Megint egy igen termékeny időszakomhoz érkeztem.
Scott minden bölcsességét bevetve Franciaország segítségét kéri...
Jó szórakozást!
Franciaország, avagy Oh mon Dieu!
Csodaszép a reggeli Párizs. Bár ha jobban belegondolok, Párizs mindig gyönyörű. A nap megcsillant az ipari forradalom párizsi jelképén, az Eiffel tornyon, amit már így a korai órákban – egészen pontosan tíz óra harminckilenc perckor – elleptek a turisták. Hiába, Párizs mindig pezsgett.
Jó kedvemben neki indultam a városnak. Kis vendéglőmet ráérek akkor kinyitni, amikor kedvem szottyan rá. Persze pénzkereset szempontjából minél többet van nyitva annál jobb. No de hát azért olyan különleges hely, mert barátságos, mert Franciaország legjobb chefje – én - vezeti egymaga, és hatalmas szerencse, ha valaki nyitva találja. Nincs megadott telefonszámom, hogy ne tudjanak keresni és kérdezgetni. Ha épp a tervezett különleges pillanatban, estén nyitva van, boldogok lehetnek. Ez egy kis pikantériával fűszerezi a kedves tulajdonos kilétét fedő titokzatosságot. És higgyetek, amit akartok, ettől csak még különlegesebb lesz az étel.
Szóval, amint úgy sétálgattam az utcákon, néha beszélgetésbe elegyedtem az emberekkel. Mindenki tőlem kért útbaigazítást, de a nagy részük nemhogy franciául nem beszélt, de hiába váltok angolra azt sem értik. Lehet valami zavaró az akcentusomban? Úgy néztek rám, mintha kínaiul beszéltem volna. Kivéve a kínaiakat. Számukra jobban hasonlított a beszédem a nigériaiakra, vagy az arabokra. Na ilyenkor kerültem egyet sétám során, hogy egyenesen a Louvre vagy a Notre Dame kapujáig kísérjem őket.
Volt azonban egy kellemes csalódásom a turistákban. Egy német csapatból egy szőkeség jött hozzám angolul – borzasztó kiejtéssel -, de nem értette a választ. Akkor a társaság másik tagja – szép, kissé kerekded, de jó alakú göndör barna hajú leány – játékosan fejbe kólintotta a fiút, makogott valamit németül a sértődött arcra válaszolva, puszit nyomott a szája szélére, és nekem megismételte a kérdést franciául. Kellemesen eltársalogtunk, s bár volt bőven hiba a beszédében, kifejezetten intelligensnek bizonyult. Az is kiderült róla, amit sejtettem, nem német. Magyar volt – erre persze tippelni sem lehetett.
Meg kellett hát állapítanom, hogy Párizs változatos színeivel nem veheti fel a versenyt egyetlen nagyváros sem. London, Berlin, New York, Moszkva, Tokió mind elmarad mögötte.
A lényeges események szempontjából ez kitérő, de érzékeltetni akartam az olvasóval, mekkora kontraszt volt a napom két fele között. Akkora volt az ellentét, hogy olybá tűnt, egy vígjátékot kezdek el nézni, vagy mindenesetre egy szép, romantikus filmet, melyet aztán elvágnak, hogy egy horrorfilm végét illesszék oda.
Déltájt indultam haza, s mivel messzire keveredtem, olyan egy óra körül indulhattam neki a lépcsőnek. Az ötödik emeletre caplattam fel – féltem a lifttől. Ott találtam egy árva, gyámoltalan fiút az ajtóm előtt szundikálva. Scott feküdt ott. Az ajtófélfának dőlt. Csapzott volt, összeverték, fél arca csupa kék-zöld folt, másik fele véres, és lassanként az is színesedett. Táskáját, mint valami párnát, szorosan ölelte, mintha csak egy gyerek lenne, akit a világ balsorsa a végletekig hajszolt. Siralmas, megdöbbentő és könnyfakasztó látvány volt.
Hagytam, ahol volt, és kinyitottam az ajtót. Meg sem mozdult. Gondoltam, egy kis testedzés nem árthat, ezért mindenestül felemeltem – továbbra sem reagált – és a kanapéra fektettem. Nem állt szándékomban hagyni, hogy aludjon – hátha valami nagy baja van, amit azonnal orvosolni kell -, csak hát a lépcsőházban kissé különös látványt nyújtottunk volna az ott lakóknak. A szomszéd néni kifejezetten veszélyeztetve volt. Együtt szoktunk sütögetni, hogy megvendégeljük a házat, épp ezért jól ismertem. Mikor a legújabb angol királyi párocskánk összeházasodott – épp ott voltam nála – majd szívbajt kapott örömében és meghatódottságában. Ez szép halál lett volna. Az kevésbé, hogy egy félholt férfit talál az ajtajával szemben, s ettől halálra rémül.
- Mon ami, ébredj fel, kérlek! – ráztam meg szelíden. Morgott valamit, de semmi egyéb nem történt.
- Van whiskeym – próbálkoztam, mivel történetesen éppen tényleg volt whiskeym. Nem próbálkoztam volna, ha nincs, mert Scottal ilyen téren nem lehet tréfát űzni.
- Mindenem fáj, François, nincs kedvem kinyitni a szemem. – sóhajtott egy mélyet. Nem tudom, hogy ez hogyan következett neki a kedvenc alkoholjából, de nem is számított. Fenn volt, és nem volt olyan állapotban, hogy szavai értelmét firtassam. Abban azonban biztos lehettem, hogy kellően magánál van ahhoz, hogy érdeklődjem a vele történtek felől: arcát simogató, vigasztaló kezeimet reflexszerűen lökte el.
- Mi történ veled? – kérdeztem. Erre először csak felnyitotta nagy nehezen szép hosszú pilláit.
- Arthur. – bökte ki a választ. Oh, hogy ezek ketten nem bírnak meglenni egymás mellett akkor sem, ha ép békesség van.
- Már megint mit csináltál? – üpsz, rossz ragozás.
- Én?! – háborodott fel, s lekevert egy pofont. Nagyon rég volt már, hogy utoljára felpofozott. Ha jól emlékszem, akkor, amikor mind a ketten ugyanabba a kolostorba kerültünk nevelés céljából, és én meglehetősen rosszul viseltem a bezártságot és ridegséget és… Nem ez a lényeg! A lényeg az, hogy ez nagyon fájt a lelkemnek – hiába, egy pofon jobban tud fájni, mint bármilyen más verekedés -, de le kellett nyelnem. Nem nekem szánta, csak most szabadítottam ki belőle, ami viszont jó, mert megnyugodhat egy kicsit.
- Bocsánat! Ő! Ő mit csinált? – javítottam elszólásomat.
- Emlékszel, annak idején meséltem neked, hogy dugdostam előle a Mein Kampf-ot, nehogy szimpatizáljon azokkal az eszmékkel.
- Ühüm. – bólintottam, s már előre rosszat sejtettem. Nem mintha az ő megjelenése nem lett volna elég baljós jel.
- Na most a kezébe került.
- Oh, mon Dieu! – kiáltottam fel.
- Parancsolgatott, reggel majdnem megfojtott, azt mondta, pusztuljak ki… Ez nem normális. – panaszolta. Nehezen hittem, hogy az én magányos, de egyre inkább szerethetőbb és szelídebb Arthurom ilyeneket művelt volna.
- Segíts nekem, mit csináljak? - nézett rám könyörögve Scott. Ha már hozzám jött kétségbeesésében, akkor nagy lehetett a baj. Ő, aki olyan erős, aki inkább maga oldja meg a gondjait, ha beledöglik is… Nem. Ez tényleg nem normális állapot.
- Először is eszel valamit. Mindjárt összeütök egy könnyű ebédet – ráksalátára és tésztára gondoltam egy könnyű kis krém brülével, az gyorsan megvan – te addig rendbe szeded magad, utána alszol egy nagyot itt, biztonságban. Én felhívom Németországot, és holnap kicsit elbeszélgetünk a lelkecskémmel, hogy s mint gondolja a továbbiakat.
- Miért kell ehhez Németország?
- Mert ha igaz, amit mondasz, amiben nem kételkedem, akkor te meg én, két közel sem árja – bár nekem a kinézetem azért még most is meg van hozzá – nem fogja tudni lebeszélni erről az ostobaságról. Van rá esély, hogy csak vele lesz hajlandó tisztességesen szóba állni, s ne adj Isten, Németország meg is tud védeni minket, ha bekattanna.
Ahogy mondtam, úgy is lett. Fenséges ráksalátát készítettem és Scott majd' elolvadt a krém brülémtől. Másnap délben találkoztunk Németországgal a Csalagútnál. Ő épp Brüsszelben volt uniós ügyeket intézni, amikor felhívtam ezzel megzavarva a munkában. Így indultunk Londonba.
- Megtennétek, hogy felvilágosítotok arról, miért is kellett iderohannom? – kérdezte. Tudtam, hogy valamit elfelejtettem közölni a kapkodva lecsapott telefonon keresztül. Scott ugyanos pont akkor csúszott el a fürdőszobában, én pedig megijedtem a csörömpöléstől és az ordítástól. Kiderült, hogy csak a kislábujját ütötte be. Mondjuk az el is tört… meg a csempe is…
Franciaország árjaságáról szeretnék utószóban értekezni. Ugyebár aki benne van a Hetalia világában általában elég jól ismeri a történelmet, ha más nem ficek, sztereotípiák útján. Nos, mint leendő bölcsész gyakran szoktam hibákat keresni a családi kötődéseken, amiket mélyen tisztelt írónk létrehozott. Az egyik legfeltűnőbb Franciaország és Németország kapcsolata. Úy vannak beállítva, mint ellenségek - teljesen jogos - és mint szöges ellentétei egymásnak. Franciaországot valamilyen fokú vérségi kötelék fűzi az olaszokhoz, így Rómához - teljesen jogos -, csakhogy az átvett nyelvet, kultúrát és hagyományokat nem számítva gondolkodjunk el, hogy is jött létre Franciaország. Kellő keresgélés után megtaláltam a megfelelő jegyzeteket. Néhány kulcsszó: germán törzsek, gallok, frankok. Erről beugrott a Frank Birodalom. És mi történt a Frank Birodalommal? Három részre szakadt, ebből egy jelentéktelen, egy maga Franciaország, egy pedig tadadadaaaaaam Németország... majd a későbbiekben. Persze elég távoli rokonság ez, tekintve, hogy németünk milyen fiatal, de a vérségi kötelék attól még megvan. Szóval a franciákkal szemben sántít ez szolga s nem árja elmélet...
Ez csak egy vélemény, nem kell komolyan venni, s örömmel meghallgatom bárkinek akár az ellentmondó érvelését is, főleg ha valahol ügyetlenségemben nagy bakot lőttem a fejtegetés során.