2. fejezet

Olyan sóhajos, remegő-lágy a két szemtelen melle ennek a lánynak… ezt a testet nem így kéne szeretni, nem úgy, ahogy ő tette, ahogy ő tud… Látja, hogy durva, hogy féktelen, fájdalmat okoz, és nem tud mit tenni ellene… Miért épp mellette fekszik ez a sebezhető, érzékeny, eltévedt, szépséges gyerek?!

Mert az, hogy a pokol minden bosszúszomjas szelleme ide gyűlne… tizennyolc, még mindig az apja lehetne, miből is gondolta, hogy ez az elmúlt egy évben változott?!

Mit keres mellette?! Úgy fogja magával lerántani a mélybe, úgy tönkreteszi, ha marad… Ez a lány él, ragyog, remél, szeret, mosolyog, miért akar idelent ragadni a pincében, ami az élete? Őrült kölyök! Mi kellhet neki az ő örömtelen, sötét mindennapjaiból?! Nem való ő erre, őt nem szokás szeretni… És ami azt illeti, azt sem tudja, ő képes-e úgy, ahogy a rendes emberek szeretnek…

Mennyit, mennyit tipródott ezen, amíg összeszorított szájjal járt-kelt a lány mellett egy évig… Mit tud ő adni ennek a lánynak?! Mi van az ő jövőjében? Csak a némán üvöltő üresség, a keserűség, a gyűlölet…

ISTENEK! Seregeknek sok lenne, amennyit ő gyűlölni tud… Halálra rémülne, ha mindet látná, de ha csak egy részét látná is!

Ha marad, hamar olyanná válik majd, mint ő. Nem tudta, milyen lehet mellette az élet, mert még nem akadt szerencsés, aki mesélhetett volna róla, de egészen biztos volt benne, hogy nem olyan, amilyen ennek a lánynak jár. Nála mindig sötét van, ő nem szokott nevetni, hacsak nem valakinek a kárára, nem lép ki a pincéjéből, ha nem nagyon muszáj. Meddig bírná ezt? És miért?

Egy korosodó, rosszindulatú, önző alak társaságáért? Gyilkoló, semmivel sem törődő, csak-elvenni-akaró szenvedélyéért? Hogyan várhatna el ilyet tőle…?

Ennek a lánynak fogalma sincs, kicsoda ő valójában. Hazudik magának, hiszen griffendéles. Olyannak látja őt is, amilyennek a világot. Amilyennek látni akarja. Mind ilyenek, tüzek vannak a szemük előtt, azon keresztül látnak. Ostobák…

Miért most jut ez eszébe?! Miért, a keservét, miért nem képes erre gondolni, amikor az a pulzáló forróság elönti az agyukat?

Piheg, még mindig, és felé fordul.

NEM!

Hát már örökké ez a képsor kísérti majd? Szeretkeznek, sikoltanak, azután a lány sír? Érzi, ez a pokolian finom vevőkészülék veszi a rezdüléseit akkor is, ha okklumentál ellene…

- Ne! – suttogja a lány, az istenit, mindent ért, csak tudná, hogy csinálja…

- Én…

- NE! – sikoltja most, és megragadja a vállát. Hol volt ez a démon eddig? – Ne csináld! Nem fogom hagyni, hogy elrontsd, te…

- Csillapodj… Nem érted?… Engedj el! – Le kell fejtenie magáról a kezeit, magától nem fogja elengedni. Zihál, peregnek a könnyei, körbefolynak a szív alakú arcán. Nem fogja tudni végigcsinálni, nem fogja tudni megmondani… Pedig most kell… Eh, sír, hát aztán?! Sírjon, inkább most sírjon, inkább miatta sírjon! Inkább, mint engedjék ezt a forró, halálos ködöt még inkább eluralkodni, hogy aztán a lány a saját tönkretett életét sirassa!

- Tudom, mit akarsz… hogy ennek nincs jövője, hogy én fiatal vagyok, te meg öreg, hogy nekem élnem kéne, nem eltemetkeznem melléd, hogy…

- Ha tudod, minek beszélni róla?! Miért nem teszed inkább, amit kéne? – fordul félre keserűen. Miféle szavak buknak ki a száján, így el fog menni, itthagyja…

- Mert nem érdekel! Hallod? Nem érdekel! Senki sem veheti el, még te sem! Csak úgy, ha megölsz. Megteszed? Könnyű lesz, nem fogok védekezni… - Ez tényleg az? Tényleg azt hallja a hangjában, ez tényleg gyűlölet? És gúny?! Merlinre, kitépi a kezéből minden fegyverét?! Valami nagyot, sértőt kéne a fejéhez vágni…

- Ostoba griffendéles… - Ennyi?! Pompás! Hová lett Perselus Piton?

- Sunyi mardekáros! – sziszegi a lány. – Nem érdekelnek a kifogásaid! Mit gondolsz, miért fogadtam el Minerva ajánlatát?! Miért nem mentem továbbtanulni? Miért kell ezt mondani? Nem érzed?! Hogy melletted legyek, te szerencsétlen! Szerinted képes vagyok ezután csak egyet is lélegezni nélküled?! Te nevezel engem ostobának?! Te?!

- Hallgass, vagy… - Megmarkolja a tarkóját, ó, milyen szívesen megrázná ezt a csitrit, hisz megérdemelné, hát hogy merészeli?! Mit hoz ki belőle?!…

- Vagy mi, Professzor?! – A hűvös, józan hang úgy téríti magához, mintha fejbe kólintották volna. Elengedi a haját. Tiszta sor, hogy a lány még nála is jobb színész. Az előbb sikoltva átkozódott, most meg úgy leplezi az indulatát, hogy még a hangja sem rezdül meg.

- Vagy levonok kétszáz pontot a Griffendéltől.

- Miattam már nem vonhat le. Nem vagyok diák.

- Merlinnek legyen hála… Nem hittem, hogy eljön ez a nap…

- Perselus, komolyan beszéltem – lágyul meg a lány hangja. – Te egy önző, begyepesedett, csökönyös vénember vagy, aki képtelen egy kicsit is megváltozni, bármit másképp látni…

- Az vagyok. És tudod, mi vagyok még? Gyilkos is vagyok. Kiugrott halálfaló. Azkabant megjárt rohadék. Dumbledore gyilkosa…

- TUDOM, miket mondanak rólad! Hallottam elégszer… de ha azt hiszed, hogy ez eltántorít, akkor ráadásul még bolond is vagy… És hagyd, hogy befejezzem! Szóval képtelen vagy elvonatkoztatni az önutálatodtól, az önostorozástól, csakhogy az a helyzet, tanár úr, hogy engem ez sem érdekel. Az a helyzet, hogy nem tudsz olyat mutatni, ami elriasztana tőled. Ha be akarod csapni magad, hát csináld, de engem nem fogsz. Én tudom, mi ez, ami van nekünk, és egy éve még úgy tűnt, hogy te is tudod. Azt ígérted, nem engeded el. Bár engem az sem érdekel, ha ígéretszegő vagy. Akkor is itt maradok a Roxfortban, és akkor is igényt tartok rád, sajnálom. Pechem van, Perselus. Szeretlek.

Merlinre, mit mondjon erre?! Soha életében senkinek nem mondott ilyet… Amikor tavaly ezt „mondta", meg a többi hasonlót, amikről azt hitte, hogy a szája viszolyogva megtagadná kiejteni, azokat sem kellett szavakkal… a lány egyszerűen csak meghallotta a fejében. Illetéktelenül, persze, de hát ő volt olyan gyenge, hogy beengedje. Akkor eszébe sem jutott okklumentálni ellene, hiszen az agya épp csak hogy összerakta magát a mindent romba döntő kéj után, és… mit vár most tőle…?! Nem látja? Nem látja, milyen kínban van?! Nem látja, hogy akármilyen ádázul küzd ellene, ez az ismeretlen érzés ott ül a torkában, mint egy átkozott, öklömnyi gombóc?! Ó, hogy utálja, hogy ilyen esetlennek, tanácstalannak látja ez a lány! Mégis… Nem tud ő ilyet mondani…

- Perselus… nem kell mondanod. Tudom, milyen szokatlan. Igazából annak örülnék, hogy ha nekem sem kellene túl gyakran mondanom. Ez valahogy nem arra való…

- És akkor… - kezdi rekedt hangon. Nem, nem küldi el a lányt, megint nem küldi el. Most már biztos, rázza a fejét hitetlenkedve. Halvány fogalma sincs, miért nem, de ugyanolyan világosan érzi, hogy alulmaradt a józan esze, mint azon az egy évvel ezelőtti éjszakán.

- Akkor most vesztettél. Sajnálom, szép küzdelem volt, méltó ellenfél vagy, de vesztettél. – Perselusban hirtelen egy rettenetes gyanú kezd körvonalazódni.

- Ígérjen meg nekem valamit, kisasszony… - mormog, lassan tér vissza a hangja, de már felismerhető.

- Ajaj… Mit?

- Hogy sosem fogunk a kastélyparkban andalogni, valamint rózsaszirmos reggeliket enni az ágyamban. – Óóóóó, ez hihetetlen, ez a vicsor már majdnem egy igazi, Piton-féle gúnymosoly!

- Megbeszéltük. Majd esszük az enyémben.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Suttogások… cirógató, fekete szurokcsepp-suttogások a bőrén… szépet álmodott, de ez annyival gyönyörűbb, hogy inkább kinyitja a szemét.

- … most gondolni? … ha meglátják?... ha innen lépsz ki reggel?… Miss Granger?

- Ébren vagyok… És… mmm… valószínűleg… azt gondolják majd, hogy nálad töltöttem az éjszakát.

- És nincsenek ezzel szemben… fenntartásaid?

- Neked talán vannak?

- Sosem érdekelt, mit gondolnak rólam.

- Akkor meg?

- Csak megadtam a lehetőséget, hogy…

- Ne merészeld folytatni!

- Ó, eszem ágában sincs. – De ál-bosszankodással folytatja – A felesleges szócséplést tartom a világ leghaszontalanabb dolgának, mindazonáltal…

- Észrevettem – kuncog a lány, és ujjait a tincsekbe tapadt, vékonyszálú fekete hajba temeti. A férfi zavartan tűri a cirógatást, nem néz a szemébe, de Hermione nem bánja. Valószínűleg nem túl sok nyílt kényeztetést kapott életében, és eddig még csak a vérükbe zúduló őrület közepette szerették egymást, amikor egyikük sem gondolt a reakciókra vagy azok visszafogására. Így sosem látta még. Merlinre, hiszen mellette ébredt!

Soha az életben semmi sem lehet olyan gyönyörű, még maga az ifjúság, maga a szépség sem, mint a mellette fekvő szikár alak, kicsit divatjamúlt hajával, ami most legyezőszerűen terül szét a párnán; a sűrűsödő ráncokkal a szeme körül, a két szemöldöke közti mély barázdával, ami talán már sosem fog eltűnni onnan, a jellegzetes, gyönyörű sasorral, aminek a látványa még mindig egyenesen Hermione zsigereibe rezeg át, a mindig fegyelmezetten összeszorított, keskeny, száraz ajkakkal, a napot talán sosem látott, hófehér bőrével, a hosszú, mindig hűvös tapintású, ragadozó ujjaival.

Hermione föléhajol, és apró csókokkal illeti a férfi száját, szemhéjait, csontos szemöldökét, a homlokán a függőleges ráncot. Piton megmerevedik, mintha nem is lélegezne… aztán a lány pillekönnyen végigfuttatja a nyelvét a nyaka hajlatában, és Perselus reszkető sóhajjal engedi ki a bennrekedt levegőt. Ezt hallva a lány, mintegy felbátorodva, folytatja a cirógatást, végre valóra akarja váltani, amit tegnap este sem bírt a robogó vére miatt, úgy szeretni Perselust, igazán úgy, ahogy megérdemli… Apró köröket ír le a csodálatos finomságú bőrön, és hitetlenkedve veszi tudomásul, milyen bámulatosan érzékeny ez a szinte elfelejtett, halottá nyilvánított test. A férfit libabőr csipkézi, mellbimbói sötétebbek és kemények lesznek, mikor Hermione úgy veszi őket az ajkai közé, mint valami áldozati ostyát. Istenem, gyönyörű, csakugyan… a testének is hasonló íze van, mint a szájának, de mindenhol kicsit más… a férfi karhajlatában, ahol meglepett nyögések kísérik a szája útját, sósabb, mint máshol… a köldöke környékén egészen meghitt, kicsit álmos ízű… de aztán már nem tud figyelni erre, mert ahogy a forrósodó kényeztetés a férfi ágyékához közeledik, úgy válnak egyre kéjesebbé és követelőzőbbé a sóhajai…

Merlinre, ha ez a lány így folytatja, némítóbűbájt kell vetnie a nappali ajtajára… És tulajdonképpen miért itt aludtak el? Bevihette volna a lányt a belső szobába is, ahol az ágya van, gondolta még félig öntudatánál, de aztán az új inger elmosott mindent, ami addig az agyában volt, és egymás falába átlüktető sejtek működésképtelen masszájává oldotta azt. Az a száj az ágyékánál bizsergetően forró volt, és olyan gyönyörök ígéretével teli, amik Perselust még egyszer sem kecsegtették. Aztán egy másodperc múlva az ígéretek valóra válni látszottak, és ő hirtelen olvadó, forró vákuumban találta magát. Nem, nem létezik, hogy ő ilyet érezni képes… fájdalomhoz szokott teste olyan hevesen reagált a kéjre, ahogy a kínra egyszer sem, és Perselus ráébredt, hogy a kín sikolyait sokkal könnyebb volt visszafogni… Mit tud ez az örvény, ami képtelenné teszi a gondolkodásra még őt is? Már nem is észlelte, hogy mély hangon, magánkívül, szinte türelmetlenül felnyög, csak azt, hogy hirtelen a két keze önállósítja magát, megragadja a lány vállát, felhúzza magához, mielőtt késő lesz… Tudta, hogy szeretnie kéne, visszaadni a gyönyört, amit az imént kapott, de ilyen nevetséges, józan észtől érkező parancsokat már nem hallott meg a teste. Hátára gördítette a lányt, és amíg meg nem érezte a köré záródó, ritmusra lüktető gyűrűket, a hőséget a lányban, talán lélegzetet sem vett. És megint minden csak zihálás volt, gyorsuló lökések, és az a mennyei, síkos szorítás a hímtagja körül, meg a lány halk sikolyai, meg a gyönyör könnyei a zománcosan fénylő szemekben, meg a… Aztán már ezeket sem észlelte, mintha csak a fülében doboló, száguldó vér létezett volna, meg az édesség, ami áradni kezdett benne, és a magnéziumfehér, sziporkázó robbanás, ami végre mindkettőjüknek egyszerre látszott érkezni…