Semmi jog nem az enyém, különben Aya is alap tagja lenne a bizarr fogatnak. Jó szórakozást! :)
2. Az átlátszó Titánium
Kyouya nem akart Tamaki gondjairól kiselőadást hallgatni.
Ma nem.
Bármikor szívesen játszotta a lelki szemetest – Tamakinak amúgy sem tanács kellett, hanem hogy valakinek elpanaszolhassa, hogy az ő "drága kislánya" mennyire nem veszi észre, hogy ő mennyire szereti apailag (Ja. Persze. Apailag.) - de ma nem ment. Túlságosan lekötötte az a csomó a gyomrában, amit érzett. Legidegesítőbb faktora ennek a csomónak: származása ismeretlen.
Egész nap nem találta a helyét, még a költségvetésre sem tudott rendesen odafigyelni, ez pedig azóta nem fordult elő, hogy Hani-senpai Borneóból hozatott magának édességet…
Kyouya mélyet sóhajtott, és megmasszírozta orrnyergét a szemüveg lábacskái alatt.
- Nem az a bajom, hogy megette azt a sütit, vagy ilyesmi… én csak azt mondom, hogy Hikaru túl közel volt hozzá… - próbálta menteni a menthetőt Tamaki.
Már megint a régi nóta. Az ikrek csinálnak valami hülye viccet, amibe Haruhit is belevonják, csak hogy Tamakinak rossz legyen, és az ostor rajtam csattan. Ha az a két vörös hajú istencsapása a kezeim közé kerül, gondoskodom róla, hogy egy életre leszokjanak arról, hogy viccelődjenek… - gondolta Kyouya.
- Tamaki, neked mindenki túl közel van – morogta türelmetlenül, miközben tekintetét visszairányította a kezében lévő fekete noteszra, amiben kínzások és büntetések egész tárháza állt már az ördögi ikrek számára.
- Mamus, igazságtalan vagy! - nyafogott Tamaki.
Egyszer eljön az idő, amikor hiába a legjobb barátom, esküszöm, elásom a házunk alá. Élve – nyugtatta magát Kyouya, amikor olyan hangot hallott, mintha valaki elkeseredetten igyekezné visszafogni a megállíthatatlan nevetést.
Körülnézett, és ekkor látta meg az egész napos feszültség okát. Legalábbis, a gyomrából eltűnt csomó erre engedett következtetni.
Egy ismeretlen lány nézte őket kristálykék szemekkel.
Általában Kyouya nem nézett meg lányokat, csak hosztként társalgott velük, amikor a kötelesség szólította, de most valahogy más volt a helyzet. Az ismeretlen arcán nem látszott semmi, csak a tekintete árulta el, hogy voltaképpen nagyon jól szórakozik a párbeszéd elcsípett részletén, és Kyouyának volt egy olyan sanda gyanúja, hogy a "mamus" szó okozta derültségét. Tamaki ház alá való elásása egyre inkább hívogató ötletnek tűnt…
A lány tiszta, kissé kreolos arca idegen vérről árulkodott, de a tipikus japán vonások is mutatták magukat, így Kyouya arra következtetett, hogy ő is ugyan olyan félvér, mint Tamaki, csak a lány egyik szülője értelem szerűen nem francia, mint barátjáé, hanem valami déli népből való.
Szív alakú arca, és telt ajka volt, és Kyouya azonnal meg tudta mondani, hogy alig van rajta valami smink. Vékony alakjára rásimult az egyenruha, és most az egyszer a fiú hálát adott annak, hogy ilyen színt választottak. Hosszú, fekete haja két kontyban volt feltűzve a tarkóján, így látni engedte kecses nyakát.
Olyan, mint egy táncosnő… - gondolta.
Büszke volt a gyors helyzetfelismerési képességére, és az éleslátására, most azonban mégis sokáig nézhette a lányt, mert az halványan elpirult.
Na szép. Hogyan hozzunk zavarba egy potenciális kuncsaftot MÉG MIELŐTT egyáltalán bármit mutathattunk volna neki? Remek, Kyouya, remek… - veregette vállon magát képzeletben a fiú.
Mérges volt magára. Sosem vesztette el így sem az időérzékét, sem a kontrollt maga felett, ez a lány pedig egy csettintésre kirántotta a lába alól a talajt. Persze ez nem az ő hibája, de mégis…
Szánalmas kezdőnek érezte magát miatta, és a megpróbáltatások sora még csak most jött. Egy asztalt kihagyott, és úgy ült le, ezzel jelezve Tamakinak, hogy szép dolog a szerelem, de most az órára akar figyelni, és nem az ő bajait hallgatni. Úgy tűnt, Tamaki a szünetre kipanaszkodta magát, így nem követte, hanem megült a szokott helyén. Kyouya nem győzött hálát adni érte. Bármikor meghallgatta a szőkét, de most, hogy tudatosult benne, mennyire elkalandozott, bántotta az egóját a saját hibája.
Sakusano-san belépett a terembe, így mindenki azonnal felállt, hogy illendően köszöntse. Nyomában pedig ott lépdelt az az ismeretlen lány.
Nyughass! - parancsolt magára. Még éppen időben.
- Üljetek le! – mondta a tanár. Mikor a székek zöreje a teremben elhalt, folytatta – A mai napon kaptok egy új tanulótársat. Be fog mutatkozni nektek, kérlek, fogadjátok illendően!
A lány előrébb lépett, és finoman meghajolt. Nem volt biztos a mozgása, ezt Kyouya egyből észrevette.
Nem ismertek neki a szokásaink? Miért? - kérdezte magában.
- Nagyon örvendek, a nevem Ishigino Aya – mondta, majd egy mosolyt varázsolt az arcára. Kyouya már majdnem elhitte, hogy tényleg őszinte a mosoly, de átlátott a dolgon. A lány vagy a helyzetet találta teljesen kínosnak, vagy nagyon nem akart ott lenni – Remélem, jó barátok leszünk.
Az akcentusa alapján Amerikából jöhetett, vagy talán Ausztráliából, Kyouya nem tudta megmondani.
- Feltehettek Ayának pár kérdést. De csak keveset, mert a mai anyag nagyon nagy – mondta Sakusano-san.
Szerencsétlen… - gondolta Kyouya, ahogy látta a pillanatnyi "nemakarom" arckifejezést átsuhanni Ayán. Sakusano kedvenc udvariassági köre volt ez, mert így pontosabb képet tudott alkotni a diákjairól. A fiú egyedül azt nem szerette, hogy ezt a nagy nyilvánosság előtt kellett csinálni…
- Honnan jöttél hozzánk, Ishigino-san? - hallatszott egy kérdés.
- Most éppen New Orleansból – válaszolta Aya. Kyouya azon kapta magát, hogy szeretné még beszélni hallani.
- Hogyhogy éppen? - érdeklődött egy lány a második sorból.
- Anyukámmal sokfelé jártunk már a Földön. Folyton utazunk – hangzott a felelet.
Kyouya kihallotta a hangjából, mennyire nincs ínyére a dolog. Meg tudta érteni, de átérezni nem. Ő mindenhová utazott, ahova csak az apja üzleti érdekei kívánták, de mindig visszajöhetett Japánba. Tudta, mi az, hogy otthon. Ayának ez nem adathatott meg.
Szokatlan érzés kerítette hatalmába.
Ez meg mi? Csak nem szimpátia? – kérdezte magában.
Időközben Sakusano-san leintette a még kérdezni kívánókat.
- Minden mást a szünetben megbeszélhettek. Most azonban arra kérlek titeket, kezdjük el az órát.
Ayán nem lehetett nem látni a megkönnyebbülést. Kyouya halkan kuncogott. Hiába volt szép ez a lány, komikus látványt nyújtott néha.
- Ishigino-san, kérlek, ülj le Souso-san, és Oothori-san közé. Épp van egy üres hely.
A lány egy pillanatra mintha megrezzent volna, amint kiszúrta a helyét, de aztán bólintott, és elindult. Kyouya igyekezett bíztatóan, mégis rá jellemző visszafogottsággal mosolyogni, de érezte, ahogy Tamaki tekintete lyukat fúr az oldalába.
Még mindig illegális a gyilkosság, tudod jól. – figyelmeztette magát a fiú.
Előre tudta, mi lesz a következő szünetben. Tamaki úgy ugrálja majd körül Ayát, mint egy kíváncsi kiskutya, Kyouyának pedig asszisztálnia kell majd hozzá… Kyouya néha nem tudta felfogni, mennyire különböznek ők ketten.
Tamaki volt a szószátyár, a Herceg, a Hoszt Klub királya, az a szépfiú, aki tudja, hogy jól néz ki, és kellemes perceket okoz a lányoknak azzal, hogy bókol nekik, felhívja a figyelmüket a saját értékeikre. Valahol mélyen, a sok idegesítő szóvirág mögött tényleg jó ember volt, és mindenkihez intézett valami jó szót.
Kyouya viszont csapdába esett az apja világában. Egész életét kitöltötte, hogy három idősebb fivére nyomdokaiba lépjen, vagy éppen lekörözze őket, hogy bizonyítsa, ő igenis ér valamit. A fivérei hatalmas lécet tettek fel neki, nagyon magasra. Így egy idő után Kyouyának nem maradt más, csak a felszínes kedveskedés, a megjátszott érdeklődés, a kapcsolatépítések, amikkel esetleg lenyűgözheti az apját. Beszorult egy olyan környezetbe, ami mindig követelt tőle, de nem adott semmit cserébe.
Aztán Tamaki megmutatta neki, hogy lehet másképp is.
Eredetileg apja utasítására kezdett el barátkozni a félig francia, félig japán szőkeséggel, és a kezdeti idők kibírhatatlanok voltak. Tamaki folyton országjárósdit akart játszani, Kyouyának pedig nem volt más választása, mint beleegyezni, és kísérgetni.
Persze Tamaki az elejétől fogva tudta, mi a helyzet. Amilyen gyökér néha a saját életének kibogozásához, olyan ügyesen bogozta ki másokét. Kyouya hamarosan rájött, hogy nem a helyes úton jár. Nem lehet sosem önállóan sikeres, egészen addig, míg folyton a testvérei árnyékával foglalkozik. Tamaki volt az első őszinte barátja, és Kyouya ezért ragaszkodott hozzá, még akkor is, ha néha olyan hülye volt, mint hat másik.
Kiegészítették egymást. Kyouya volt a szarkasztikus, precíz, megtéveszthetetlen, egy üzleti zseni, még relatíve zsenge kora ellenére is. Tamaki pedig maga a megtestesült nemtörődömség, a lazulás, akit nem érdekelt más, csak az, hogy mosolyt varázsoljon az emberek arcára…
Így alakult meg aztán a Klub is. Ketten felállították, és működtették az egészet. Tamaki volt a megtestesült báj és csábítás minden lány számára, Kyouya pedig a hideg elegancia, az a fiú, akit távolról csodálni lehet, vagy akár isteníteni, de senki sem mert érzelmekkel közeledni felé, és Kyouyának ez jó volt így. Néha szórakoztatott hölgyeket, az igaz, de nem vágyott rivaldafényre. Se szerelemre.
Az ismeretlen lány helyet foglalt, és igyekezett nagyon mereven előre nézni, kerülve a szemkontaktust bárkivel, aki kezdeményezett volna akármilyen kontaktust. Aztán belemélyedt az órába, és onnantól olyan lett, mint aki kizár mindent, és csak a feladatra összpontosít.
Kyouya egészen addig nem rázódott ki merev bambulásából, amíg egy papírgalacsin nem landolt az asztalán. Kyouya kihajtogatta.
Megvagy, mon ami – állt a cetlin. A sarokba Tamaki még egy kis szívecskét is rajzolt, amibe beleírta Aya nevét.
Kyouya fogcsikorgatva meredt szőke barátjára, aki mosolyogva feltartotta a hüvelykujját.
Gyökér… - gondolt Kyouya, majd egy jól irányzott kézmozdulattal fejbe dobta Tamakit az iménti cetlivel.
Tíz perc volt még kicsöngetésig.
Csak tíz perc, és Kyouya visszavonulhat a laptopja mögé.
Csak… tíz…
- Oothori-san? – hallotta Sakusano-san hagját.
Ilyen nincs! – kiáltott fel magában Kyouya, de kívülről megmaradt arcán a figyelmes udvariasság.
- Igen tanár úr? – kelt fel ültéből.
- Szeretném, ha körbevezetnéd Ishigino-sant óra után. Tájékozódnia kell, mielőtt bárhová is elindul.
Aya szeme kerekre tágult, majd Kyouyára nézett, és felkelt.
- Köszönöm, de ez nem szükséges – mondta – Egyedül is boldogulok, a titkárságon pontos leírást kaptam mindenről.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Sakusano-san.
- Teljesen – mosolyodott el Aya – Nem először csinálom ezt végig.
Sakusano-san vonakodva bólintott.
Szerette az osztályát, de tudta, hogy némelyik mennyire tisztában van azzal, hogy ő igenis gazdag család sarja. Ha akár csak egy panasz is érkezik rá azért, mert nem volt elég körültekintő, az állásának lőttek, és még annak is örülhet, ha valahol munkát kap. Kyouya szívesen vállalkozott (jobban mondva… ÚGY TŰNT, mintha tényleg szívesen vállalkozott volna) a társaival való foglalkozásokra, nyugodt szívvel merte megkérni most is erre a szívességre. Ishigino kijelentése már csak azért is meglepő volt, mert a legfiatalabb Oothorit nem utasította még vissza senki. A fiú valahogy mindig elérte, hogy megkedveljék. Sakusano is inkább őt kedvelte a Suou-Oothori párosból, pedig Suou sem volt buta gyerek. A tanár néha már úgy gondolta, hogy Kyouya régen kinőtte már ezt az iskolát, és csak az érettségiig unatkozza végig az egészet…
Aya még egyszer megköszönte a felajánlott segítséget, és visszaült a helyére. Kyouya követte a példáját, de nem egésze értette a helyzetet. Ez még nem történt meg vele. Mi lehetett a bökkenő? Rendszerint így szoktak kezdődni a dolgok.
Jön valaki új, akiről még előzőleg összegyűjtött minden lehetséges információmorzsát, körbevezette az iskolában, diszkréten érdeklődött azok felől a dolgok felől, amik az alanyt érdeklik (ez teljesen felesleges, mert előzőleg tud mindent, de az udvariassági köröket akkor is le kell futni), aztán amikor ez megtörtént (azaz a nap végére), ha minden jól megy, egy újabb üzleti partnert tudhatott az Oothori Corp. oldalán. Lasan már rutinná vált folyamat, amit Tamaki érkezése sem tudott megtörni. A Hoszt Klub is csak erre volt jó. Amíg barátai a lányokat szórakoztatták, addig ő gondosan kiválasztotta a "kiemelt vendégeket", olyan lányokat, akik hasznára lehet valamelyik fiú szüleinek.
Aya viszont… ő…
Nem tudok róla semmit. Azt sem tudtam, hogy ide fog jönni. Vagy, hogy jönni fog egyáltalán valaki új. Miért nem tudtam róla? – gondolta.
Minden információt az apja adott neki. Ez azt jelentené, hogy az apja figyelmét elkerülte valami, illetve jelen esetben valaKI?
Kyouya annyira el volt foglalva a gondolataival, hogy észre sem vette a pár perce még oly átéléssel hallatszó csengőt.
Az osztály felkelt, és elköszöntek Sakusano tanár úrtól. Kyouya perifériájából látta, hogy Aya ellép a székétől, és hozzá fordul, így ő is a lányra nézett.
- Remélem, nem baj, hogy visszautasítottam Sakusano felajánlását? – kérdezte – Nem úgy tűntél, mint akinek sok kedve lenne bárkit is kalauzolni bárhová.
Headshot. – gondolta Kyouya.
- Egyáltalán nem arról volt szó, hogy mit szerettem volna – válaszolt tökéletes nyugalommal – Biztosan nem fogsz eltévedni? Szívesen…
- Köszi, de nem – vágott közbe Aya – A következő óra itt lesz, és ahogy elnézem, nem szabadulok egykönnyen.
Kyouya szinte érezte a rá szegeződő tekinteteket, melyek csak a fiú vezetékneve miatt nem voltak ellenségesek.
- Szóval most én vagyok az időhúzó taktika? – nézett vissza a tömegről a lányra.
Aya halkan felnevetett.
- Időben megtanultam, hogy az időhúzás nem megoldás. Csak szimplán tisztázni szerettem volna a dolgot.
Azzal már el is fordult, hogy a kérdések zápora alá álljon.
Tamaki odalépett Kyouya mellé, és az asztalára támaszkodva nézte, ahogy a lány szabadkozik, közben igyekszik minden kérdést megválaszolni.
- At-elle trouvé une place dans votre cœ ur? – kérdezte álmodozó hangon, szívére téve kezét.
Kyouya elővette legcsúnyábbik nézését.
- Urusai – mondta halkan Kyouya, majd elegánsan kisiklott a padból, egyenesen az ajtó felé.
Megjegyzés: Bocs, ha a francia mondat nyelvtanilag nem helytálló. Sok fordítóprogramot átböngésztem, mire ezt a verziót