Sziasztok! Egy következő fejezet. Vicces, hogy az 5x01-ben szinten a kártya mondja meg, mi van kettejük között... úgy, mint az én fanficemben :-))) Pedig nem tudok kártyát vetni. És még a forgatókönyvbe sem néztem bele!!!

**********

.

.

- Ez igen! - nézett rá Booth meglepetten.- Maga jobb, mint amilyennek látszik!

Hodgins megmerevedett, Brennan pedig lassan felemelte a fejét, hogy a férfira nézhessen. Mielőtt sikerült volna, megszólalt a telefonja.

- Azonnal jövök! - szólt oda a többieknek és esetlenül felegyenesedett. Booth-nak ekkor tűnt fel, hogy Jack milyen aggodalmasan figyeli a nő talpra állását. Mikor Brennan hallótávolságon kívülre ért, Hodgins Booth-hoz fordult:

- Hiába próbálkozol, haver!

Ő értetlenül csak nézett:

- Próbálkozom? Mivel?

- A világon még nem láttam olyan embert, akinek sikerült volna megsértenie Dr. Temperance Brennan-t. Szerintem neked sem fog menni.

- Megsérteni?! Eszem ágában sem volt megsérteni!

- Biztos vagy benne? - nézett rá Hodgins csúfondárosan és visszafordult az üvegeihez.

Booth megrázta a fejét. Nem értett semmit. Ezek az emberek számára teljesen ismeretlen nyelven beszéltek. Vivian szólalt meg:

- Megkerestetem Marilyn-t az eltűntek listáján. Ha ez ugyan Marilyn...

A férfi szórakozottan bólintott és arrafelé nézett, ahol Dr. Brennan a laptopját felállítva telefonált valakivel. Egy hirtelen ötlettől elhatározva és ügyelve arra, hogy feltűnést ne keltsen, a nő felé közeledett, de úgy, hogy az ne láthassa meg. Brennan beszélgetőpartnere szintén egy nő volt.

- … és az akta nyolcadik oldalán a felkarcsontról írt bekezdés? - hallotta a kérdést.

- Az már nem aktuális. Nyugodtan kitörölheted – válaszolt Brennan tárgyilagos hangon. - De még ne zárd le. Eszembe jutott pár dolog, amit lábjegyzetként hozzá fogok tenni.

- Rendben, édesem. Milyen volt Montreal?

- Nem tudom. A szállodában volt a konferencia.

- Négy napig ki sem mozdultál?

- Angela, tudod, hogy...

- Persze, ne haragudj. Nem akarok arra a szörnyűségre gondolni. Inkább arra, mit tennék azzal a rohadt, szemét...

- Angela!

- Légyszi, Bren! Hallgass meg! Hidd el, én fogom magam jobban érezni tőle!

Angela, a Brennan felől hangzó fáradt sóhajt beleegyezésnek véve, folytatta:

- Tehát. Szálanként tépném ki a haját, aztán a szempilláját. Vagy ötven lyukat fúrnék a fülcimpájába, darabonként. Kihúznám a fogait, szögeket vernék a kézfejébe... Vagy ez túlságosan Krisztusi cselekedet?

- Ha csak a szögbeverésre gondolsz, ahhoz semmi köze nincs a vallásnak. Kétezer éve ez egy teljesen általános, hétköznapi kivégzési...

- Szóval nem – szakította félbe Angela. - Akkor folytatom. Egy nagyon éles..., nem, inkább egy nagyon életlen késsel, szépen lassan...

- Angela, kérlek hagyd abba! - szólalt meg ekkor Temperance halkan. Hangjában nyoma sem volt haragnak, vagy türelmetlenségnek. Annál inkább a fájdalomnak és a fáradtságnak.

Angela elhallgatott. Még így, a számítógép monitorján keresztül is észlelte, hogy Temperance kérése olyan volt, mint egy segélykiáltás.

- Persze... persze... - szólalt meg aztán zavartan nagy sokára. Brennan felsóhajtott:

- Tudod, későn szállt le a gépem. Ide is későn értem. Szeretném folytatni a munkát. Ezért, ha nincs más, amit meg kell beszélnünk...

- Semmi, édesem. Menj csak. És ... Brennan! - szólt még utána: - Vigyázz magadra!

- Itt semmi bajom nem eshet, Angela! - válaszolta Temperance halvány mosollyal, majd gépét kikapcsolva társai felé indult.

Booth azóta már ezerszer megbánta, hogy a nő után jött. Tudta, hogy már nem maradhat észrevétlen Dr. Brennan előtt. Így csak egyet tehetett: gyorsan elfordult, hogy úgy tűnjön, éppen abban a pillanatban ért a közelébe. A hallottakat próbálta megérteni és megemészteni. Ez a titkárnő-féleség, akivel a Doki beszélt, nagyon haragudott valakire. Valakire, aki valamilyen módon ártott Dr. Brennan-nek. Talán egy nőre, aki elszedte a pasiját; vagy a férfira, aki elhagyta őt. Mindenesetre úgy tűnt, ez az Angela mérgesebb, mint maga az áldozat.

Brennan ekkor ért oda hozzá. Booth ránézett és majdnem hátrahőkölt az ijedtségtől. Temperance arca krétafehér volt, homlokán veríték csillogott. „Nem bírja a terepmunkát. Világos!" - gondolta Booth. Egymáshoz mit sem szólva, együtt mentek vissza a csontvázhoz.

Az elkövetkező néhány óra csendben telt el. A két ügynök tudta, csak azért felesleges lenne visszaautózniuk a városba, hogy aztán fordulhassanak is meg. Mert, miután a „csont-szakértők" végeztek, úgyis nekik kell a helyszín biztosítását feloldaniuk. Időközben Vivian hírekkel tért vissza.

- Marilyn Simpson, utoljára 1997. november 2-án látták, eltűnése bejelentve november 8-án.

- Érdekes ez a hat napos késedelem... - tűnődött hangosan Booth.

- Egyedül élt. És most kapaszkodj meg: lakcíme: Rightous-Road 36.

- Mi?! De hiszen az... az az út, amelyiken jöttünk!

Vivian jelentőségteljesen bólogatott:

- Aha! Megyünk körülnézni?

Booth bizonytalanul a Jeffersonian tudós-csoportja felé nézett. Vivian elmosolyodott:

- Ne félj! - karolt bele a férfiba. - Ha egyszer a kártya azt mondja, hogy egy csontváz fog elvezetni életed szerelméhez, akkor az úgy is lesz!

- Mi?! - nézett rá Booth és enyhén elpirult. - Hagyd már abba, Vivian! Csak... nem tudom, itt merjem-e hagyni a helyszínt rendőri biztosítás nélkül.

- Félsz, hogy ellopja valaki? Majd Sean rajtuk tartja a szemét.

Booth maga sem tudta, miért nem akaródzott mennie. Abban azonban biztos volt: semmilyen kártyás jövendőmondás sem játszott szerepet benne...

Hamarosan folytatom!