II. Fejezet
Astrid szorongva bámult a csillagokra. Máskor talán nyugtatóan hatott volna rá az oly rég óta nem látott, tiszta égbolt a milliárd fénylő ponttal, ám most semmiképpen. Már egy napja kihajóztak Számkivetett-szigetről, és a három idegen hajón vannak a hibbantiak, meg két kísérő Dagur flottájából, akik csak a Semmi Reménységig fogják őket kísérni. Az új fogvatartók marcona népek, kereskedők, és alig érteni a szavukat. Annyit azonban kihallott a beszédükből, hogy a szárazföldön el fogják őket adni rabszolgának. V-alakban hajózott a kis csoport: elöl a kereskedők főnökének hajója, ez volt a csúcs, mögötte a két másik rabszállító és hátul Dagur skrill-vitorlás[1] kísérői.
Amikor az egyik kereskedő megpróbált hozzáérni, hogy közelebbről is szemügyre vegye a lányt, Astrid a gyomrába vágta a könyökét, majd állon vágta, és beleborította a vízbe. Azóta a kezei-lábai meg vannak kötve, igaz, neki csak kötéllel, a viking harcosoknak lánncal. Mégis szorongatta a kis pergamendarabot, amit Üzenőszél hozott neki, s aki eltűnt, mikor ők hajóraszálltak. Két vagy három hétig volt a közelében, és a rajz – Hablaty rajza! – valami reményt adott neki, hogy kiszabadulhatnak. De ez a remény veszni látszott, hiszen Hablaty nem tudhatja, hogy most éppen elhajóznak. A szárazföldön nem fogja megtalálni őket, s amúgy is, mit tenne? Utánuk hajózna? Egyedül? Hiszen még az is kérdés, hogyan szökött meg, erről a szigeten egyetlen szót sem szóltak, csak ő tudja.
Hirtelen kiáltozás hallatszott a jobbról jövő hajóból, ez az egyik Dagur-féle volt. Tüzet fogott a vitorla, s nagy lánggal égett. Astrid megforgatta a szemeit. Ezek ostobák és ügyetlenek, ha képesek voltak felgyújtani magukat. Ám ekkor a túlsó szélen is láng lobbant, Dagur vikingjei kiáltozva próbálták eloltani a tüzet, de nem sikerült neki, rémülten ugrottak vízbe, mikor a lángok átterjedtek a padlódeszkákra és a korlátra. A lány meglepődve bámulta őket. Az nem lehet, hogy egyszerre két, egymástól jó húsz méterre lévő hajó magától kigyulladjon! Az ő hajójukon nézelődők felröhögtek, hátra-hátrakiáltottak, de eszük ágában sem volt, hogy esetleg visszaforduljanak a vízbe esettekért.
- Hablaty... – suttogta maga elé hirtelen a lány.
- Hm? – Halvér idegesen mocorgott mellette.
- Oldozz el! – szólt rá gyorsan, s odatartotta a csomót kezeit a fiúnak. Halvérnek remegett a keze, és nagyon úgy nézett ki, mint aki éppen a retteg a tengerbefúlástól. – Nyugodj meg, és csináld!
- Csinálom – suttogta válaszul. Az egyik őr feléjük tartott, szlalomozva az ideges, álmukból felvert foglyok között.
- Siess! – sürgette, s amint kiszabadult a keze, rögtön arrébb lökte a másikat, és gyorsan kioldozta a lábait is.
- Hé, mit csinálsz? – mordult rá az őr, odaugrott hozzá. Astrid hátraugrott az érintése elől, és még azzal a lendülettel, összekötött lábaival állon rúgta a férfit. Halvér szerencsére rögtön reagált, villámgyors mozdulattal kapta ki a férfi övéből a kését, és egy mozdulattal elvágta a lány béklyóit. – Mégis mit képzelsz, mi vagy te?! – dörrent rá az, s kardot rántott, amint felugrott.
- Viking vagyok! – kiáltotta Astrid, hogy a hangja messze elhallatszott, mindegyik hajón tisztán hallható, s pimaszul kihívó volt. A többi hajón mozgolódás-morgolódás hallatszott, láncok csörgése. A viking harcosokat megkötözték, de lehettek bármennyire fáradtak, most, hogy rabtartóik nyomása engedni látszott, mozgolódni kezdtek. – Ki itt még viking rajtam kívül?!
- Én! – ugrott fel valaki ezen a hajón, s a két másikon is. Amíg a férfi a mögötte lévőkkel foglalkozott, Astrid kirúgta kezéből a fegyvert, Halvér pedig teljes erejébő nekirontott átborítva a korláton. Hangos csobbanással merült el, s mire újra felbukkant a felszínen, már régen elhagyták.
A zavar pillanatok alatt zendüléssé lett, s kevés csatározással a fogvatartók kerültek rabláncra, az ellenállni próbáló kereskedők pedig vízbe. A két égő hajó ott maradt a tengeren, fáklyaként lobogott a vízen, míg ők a másik hármat visszafordították északnak, s mindenhol felhangzott az úti cél: – Irány Hibbant-sziget! Irány az otthonuk!
A középső hajó árbocáról puhán elrugaszkodó, néma csendben elsuhanó sárkányt senki nem vette észre.
Kedvező szél mellett másfél nap alatt otthon is voltak, s a sziget ugyanúgy állt ott, mint mikor otthagyták, a falu is érintetlenül pihent a Nyomor Ormán. Astrid azonban arra számított, hogy Hablaty majd ott várja őket, mondjuk a stégen lógázva a lábát, és elmosolyodik, azzal a kedves kis óvatos félmosolyával, a szeplőivel, a repüléstől összezilált hajával, Fogatlan mellette fekszik, a farka lelóg a deszkákról, a pótredők szétnyílnak és látszik a vikingsisak rajta, lustán a halakat bámulja a nyugodt vízben. Amikor megérkeznek felugrik, és ő vállon ütheti és megcsókolhatja, és megint azt a buta elvarázsolt képet fogja vágni, amit mindig. De Hablaty nem volt a stégen, a kép átrajzolódott.
Lehet, hogy a házukban van, az íróasztalánál ül, majdnem csonkig égett gyertya mellett, szénnel rajzol valamit, motyog magában, és annyira belemerül, hogy nem hallja meg azt sem, ha a nevén szólítják. Fogatlan az odarakott kövön pihen, érkezésére csak megbillenti egyik fülét és fél szemét félnyitja, majd vissza is hunyja. De sem a sárkány, sem a fiú nem volt a házban.
Astrid felrohant a Nagyterembe, ott lesz, biztosan ott lesz. Ott kell lennie. Ül az asztalnál, a csonkig égett gyertya fénye változatlan, az egyik tűzhely közelében, ropognak a fahasábok, és ő a Sárkánykönyvet lapozgatja elmélyülten, ajkai formálják a szavakat, de nem ejti ki őket, zöld szemei szaladnak a sorokon, elmerülve, s látja maga előtt a sárkányokat, amikkel volt már dolguk, s maga elé képzeli azokat, amelyekkel még nem. Néha felmorran, hogy ennél pontosabb rajzoknak kellene szerepelniük, majd hátradől, nyújtózik, és becsukja a könyvet. Fogatlan megböki a karját fejével int az ajtó felé, Hablaty elmosolyodik, felugrik, elfújja a gyertyát és már mennek is ki. Könnyed mozdulattal fellendül a nyeregbe, a kengyelbe illeszti a lábát, a pótredő megfeszül, Fogatlan vidáman kiált, kitárja a szárnyait, s kecsesen felszáll. Végigsuhannak a falun, eltűnnek a szem elől a sziklák között.
Astrid utánuk bámult a szürkületben, és percekig nem fogta fel, hogy csak képzelődik vagy hogy könnyek szántják az arcát.
~F*F~
- Nahát pajti, ezzel is megvolnánk – biccentett magának Hablaty, és térült-fordult a táborban, táskába tette azt a holmit, amiről úgy gondolta, hogy szüksége lesz rá. Fogatlan leheveredett a kedvenc helyére, a lábaira tette a fejét, és szomorúan pislogott rá. – Tudom, tudom – morogta maga elé. – De most még nem mehetünk vissza. Van még addig egy kis dolgunk. Sárkányszigetre megyünk, mit szólsz? – Erre aztán felkapta a fejét. – Tudtam, hogy tetszeni fog az ötlet – mosolyodott el haloványan. Jókedve már nem volt a régi. Soha nem lesz már a régi. – Üzenőszél! – hívta a kis sárkányt, aki odaröppent a karjára. – Kapsz egy másik üzenetet. Astridnak vidd el, és maradj vele addig, míg nem ír másikat. Csak üzenettel jöhetsz vissza, rendben? – Üzenőszél bólogatott, és érdeklődve figyelte, ahogy megírta a darab pergamenre a rövid sort.
- Indulás! – adta ki a parancsot, miután a lábára kötötte az üzenetet. Üzenőszél szárnyara kapott és elröppent a szürkületben. – Jól van, pajti. Mi is megyünk. – Végignézett a táboron, ami az utóbbi három hétben az otthonaként szolgált. A sziget északi felén lévő hegyek lába felett, egy barlang. Gyalog meg sem próbálta megközelíteni, Fogatlan viszont egy-kettőre felrepítette, s nem berzenkedett akkor sem, mikor a szükséges holmit felhordták, ami az összetákolt, mégis egészen jó szolgálatot tevő kovácsműhelyhez kellett. Fa volt odalent elég, de nem volt szüksége túl sokra, a sárkány tüze sokkal hasznosabbnak bizonyult. És itt fent mindig fújt a szél, egykettőre elkergette a füstöt, amit csináltak, és az északi oldalról senki nem közelítette meg a szigetet, teljes biztonságban voltak, s jó ideje nem is jártak odalent a faluban.
Összepakolt a helyen már korábban. Semmi kétség, aki eléggé ismeri, rögtön rájönne, hogy ez itt az ő kis fészke, de bízott abban, hogy a többieknek jobb dolga is lesz, mint ilyen messzire eljönni.
- Minden rendben – motyogta. – Menjünk, már majdnem sötét van. – Felugrott a sárkány hátára, és már repültek is. Megkerülték a hegyet, a falu mellett is elsuhantak (talán Fogatlan kitalálta a gondolatait – vetni akart még rá egy pillantást), megnyugtató volt látni az ablakokon kiszűrődő meleg fényt, azt, hogy füst gomolyog a kémények mélyéről. Holnap megkezdődik a munka: hajókat ácsolnak, és elmennek vadászni, halászni. A távolban úgy tűnt, mintha látta volna a két távolodó hajó alakját, amin bizonyára a kereskedők utaztak, egy hajó maradt csak a kikötőjükben. Végül elfogyott mellőle a sziget, és ők a hullámzó tenger felett repültek Fogatlannal.
Vastag köd és füstfelhő várta őket, a sötétben Hablaty nem volt benne biztos, hogy a Pokolszirtkapunál kanyarodtak bele a vágható fehérségbe, csak rásimult a sárkány nyakára, és behunyt szemmel hallgatta a szél zúgását. Fogatlan körbekerülte a hegyet, mely alatt annak idején a Vörös Halál lakott, s a mögött egyszerre kitisztult az ég, kinyílt felettük az égbolt, látszottak a csillagok, és végre az alattuk elterülő táj. Hablaty nem csodálkozott azon, hogy apró tüzeket lát mindenfelé, hiszen sárkány-lakta szigeten jártak, de azon igencsak meglepődött, mikor tábortűz nyomaira bukkant. Mit tábortűzére! Összetákolt faviskók, vagy két tucattal, körülöttük sárkányok aludtak. Mindenfélék, csoportosan.
- Ez meg mi? – kérdezte halkan, s Fogatlan alábukott, majd finoman leszállt az egyik épület előtt. Egy szörnyennagy rémség figyelmeztetően felkiáltott, mire az összes többi sárkány talpra ugrott. Fogatlan felmordult, kivicsorította éles fogait, összekuporodott, hogy bármikor felugorhasson a levegőbe. Azonban mielőtt még harcra kerülhetett volna a sor, Hablaty felegyenesedett a nyeregben.
- Kampó? – A morgó szörnyennagy rémség felkapta a fejét, és ránézett. – Nyugalom, srácok, csak én vagyok!
- Mi ez a hiszti kint már megint? Ha megint csak egy nyúl, én valakit kicsinálok! – hallotta meg az ismerős hangot, és az egyik kalyibából Takonypóc lépett elő. Egymásra bámultak.
- Hablaty?!
- Takonypóc?!
- Hogy kerülsz te ide?! – kérdezték egyszerre.
- És mi ez a holmi rajtad? – Hablaty egy csapásra megértette, mi a helyzet, szerencsére a másiknak nem pörgött ilyen gyorsan az agya.
- Menjetek vissza Hibbantra, a többiek már ott vannak! – hadarta, aztán megütögette Fogatlan nyakát egy kicsit. – Gyerünk innen.
- Mégis hogy gondoltad? Nincsenek hajóink!
- Sárkányokon! – kiáltott hátra, ahogy Fogatlan fordult egyet, és ők belevesztek az éjszakába.
Jóval odébb szálltak le, sziklák között, Hablaty lecsúszott a nyeregből de nem tartotta meg a lába, ezért a földre esett, és Fogatlan lábának támasztott háttal összehúzta magát. A sárkány odahajtotta a fejét, nem értette, mi a baja, de a fiú nem szólt, csak reszketett, és a térdének támasztotta a homlokát. Az éjfúria halk, vigasztaló mormogást hallatott, és köré tekerte a farkát.
- Látod, Fogatlan... ezért nem megyünk vissza. Gyáva vagyok, ez az igazság. Nem tudok a szemükbe nézni, nem vagyok jó vezető... semmilyen vezető nem vagyok.
~F*F~
- Hidd már el, amit mondok, Astrid! – csapott az asztalra Takonypóc, egészen kijőve a sodrából. – Nem álmodtam! Hablaty volt meg Fogatlan! Kilépek az ajtón, és ott állnak! Csak úgy a semmiből! Aztán meg hopp, csak úgy eltűntek! De ott voltak! Ő küldött vissza! Mondjatok már valamit! – Az ikrek felé fordult, akik eddig azzal szórakoztak, hogy összeakasztották a sisakjukon lévő szarvakat.
- Mi?
- Mi nem láttuk.
- Ja, a kiabálásodra keltünk, mint mindenki.
- Tök gáz, hogy felkeltettél.
- Ja, tök gáz!
Takonypóc sóhajtott.
- Ajj, veletek nem lehet semmire menni! – mordult rájuk.
- Nem lehetett Fogatlan – szólalt meg Halvér. – Láttad, ahogy leugrott, nem? És Dagur emberei nem találták meg.
- Az nem jelent semmit – jelentette ki Astrid makacsul, és megszorította a pergamendarabot, ami a kezében pihent. „Írj, ha Dagur közeledik." Hablaty írása volt. Ezer közül is megismerné.
- Lehet, hogy Fogatlan tud úszni – kockáztatta meg a folytatást Halvér –, de kizárt dolog, hogy túléljen egy zuhanást olyan magasról, még akkor is, ha sárkány.
- Valamennyire tudja befolyásolni a zuhanást – vetette oda Astrid. – Azt is túlélte, hogy az a barom lelőtte! A Hollószirtig repült, és csak a farka sérült meg. Biztos, hogy él! Takonypóc is azt mondta! – Most Halvér sóhajtott.
- Figyelj, Astrid. Mindannyian szeretnénk, ha neked lenne igazad, de... Fogatlan is halandó lény. Attól, hogy éjfúria, még... – A lány mordult egyet, és kirobogott a helyiségből. Halvér és többiek utána.
- Üzenőszél! – kiáltotta, mire a rettenetes rém odaröppent a karjára. Nem járhatott messze. – Figyelj, itt maradsz Halvérrel, és ha jön Dagur, elviszed Hablatynak a levelet. – Odanyújtotta a sárkányt az említettnek. – Tudod a dolgod, okostojás.
- Astrid! – kiáltott utána Takonypóc. – Most meg hová mész?
- Megkeresem azt az idiótát! – kiáltotta hátra, és lerohant a lépcsőkön, egyenesen hazáig. – Viharbogár! – élesen füttyentett, a siklósárkány felugrott a helyéről, és érdeklődve nézett a gazdájára. – Szia, kislány. Tudom, hogy csak most érkeztél, de szeretném, ha visszavinnél a Sárkányszigetre. – Viharbogár megrázta magát, kitárta szárnyait, és egyértelmű jelét adta, hogy kész az útra. Astridnak nem volt nyerge, de gyorsan szerzett egy kötelet, és úgy döntött, ez elég is lesz. Hajnalodott, mikor elindultak.
Viharbogár berepült a sziget fölé, s arra vette az irányt, ahol a tákolt házak álltak, a hibbantiak menedékeként. Úgy gondolták – s joggal –, hogy ha a sárkányok eddig Hibbanton laktak, ők is megférnek majd Sárkányszigeten, míg elvonul a vész. Azonban hiába várták, nem érkezett hír az otthonukból csak napokkal később, mikor hat vadsárkány szállt le, s a hátukon Halvér, Kőfej és Fafej. Ők elmondták a csata kimenetelét, és úgy döntöttek, hogy nem térnek vissza, még várnak.
Astrid figyelmesen vizslatta a tájat, míg a délelőtti napfényben nem látott valamit csillanni.
- Szálljunk le! – szólt a sárkánynak, az spirálban levitorlázott, majd könnyen földet ért. Astrid körülnézett a helyen, biztosan egy táborhely.
Kis tűz nyoma, egy sárkány lángjainak égett, fekete helye körben a sziklán, egy sötét köpeny, táska a hibbanti sárkány-iskola jelével, és a pajzs, mely Hablaty saját jelét, az éjfúriát ábrázolta, egyik oldalt farokredői vörössel voltak festve a fényes gronkelacélon.
- Szóval itt vannak valahol – vonta le, s körülpillantott, vajon hol lehetnek, a fiú és a sárkány. Aztán meghallotta a semmi mással össze nem téveszthető, kopogó lépteket. Ilyet csak egy mű láb ad ki, s hamarosan a keresett személy hangját is hallotta, lelkesen mondott valamit:
- ...és ha aztán lángra lobban, csak az a dolgod, hogy- – elhallgatott, meredten bámult rá és Viharbogárra, arca megnyúlt a meglepetéstől.
Astrid is hasonló arcot vághatott, meglepettet, csodálkozót, dühöset. Először fel sem ismerte őket: Hablaty a fogság ellenére nőtt egy kicsit, még mindig rettenetesen vézna volt, de valahogy egy kicsivel talán tekintélytparancsolóbb a megjelenése. Testhezálló fekete bőrpáncélt viselt szinte mindenhol, még a lábpótlás is feketére volt festve. A haja hosszabb, szemei vörösek egy kicsit, alatta karikák, és furcsán fénytelenek. Kicsit elmosolyodott, mikor legyőzte a meglepetést, éppen csak óvatosan, a szája sarkával.
Fogatlan mellette már-már hatalmasnak tűnt, rajta is páncél, mely borította a lábaitól kezdve a szárnyai tövéig, s a farkát is, de a redőket nem érintette. Szemei kitágultak, ez az érdeklődés jele volt, és a fülei is felé billentek, mordult egyet, mintegy üdvözlésképp.
Astrid felkiáltott, előrántotta a szekercét, és teljes erejéből Hablaty felé dobta, aki idejében elhajolt előle. Fogatlan erre kivicsorította fogait, morgása ezúttal figyelmeztető, előreugrott, szárnyai kitárva, nem akart támadni, csak figyelmeztetni, hogy ezt azért mégsem kéne. Ez alatt Hablaty lerohant a sziklán, esett is egyet, de kigurulta ahelyett, hogy ott maradt volna kiterülve, és máris talpon volt megint, sietősen vágtatott le a hegygerincen, hogy egy párkányra érjen, Astrid utána, hosszú ugrásokkal rövidítve le útját, s a párkányon sarokba szorította a másikat.
Hablaty hátranézett a válla felett, mintegy latolgatva az esélyeit.
- Ne merészeld! – csattant rá, ám hiába, a fiú hátraugrott. Egyetlen szempillantással később sötét árnyék húzott utána, s mikor messzebb felbukkantak, Hablaty Fogatlan hátán ült.
Viharbogár utánuk siklott hangos szárnycsattogással, élesen rikoltva, és Astrid meglepetten vette tudomásul, hogy a másik kettő még méterekkel előrébb jár, és az előnyük egyre csak nő. Egy siklósárkány gyorsabb az éjfúriánál, de Viharbogár már kétszer megtette a Sárkánysziget-Hibbant távot, biztosan elfáradt, és persze, már nappal van, a szabadban biztosan visszaszokott az éjszakai létre. Mélyet sóhajtott, megsimogatta a pikkelyeket.
- Tarts ki, kislány, ha elkaptuk őket, pihenhetsz – biztatta. – Fel! Leszorítjuk őket valahová!
A magasból csaptak le a párosra, Fogatlan majdnem elröppent, de egy másodpercnyi tétovázás elég volt, nekiütközött egy sziklának, ellökte magát tőle, aztán levitorlázott egy párkányra, ami közvetlenül alattuk volt. Hátranézett Hablatyra, aki megveregette a nyakát, és halkan mondott neki valamit. Leugrott a nyeregből, mélyet sóhajtott, és nem mozdult.
- Te! – mordult rá Astrid. – Mi ez az egész?! – vonta kérdőre, s odalépett hozzá, megbökte a mellkasát, de a másik nem válaszolt. Felnézett egy egészen rövid pillanatig, tekintetük nem találkozott, azután megint lesütötte szemeit. – Mi van? Megnémultál vagy mi?
- Nem. Nem némultam meg – szólt végre.
- Akkor halljam a magyarázatot de tüstént! Azt sem tudtuk, hogy megszöktél a Számkivetett-szigetről!
- Barbár biztosan eltitkolta, hogy ne zendüljetek – mormogta maga elé. – Mégsem olyan ostoba, mint amilyennek látszik. Aztán azt hitték, meghaltam. – Felpofozta, hogy a fiú oldalazott pár lépést. Fogatlan idegesen felmordult.
- Ezt, mert mindenkire ráhoztad a frászt! És most mondd el, mi történt!
- Az egy kicsit... hosszú történet – mondta halkan.
- Van időnk – válaszolta hűvösen. – Viharbogárnak pihennie kell.
- Jól van. Jól van. Üljünk le.
- Amikor hallottam, hogy Dagur közeledik a flottájával, tudtam, hogy Fogatlant akarja majd. Nem adhattam át neki, semmit nem bíznék rá szívesen, bár azt elismerem, hogy hadvezérnek egész jó. Akkor már kész volt egy ugyanolyan farok Fogatlannak, mint amit a Snoggletogkor[2] készítettem neki, csak ez most úgy nézett ki, mint az, amit eredetileg használtunk. Féltem, hogy észre fogják venni a különbséget, de úgy tűnik, senki nem figyelt fel rá. Szóval kicseréltem a pótredőket a másikra, és Üzenőszélre bíztam egy üzenetet Kalmár Johannak, amiben megírtam, hogy Dagur háborúzni akar, és hogy abban az évben ne, de a következőben mindenképpen hajózzon be a Belső-óceánra. Közben elmagyaráztam a tervet Fogatlannak: ha úgy adódik, hogy nem szabadulhatunk, ugorjon le és tettesse magát halottnak, reméltem, hogy a tengerbe fulladás elég lesz, hogy Dagur leszálljon a témáról, és igazam lett. Fogatlan persze tudott repülni, úgyhogy elrejtőzött az egyik suttogó halál-vájta üregben, és utána a sziget másik oldalára ment, onnan repült a többi sárkány után Sárkányszigetre. Jó terv volt, csak nem elég jó... – Sóhajtott, vett egy mély levegőt.
- A csata után nem voltam kihallgatható állapotban, míg felépültem, Dagur megjárta a Pokolszirtkaput, de nem mert behajózni, mert a sárkányok rátámadtak. Később persze megpróbált rávenni, hogy menjek vele, de szerencsére nem volt annyi esze, hogy olyasmivel fenyegessen, amiért fontolóra vettem volna, a saját épségem meg nem nagyon hatott meg, egy idő után rá is hagyta, úgy volt vele, gondolom, hogy ha majd elunom magam, hajlandó leszek együttműködni, de arra várhatott. Aztán szorítani kezdett az idő, amennyire tudtam számolni a napokat, meg kellett szöknöm, mert Johan csak a kedvemért jött vissza, és ő volt az egyetlen, akire számíthattam. Úgy öt hete szöktem meg, éjszaka, hát... maradjunk annyiban, hogy lehetnének sűrűbben is azok a rácsok. Kerestek egy ideig, de szinte mozdulatlanul húztam meg magam, hiába tették tűvé értem a szigetüket, úgyhogy ha minden igaz, a halálhírem jelentették Dagurnak. Johan elvitt engem Hibbantra, aztán Üzenőszéllel felmentünk a hegyekbe, és odahívtam Fogatlant. Ez még csak három hete. Utána küldtem hozzád Üzenőszelet, hogy szóljon nekem, ha az emberkereskedők odaérnek.
- Mégiscsak te voltál! – kiáltott fel Astrid. – De hogy? Nem vettünk észre!
- Fogatlant eddig is nehéz volt észrevenni a sötétben, úgyhogy én is feketébe öltöztem, hogy senkinek ne tűnhessünk fel. Szépen elintéztétek őket. – Egyetlen rövid pillanatig vonásaira mosoly költözött, majd megint elkomorult. – Még megnéztem, hogy épségben hazaértek, és eljöttünk. Takonypóccal véletlenül találkoztam, nem akartam bárki másnak jelezni, hogy élek, vagy, hogy itt vagyok. A sárkányokat visszaküldtem, hogy segítsenek nektek.
- És te? Te mit fogsz csinálni? – vonta kérdőre.
- Van egy tervem, ki akarom próbálni. Ha beválik, megszabadulhatunk Dagurtól mindenkorra.
- Áhá. Szóval itt akarsz kísérletezgetni, míg mi odahaza küzdünk azért, hogy éljünk! – csattant fel. – Te vagy Pléhpofa örököse, Hablaty! Nem menekülhetsz örökké a sorsod elől!
- Amíg nem mutatkozom nyilvánosan, azt hiszik, meghaltam. Legalább azok, akik nem a szigeten élnek. És akkor meglepetést tudok okozni. Nem akarom magukra hagyni az embereket, Astrid. De most még nem mehetek vissza. Senki nem bocsátana meg nekem.
- Megbocsátani? Micsodát?
Hablaty sokáig hallgatott, Astrid már-már azt hitte, választ sem kap.
- A tervem csak arra volt jó, hogy magamat mentsem, miközben a falu egyik fele menekülni kényszerült a másik meg fogságba esett...
- Nem vagy te eszednél! Túlerővel álltunk szemben, mindenki megtette, amit tudott, te is! Lehet, hogy vannak ötleteid, de nem várhatod magadtól, hogy egymagad mentsd meg a falut, ez őrültség!
- Hát... az új tervem nagyon is erre összpontosít – megvonta a vállát. – Őrültség vagy nem, megpróbálom.
- Miről van szó?
- Aaazt nem mondom el.
- Igazán kedves – morogta Astrid. – És mi ez a holmi? Páncél?
- Igen, vagyis annak szántam – megkocogtatta a bőrt a mellkasán. – Valahogy ki kell védenünk a számszeríjakat. Mutatok valamit! – Odahajolt Fogatlanhoz, egy helyen kioldotta a szíjat, és felemelt egy bőrlapot a sárkány oldaláról. – Még csak teszteljük, de elvileg egy öt méterről kilőtt nyílvessző nem tudja átütni. – Megmutatta a belsejét, három réteg volt: legfelül egy vastagabb, legalul egy vékonyabb bőr, közöttük nagyon vékony fémlap. – Gronkelacél. Könnyű és erős. Sajnos majdnem minden fegyvert beolvasztottam hozzá.
- Szóval ezzel foglalatoskodtál. – Hablaty biccentett.
- Meg új láb, új farok Fogatlannak.
- Készülsz egy háborúra, ami nem is biztos, hogy eljön.
- Az emberkereskedők értesítik Barbárt a Számkivetett-szigeten, vagy a Semmi Reménységnél az Ádáz Harcosokat, előbb vagy utóbb Dagurnak feltűnik, hogy visszamentetek Hibbantra, és a sárkányok is visszatértek. És nem fogja elviselni a gondolatot, hogy Hibbanton megint békés sárkányszelídítés folyik. De ezúttal felkészültebben várjuk majd, igaz, pajti? – Fogatlan mordult egyet, megmozdította a farkát, de szinte már elaludt egy fényfolton.
- Meg akarod ölni? – kérdezett rá halkan.
- Vagy ő, vagy mi. Itt már nem egy békeszerződés megléte a tét. De mindenesetre, nem akarok újabb háborút. Abból így is túl sok volt. Viszont szeretném, ha megtennél nekem pár dolgot. – Astrid szemöldöke felszaladt.
- Miről van szó?
- Kidolgoztam pár tervet, a jó emberekre bízva sikerülhetnek – kezdte, s aztán hadart, hadart, hadart, a lány alig tudta követni a gondolatmenetet, de a végén csak azt mondta:
- Nélküled nem fog menni.
Hablaty kész volt a válasszal.
- Dehogynem! Te és Halvér igazán ügyesek vagytok-
- Te tudsz legtöbbet a sárkányokról, Hablaty! – vágott közbe.
- Nem! Nem. Ez tévedés. Lehet, hogy sokat tudok róluk, de mindent Fogatlan alapján általánosítottam. Ti ugyanúgy megtanultatok egy csomó dolgot a saját sárkányaitokról, ami azét hasznosabb most, mert nem ismerünk másik éjfúriát, viszont a többiekből csordák állnak rendelkezésünkre, és a tapasztalataitokkal megtudjátok tanítani a többieknek is, hogyan bánjanak velük. Nem támadásra kell koncentrálnunk, hanem csak arra, hogy megvédjük magunkat, rendben?
- Előadom az ötletet, de ha nem mennek bele, nem tudok mit csinálni.
- Bele fognak menni, meggyőzöd őket, én tudom – mosolygott rá a fiú. A mimika most először tűnt igazán felhőtlennek és őszintének.
- Jól van. Mindent megteszek, amit tudok.
- Köszönöm, Astrid.
- De tartozol nekem!
- Megjegyeztem! – nevetett fel, az utóbbi időben először. Ezt hallani valahogy nagyon jól esett.
~KWR~
[1]Hablaty ugyan mondja a filmben a skrill fordítását, de soha nem értettem. Szóval maradjunk ennél. Ami amúgy egy villám-sárkány.
[2]Gift of the Night Fury.
Amúgy az emberkereskedős ötlet a második könyv [Cressida Cowell - Így lehetsz kalóz] kapcsán jött, ott a Számkivetettek terveztek ilyet.
A cím Szabadesést jelent, izlandi.
A történetről elejtek még néhány apróságot a blogomon: never-marauders-land. Blogspot. hu /search/label/Fjarsufalli