Kedves olvasók! Ez a fejezet is egy kis flashbackkel nyit majd Franről, de lassan már közelítünk ahhoz a részhez, ami végül is a sztori lényege. A fejezet második felében Squalo és Fran viszonya fordulóponthoz érkezik, és hogy mi történik ezek után? Az még a jövő zenéje. :)

Kellemes olvasást!

Nakura

Ott, ahol összemosódik a valóság

.

Fran egy időben sokat töprengett azon, hogy történhetett, hogy nem sokkal a tizenkilencedik születésnapja után újra bekerült az elvonóra. Talán a kiképzés viselte meg? A tudat, hogy a Varia berkein belül ölnie kell, ha ezt az utasítást kapja? A felismerés, hogy valóban képes lenne parancsszóra gyilkolni?

Nem. Az illuzionista tudta, hogy a probléma, ami visszajuttatta őt az apró, fehér falakkal keretezett szobába, ennél sokkal, de sokkal mélyebben gyökerezik. Nem a bűntudat késztette rá, hogy újból a drogokhoz nyúljon, sokkal inkább az, hogy rájött, mennyire felesleges felkelnie reggelente.

Csendesen figyelte, ahogy az utcán összeölelkeznek a mosolyogva andalgó párok, ahogy bátorítóan megszorítják kisfiuk kezét a fiatal anyukák, ahogy gondtalanul összenevetnek a pletykálkodó barátok… és rájött, hogy neki sosem volt része a fenti gesztusok egyikében sem. Az anyja nem sokkal az első születésnapja után meghalt, szintén gyengélkedő nagymamája gondjaira bízva a kis Frant. Igaz, gyakran megesett, hogy anyagi problémáik adódtak, de a fiú tizennegyedik születésnapjáig mégis viszonylag boldog életet éltek a nagyi elszigetelt, erődszéli kunyhójában.

Csakhogy egyik napról a másikra az asszony állapota kritikusra fordult, és a falusi doktor minden igyekezete ellenére sem érte meg a következő hetet. Fran némán ült az ágya mellett, és figyelte, ahogy a nő légzése lassan elcsendesül, miközben azon gondolkodott, hogyan tovább. Nem voltak rokonai, így nem ringatta magát olyan tévképzetekbe, hogy ne kellene minimum egy évet a közeli város rettegett árvaházában töltenie, mielőtt örökbe fogadja valaki. HA örökbe fogadja valaki.

És ha nem? Fran hallotta, mit suttogtak az emberek. Hallotta a rémtörténeteket azokról a gyerekekről, akiket annyira megviseltek a mindennapos verések, hogy sosem tudtak többé normális életet élni. A legtöbben pár éven belül börtönben végezték, néhánynak még az elméje is megbomlott. Fran nem tudta eldönteni, vajon ő kibírná-e azt, ami állítólag az árvaház falain belül folyt. Ha egészen őszinte akart lenni magához, be kellett vallania, hogy nem volt benne biztos. Nem akarta börtönben vagy, ami még ennél is rosszabb, őrültek házában végezni, ezért megtette az egyetlen lépést, ami akkor logikusnak tűnt. Összepakolta a holmiját, a zsebébe gyűrte azt a néhány bankjegyet, amit a nagyanyja a komód felső fiókjában őrizgetett, aztán csendesen búcsút vett a halott asszonytól, és futott.

Nem figyelte, merre vagy meddig, csak szaladt, szaladt és szaladt, amíg a kimerültségtől össze nem rogyott egy fa tövében. Fáradt sóhajjal dőlt az oldalára, feje alá csúsztatva viharvert hátizsákját, és hagyta, hogy nagyon hosszú ideje először erőt vegyen rajta a sírás.

Egy év sem telt bele, és Fran máris nyakig benne volt a pácban. Az utca teljesen magába szippantotta, egyike lett azoknak az elveszett, megtört gyerekeknek, akiket könnyen a bűvkörébe von bármi, ami akár egy pillanatnyi boldogságot is ígér. „Barátaival" – igen, idézőjelben, hiszen a legtöbbnek még az igazi nevét sem tudta – naphosszat az utcákat járták, különféle, nem éppen legális, kereseti lehetőségek után kutatva. Táskákat loptak, kocsikat törtek fel, betörésekben vettek részt, sőt, néhányuk még ennél is tovább ment. Fran akkoriban még elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaha is öljön a pénzért, ám tizenöt évesen az ember még sok mindent máshogy lát.

Példának okáért akkortájt Fran még konokul tartotta magát ahhoz, hogy soha nem fogja kipróbálni a heroint. Pontosan tudta magáról, hogy függő-alkat, ahogy azt is látta, mit tesz az emberekkel a heroin. Az alatt az egy év alatt, amit az utcán töltött, nem egy barátját látta lecsúszni. Minden a metamfetaminnal kezdődött, aztán, mikor már az sem volt elég, jött a crack, majd az érszorítók és az injekciós tűk. És akkor vége volt. Valami elszállt az emberből, valami fontos és gyönyörű, a hátrahagyott hús pedig lassan elenyészett. Volt, hogy csak néhány hétig tartott, volt, hogy hónapokig, de a vége mindig ugyanaz volt. Még egy temetés, még egy felásott gödör a szeméttelep mellett, még egy jelöletlen sír.

Fran nem akarta így végezni. Egyedül, üresen, egy tűvel a karjában. De még mennyire, hogy nem. Ám ahogy sorban hullottak mellőle az emberek, lassan ráébredt, hogy semmi sem tudja betömni a lelkén tátongó repedéseket. Sem a ritka, vidám pillanatok, sem a drogtúrák, sem az adrenalin, ami egy-egy betörés közben száguldott végig az erein, de még a dús keblű, csinos prostituáltak sem, akik egész éjjel ölelték a fiút Madame Simmons kuplerájában. Alighogy elkezdték kibontani szirmaikat a hús gyönyörei a kamasz zavart lelkében, máris elhervadtak, megfeketedett szárukra pedig rátelepedtek a döglegyek.

Fran rájött, hogy a puszta fizikai kontaktus nem enyhíti a magányt. Ahogy nem enyhítették a hamis barátok, az adrenalin hullámok és a drogok sem. Minden kilátástalannak és tökéletesen értelmetlennek tűnt, mint egy ördöglakat, amit valójában úgy terveztek, hogy csípőfogó nélkül sehogy se lehessen kinyitni. Fran hiába húzta, forgatta, feszegette a játék két végét, képtelen volt szétválasztani őket. Képtelen volt kitörni abból a delejes semmiből, amiben napról napra egyre mélyebbre süllyedt, amíg el nem jutott addig, hogy ráeszméljen: tulajdonképpen már minden mindegy volt.

Nem volt jövője, nem volt családja, nem voltak barátai, nem volt barátnője sem. Teljesen egyedül volt egyetlen, gonoszul összehegesztett ördöglakattal a kezében, ami sehogy sem akart szétnyílni. Megpróbálkozott mindennel, ami csak eszébe jutott. Órákat, sőt, napokat töltött azzal, hogy kiötölje, mi vezethetné sikerre az eleve halálra ítélt vállalkozást, ám rá kellett jönnie, hogy ezúttal tényleg nincs kiút. Keserűen dobta hát el az ördöglakatot, átengedve magát a heroin nyújtotta delíriumnak. Minden egy irányba tartott. Minden lépés ugyanabba a pontba vezetett. Vége volt.

Vagyis vége lett volna, ha nem tűnik fel Squalo, hogy felrángassa a földről, és újra hozzávágja az életét, azt a bizonyos kibogozhatatlan ördöglakatot.

- Próbáld újra! Próbáld, amíg nem megy! – harsogta a fejében a maffiózó éles hangja, és Fran tudta, hogy valóban meg kell próbálnia. Új esélyt kapott, ezúttal talán sikerül majd.

És talán tényleg sikerült volna, ha az illuzionista idővel nem eszmél rá, hogy a Varia tagjai cseppet sem olyan elveszettek és magányosak, mint amilyennek először látszottak. Majdnem két évébe telt beilleszkednie annyira a kivégzőosztagba, hogy átlássa egyes tagok viszonyát. Lussuria, példának okáért, gyakran támaszkodott Levire és viszont. A két férfi látszólag nem állt közel egymáshoz, de Fran idővel rájött, hogy nagyjából mindent megosztanak a másikkal. Ugyanolyan érzékenyek voltak lelkileg, ugyanannyira szükségük volt valakire, akivel kibeszélhették a szombat esti romantikus film legemlékezetesebb jeleneteit. Ez persze nem jelentette azt, hogy maffiózóként kevésbé veszélyesek lettek volna. Nem, az osztag Nap- és villám-őrzője mindketten iskolapéldái voltak a Varia minőségnek. Az már csak a sors fintora volt, hogy két életveszélyes küldetés között szívesebben csevegtek kiscicákról és regényekről, mint géppuskákról.

És persze ott volt Bel, aki eleinte minden erejével azon volt, hogy egy újabb Mammont faragjon Franből, aztán – mikor egy év elteltével rájött, hogy a küldetés kudarcra van ítélve – lassan feladta. Igaz, még mindig sokkal többet sündörgött körülötte, mint a Varia bármely másik tagja körül, de érezhetően kiveszett belőle az az érdeklődés, amit kezdetben táplált az illuzionista iránt.

Fran néha elgondolkodott rajta, vajon nem magányos-e Bel most, hogy rájött, hogy Mammon végleg elment, és soha – semmilyen formában – nem tér majd vissza, ám idővel világossá vált számára, hogy a herceg sosem lesz igazán magányos. Bel… bármilyen morbidul is hangozhat, de Bel ott volt sajátmagának. Frannek hosszú hónapokba telt megértenie, hogy a herceg önimádata, na meg a körülötte ugráló szolgák, tökéletesen elviselhetővé teszik a fiú számára a hétköznapokat. Persze, egyértelmű volt, hogy hiányzik neki Mammon, de ez a hiány nem volt olyan komoly, hogy a herceg új barátot keressen magának. Ha nem kaphatta vissza az illuzionistát, hát megtanult nélküle élni.

És hogy mi volt a helyzet a Varia maradék két tagjával? Fran őszintén kételkedett benne, hogy eljöhet az a nap, mikor bármelyikük is magányosnak érzi majd magát. Xanxus és Squalo összetartoztak. Még ha igaz is volt a hivatalos álláspont, miszerint nem volt köztük semmi… helytelen, a lojalitás és a bizalom törhetetlen kapocsként tartotta össze a párost.

Egyedül Fran lógott ki a sorból. Néha úgy érezte, nem tartozik a Variába. Legalábbis semmiképp sem annyira, mint Levi, Lussuria, Bel, Squalo vagy Xanxus. Igen, befogadták, igen, edzették, igen, elvitték magukkal a bevetésekre, de hiába telt el két év, Fran kívülálló maradt.

Igaz, a fiú sejtette, hogy idővel ez megváltozna, de úgy érezte, nem bír ki még öt-tíz évet egyedül. Látta, ahogy a többiek mind legyűrik a magányt, látta, ahogy megbirkóznak a saját démonaikkal, és rájött, hogy ezek a férfiak ugyanezt várják el tőle is. Nem fognak lenyúlni érte az egyedüllét gödrébe, hogy kihúzzák onnan. Azt várják, hogy vegyen erőt magán, és másszon ki egyedül.

Aki gyenge, pusztuljon – visszhangoztak a fejében Xanxus szavai, s Fran rájött, hogy a főnök hozzá intézte ezt a – látszólag – igen általános érvényű kijelentést. Tudták, hogy gyenge. Mindannyian tudták. De mégis hittek benne, hogy képes lesz legyűrni önmagát, és saját erőből helyretenni az életét. Ha pedig mégsem… Xanxus igen világossá tette, mi történik akkor.

Ám mégsem a magány volt az, ami végleg rávette Frant, hogy újból a drogokhoz nyúljon. Bármennyire kellemetlen, sőt, kínzó volt nap mint nap arra kelni, hogy nincs senkid, a fiú hamar rájött, hogy az igazi kihívás nap mint nap arra kelni, hogy egy bizonyos valakid nincs. Egy hosszú hajú, szürke szemű valakid, aki puhán érintené az arcod reggelente, de mégis elképesztő erővel tartaná a tested, miközben ringsz az ölelésében, ujjaid a vállába vájnak, aztán forrón a fülébe sóhajtasz…

- VOOOOOOIIIIIIIIIIIIIIIII! Lassú vagy! – törte meg Squalo hangja ezt a vissza-visszatérő fantáziaképet ezer meg ezer alkalommal. Fran képtelen volt koncentrálni, mikor a férfi a közelben volt. Tudta, hogy ha elkalandozik, kiképzés közben olyan sebeket szerezhet, amikből sokáig lábadozik majd, de egyszerűen képtelen volt fókuszált maradni.

Nézte, ahogy az eső-őrző lábai elrugaszkodnak a talajtól, és a férfi kardját kivonva suhan felé, aztán hárított, és kezdődött elölről minden. Fenséges, ezüst színű tincsek lobogtak a levegőben, aztán a széles, fekete dzsekibe burkolt vállakra omlottak. És egy pillanattal később a valóság megszűnt létezni… Már magán érezte a hosszú tincseket, a mellkasát csiklandozták, aztán az orrát, mikor az arcát Squalo nyakába fúrta. Aprókat harapott a hófehér bőrbe, miközben a férfi érdes tenyerei lassan bebarangolták a csípőjét, hihetetlen forróságot hagyva maguk után. Aztán a fiú felemelkedett, Squalo pedig belé csúsztatta két ujját. Sóhajok. A világ elveszett Fran sóhajaiban, és…

- VOOOOOOOOOOIIIIIIIIIIII! Figyelsz te rám, kölyök? Ha csak egyetlen másodperccel is később hárítasz, már nem lenne fejed.

- Értem – lehelte elgyötörten az illuzionista.

- Frászt érted! – vágott közbe hevesen gesztikulálva Squalo. – Egy valódi küldetésen nem az lesz az első prioritásunk, hogy téged óvjuk. Ha nem tudod megvédeni magad, akkor ott fogsz elvérezni, centiméterekkel az ellenfeled lábai előtt, és azért is hálás lehetsz majd, ha nem gyaláz meg holtodban. Nem tudod, milyen emberekkel küzdünk. Fogalmad sincs róla, mi mindenre képesek. – Squalo közelebb lépett, és vállon ragadta Frant, amitől a fiú testén valamiféle különös, forró borzongás cikázott végig. – Meg kell tanulnod önmagadért küzdeni, kölyök. Nem a főnökért, nem értem, nem másért. Önmagadért. Mert ha nem…

A férfi megpaskolta a vállát, aztán elengedte Frant, és a kijárat felé indult. Igazság szerint nem kellett többet mondani ahhoz, hogy az illuzionista meg értse, mire gondolt. Még ennyit sem kellett volna. A fiú pontosan tudta, hogy miféle emberekkel kerülhet szembe, Lussuria eleget mesélt neki ahhoz, hogy el tudja képzelni.

De mégis, mikor Squalóval edzett… történt valami. Valami megmagyarázhatatlan, aztán az agyát elöntötte a vörös köd, ő pedig képtelen volt tovább a harcra koncentrálni. Épp csak annyira volt jelen szellemileg, hogy időben tudja hárítani a maffiózó rohamait, sosem támadt vissza, sosem próbált fölénybe kerülni. Ha Lussuriával edzett volna, már mindketten verejtékeztek volna a megerőltetéstől, de Squalo…

Fran remegve szorította az arcát a hideg csempének, miközben megnyitotta a vizet. A zuhanyrózsa életre kelt, aztán vízcseppek százai árasztották el a bőrét, lemosva az edzőterem porát. Próbálta elfelejteni a sóhajokat és a forró érintéseket. Próbált a zuhanyzásra koncentrálni. Ő tényleg próbált. De bármit is tett, bármennyire hidegre is állította a vizet, képtelen volt kiverni a fejéből a meztelen férfit, amint hozzá ér és… Fran elveszett.

Ujjai lassan barangolták be a testét, miközben behunyt szemei mögött egy újabb, ezeregyedik verzióban elkezdődött a már ezerszer megélt képsor. Squalo. Squalo meztelenül. Squalo hozzáér. És vetkőzteti. A kezei ott vannak, igen, mindenhol ott vannak, végigcsúsznak a hátán, a mellkasán, végigsimítják a combjait… És ő sóhajt. Valóban sóhajt, hangosan és kívánósan, úgy, ahogy akkor tenné, ha a bérgyilkos igazából megérintené őt. De hát megérinti! Ujjai végigsimítanak a sliccén, Fran pedig önkéntelenül is megemeli a csípőjét, hogy többet érezzen a férfi kezéből. Squalo elvigyorodik, azzal a széles, összetéveszthetetlen vigyorával, és kigombolja a nadrágját. Vége. Fran önuralma végleg oda, frenetikus hévvel szorítja magához a maffiózó kezét, miközben ajkai közül gyöngyökként gurulnak szerteszét a sóhajok. És Squalo megteszi. Squalo mindent megtesz, amire a fiú kéri, az érintése pedig forró, Istenem, annyira forró! Az illuzionista ajkai tehetetlenül nyílnak el, ahogy a gyönyör átcikázik a testén. Absztrakt. A teste absztrakt gyönyörben úszik.

Aztán hirtelen kitisztult minden. Fran újra érezte magán a hideg vízcseppeket, bal tenyere alatt pedig a síkos csempét. Erőtlenül rogyott a zuhanytálcára, hátát és tarkóját a kabin műanyagfalának vetve, miközben kezei remegve söpörték ki arca elől a nedves tincseket. Úgy érezte, apró labdává szűkül a lelke a testét birtokba vevő, keserű érzés szorításában. Nem kellett volna így lennie. Sosem kellett volna megismernie Squalót.

A férfi Xanxushoz tartozott. Ezt mindenki tudta. Ahogy azt is, hogy Xanxus nem válik meg egykönnyen a tulajdonában lévő tárgyaktól vagy – jelen esetben – emberektől. Fran egy pillanatra sem ringatta magát abba a hitbe, hogy a benne ébredő érzések és vágyak valaha is viszonzásra találhatnak. Persze, hogy nem találhattak! Persze, hogy lehetetlen volt az egész, mikor Squalo oldalán egy olyan hatalmas és magabiztos férfi állt, mint Xanxus. És mégsem tudta kiverni a fejéből a szürke szemű maffiózót.

Aztán egy este, talán hajnali kettő felé, arra ébredt, hogy borzalmasan szomjas. Nagyokat ásítva bújt ki az ágyából, és az egy emelettel lejjebb található konyha felé vette az irányt, azon töprengve, hogy vajon maradt-e még abból az isteni tortából, amit Lussuria sütött Levi születésnapjára. Lebotorkált a lépcsőn, aztán befordult a konyha felé vezető folyosóra, csak hogy végül felkattintsa a helyiségben a villanyt, és szembetalálja magát a kócos, gyűrött ingben és laza bokszeralsóban feszítő Squalóval.

A férfi először eltakarta a szemét, aztán pislantott párat. Látszott, hogy ugyanannyira megdöbbentette a váratlan találkozás, mint Frant, és ahogy a fiú végignézett a maffiózó halványrózsaszínben játszó arcán, arra is rájött, hogy a férfi zavarban van. Squalo sosem jött zavarba. Soha. Fran akkor mégis az életét tette volna rá, hogy a bérgyilkos – bármilyen szürreálisan hangzik is – elpirult.

Ahogy újból szemügyre vette a férfit, az illuzionista számára az is világossá vált, miért. Squalo nyakát vörös harapásnyomok díszítették, kulcscsontja fölött pedig igen csúnyán ki volt szívva a bőr. Hirtelen minden értelmet nyert. A kócos tincsek, a hiányos öltözet, a fura alkoholszag – whisky, döbbent rá az illuzionista –, minden, minden… Squalo Xanxusszal volt.

A fiú persze ezelőtt is tudta, hogy a két férfi között minden valószínűség szerint több volt egyszerű munkakapcsolatnál, de valahol mélyen mégis remélte, hogy téved. Hogy mindenki téved, és valójában semmi sincs a két maffiózó között. Ám abban a pillanatban elképesztő erővel csapta arcul Frant a valóság.

- Én csak… - kezdte Squalo meglepően bizonytalan tekintettel, azonban a fiú megrázta a fejét, majd hátat fordított és a lépcső felé vette az irányt.

Maga sem tudta, miért szaladt. Squalo beérhette volna, ha akarja. Rákényszeríthette volna, hogy hallgassa meg őt, hogy érje be bármilyen mondvacsinált mentséggel, ami hirtelen a maffiózó eszébe jut, de a férfi nem ment utána. Sem akkor, sem másnap reggel.

Aztán már úgyis késő volt… Az illuzionista másnap felhívta egy régi ismerősét, és találkozott vele a városban. Jelentős mennyiségű pénz cserélt gazdát, meg néhány gyűrött, barna papírzacskó, és aznap délután Fran végre újból eltaszíthatta magát a valóságtól. Csak ő volt és a delírium, meg a végtelen, üres és hideg semmi. Nem kellett gondolkodnia, ahogy nem kellett éreznie sem. Egyedül, magzatpózba görnyedve lebegett a végtelen térben…

Nem hallotta, hogy Squalo rátörte az ajtót, miután többszöri hívásra sem felelt. Nem hallotta, hogy a férfi idegességtől remegő hangon hívta a mentőket, ahogy azt sem hallotta, hogy a szirénázó autó befordult a Varia főhadiszállása elé. Az első dolog, ami másnap reggel eljutott a tudatáig, a testéhez csatlakoztatott műszerek halk pittyegése volt, és a szobát belengő, fura illat, ami azonnal ráébresztette, hol van. Újra az elvonón feküdt.

Kezdődhetett újból az egész istenverte procedúra…

~Folyt.köv.~