Egymással szemben ültek, teljes hallgatásba burkolózva. Éponine Enjolras kényelmes kanapéján, a fiú meg a fotelben. Éponine mondani akart valamit, hogy végre megtörje a csendet, de aztán mégsem tette, mert úgy érezte, a másiknak még szüksége van néhány percre feldolgozni a hallottakat. Végtére is, ő is majd három óra hosszat ült a fürdőszoba magányában, mire összeszedte magát, hogy a fiú elé álljon. Végül egy örökké valóságnak tűnő perc múlva Enjolrasmeg köszörülte a torkát.
- Sajnálom – mondta őszintén és három hét óta először a szemébe nézett.
- Micsodát? – kérdezte zavartan a lány.
A fiú szemében lelkifurdalást látott, amikor az elmondta az elmúlt hetek összes magában tartott érzését.
- Tudtam, hogy részeg vagy, és ahelyett, hogy felelősségteljesen viselkedtem volna, például lefektetlek aludni egy vödörrel és egy nagy pohár vízzel, elkezdtem inni veled, aztán… - becsukta a szemét, és nagyon halkan folytatta. – úgy érzem, kihasztáltam a helyzetet, és amikor felébredtem reggel és nem voltál ott, azt hittem dühös vagy rám, és csak el akarod felejteni az egészet, ami történt. De beszélnünk kellett volna róla, hiszen nem védekeztünk, én meg se kérdeztem, szedsz-e tablettát, ami hatalmas felelőtlenség volt tőlem. Sajnálom, én hoztalak ebbe a helyzetbe, az egész az én hibám.
- Te nem…nem haragszol rám? – kérdezte meglepetten a lány.
- Haragudni? Rád? Miért kéne rád haragudnom? Neked kéne rám. Ami azt illeti, azt hittem dühös vagy, hiszen rám se néztél az utóbbi hetekben – nézett rá magyarázatot várva a fiú.
Éponine is csak nézett. Az nem lehet, hogy nem haragszik rá? Tényleg bocsánatot kért, ahelyett, hogy ordítozott volna vele? Tudnia kellett volna, hogy a fiú válasza és reakciója nem olyan vadállati, mint amit Montparnasse-tól várhatott volna. Évek óta ismeri Enjolrast, azóta, mióta elkezdték az egyetemet. Szenvedélyes, de udvarias és hihetetlen védelmezője a barátainak. Tud kegyetlen lenni, de csak akkor, ha igazságtalanságot lát, vagy ha valaki az álmai útjában áll, hogy egy jobb országot teremtsen, vagy ha a szeretteit bántják. És mi az, hogy hetek óta rá se néz? Tényleg kerülte volna a fiú pillantását, úgy, hogy észre sem vette? Megállapította, hogy van benne némi igazság. De akkor… Mit gondol az együtt töltött éjszakáról valójában?
De úgy tűnt Enjolras most sokkal fontosabb dolgokról akar beszélni. Felállt a fotelből és Éponine mellé ült a kanapéra. Kezébe vette a lány kezét. Éponine-t jóleső érzés kerítette hatalmába, pedig csak fogták egymás kezét.
- Mit szeretnél Éponine? – kérdezte gyengéden.
- Úgy érted, engem kérdezel? – nézett rá csodálkozva Éponine.
Enjolras meghökkent. Éponine általában hirtelen haragú volt. Mindenkinek megmondta a magáét, kivéve talán Mariust. Ő volt az egyetlen olyan barátja aki vissza mert neki szólni és néha játékosan össze is verekedtek; talán ezért is voltak nagyon jóban. Enjolras tehát nem tudta, mit csináljon, teljesen elbizonytalanodott. Gyomra összerándult, és ezt látva a lány sem érezte könnyebben magát.
- Természetesen, hiszen a te testedről van szó, Éponine – nézett egyenesen a szemébe, amiben nagy rémületére könnyek csillogtak. Gyengéden letörölte hüvelykujjával a lány első kigördülő könnycseppjét, de a könnyek zápora hamarosan megindult. Nem tudja, mit kezdjen a siró lánnyal. Lassan magához húzta, mire Éponine zokogásban tört ki. Érezte, hogy az atlétája teljesen átázik a sós cseppektől, ahogy szorosan átölelte. Éponine úgy érezte, az egész világ öleli át, minden lepergett előtte. Marius eljegyzése, az öt terhességi teszt, és Enjolras hihetetlen megértő kedvessége. Nem tudta, mit csináljon, annyira elveszettnek és felkészületlennek érezte magát a fiú kérdésére. Fogalma sem volt róla, mit akar, és nem várt el semmit a fiútól. Úgy érezte magát, mint egy felcsinált tini a középiskolában, pedig elmúlt huszonkét éves és egy éven belül lediplomázik.
Szóval elkezdett sírni, és nem tudta megállítani a könnyeit. Évek óta nem sírt senki előtt. Néha persze elpityeredett, de mindig tudta kontrollálni magát, és legfeljebb a párnájába sírta bánatát. Enjolras a mellkasához szorította, amitől csak mégjobban eleredtek a könnyei. Tudta, hogy ezzel mennyire zavarba hozta szegény Enjolrast, aki biztos kényelmetlenül érzi magát, mert nem tudja kezelni jól az emberi érzéseket, de mégsem tudta abbahagyni.
- Bocsánat – hüppögte két bőgő roham között.
- Shhhh, semmi baj - nyugtatgatta Enjolras, miközben a hátát simogatta. Így ültek egy ideig. Enjolras ráébredt arra, hogy milyen jó a karjában tartani Éponine-t, de aztán elszégyellte magát, hogy ilyenekre gondol, mikor a lány határozottan nincs jól.
Éponine elkezdett összefüggéstelenül beszélni.
- Én csak… Nem tudom, mit csináljak…és te annyira kedves vagy, amit nem is vártam és…. Pedig tudnom kellett volna, mert te egy nagyon rendes srác vagy, Enjolras, az egyik legrendesebb, akit ismerek, és tudom, hogy nem bírod az érzelmeket…én meg itt bőgők és teljesen eláztatlak…
Enjolras félbeszakította.
- Minden oké, Éponine, azt hiszem jelen körülmények közt belefér némi érzelem, és ez csak egy póló. Úgyis ki kell mosni.
A lány felnevetett. Kezdett megnyugodni, és nagyon kényelmes volt Enjolras ölelésében.
- Szerinted… - kezdte. – Szerinted… nem beszélhetnénk valami másról?
Azt hitte, visszautasítja. Mindig olyan felkészült volt. Azt gondolta, hogy máris terveket akar készíteni és megoldani ezt a helyzetet és megtervezni a jövőt. Enjolras belenézett a nagy barna szemekbe, amik a sírástól most vörösek voltak és még mindig krokodill cseppek homályosították. Látta, hogy mennyire zaklatott állapotban van szegény. Nem szerette ugyan, ha nem tudja pontosan mi lesz a jövőben, de érezte, hogy ezt most nem lehet erőltetni.
- Persze. Pihentessük a dolgot holnapig? Nyugodtan maradj itt estére. Filmezhetünk, ha van kedved, vagy valami. Például valami nagyon buta, nyálas romantikus filmet, amit ti lányok annyira szeretek...
Éponine rámosolygott.
- Nagyszerűen hangzik.
Tíz perccel később filmnézés közben elaludt Enjolras vállán, majd nem sokkal később a fiú is álomba zuhant. Mind a ketten teljesen bizonytalanul várva, mit hoz a holnap, de készen állnak, hogy szembenézzenek vele.