2. fejezet
Tezuka tényleg tud beszélni?
Még az óra végét jelző csöngőt sem vettem észre, annyira bele voltam merülve a gondolataimba. Egyedül azt tudatta velem, hogy van körülöttem világ, és nem csak egy nagy Űr, hogy valaki megérintette a vállam, és hát kinek ne tűnne, fel, hogy valaki a nevét mondogatja, és közbe a vállát is fogja. Hát nekem. De aztán végül még nekem is leesett, hogy valaki tényleg megpróbál hozzám beszélni.
- Sakamoto-san.
Végre felnéztem a hang tulajdonosára. Oishi-kun volt az.
- Sakamoto-san jól vagy?
- Ööö… Igen. Bocsánat, csak elgondolkoztam.
Mikor körülnéztem láttam, hogy mindenki engem néz. De jó! Háromszoros hurrá Oishi üvöltözésének.
- Csak be akartam neked mutatni Tezuka Kunimitsut. – mondta és társára mutatott, aki eddig fel sem tűnt
És láss csodát, tényleg Tezuka Kunimitsu állt mellette. Teljes életnagyságban és fapofával. Jelét sem mutatta annak, hogy esetleg ismerne valahonnan. Pedig ismert. Ő mentett meg. Ő, Tezuka Kunimitsu. És most már a nevét is tudom.
Végre magamhoz tértem valamelyest, így nem rontottam tovább, az amúgy is kínos helyzetemen, ami abban mutatkozott meg, hogy sikerült bemutatkoznom.
- Sakamoto Narumi vagyok, örvendek. – mondtam, mint a jó kislány
Erre válaszul egy biccentést kaptam, majd sarkon fordult és elment. Én meg csak néztem. Kezdett megfogalmazódni bennem a válasz, arra a kérdésre, ami óra elejétől fogva jár az eszembe. Mégpedig az, hogy miért is nem kedveli ezt a srácot a tanár. Eddig nem tudtam elképzelni, hogy nem szerethet egy olyan embert, aki egy hős. Az én hősöm. És egy megválaszolt kérdés után egy újabb, kezdett motoszkálni az agyamban. Biztos, hogy Ő az én hősöm? Nem lehet, hogy rosszul emlékszem az arcára? Hát lehet azt az arcot elfelejteni vagy összetéveszteni? Túl sok kérdésem van, mostanság amire választ kell keresnem. És a kérdés, ami a legjobban zavart: tényleg Ő az én „eleve elrendeltem", az Én Oijim? Azt mondtam, nem hiszek a mesékben. Azt nem, hogy soha nem is reménykedem, abban, hogy esetleg igaz lehet.
- Ööö… – törte meg Oishi a gondolkodásom menetét és a beállt csöndet is egyben – Bocsáss meg Tezukának, nem az a tipikus… – kereste a megfelelő szót
- …ember. – segítettem ki
- Nem erre gondoltam. Nem túl bőbeszédű.
- Tud beszélni? – ült ki az őszinte megdöbbenés az arcomra, ami ismét megnevetette Oishit, de azért válaszolt
- Igen, tud. Csak nem szokott túl sokat.
- Ti jóban vagytok?
- Igen, három éve vagyunk osztálytársak, és egy klubba is járunk.
- Milyen klubba?
- Tenisz.
Áááá!
- Szóval megismerkedtem a híres teniszcsapat két tagjával. Ilyen megtiszteltetést. – gúnyolódtam, de nem vette fel
- Tezuka lett idén a Bouchonk. – igen mintha erről hallottam volna már valamit – Én pedig a Fukuboucho. – tette hozzá kicsit vörös arccal
- Ó… Gratulálok. – mondtam önkéntelenül
Nem mintha nem akartam volna mondani, de jelenleg annyira nem érdekelt mit kezd magával Oishi-kun. Az egyetlen dolog, ami foglalkoztatott, az Tezuka Kunimitsu volt.
- Köszönöm, mondta halvány mosollyal.
- Kérdezhetek valamit, de most komolyan?
- Persze csak nyugodtan.
- Tényleg tud beszélni?
Ezen ismét elmosolyodott, de hát őszintén végiggondolva tényleg soha nem hallottam még beszélni. Se ma, se azon az estén. Persze ha az az ember, akkor tényleg Ő volt, amiben be kell valljam, egyre inkább kételkedem.
A napnak vége lett. Én pedig siettem haza, hogy mindent elmesélhessek a húgomnak.
- Tadaima! – köszöntem és ledobtam a táskát a vállamról
- Nee-chan! – rohant felém a húgom ragyogó arccal
Lehajoltam, ő pedig a nyakamba ugrott és átölelt.
- Mért sírsz? – kérdeztem, mikor megláttam a könnyeket a szemében
- Hiányoztál. – szipogta
- De buta vagy. – nevettem el magamat
- Nem vagyok buta. – eltűntek a szeméből a könnyek, helyette csak a sértettség maradt
Erre nekem megint nevetnem kellett és újra megöleltem. Addigra már ő sem volt megsértődve.
Ezek után elmeséltem neki, mindent, ami aznap történt velem és ő, mint a legjobb közönség végig is hallgatott. Na ezért szeretem annyira.
- Én megmondtam. – konstatálta a legvégén
- És ugyan mit mondtál meg?
- Hogy mostantól össze van kötve az életetek.
- Először is, nem is biztos, hogy ő volt. Másodszor pedig, még ha ő is az, akkor sincs összekötve az életünk. Az csak egy mese. Egyszerűen egy véletlen következménye, hogy ugyan abba az iskolába járunk. Sorsunkban az egyetlen közös, hogy ugyanakkor fogunk vizsgázni és ugyan ott. Ennyi!
Magamnak is nehezen vallanám be, ha hinnék ebben, hát még neki. Még szerencse, hogy nem hiszek, mert utálok magamnak hazudni. Az embert mindenki átveri a világban, legalább saját magában hagy bízzon meg.
- Ohajó! – léptem be reggel a konyhába
- Ohajó Naru-chan! – üdvözölt egy mosollyal Okaa-san
- Hol vannak a többiek? – néztem körül a konyhában
- Miki-chan és Shun-chan még alszik, Oto-san pedig már elment dolgozni.
- Értem.
- És hogy tetszik az iskola? – megtalálta Okaa-san az egyetlen témát, amiről nem szívesen beszélek, de hát az embernek választása nem nagyon van, mert ha nem mondok semmit, akkor azt hiszi, nem érzem jól magam, valószínűleg ez így igaz is lenne, de ha Oto-san fülébe jut…
Maradt a beszéd.
- Nem vonnék le még korai következtetéseket, – ez igaz – de egyelőre tetszik. – na, ez nem igaz
- Van aki segít neked beilleszkedni?
- Van egy srác, Oishi-kun, őt kérte meg a Sensei, hogy segítsen nekem így az elején – válaszoltam, mire Okaa-san egy szelíd vigyort küldött meg felém
- Most mi van? – kérdeztem őszinte tudatlansággal
Nem tudott válaszolni, mert a húgom lépett be a konyhába.
- Ohajó! – köszönt vidáman
- Ohajó Miki-chan! – köszönt Okaa-san még mindig mosolyogva
- Na, jó én megyek iskolába. – néztem anyámra szúrós tekintettel
- Ilyen korán?
- Oishi-kunnel találkozom. Azt mondta, megmutat még egy-két helyet az iskolában még az edzése kezdete előtt.
- Értem. – vigyorodott el ismét Okaa-san
Feladom, inkább elhúzok itthonról.
A suli előtt várt rám Oishi-kun.
- Ohajó Sakamoto-san! – integetett messziről
- Ohajó, Oishi-kun! – értem oda hozzá
- Mehetünk?
- Persze, de lehetne még egy kérésem, mielőtt elindulunk?
- Természetesen!
- Hívnál Narunak vagy Naru-channak? Mindenki így szólított a régi sulimba és már úgy megszoktam.
Elmosolyodott és bólintott.
Megmutatta az iskolának még azon részeit, amit nem ismertem. Beszélgettünk közben. És megtudtam rengeteg dolgot róla és a teniszcsapatról is.
- És te melyik klubhoz csatlakozol? – kérdezte
- Én az… auuu – nem tudtam válaszolni, mert közben nekem jött egy Ichinen
- Gome.
Ennyi? Néztem utána. Ha én Ichinenként majdnem fellöktem volna egy Senpai-omat, tuti, hogy térdere borulok, úgy esedezem a bocsánatáért. Na jó, lehet, hogy én nem tettem volna meg. Sőt lehet, hogy ennyit sem mondtam volna, mint ez a srác, de akkor is ezt várom el.
Oishi persze csak nevetett a dühömön. Ahelyett, hogy Ő is felháborodott volna velem. Az ember már egy csepp kis együttérzést sem várhat el diáktársaitól.
Végignéztem a teniszcsapat edzését, mivel jobb dolgom nem volt. Jelentkezésemet már leadtam a röplabda csapathoz, de csak jövő héttől kezdődnek az igazi edzések. Egyelőre csak bemutatók vannak, hogy az Ichinenek el tudják dönteni, hova is kívánnak majd jelentkezni.
Az edzésből kiderült számomra is miért istenítik annyira ezt a csapatot. Jó még mindig túlzásnak tartottam, mert hát nem voltak rosszak, de a világot sem váltották meg 1-1 ütésükkel. Már épp bűntudatom lett volna, hogy így gondolkozom egy másik sportágról, amikor egy teniszlabda, megpattant a pályán és őrületes sebességgel csapódott a dróthálóba. Pont oda ahol a fejem volt. Sokan ámuldozva néztek. Valószínűleg a sokkomat úgy értelmezték, mint bátorságot. Mert annyira megijedtem, hogy még csak hátrébb sem léptem, amikor a körülbelül 120 km/órás sebességgel érkező labda, kb. 1 cm-re az arcomtól becsapódott. Mikor kicsit magamhoz tértem észrevettem, hogy körülbelül 2 méterre tőlem ott állt Tezuka Kunimitsu. Köpni-nyelni nem tudtam, így csak néztem az arcát, és azon gondolkoztam, hogyan csinálja, hogy egy fikarcnyi érzelem sem olvasható le róla. És akkor olyan történt, amit még soha életembe nem tapasztaltam tőle. Jó ez az egész élet, az elmúlt 2 hetet öleli fel, azt is csak szakaszonként. De egy szónak is száz a vége. Életemben először hallottam beszélni.
- Gome.
Hirtelen nem tudtam, miért mondja. Majd visszaemlékeztem az iménti pár percre és akkor ráeszméltem. Ő ütötte ide a labdát. És ebben a pillanatban egy újabb emlékkép tolakodott be az agyamba. Azon az estén egy ehhez hasonló erősségű labda találta el a gaz-tag kezét.
- Jól vagy? – húzta fel kissé a szemöldökét, de még mindig semmi érzelem
- Igen, persze. – nyeltem egy nagyot
Még nézte pár másodpercig az arcomat, gondoltam végre felismert és valamicske kis meglepődést látok majd az arcán, de nem. Fogta magát elfordult és visszament a pályára, hogy folytassa a meccsét Oishi-kun ellen. Ez az én hősöm? Azt hiszem újra kell olvasnom a régi meséket, mert valamit félreérthettem. Vagy igaz, hogy az élet sokkal kegyetlenebb, mint azt kiskorunkban megálmodjuk? Jelenleg Milka-lila gőzöm sincs, de ha egyszer rájövök, majd felvilágosítok mindenkit.
Újabb tanórákkal tarkított izgalmas napnak néztem elébe. Az egyik szünetben, épp azon gondolkoztam, felmegyek a tetőre és leugrom. Ezen tettemmel megmenthetném magam az unalomtól és diáktársaimat a nap további óráitól. Gyakorlatba sajnos már nem ültethettem át az elméletem, mert egy lány lépett az asztalomhoz.
- Szia! Hirosi Ann vagyok. – nyújtott kezét
- Sakamoto Narumi! – fogadtam el a gesztust
- A Seigaku női röplabda csapatának Bouchoja vagyok. Láttam a jelentkezésed, és mivel ismerem az előző iskolád csapatának Bouchoját, beszéltem vele, ő pedig ajánlott téged. Gondoltam, ha van kedved, már ma lejöhetnél edzésre, hogy megnézzük, mit tudsz.
- Ööö… – ez most meglepett – Persze szívesen lemegyek. – szedtem össze magam
- Rendben. – mosolyodott el – Akkor órák után a 2-es számú tornateremben találkozunk.
A tény, hogy akár bekerülhetek a csapatba, főleg ilyen hamar, kicsit felvillanyozta a kedvem. Már nem akartam megtanulni repülni. Az órákból hátralévő idő csigalassúsággal telt, de végülis kicsöngettek az utolsóról is. Rohantam le az öltözőbe, jó nem szaladtam, mert az ciki lett volna, de nagyon siettem.
Elsőként értem oda. Gyorsan átöltöztem és bementem a terembe bemelegíteni. Hamarosan megjelentek mások is. Mindenki engem mustrált, de egyikük sem jött oda megkérdezni, hogy végülis ki a halál volnék. Vagy szólt nekik a Boucho vagy csak nem érdekli őket annyira, hogy ezért szóba elegyedjenek egy idegennel.
Majd megjött a Boucho és az edző, Okawa-Sensei is. Eljött a pillanat megmutathattam mit is tudok. Nyitás, ütés és végül 2-2 ellenben a Boucho és egy regulár ellen a Fukubouchoval. Veszítettünk, de szoros volt. De a lényeget elértem. Megkaptam az engedély csatlakozni. A továbbiakban a többiekkel edzettem.
Az öltöző előtti folyosón sétálva hallottam az udvar felöl valami kiabálást. Hát kimentem megnézni mi történt. A Tahó-ichinen teniszezet egy hosszú hajú sráccal. Nem ismertem. Bár nincs is rá sok esélyem. Egyelőre nagyon kevés embert ismerek ebből az iskolából.
Alázta a srácot, aki láthatóan idősebb volt nála és két fejjel nagyobb. Azt hiszi, mert ügyes valamiben már lehet tahó. Gyerekek. Anyukám, most úgy érzem magam, mint egy 50 éves. Viszont a fiú játékát nézve, el kellett ismernem, hogy tényleg nagyon tehetséges. Kíváncsi lettem volna, mit tud mutatni a Bouchojával szemben. A nagy Tezuka Kunimitsut is alázná, vagy azért annyira nem tehetséges. Ő annyira nem volt, kíváncsi, mert a képét nem dugta oda, de küldötteként megjött Oishi-kun és elküldött mindenkit futni. A regulárok nem kis felháborodással fogadták, de mikor meghallottál kitől jött az utasítás mindegyik csöndben maradt és elkezdett futni. Úgy látszik még a csapattársai is félnek tőle. Egyre jobban kiábrándulok. De most inkább átöltözöm és hazamegyek, mert a kétely a szívem rágja, az éhség meg a gyomrom, mert nem terveztem bele a plusz edzésidőt az uzsonnám csomagolásába.
Épp kiléptem az iskola kapuján, mikor valaki utánam kiabált. Megfordultam. Oishi-kun volt az.
- Naru-chan várj meg. – ért oda mellém lihegve
Úgy néz ki nincs kondiban.
- Valami baj van Oishi-kun?
- Nem. – rázta a fejét – Csak gratulálni szerettem volna. Hallottam be vettek a csapatba.
- Áh, igen. Köszönöm, de majd inkább akkor gratulálj, amikor regulár leszek.
- Magabiztos vagy. – mosolyodott el
- Lehet. – vigyorogtam vissza
- Merre mész? – váltott aztán témát
- Arra. – mutattam a megfelelő irányba
- Akkor egyfelé megyünk. – indult meg, én pedig utána
Elég sokáig együtt mentünk. Ő pedig elmesélte a Tahó-ichinen sztoriját. Legalábbis az eddigit. Én meg az edzésemet.
Kezdett kicsit tetszeni ez az iskola. Zajlottak az események. És egyre jobban izgatott az is, hogy ki a fene igazából Tezuka Kunimitsu. Egy beképzelt szemétláda vagy egy huszonegyedik századi bár kicsit magának való hős.