Chapter 2 – Forró könnycseppek

''Mi történt, Yuzu?'' kérdezem, saját rekedt és fájó hangomon. Meglepetten néz fel rám kitágult szemekkel, most következett a pillanat, amikor egész remegni kezd.

''Sikoltottál… Shiro-nii sikoltottál! Úgy megijedtem, nem ébredtél fel, mikor szólítgattalak! Shiro-nii…'' reszkető testét gyengéden átölelem, hogy menne a picsába az átkozott elmém, amiért így rám és a családomra hozza a frászt. Még mindig érzem, hogy milyen gyorsan ver a szívem, kapkodva veszem a levegőt.

Yuzu még egy ideig sír a vállamon, aztán megnyugodva, megkönnyebbülten leül az ágyamra és mosolyog.

''Hamarosan apa, Karin és Ichi-nii hazaér. Mit szeretnél vacsorára?'' ezt kérdezi tőlem, mióta hazajöttem (három napja), és hiába mondom neki, hogy nem tudom mit szeretek. Ezért aztán kieszeltem egy kiutat.

''Mi a választék?'' mosolygok.

''Curry'' kacag Yuzu, mindig ezt játssza el, de nekem mindegy, fogalmam sincs, hogy mi az, de rábólintok.

''Ez Ichigo kedvence'' ballag ki a szobámból, még szélesebb a mosolyom.

Fájó izmaim végre ellazulnak, amikor visszadőlök, még mindig iszonyúan fáj a mozgás. Megint az ajkamat harapdálom, miközben az álomra gondolok, ami annyira valóságos és rémisztő volt.

''Nem ismersz fel?'' visszhangzik az agyamban, mintha valaki folyamatosan visszajátszaná, újra és újra, míg a halántékomat fogva nem verem a fejemet a párnába. Könnyek szöknek a szemembe, utálom ezt! Érjen véget, könyörgöm, valaki fejezze be! Könyörgöm, kérlek, valaki állítsa meg!

''Nem ismersz fel… nem ismersz fel… nem ismersz fel?'' suttogja újra és újra, egyre halkabban és halkabban.

Megrándulok, amikor valaki a fejemre teszi a tenyerét és nyugtatóan kezd el simogatni. Könnyes szemekkel, rémülten pillantok fel gyengén mosolygó apámra.

''Megint?'' kérdezi, ő nagyon jól tudja, hogy mi folyik körülöttem, az álmomban a sikoltásokat, az ébredés utáni fejfájás.

Elgyötörten bólintok egyet. Mennyi ideig szenvedtem?

''Lejössz hozzánk vacsorázni?'' még egy bólintás, nyüglődve ülök fel, kecske-arc felsegít, odaadja a kezembe a járóbotot.

Kezdenek visszatérni az emlékeim, ezzel együtt a fájdalmam is.

''Shiro. Jobban érzed magadat?'' Ichigo boldogan közeledik hozzám, de mikor meglátja az arcomat mindez elillan, homloka és szemöldöke összeráncolódik. Nem tudom, hogy ő tudd-e róla. Nem szokott megkérdezni, mindenesetre sejti, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Hol rám, hol az engem támasztó apámat vizsgálgatja, majd felsóhajt és megpróbál nyugodt arcot vágni.

A lépcsőn lassan, de biztosan ballagunk lefelé, törött lábam iszonyúan tud sikoltozni, felszisszenek.

''Egy régi barátod jött meglátogatni. Az ő neve…'' magyarázza, de ekkor egy ismerős arc lép a fokok elé.

''Grimmjow Jaggerjack! Üdv újra, Shiro!'' vigyorog Grimmjow. Homlokomat ráncolom, amikor próbálom felidézni, de csak pár homályos foltokat látok, amikor csak egy szó kerül a nyelvem csücskére.

''Kitty?'' kérdezem, erre természetesen bosszús arcot vág, de mint a rég nem látott havert átölel.

''Nagyon reméltem, hogy ezt elfelejtetted'' morogja, de még mindig mosolyog, ajkamat rágcsálva fojtom vissza a nevetést.

''Itt marad vacsorára'' közli Ichigo, hálásan bólintok.

Apám hagyja, hogy az utolsó pár métert (pontosan kettő) én magam tehessem meg. Jobb lábamba éles fájdalom hatol, halkan nyögök egyet, verejtékcsepp csúszik végig az arcomon. Ez az átkozott láb! Miért kell nekem ilyen gyengének mutatkoznom? Számat mérgesen elhúzom, Grimmjow furcsa szemekkel mér végig, roppantul bosszant, hogy megbámul. Szemfogamat kimutatva mordulok rá, aki ekkor az arcomra néz és elvigyorodik.

''Semmit sem változtál'' mondja, ekkor elégedetlenül felhorkantok.

''Én azt nem tudom!'' lassan, óvatosan ülök le a székre, újabb pengék villannak az karjaim izmaiba, amitől görcsösen kezdenek el rángatózni, ingerülten masszírozom, hogy alábbhagyjon.

''Elég szarul nézel ki'' jegyzi meg játékosan Grimmjow, amitől rám tör a röhögő görcs.

''Fogd be, Kitty!'' gúnyolódok, amitől ő is felnevet, és a többiek is követik a példánkat. Egy 'mint a régi szép időkben' érzést kelt bennem ez az egész, zavartan rázom meg a fejemet.

''De most komolyan, hogy érzed magadat?'' morog Grimmjow, kérdőn, bosszankodóan nézek rá, miközben a curry első falatját próbálom a számba rakni, de kezem úgy remeg, hogy mire sikerül elérnie a számat, alig marad rajta valami.

''Csessze meg!'' felé fordulok. ''Mégis mit gondolsz? A halálból hoztak vissza, és egy falatot sem tudok lenyelni, úgy kikészült a testem!'' rikácsolom, torkomba megint visszatér a fájdalom, ettől volt haverom bűntudatosan fordítja el a fejét. Mindenki megdermed körülöttem. Ingerülten felsóhajtok. Nyugodj meg, Mashiro, nyugi. Mindezt a fáradtság teszi veled, nyugi! Ne szidd le a haverodat azért, amiért nem tett meg! Hisz ezt te okoztad magadnak!

''Bocs. Csak iszonyúan fáradtnak és nyűgösnek érzem magamat'' próbálkozok a következő húsdarabbal, ami végre eléri a számat.

''Nem kell emiatt aggódnod. Tudom, miért vagy ilyen'' mosolyog Grimmjow, amitől megkönnyebbülök egy kicsit. ''Holnap is eljöjjek?''.

Félrenyelek, köhécselve próbálom ellensúlyozni a szorulást a torkomban.

''Hát, ha van kedved a panaszkodásaimhoz'' most a fejem kezd rá, nyögve kapok a halántékomhoz.

''Nem ismersz fel?'' hang megint visszatér, de ezúttal szerencsére csak egyszer ismétlődik meg. Kecske-pofa felpattan az asztalhoz és bíztatóan ragadja meg a vállamat, összerezzenek, égő fájdalom hasít az érintés helyén.

''Ó, bocsáss meg fiam! Ne aggódj, apa hoz valamit, ami jó lesz a fejfájásodra!'' kiáltozik, amitől csak romlik a helyzet, Ichigo és Grimmjow egyszerre kezd el kuncogni, miközben és vicsorogva dörzsölgetem a homlokomat. Remélem, tényleg van valami erre az istenverte átokra, mert ha nincs, biztos vagyok abban, hogy valakit megölök.

A fülem mellett valamit megráznak, egy doboz Aszpirin. Ettől erősebbre nem tellett? Kb. ezzel az arckifejezéssel is nézhettem fel rá, amitől mentegetőzően rázni kezdi a kezeit maga előtt.

''Kezdjük a leggyengébbtől'' mosolyog.

''Yo. Akkor most vedd úgy, hogy ennél jobb kell'' morgok, elutasítóan tolom hozzá a dobozt. Megrázza a fejét.

''Ha nem veszed be, tudod mi lesz!'' fenyegetőzik, kikerekedett szemekkel emlékezek vissza az előző elutasításomra.

''Vedd be!'' kiált apám, ingerülten hörgök vissza rá, alig pár perce ébredtem, nem kéne a fejembe üvöltözni és ostoba, felesleges gyógyszerekkel tömni.

''Majd nézheted, Öreg!'' üvöltök.

''Ó, igen, az lesz'' torz vigyorral fordul el az ágyamtól és tekint az ajtóban álló bátyámra, aki eddig csak nézte a veszekedésünket.

''Ichigo, kérlek fogd le!'' természetesen meg is teszi, karjaim fájdalmasan fellángolnak, sikoltozva próbálok szabadulni a lefogómtól és az égéstől. Lángok! Lángok nyaldossák az ereimet! A torkom már reszelte a nyelőcsőmet, amikor még mindig sikoltoztam, érzem, hogy bátyám önbizalma meginog, és még hevesebben kezdek el sikoltozni, torkom már majd nem néma.

''Nehogy elereszd!'' a hang most sokkal közelebbről jön. ''Jó, most fogd erősebben!'' kíváncsian nyitom ki a szememet, amikor látom, hogy egy tűt szúrnak a karomba és nyomják testembe a szert. Rémülten kezdek el erősebben rángatni a karjaimat.

''Mi volt ez? MI VOLT EZ?'' sikoltozom, hallom, hogy Yuzu ijedten fakad sírva az ajtóban, homályosan látom, hogy Karin karjaiba dől. Mögöttem Ichigo reszelős légzését hallom, lassan dúdolni kezd nekem. Izmaim elzsibbadnak, messziről apám felszólal.

''Nyugtató'' félig fedeles szemekkel nézek fel a bátyámra, egyenesen könyörgően, de ő szomorúan fordítja el a fejét. Úgy akarok üvölteni! Miért nem tudnak egyszerűen békén hagyni?

Lassan visszadöntenek az ágyamra, haloványan érzem, hogy valaki a kezemet dörzsölgeti, még mindig dúdolgat. Mire jó ez? Miért leszek tőle egyre álmosabb és fáradtabb? Valaki kinyitja a számat, úgy elzsibbadt az arcizmom, hogy alig érzek valamit. A nyelvemre tesznek egy tablettát, ami feloldódik a nyelvemen, fáradtan nyelek egyet. Minden fájdalom eltűnik az izmaimból, megkönnyebbülten sóhajtok fel magamban. Végre kioltották a tüzet…

''Igenis'' suttogom rekedten és elveszem a dobozkát, Grimmjow értetlenül néz rám és a többiekre, a rémült arcokra, akik attól tartanak, hogy megint makacskodni kezdek, de az igazság az, hogy nincs kedvem a haverom előtt így megalázkodni. Egy Aszpirint kiveszek, a számba teszem és gyenge kezemmel felemelem a pohár vizet. A korty felfrissíti kiszáradt számat és torkomat, mindenki fellélegezve dől hátra, kivéve a kék hajú fiú, aki még mindig értetlenül bámul minket.

''Ne akard megtudni'' vigyorgok rá és várom a gyógyszer hatását, türelmetlenül kezdek dobolni az asztalon. Összehúzom a szemöldökömet, érjen már véget a fejfájás, mert valamit mindjárt a földhöz csapok. Hirtelen a töprengésemből egy halk kopogtatás húz vissza, valaki az ajtónk előtt áll. Kérdőn húzom fel a szemöldökömet a felálló Ichigo-ra, aki viszonozza a tekintetet.

''Én sem tudom, ki az'' mormogja, mindannyian utána nézünk. Felpillantok a szemközti falon lógó órára. Már majd nem nyolc óra van, mégis ki képes ilyenkor egyszerűen betoppanni?

''Ichigo! Én csak gondoltam…'' ismeretlen hangot vélek hallani, Yuzu izgatottan pattan fel és rohan a bejárathoz.

''Miért nem jössz beljebb, Rukia? Gyere, csatlakoz hozzánk!'' köszönti boldogan, idegesen pillantok apámra és Karinra, de tőlük nem kapok választ. Szuper, megint a bátyám fog helyreállítani!

Yuzu gyorsan elrohan a konyhába, elővesz egy újabb tányért, miközben tekintetem a belépő lányra terelődik. Hollófekete haj, hatalmas, lila szemekkel, törpe magasságban. Bátyám… olyan furcsán néz erre a lányra. Annyira gondoskodó és szeretetteljes, ahogy gyengéden átkarolja és fejét a törpéjére támasztja, mosolyog rá, olyan boldogan. Ez teljesen más, mint amikor velem van. Idegesen fordulok vissza az ételemhez. Ezek ketten járnak.

''Shiro, kérlek, hagy mutassalak be valakinek!'' nevet Ichigo, el se fordulok és rá se nézek a lányra, amikor mellém lépnek.

''Shiro, kérlek'' itt már kevésbé olyan vidám, sőt, mintha szomorú és csalódott lenne. Ingerülten sóhajtok fel, ragadom meg a botomat és arra támaszkodva állok fel. Csak a kis törpe miatt viselem el a fájdalmat, amik megint az izmaimba és agyamba szöknek?

''Kuchiki Rukia'' nyújtja a kezét a törpe, elégedetten vigyorog rám.

''Kurosaki Mashiro'' morgok halkan, félek, hogy ha hangosabban teszem, kihallatszik a nyöszörgés a torkomból. Megfogom és kezet rázunk, zavartan meredek kicsi, puha és színesebb karjára. Az enyém ehhez képest, sápadt, persze a kötések eltakarják, de sápadt, már-már betegesen.

Fáradtan ülök vissza a székembe és fojtatom az evést.

''Nos, mit akartál mondani, Rukia?'' fejemben átformálom a lány nevét, törpére, ettől jobb kedvre derülök.

''Igen. Szóval arra gondoltam, hogy jót tenne neked és Mashiro-sannak egy kis séta'' ingerülten köpöm vissza az ennivalót az ételbe, felnézek Grimmjow-ra, aki egy véleményen van velem.

''Ez igazán jól hangzik, nem igaz?'' Ichigo rám vigyorog, szememmel próbálom megértetni vele, hogy két méter is kínlódás nekem, nemhogy egy séta!

''Bocs, de attól tartok, rám számíthattok!'' morgok, a törpe csalódottan lép hátra egyet.

''Hát, akkor…'' kezdi, az agyamra megy ezzel az egésszel.

''Nem! Igenis kijössz, Shiro!'' hangja egyre idegesebb. Öklömmel rácsapok az asztalra, ezzel hatalmas fájdalmat okozva a csuklómban, lehetséges, hogy a varrat felnyílt, de nem érdekel. Kínlódva, ám a normálnál sokkal gyorsabban pattanok fel a székemben, ezzel együtt apám és Grimmjow is, hogy bármikor készek legyenek elkapni engem.

''Vedd tudomásul, hogy most nem tudok rendesen mozogni!'' üvöltöm az arcába, adrenalin csorog végig az ereimben, erős löketet adva a beszéléshez.

''Akkor is jót tenne'' tántorodik meg, nem tudom, hogy mi ijeszthette meg így, de komoly hatással volt rá.

''Nem látod, Ichigo? Két méter alig bírtam megtenni!'' mutatok a lábamra, a tekintetemet még mindig nem veszem le róla. Erre nincs válasz, mindenki rémült arccal néz rám, Karin, aki eddig csak egyhelyben ült, most felugrik, Yuzu elejti a tányért a kezéből. Fejem hirtelen megszédül, olyan, mint, amikor egy vonat ütne el, nagyjából azzal az erővel és gyorsasággal. Hátrébb lépnék, de nem tudok, valaki elkapja alábbhulló testemet. Remegő kezemmel érintem meg az ajkamat, ujjaimat a szemem elé emelem. Vér. Rengeteg vér…

A világ eltompul és elhomályosul körülöttem, a kétségbeesett hangok kiáltoznak, de nem értem. Mint egy csobogó patak, egy zümmögő zajjá folynak.

Mi történik velem…?

A sötétben Ichigo rémült alakja tűnik fel, vigyorra húzódik a szám, mikor látom ezt. Olyan jó érzés látni a szenvedését!

''Már nagyon közel kerültem hozzád! Egyre csak közelebb és közelebb! Fel foglak emészteni! Darabokra foglak tépni!'' kiáltom nevetve, még riadtabb arcát látva testem megborzong a jó érzéstől. Hogy még jobban ráijesszek, maszkot alakítok ki az arcán. Kétségbeesett sikoltozásba kezd, ettől még nagyon röhögő görcs támad bennem.

''Várj! Elég!'' sikoltozza…

Apám rázására riadok, verejték lepi el az egész testemet és remegek, mint a nyárfalevél. Légzésem, zihálássá vált, hörögve fújom ki és be a levegőt. Szívem a megfoghatatlan ellenséggel versenyezik, oldalamhoz kapok, úgy fáj és éget.

''Fiam…'' kétségbeesetten suttogja a mély hang.

''Nem… minden rendben van… csak'' könnyek folynak végig az arcomon, vállam gyengén rázkódni kezd. Nem. Én nem akarok így viselkedni Ichigo-val. Ez borzalmas! Rémülten nyitom ki a szememet, folyadékot érzek a kezemen. Vörös vér csorog végig az ujjaimon, a körmeimen, rémült sikoltásba kezdek, apám semmivé foszlik mellettem. A vért beletörlöm a takarómba.

Hirtelen hangokat vélek hallani a messzeségből, aztán minden visszatér. Apám mellettem áll ijedt, reszkető karokkal körülölel, a nevemen szólongat és csitítgat. A vér eltűnik a kezemről és takarómról. Biztosan az álom hatása alatt álltam még… biztosan…

''Csss, nyugodj meg, fiam'' észre se vettem, hogy mostanra már zokogok és őt szorongatom görcsös karokkal, mintha soha, de soha nem akarnám elengedni.

''Úgy félek!'' suttogom rekedt hangomon.

''Nem kell félned, mi mindig veled leszünk és kitartunk melletted!'' válaszol és mosolygó arccal húzódik el tőlem, de én félve, hogy megint eltűnik, újra belékapaszkodok. Végül aztán lassan csillapodik a könnyem folyása, ahogy a remegésem is.

''Hol van Ichigo, Karin és Yuzu?'' kérdezem, de aztán rájövök, hogy még azt sem tudom, hogy mennyi az idő.

''Ichigo és Karin iskolában, Yuzu elment bevásárolni. Én itt maradtam, hátha szükséged van valamire'' válaszol kicsit nyugodtabban, amikor meghallja az én hangomat. Nagyot nyelek, elhúzódom és félénken tekintek az arcára, amitől ő is megijed.

''Mondd, mi bánt?'' leül mellém az ágyra és bíztató mosolyt villant rám. ''Apának bármit elmondhatsz!''

''Ugye, nem hiszed, hogy… megőrültem?'' hangom elcsuklik az utolsó szónál. Ettől meglepődik és a valaha legmegnyugtatóbb vigyorral csillogtatja meg a fogait, a hideg kirázz ennél a látványnál.

''Soha nem gondoltam erre! Csak még ki kell vészelned a kóma utólagos akadályait!'' a kóma utólagos akadályait? Ez meg milyen szó? Mi a fenéről beszél ez? Tudja egyáltalán, hogy mit jelent ez?

''Kérhetek valamit?'' kérdezem és reménykedő szemekkel pillantok az apámra, aki még boldogabb lesz ettől.

''Szeretnék elmenni a parkba, hogy friss levegőt szívhassak'' motyogom, Kecske-pofa a világ legboldogabb emberének mondhatná most magát, hihetetlen gyorsasággal pattan fel az ágyamról, kinyitja (vagy inkább kitépi) a szekrényem ajtaját, kiválogat pár ruhadarabot, ledobja az ágy szélére. Lassan kikászálódok, de ő meg is állít.

''Jobb, ha előbb megreggelizel!'' mondja izgatottan, felsegít, előveszem a botot és egy kis segítséggel leballagok a lépcsőn. Iszonyúan fáj az egész testem, de nem tántorít el az elhatározásomtól, Ichigo-nak igaza van. Jól teszem, ha egy kicsit kimozdulok. Talán meg kéne várni…

''Kérhetnék egy telefont?'' pillantok az apámra, aki a homlokát ráncolva, elültet a kanapéra és felrohan. Kezében, egy fekete telefonnal tér vissza és nekem adja.

''Ez a tiéd'' mondja és berohan a konyhába. Ujjaim automatikusan nyomkodják be a gombokat, észre sem veszem, hogy mit nyomogatok. Minden olyan természetes és normális. A fülemhez emelem, ajkamat harapdálva várom, hogy felvegye, reménykedve nézek fel az órára. Vajon mikor van szünet az iskolában?

''Shiro?'' szólal meg a hangszóró, Ichigo aggódó és gyanakvó hangja.

''Oi Ichigo'' válaszolok, elvigyorodok, mintha zihálna egy kicsit. ''Mi van veled?''.

''Rohantam, hogy elérjem a telefont'' válaszol. ''Mit szeretnél mondani? Van valami baj?''

''Elütött egy autó! Nem, nincs bajom! Mit gondolsz?'' üvöltöm teli torokból a telefonba, a háttérben apám felnevet.

''J-jó. De kérlek, ne üvölts! Akkor meg miért keresel?''

''Hát… szóval. Végig gondoltam a tegnap esti…''

''Már mint a tegnapelőtti'' javítja ki a szavamat. Tegnapelőtti? Két napon át aludtam?

''O-oké. Nos, átgondoltam és… elmehetnénk a parkba ma, meg elhívhatnád a barátaidat is''

''Ennek örülök! Megbeszéltük! Amint hazaértem, rögtön indulhatunk!'' elvigyorodok, gondoltam, hogy így fog reagálni.

''Rendben. Akkor délután, Nii-san!'' mosolygok és leteszem. Elégedetten dőlök hátra, fonom össze a karjaimat a fejem mögött.

''Örülök, hogy elhívtad a testvéred barátait!'' apám leteszi a tálcát az ölembe és elégedett szemekkel néz rám. Fújok egyet és elfordítom a fejemet.

''Ó, ne gyere ezzel!'' morgok, kacagva ballag fel a lépcsőn, nem tudom kibírni nevetés nélkül az egészet. Egészen felvidít a kinti levegő gondolata, végre látni a fákat, a füvet.

''Shiro… hallasz engem…? '' valaki gyengén megrázza a vállamat, fáradtan ásítok egyet, morogva fordulok a másik oldalamra. Érzem, hogy elmém újra lesüllyed a mély tengerbe…

''ÉBREDJ FEL TE GAZEMBER!'' rémülten ugrok fel a kanapén, lihegve kapok az oldalamhoz. Hangosan felnyögök és könnyek csorognak végig az arcomon, a vihogás abbamarad, ehelyett aggódó kezek dörzsölgetik a hátamat.

''Bocsáss meg. Nem akartam ezt'' suttogja Ichigo hangja teli aggodalommal, de ez nem mulasztja el a hasogatást. Előre görnyedek, szorosan átfonom a karjaimat a térdemen, így próbálom meg elrejteni a gyengeségemet nem túl sok sikerrel. Mindjárt szétrobban az agyam, valaki adja már ide az Aszpirint! Reszketésem lassan alábbhagy, ahogy a fájdalom is, szívem visszaáll a normál tempóra, de a fejem még mindig szédeleg és a fülem is csöng.

''Jobban vagy?'' bátyám leül mellém és a görcsösen feszülő karomat masszírozza. Gyengén a bal térdemre támasztom az államat és tekintetemmel ránézek.

''Egyszer miattad fogok meghalni'' motyogom vigyorogva, erre ő is elmosolyodik és még mindig az izmomat lazítgatja.

''Bocsi…'' leintem a kezemmel és érdeklődve mérem végig.

''Tudnál hozni nekem Aszpirint? Mindjárt széthasad a fejem'' rögtön felpattan és elrohan a szobámba, biztosan ott felejtettem a dobozkát. Öregem, de jól fog jönni a szabad levegő. Várjunk csak, elaludtam? Akkor nem öltöztem át, hogy lehet, hogy az idióta apám nem ébresztett fel? Gyomrom hangosan felmordul, most biztosan kipirultam. Nem is ebédeltem, majd kilyukad a gyomrom!

''Itt van és lehoztam a ruháidat is'' mosolyog a bátyám, szemöldökömet ráncolva nézem végig a ruháimat. Fekete póló, rajta fehér írás: Getsuga Tenshou. Halkan felnyögök a felismeréstől, megnézem a hátát, furcsa szintén fehérrel hullámszerű dísz. Ha most fekete és vörös lenne, tökéletesen illene a képzeletem szüleményére. A nadrág is fekete, ezüstös díszekkel, a térdnél kiszakadt. Minden bizonnyal így varrták meg. Fekete zokni és alsónadrág, huh, biztosan nagyon szerettem ezt a színt. De igazán jó ízlésem volt, nagyon tetszenek! Mikor felrántom a pólót, egyszer csak a semmiből egy napszemüveg kerül elő, Ichigo még az utolsó pillanatban kapja el a levegőben. Kérdőn húzom fel a szemöldökömet. Minek az? Ennyire süt kint a nap?

''Ez a szemed miatt van'' magyarázza és a rám bök. Hogy-hogy a szememre? Miért mi van vele? Kétségbeesetten állok fel lassan, de ő leállít és visszaültet, int a kezével, hogy maradjak, ő eltűnik a lépcsőfordulónál, és amikor visszatér, a kezében egy tükör. Gyenge kezemmel megfogom és az arcom elé emelem. Életemben nem láttam még olyan borzasztó látványt, mint amit én nyújtok. Eleinte nem is a szememet néztem, hanem az egész állapotomat. Arcom betegesen sápadt, fehér, hajam ősz, kócosan áll szerteszét. Szemeim alatt lilásan sötétlő karikák és hatalmas táskák, ajkam színtelen, mint egy halott testé, de pár kis heg is látszik, biztosan, ahogy harapdáltam. Bőrömön, furcsa kis vedlő darabkák, aggodalmasan kezdem el ledörzsölgetni, ezzel egyre több és több bőrt szedve le. Bátyám aggodalmasan állítja meg a kezemet. Felnézek rá, aztán vissza a tükörre. Megpróbálom figyelmen kívül hagyni a problémákat és ijesztő szememre nézek. Az ínhártyám fekete, az íriszem sárga, aranyló, mint egy piszkos vízben az őszi elhullott sárga levél, közepén egy hatalmas lyukkal a közepén. Undorodva húzom el a számat, nem csoda, hogy Grimmjow azt a megjegyzést tette rám. De ő minden bizonnyal már megszokta a szemeimet, inkább az arcomra gondolhatott. Kell egy nagyobb tükör, hogy az egész testemet végig vizsgálhassam. Elkeseredetten sóhajtok fel és teszem le az asztalra a tükröt, újra nekikezdek az öltözésnek. Eközben Ichigo is leveszi a pólóját, háttal áll nekem ezért pontosan látom azt, amitől azt hiszem, hogy hánynom kell. A lapockáján egy maszk van, az arcának jobb felét vörös csíkok díszítik, szeme egy sárga, vékony csík.

Aggódva néz le rám, mikor meglátja az arckifejezésemet és érdeklődve pillant le a hátára a válla felett, elmosolyodik.

''Neked is van egy a másik lapockádon és a díszek is a baloldalán vannak'' vigyorog. Leveszem a pólómat és én is megnézem. Valóban, egy másik vigyorgó maszk van rajtam. Ezt láttam, pontosan ezt láttam az álmomban is!

''Nem tetszik?'' kérdezi, most már lefagy a mosoly az arcáról, homlokára ráncok kerülnek.

''Ezt láttam az álmomban is'' motyogok kábultan, erre mélyednek a ráncok.

''Ezt még nem mondtad''

''És attól tartok, még sok ilyen lesz…'' suttogom keservesen, egyszerűen csak képtelenség, miért van az, hogy bármi, amit láttam az álmomban, a kómámban, az mind valóságos dologhoz kapcsolódik? Mi jön még a tetováláson kívül? Zangetsu fog betoppanni, kezében fekete, óriási húsvágóval vagy katanával? Vagy mi is „zanpakutou-val''?

Ichigo felkuncog, biztosan azon, hogy milyen arcot vágok gondolkozás közben. Kelletlenül felsóhajtok, folytatom az öltözködést. Gyomrom újra felmorog, válaszként csak horkantok egyet. Most vársz egy kicsit!

''Miért vagy ilyen ideges?'' bátyám megint azokkal a bosszantó tekintettel néz rám, legszívesebben beverném a képét ilyenkor, de attól tartok, hogy annyi erő sem lenne benne, hogy leüssek egy bogarat. Fejemmel elfordulok, jelezve, hogy most nem érdekelnek a megjegyzései.

''Valami… bánt?'' érzem, hogy reszket a keze, ahogy a térdemre teszi, nagyon nagy szerencséjére, nem a törött lábamra. Szemöldökömet ráncolva kezdem rágcsálni az ajkamat(megint), alig törődve a fájdalommal. Eddig észre sem vettem, hogy a hegek iszonyúan tudnak fájni, de azért még sem annyira, mint, amikor mozognom kell. Nyugtatásképpen megnyalom és testvérem bronzbarna szemébe nézek. Csupa reménység és szeretet.

''Csak aggódom, hogy mi mindenről maradtam le. És hogy mi fog történni'' Ichigo szemöldöke megrándul, nem tudom mire vélni a dolgot. Szája fájdalmasan lefelé görbül, egész tartása szorongóvá és rémültté változik.

''Rosszat mondtam?'' kérdezem, gyenge kezemmel megragadom karját, megpróbálom megrázni, de annyira nincs erő bennem, hogy semmi sem történik. ''N-ne csináld ezt! Mi van?''

''Régen is ugyanezt mondtad nekem. 'Félsz attól, hogy mi fog történni'' suttogja rekedt, remegő hangon. ''Már megint lefelé tartasz! Én ezt nem akarom! Kérlek, ne törd a fejedet ezeken! Shiro, ne csináld ezt!'' szeméből könnyek buggyannak ki, rettegve zihálni kezdek. Lefelé tartok? Régen is ezt mondtam volna? Most érzem igazán, hogy mit élt át akkor. Rettegés. Szenvedés. Veszteség. Arcán széles folyóként folyik le a cseppek, testem, mintha lebénult volna, kezem lecsúszik a válláról, gyengéden esik az ölembe. Ekkor bátyám erős markai megtalálják az én karomat és megszorongatják, lángoló fájdalmat okozva ezzel, de nem ér el ez az agyamig.

''Shiro, könyörgöm, hagyd, hogy segítsek rajtad! Én mindig is a legjobbat akartam neked, de te visszalökted az egészet! Túlkésőn vettem észre, hogy te milyen állapotban vagy! Én… én nem tudtam mit tenni a saját önfejűségem miatt! Önző voltam veled szemben! Mindig olyan… olyan rosszul viselkedtem veled! Úgy, ahogy a többiek is! És emiatt annyira… megkeserítettem az életedet…'' hangja elfullad a végén, dermedten ülök előtte, még akkor sem mozdulok, amikor szorosan átölel. Forró könnyek cseppennek meztelen, sápadt vállamra. Hagyom, hogy kiöntse a bánatát, ami most annyira szíven szúr, a légcsövemet valami erős gombóc kezdi el eltorlaszolni és próbál kitörni belőlem.

''… és akkor, mikor megláttalak a földön, a vértócsában! Láttam, hogy az ereidet elvágtad, de nem tudtam megmozdulni! Odabotorkáltam hozzád és buta, ostoba kisgyerekként viselkedtem! Szólítgattalak, hogy kellj fel! És akkor… te csak ennyit suttogtál: bocsáss meg, Nii-san! A világ a fejetetejére borult, minden elködösödött! A következő, amire emlékszem az, hogy egyik kezemben a telefon és a kórházzal beszélgetek, a másik kezemben az üres, gyógyszeres dobozok. Könnyek gurultak végig az arcomon és miközben az asszisztenssel beszélgettem… hallottam, hogy megmozdulsz mellettem! Azt hittem, hogy rosszul látom! Hogy elvesztettem az ép eszemet!'' görcsösen kezd el rángatózni az ölelésben, egyre több és több forró csepp csöppen a vállamra.

''Elvigyorodtál! Hálásan elvigyorodtál! A telefon elnémult, és én mindent kiejtettem a kezemből. Leborultam melléd, a vérbe és sírtam, sírtam. Minden az én hibám! Mert én nem álltam ki melletted, nem segítettem akkor, mikor szükséged volt rám! Ezért… miattam lettél öngyilkos!'' erősödnek az érzelmek bennem, a csomó a légcsövemben felnyomódik, egyre erősebben kell küzdenem a levegőért.

''Megfogtam a kezedet, utolsó sóhajod hagyta el a szádat… éreztem a szíved utolsó dobbanását… amikor felébredtem, melletted feküdtem egy ágyban, láttam a csöveket, amik a szádból, a hátadból és mellkasodból állnak ki. Az infúziót a karodban, hogy egy csomó szerre és vérre vagy rákötve! Azt hittem, hogy meghaltál! De mikor láttam, hogy ott fekszel mellettem és élsz! Boldog voltam! Úgy éreztem, és most úgy érzem, hogy kaptam egy esélyt az újrakezdéshez! És most tessék, megint így állunk!'' a dolog a légcsövemben végre elérte az agyamat és ekkor minden egyszerre zúdult rám. Az emlékek, azok, amiket elvesztettem, visszakaptam, végre egy kis jelét adva annak, hogy itt vagyok, gyengén megrándulnak az ujjaim, karom felemelkedik és átkarolom a bátyámat. Ahogy csak bírom magamhoz szorítom… és csak szorítom… és szorítom és szorítom.