag válogatott közöttük, valójában egyre mélyebbe és mélyebbre túrt, egész addig, míg keze egy hűvös fémet nem érintett. Egy stukker volt. Ezt Yu adta neki távozása előtt. A töltények páncélozottak, melyek képesek még a vektorokon is áthatolni. Ha az idegen képes is használni őket, ezt a lövedéket azzal se tudja kivédeni. Egy fegyverdörrenés az Óvárosban? Ugyan kit érdekel az?
Rika maga elé vette a fegyvert, és miközben csendben kibiztosította, odaszólt a fiúhoz.
- Tudja, megígértem valamit Yu-nak.
A diclonius érdeklődve kapta fel a fejét.
- Valóban? Mi volt az?
- Hogy kinyírom a magadfajtát! – ordította a lány, majd villámgyorsan megpördült, és meghúzta a ravaszt.
És még egyszer… és még egyszer… Rika fülét még soha nem bántotta ennyire a csönd…
A fiú lassan benyúlt a dzsekije belső zsebébe, és egy teli tárat vett ki belőle. Annak a pisztolynak a tárát, ami a lány kezében volt.
- Tudja, fáj, hogy ennyire amatőrnek néz – mondta, majd követhetetlen mozdulattal felpattant, a levegő mintha megremegett volna, Rikát pedig torkon ragadta valami láthatatlan, bivalyerős kéz.
- Szóval ilyen egy vektor – gondolta fuldokolva, miközben hasztalanul próbálta meg lefejteni magáról – egyszerűen képtelen volt megragadni ezt a bizarr erőt.
- Hol van Kakuzawa? – kérdezte emelt hangon a fiú, és vektorával megrázta a fuldokló nőt.
- Ne-em tud-om… - hörögte Rika, miközben szemei könnybe lábadtak a fájdalomtól. A diclonius egy újabb vektort hívott elő, amivel egy mozdulattal letépte a nőről a törülközőt, miközben a másikkal még erősen szorongatta a nyakát.
- Még egyszer kérdezem, hol van Kakuzawa? – kérdezte immár ordítva az idegen. Rika minden életerejét összeszedve a diclonius vörös szemébe nézett.
- Ha megöl, akkor se mondom el! – sziszegte.
A fiú mérgesen arrébb dobta a meztelen nőt, majd föléje állt.
- Nem fogom megölni – mondta. Rika elgyötörten nézett fel rá. A vörös szemek, az ezüst haj és a szarvak olyan érzéssel töltötték el, mintha egy démon nézne le rá. A diclonius három vektort hívott, elő, és még mielőtt a nő mozdulni tudott volna, mindhárommal behatolt a testébe. Kettőt a két mellébe, a harmadikat az ágyékába fúrta. Rika nem fájdalmat, hanem valami borzalmasan kellemetlen, jéghideg érintést érzett, miközben teste mozdulatlanná dermedt. A fiú szenvtelenül megszólalt.
- Ha továbbra se válaszol, megfosztom minden nőiességétől, erre mérget vehet.
Rika elsírta magát. Még sose érezte magát ilyen kiszolgáltatottan és magalázottan. Minden erejével próbált valami információt előkaparni emlékei közül, ami kimentheti, Egy információ, melynek segítségével szerelmét ennek a borzalmas szörnyetegnek a karmai közé taszítja…
- A kép… - mondta elhaló hangon. A diclonius közelebb hajolt.
- Milyen kép?
- Küldött egy képet… egy egyetem… tanári kara… ő is köztük van. – válaszolt sírva.
- Hol van a kép? – kérdezte a fiú.
- A… a számítógépen.
A vektorok visszahúzódtak, a diclonius durván felrángatta és a számítógép elé ültette a nőt.
- Keresse meg! – parancsolta.
Rika bekapcsolta a gépet. A rendszer lassan töltött be, addig az idegen felemelte az elejtett fegyvert a padlóról, majd belehelyezte a tárat, és csőre töltötte. A nőnek nem voltak illúziói: így vagy úgy, de ez a szörnyeteg meg fogja őt ölni.
A rendszer betöltött, a lány pedig remegő kézzel kereste azt a képet, amit Yu körülbelül fél éve küldött neki. A diclonius sötét, fenyegető rémként állt mellette. Végül megtalálta. A képen egy campus előterében tizenöt-húsz elegáns férfi és nő ült-állt egy csoportképhez. Az idegen előrehajolt. Kakuzawa valóban ott volt a képen, de mást is keresett.
- Közelítsen a bal felső sarokra – utasította a lányt. Azon a helyen az egyetem egyik épülete volt látható, rajta jól olvashatóan egy felirattöredék: „ …AMOTO EGYETEM"
- Ezt így, ahogy van, írja be a keresőbe. – szólt a diclonius. A lány nagy nehezen bepötyögte a töredéket. Entert nyomott, és a linkek között rögtön az első ezt tartalmazta: Yamamoto Egyetem, Kamakura. A diclonius elégedetten kiegyenesedett.
- Köszönöm a segítséget – mondta most már jókedvűen, majd sarkon fordult, és kiment a lakásból.
Rika másodpercekig fel se fogta a történteket. Reszketve várta, hogy a fiú lefejezze vagy főbe lője, mégse történt meg. Felállt, de rögtön öklendezni kezdett, amitől újra összeroskadt. Zihálva felnézett, és meglátta a képet a számítógépe képernyőjén. Hát mégis elárulta azt az embert, aki a legtöbbet segített neki egész életében… A düh hullámokban vonult végig a testén. Hogy tehette, hogy egyetlen szerelmét kiszolgáltatta annak a szörnyetegnek. Összeszedte maradék erejét, felállt, és körülnézett a lakásban. A konyhába lépve szeme megakadt egy jókora konyhakésen. Őrült ötlet suhant át az agyán. Egy pillanat alatt beszámíthatatlanná vált, árulása elvette minden józan eszét. Felkapta a konyhakést, kapkodva felhúzott egy pólót, majd lélekszakadva rohant a diclonius után. Remélte, hogy futva még utolérheti a gyanútlan fiút, és hátba szúrhatja. A bérházból kilépve fülét rögtön hangos kiáltások és utcai csetepaté zaja ütötte meg. A hang felé futott. Talán szerencséje van, és egy banda megtámadta az idegent, és helyette elintézik. Valóban ez történt. Rika lakásához legközelebbi sikátorban egy tucat késekkel, botokkal, láncokkal felfegyverzett randalírozó vetette magát a dicloniusra, aki épp egy szeméthalom alól állított fel egy csillogó, ezüstszürke choppert. Rika próbált gyorsan, de hangtalanul próbált közelebb menni, és hallgatózott. A meglehetősen rövid dulakodás után hírtelen motorzaj verte fel az utcát. A nő kinézett a sikátorba, és lemeredt a döbbenettől. A diclonius elzúgott mellette, majd farolva állt meg az út közepén, és rávigyorgott a lányra. Támadói félájultan, összeverve hevertek a sikátorban a szeméthalmok között. Rika ordítva rá akarta vetni magát, de ekkor hírtelen hátulról több erős kar durván megragadta. A megvert banda néhány tagja befelé kezdte vonszolni a sötét sikátorba, a kést kicsavarták a kezéből, és letépték a pólóját. Rika velőtrázóan sikoltott.
Hidetora, az ezüsthajú diclonius komótosan rágyújtott egy cigarettára, majd felhúzta lyukas bukósisakját, és elegánsan elhajtott. A nő sikolya visszhangként csengett fülében.
Az Óvárosban egy sikolynak annyi jelentősége sincs, mint egy autódudának…
Rika élete legborzalmasabb éjszakája egyben az utolsó is lett.