A kocsi és a mögötte araszoló szekér magában minden bizonnyal túl könnyű célpont is lett volna, ám így, hogy hat lovas és maga Gisborne védték őket, Robin nem látta értelmét, hogy kihívások híján lefújja a támadást.

- Mehet? - kérdezte halkan.

- Mehet! - suttogta Marian, és bár a maszktól, amit külön Gisborne tiszteletére továbbra is viselt, nem látszott az arca, Robin meg mert volna esküdni, hogy fültől fülig vigyorog. A többiek is harcra készek voltak, de senki nem vehette fel a versenyt a Maszkos Igazságosztó lelkesedésével.

- Akkor gyerünk! - lökte el magát az avartól Robin, a többiek pedig követték.

A jól begyakorolt módszer szerint körbevették a menetet, letepertek néhány katonát, a maradékra meg fegyvert fogtak. Az ilyesmi már valószínűleg csukott szemmel is ment volna. Fél kézzel. Röhögve.

- Hood - foglalta össze a helyzetet briliáns logikával Gisborne, és a lovát még közelebb irányította a kocsihoz, amiben minden bizonnyal rangos utazók kucorogtak épp halálra váltan.

- Hátra, Gisborne! - célzott egyenesen a férfi mellkasára Robin, ám az nem tágított. Meg kellett hát kerülni ahhoz, hogy be lehessen lesni a kocsi ajtaján, és meg lehessen állapítani, hogy odabent egy nő és egy fiatal férfi ül. Rémülten, ahogy illik rablótámadáskor.

- Hölgyem! Hé, hölgyem! - Hiába tett meg mindent Gisborne, hogy eltakarja az egész ajtót, a lova egyre idegesebb lett, így ahogy mozgolódott, egy-egy pillantást mindig lehetett venni a kocsiban ülőkre. - Nem kell félnie, nem fogjuk bántani! Sőt, ha lenne olyan kedves, hogy idedobja nekem az ékszereit, már tovább is engedjük!

- Eszébe ne jusson - sziszegte Gisborne. Mintha az utóbbi időben enyhe büszkeségi kérdést csinált volna abból, hogy ki, mit és hogyan lophat tőle.

- Nem fogjuk magunkat ennyiért megöletni - jelentette ki a kocsiban ülő férfi, majd felpattant a helyéről, és ki is lépett az ajtón. Gisborne-nak nem volt más választása, mint arrébb húzni a lovát.

A dolgok innen már egészen simán mentek: Little John amint elérte, oldalra rántotta és a kocsinak nyomta a férfit, és elvette tőle a felé nyújtott ékszereket.

- Hölgyem?

Odabent a nő meg se mozdult, szinte még a lábát se húzta arrébb, hogy a társa kiszállhasson.

- Gyászolok, nem viselek ékszereket - jelentette ki rezzenéstelen arccal. - És most szeretnék tovább menni, hogy eltemethessem a férjemet.

Na, ez kellemetlen volt. Robin szinte érezte, hogy a társai vele együtt mind a szekéren álló ládára pillantanak, és mind örülnek neki, hogy nem az volt az első és legfontosabb dolguk, hogy felfeszegessék a tetejét.

Nem nagyon volt mit tennie, Robin megadta a jelet, amire a többiek lassan, egyesével visszahúzódtak az erdőbe és eltűntek a fák között. Ő maga utolsónak maradt, az íjával végig a megvetően vigyorgó Gisborne-ra célozva. Nagyon jól esett volna úgy ellőni a nyilat, hogy az éppen csak súrolja a férfit - mondjuk az arcát, vagy a fülét -, de mivel részvét is létezett a világon, Robin úgy döntött, most inkább nem rendez jelenetet.

Biccentett a még mindig szobormereven ülő özvegy felé, majd sarkon fordult, és maga is futásnak eredt. Végülis John zsebeiben legalább két köves gyűrű és egy súlyos nyakék lapult. Ezt nyugodtan lehetett közepes sikernek értékelni.

oOo

Az érsek kitett magáért, Sir Archibald temetése rendkívül megható volt. Az özvegye legalábbis végigsírta az egészet. Az elejétől a végéig. Olyannyira, hogy Vasey komolyan elgondolkodott rajta, hogy elküldjön valakit egy pohár borért, mielőtt a nő teljesen kiszárad, és néhai férje mellé hal. Pedig világ életében olyan embernek tartotta magát, akit se könnyek, se egyéb szívszorító látvány-elemek nem érintenek meg.

És ez nem hagyta nyugodni.

Minél tovább figyelte a könnyeit hol csendben törölgető, hol magáról megfeledkezve potyogni hagyó Lady Kidsgrove-t, annál bizonyosabb volt benne, hogy valami nincs rendjén.

- Most nézd meg, Gisborne - szólt halkan, ahogy a koporsóhoz járuló büszke Fekete Lovagok távoztukban tiszteletteljesen, részvéttől hamuszürke arccal meghajoltak a nő felé. - Hát nem... bizarr?

- Uram?

- Hampton a múlt héten egy egész falut köttetett fel szemrebbenés nélkül, de most esküszöm, a sírás kerülgeti! - Erre Gisborne-nál ékesszólóbb férfiak se tudtak volna mit mondani, így Vasey el is tekintett a választól. Inkább megbotránkozva figyelte tovább az eseményeket, és próbált meg fogást találni az épp csak körvonalazódni készülő ötletén.

oOo

Vasey megint kitett magáért. A tor elég nagyszabásúra sikeredett hozzá, hogy a láttán mindenki ismételten egyik ámulatból essen a másikba. Gisborne alig bírta megállni mosolygás nélkül, milyen mélységesen le lehet nyűgözni a Fekete Lovagokat néhány csillogó látvány-elemmel.

- Sir Archibaldra! - emelte fel a kupáját Vasey, a teremben levők pedig követték a példáját. Pedig akadtak már, akiknek nem kellett volna sokkal többet inniuk. - És az ifjabb Lord Kidsgrove-ra! - tette hozzá a seriff a szegény, árván maradt, nem annyira a gyásztól, mintsem az alkoholtól csillogó szemű ifjú felé biccentve. Így megint ittak.

- Köszönöm. Igazán köszönöm - mosolygott az ifjú Lord Kidsgrove Vasey-re, majd a balján ülő mostohaanyjára, mielőtt kissé bizonytalanul, de felemelkedett volna a helyéről. - Apámra!

És megint ittak.

Gisborne ennek csak örülni tudott, hiszen a poharába úgy vigyoroghatott, ahogy csak jól esett.

- Apám nagy ember volt! - emelte fel a hangját az ifjú Lord Kidsgrove. - Csak hálás lehetek mindenért, amit tőle kaptam! Vagyont, rangot és tisztességet! Meg persze hű barátokat! - tette hozzá Vasey-re mosolyogva. Gisborne alig állta meg, hogy felnyögjön. Ez az egymás negédes körbenyaldosása még mindig olyasmi volt, ami próbára tette az erejét.

- És nem utolsó sorban, Lady Gwynethet! - emelte még magasabbra a hangját az ifjú Lord Kidsgrove. - Barátaim! Kérlek, engedjétek meg, hogy a gyász napján örömhírrel szolgáljak!

Gisborne meg mert volna esküdni rá, hogy a nő majdnem leharapta a pohara szélét, amikor rá terelődött a szó.

- Engedjétek meg, hogy bejelentsem, a gyász leteltével szándékomban áll feleségül venni a szép Lady Gwynethet, hogy atyámhoz hasonlóan óvjam, megbecsüljem és gondját viseljem!

Ha nem látta volna, hogy az előtte az asztalon álló pohár teljesen ép, Gisborne egészen biztos lett volna benne, hogy a szép Lady Gwyneth legalább három éles cserép-darabon át próbál mosolyt erőltetni a szorosan összepréselt ajkára.

oOo

Vasey érdeklődéssel és értő szemmel figyelte az előadást.

Abban nem lehetett biztos, hogy a nő ennyire előre tervezett volna, de már a látvány is meggyőző volt. Leengedett, az álmatlan forgolódástól kissé összekócolódott haj. Sebtében, az ijedelemtől reszkető ujjakkal felkapkodott ruhák. Mindezt pedig csak tetézte a csendes térdre hullás, és a könnyek között, el-elcsukló hangon követelt magyarázat.

- Nem tudjuk, mi történt - ingatta meg a fejét Vasey. - Már így találtunk rá.

A nő bátortalan pillantást vetett a letakart holttestre, majd csukott szemmel fordította el a fejét.

- Megcsúszhatott - nézett fel a hosszú csigalépcsőn Hampton lordja, aki mint oly sokan a még ébren levők közül, maga is azonnal a helyszínre sietett, amint meghallotta, mi történt.

- Az könnyen meglehet - sóhajtott fel Vasey. - Lady Kidsgrove, jobban teszi, ha hivatalomban vár meg - tette hozzá, és azonnal a nő mellé is intett egy szolgát, hogy felsegítse és elkísérje. - Gisborne, vitesd a testet a kápolnába. Holnap Lord Kidsgrove mellé temetjük.

oOo

Gwyneth magában ücsörgött Vasey fogadótermében. Az egyik szolga hozott neki egy pohár bort, amihez hozzá sem nyúlt, és néha rá-ránézett valaki, hogy azért mégse vesse ki magát bánatában az ablakon, de ettől függetlenül senki nem zavarta. Néha még elmorzsolt egy-egy könnycseppet a biztonság kedvéért, de mire a seriff és Gisborne előkerültek, már nagyon belefáradt a gyászoló özvegy és anya szerepébe.

- Erről ennyit - ült le Vasey az asztal másik oldalára, és azzal a lendülettel el is vette a borospoharat.

- Köszönöm - bólogatott Gwyneth.

- Ne nekem köszönje. Inkább a szerencsétlen, tragikus véletlennek - vigyorodott el a seriff, Gisborne felé intve a fejével. Gwyneth halványan felmosolygott a férfire, aki egy bólintással vette tudomásul mindezt.

Elérkezett a pillanat, hogy Gwyneth most már tényleg rákérdezzen, mivel tartozik ezért a hatalmas szívességért, de nem vitte rá a lélek, hogy siettesse, bármit is talált ki Vasey. Inkább csak lassan felemelkedett a székéről: - Még egyszer köszönöm. Engedelmével...

- Persze - legyintett Vasey. - Menjen csak. Kifárasztotta a nagy sírás-rívás. Gisborne visszakíséri a szobájába.

Gwyneth nem érezte, hogy különösebben kíséretre szorulna, de az ellen semmi kifogása nem volt, hogy Gisborne-nal kettesben maradjon. Ha Vasey volt is az ördögi tervük kiötlője, abban egészen biztos lehetett, hogy Gisborne hajtotta végre, és ezért külön köszönet illette. Egyelőre azonban nem gondolkodott egy gyors csóknál többen; megelégedett volna annyival hogy a férfi érezze, a segítsége nem marad majd meghálálatlanul.

- Jó éjt - mosolyodott el, ahogy a szobája ajtajában megálltak. - És köszönöm! - tette hozzá, lábujjhegyre emelkedve és finoman szájon csókolva Gisborne-t. Meglepő lett volna, ha a férfi nekiáll tiltakozni, az azonban épp csak egy kicsit volt váratlan, ahogy megfogta Gwyneth könyökét, és nem hagyta hátrálni.

- Csak ennyi? - kérdezte halkan. Valami frappáns, kacér válasz kellett volna, de mire Gwyneth akár csak elkezdhetett volna ilyesmit kitalálni, Gisborne magához húzta, és újra megcsókolta.

Sokkal-sokkal okosabb lett volna tiltakozni, amikor Gisborne közelebb lépett, nekinyomva Gwynethet az ajtónak. El kellett volna küldeni, hivatkozva gyászra, fáradtságra, fejfájásra, vagy akármi másra, és csak napok múltán, kitűnő taktikai érzékről tanúbizonyságot téve engedni neki. Gwyneth mégis csak azért nem nyitotta ki az ajtót, mert mire megtalálta a kilincset, azon már ott volt Gisborne keze.

- Nocsak - mosolyodott el a férfi, ahogy megérezte, hogy nem csak ő van azon, hogy mihamarabb bejussanak a szobába, és az ágyba.

- Mondtam, hogy nem leszek hálátlan! - köszörülte meg a torkát Gwyneth kissé elpirulva.

- Nagyon helyes - lökte be Gisborne az ajtót.