Egyedül ülök a nagy fehér ház verandájának lépcsőjén.

Már ez önmagában furcsa érzés lehetne, de nem az. Az egész házban csak ketten vagyunk, Edward és én. A többiek ki erre, ki arra.

Rosalie és Emmett még mindig a világot járják egyetem ürügyén. Carlisle dolgozik, valószínűleg késő estig, mint minden nap. Esme bement a városba valamiért, Alice és Jasper szintén. Ahogy Alice-t ismerem, biztosan vásárolnak. Huhhh… senkit nem láttam még annyit vásárolni, mint Alice. Én talán életemben nem jártam annyit ruhaüzletben, mint ő egy hét alatt.

Szóval csak mi ketten vagyunk az egész házban. Beszélgettünk, aztán olvastunk. De még az olvasás is földöntúli élmény Edwarddal, ahogy ül a kanapén, én pedig hanyatt fekve márványkemény combján nyugtatom a fejem.

Amikor lapoz, a szemem sarkából látom, hogy rám sandít, és elmosolyodik. Ilyenkor a szívem dupla ütemre kapcsol, amitől csak még szélesebb lesz a mosolya.

Hogy miért ülök akkor mégis idekint egyedül? Egyszerű… Mióta igent mondtam neki arra az őrültségre, hogy feleségül megyek hozzá, időnként nem tudok megmaradni zárt térben. Úgy érzem, összenyomnak a falak. Ilyenkor vágyom a szabadságra, a levegőre, a végtelenség érzésére, arra, hogy a tüdőmet teleszívhassam friss levegővel. Pedig tudom, ismerem annyira, hogy tudjam, nem akar bezárni ezzel a házasság dologgal, és mégis… ilyenkor ki kell mennem a szabadba, és nagy levegőt kell vennem.

Mikor megemlítettem neki, hogy kijönnék egy percre, azonnal letette a könyvet, és velem akart tartani. De szelíden visszanyomtam, és megnyugtattam, hogy legfeljebb tíz perc múlva ott vagyok vele. Csak kettőt lapoz, és már vissza is tértem. Elhúzta a száját, mintha ez a tíz perc is végtelen hosszúnak tűnne neki. Pedig mi tíz perc egy vámpírnak? Csupán egy szempillantás… még annyi sem… és mégis. Úgy tűnik, egy pillanatra sem akar egyedül hagyni. Ez a tény jó érzéssel tölt el.

Szóval itt ülök a lépcsőn, és igazából nem gondolok semmire. A gyűrűmmel babrálok, egy percig bambulva a gyönyörű ékszerre, majd a pillantásom az erdőre siklik. Nézem a fákat, hallgatom a madarakat, majd a figyelmem újra visszatér a gyűrűre. Körbeforgatom az ujjamon, gyönyörködöm a kövében, ami még itt a napfény nélküli Forksban is csak úgy ragyog.

Hát, így hamar eltelik tíz perc, sőt, erős a gyanúm, hogy már hosszabb ideje kint vagyok, csak egyszerűen elfeledkeztem az idő múlásáról. Annyira elmerülök ebben a furcsán boldog merengésben, hogy a közeledő kocsit is csak akkor veszem észre, mikor már kibukkan a fák közül.

Alice kocsija, de csak Jasper ül benne egyedül. Furcsa… hol hagyhatta Alice-t? Ő küldte haza, mert látta, hogy gond lesz? Jaspernél sosem lehetett tudni, Alice azért is ritkán hagyta egyedül. Odahajt elém, és megáll velem egyvonalban, néhány méterre a lépcsőtől.

- Szia Bella! – áll meg a kocsival. – Csatlakozhatok hozzád?

- Szia! Persze – nézek rá bizonytalanul.

A szeme kissé sötétebb, mint az az olvadt karamella árnyalat, amit mindannyiuknál annyira szeretek. A többieknél azt mondanám, hogy ennek még nincs jelentősége, hogy még legalább egy hétig bírják minden különösebb erőfeszítés nélkül, de nála már életveszélyesnek számít. Főleg ha kettesben van egy emberrel. Nem mondom, hogy ez különösebb örömmel tölt el, de igyekszem nyugodt maradni. Ha félni kezdenék, csak még gyorsabban dobogna a szívem, amivel csak még jobban felhúznám.

Viszonozza fürkésző pillantásomat, és egy mindent értő félmosolyra húzódik a szája. Leállítja a motort, de nem száll ki a kocsiból, még a biztonsági övet sem kapcsolja ki, csak kissé felém fordul. Nem mintha az emberi erővel széttéphetetlen öv őt egy tized másodpercre is visszatartaná, ha nem bírna tovább ellenállni az illatomnak. Inkább csak gesztusnak szánja, megnyugtatásnak.

- Hol hagytad Alice-t? – próbálok rámosolyogni.

- Összefutottunk Esmével, így átadtam neki. Ő nagyobb élvezettel futkos vele egyik üzletből a másikba.

- Hogy bírod? – tör ki belőlem a vigyorgás, ahogy elképzelem a kissé divat- és vásárlásmániás Alice-t, ahogy beszabadul egy üzletbe, és mellette a mindig higgadt, talán túlságosan is nyugodt és türelmes Jaspert. Nincs két ennyire különböző ember… akarom mondani vámpír a föld színén, és mégis, milyen boldogok együtt. Nem hiába, az ő esetükben az ellentétek tényleg vonzzák egymást.

- Csak ritkán kapja el úgy a bolondóra, mint ma – mosolyodik el Jasper is. – Ilyenkor jobb olyan messzire elkerülni, mint engem.

Egy pillanatra döbbenten nézek rá, de továbbra is mosolyog. Csak a szeme komolyabb egy kicsit.

- Akkor most Esmével folytatják a vásárlást… - mondom, csak hogy a saját figyelmemet eltereljem.

- Igen. Edward?

Megfagy bennem a vér egy pillanatra, mert a kérdés arra irányul, hogy kettesben vagyunk-e.

– Odabent van – intek a ház felé a fejemmel.

- Az jó – tűnődik el Jasper, de nem tudom, hogy elég közelinek, vagy elég távolinak tartja Edward jelenlétét.

Ezen aztán mindketten elgondolkodunk egy percre, és én közben öntudatlanul, megint a gyűrűmmel kezdek babrálni.

- Szóval végre igent mondtál neki – téved Jasper tekintete a kezemre, egy olyan mosollyal, amiben benne van, hogy teljesen felesleges volt tiltakoznom a sors ellen, amit az ég nekem szánt, és ezt most végre én is beláttam. A pillantására egy másodperc alatt elpirulok, csak azért, hogy a következőben elsápadjak.

Nem könnyű Jasperrel beszélgetni. Nem… ez így nem igaz. Beszélgetni hihetetlenül könnyű vele. A problémát más okozza. Hogy kissé megnyugodjak, felidézem azt a múltkori beszélgetésünket. Bár akkor ő is sokkal… fesztelenebb volt. Talán mert akkor az tervezett volt, és felkészült rá… minden lehetséges módon… most pedig… csak úgy összefutottunk.

Hát… ez az igazi próbatétel a számára.

Mindenféle előkészület nélkül kibírni a jelenlétemet.

- Igen – válaszolok kis idő múlva a kérdésre is, mire összehúzott szemmel fürkész tovább.

- Mi döntötte el végül a kérdést? – teszi fel a felesleges kérdést, mert úgyis tudja, legalábbis sejti a választ. Vagy egy részét. Jelentőségteljes pillantást vetek a ház felé. Na majd pont úgy fogok erről beszélni, hogy ő is hallja. Jasper azonnal megérti, de végül vállat von.

- Edward előtt nincsenek titkok, Bella. Lehet hogy neked igen… de amit elmondasz… bárkinek… azt már ő is tudja. Mindegy, hogy mikor és hol válaszolsz a kérdésemre, már ha szándékodban áll válaszolni… ő előbb-utóbb meg fogja tudni.

- Tudom… és nem is áll szándékomban titkolózni előtte. Úgyis tudja a választ. Szeretem őt… hozzá akarok tartozni… örökre. És ha őt boldoggá teszi az, hogy ezt hivatalossá tesszük…

- Nem… - néz rám ravaszul mosolyogva Jasper. – Nem csak az ő kedvéért egyeztél bele. Vagy legalábbis a végén már nem.

- Áruló – nézek rá tettetett felháborodással.

- Csak egy kicsit – mondja, állva a pillantásomat. – Tudod, a család összetart.

- Hát, lesheted, hogy legközelebb mit mondok el… - aztán, ahogy pimaszul megint elmosolyodik, leesik, hogy neki sem kell elmondanom semmit. Elég nagy gyakorlata van az érzések megfejtésében. – Áh… na megálljatok, visszakapjátok. Mind a ketten.

- Állunk elébe – bólint rá Jasper, majd továbbra is engem vizslat. – De… valami aggaszt…

- Csak az egész cécó… az esküvő… nem szeretem én az ilyen nagy csődületet.

- A vámpírok? – kérdezi gyanakodva. Nem válaszolok, de neki nem is kell. – Senki olyan nem lesz itt, aki veszélyt jelentene rád. Rajtam kívül.

- Jaj, Jazz, hagyd már ezt! – rázom meg a fejem.

- Dehogy hagyom! – tiltakozik hevesen. - Majd, ha már nem kell miattad aggódnom… meg Edwardnak sem… akkor esetleg. Majd amikor nem kell erővel másra gondolnom a közeledben, és Alice nem kapaszkodik teljes erővel a kezembe, amikor egy helyiségben vagyunk veled – teszi hozzá megkeményedett hangon.

Egy pillanatra még látom, hogy elsötétül a szeme, de aztán gyorsan az erdő felé fordítja a fejét. Mielőtt bepánikolnék, az jut eszembe, hogy ez egy pontosan olyan helyzet, mikor sürgősen másra kell gondolnia, nem kellene visszaterelnem a figyelmét magamra valami hirtelen mozdulattal. Vajon mire gondolhat? Talán Alice-re. Biztosan. Mire egy perc múlva visszanéz rám, már majdnem olyan világos a szeme, mint korábban. Hihetetlen, hogy ezt most képes volt megcsinálni… teljesen egyedül

- De visszatérve az esküvődre… szerintem Tanyáék kedvelni fognak. És egy idő után te is őket.

- Mesélj rólunk! – kérem megint, mert rájöttem már, Jasper az, aki ködösítés nélkül, szépítés nélkül tárja elém a dolgokat. Nem állítom, hogy a többiek hazudnak, csak védik az érzékeny kis lelkemet. Legalábbis, ahogy ők látják. Úgy, mint amikor még a kezdet kezdetén Edward azt mondta, hogy minden pillanatban, mikor mond valamit, azt várja, mikor sokallok be és rohanok el sikítva, mert túl sok lett.

Jasper nem ilyen. Bár most nincs túl jó kedve, ez egyértelmű, még akkor sem, ha mosolyog. Lehet, hogy Alice teljesen kimerítette, és most nincs energiája, hogy távol tartsa magát tőlem.

- Carlisle többet tudna mesélni róluk. Régebb óta ismeri Tanyát. Bár, most hogy Irina bekavart… de ő nem lesz itt, úgy tudom, úgyhogy emiatt sem kell törnöd a fejed. A többieket egy mosollyal leveheted a lábukról. Ők nagyon hasonlítanak Carlisle-hoz. Úgy értem… ha valaki… legyen akár ember, akár vámpír, normálisan, jó szándékkal közeledik hozzájuk, egy hangos szavuk nincs. Tudom, természetes dolog, hogy félsz az ismeretlentől… De biztos vagyok benne, hogy nincs mitől félned. Edward és Carlisle sem engedne ide senkit, aki veszélyt jelent akár rád, akár a többi emberre nézve. Charlie-t sem kell féltened, Bella, és édesanyádat sem. Egy hajuk szála sem fog görbülni.

- És mi van, ha valaki észrevesz valamit? Úgy értem… túl sok ember lesz itt, nem fogtok lebukni? Charlie-n kívül aki sejtésem szerint se látni, se hallani nem fog aznap, mindenki árgus szemmel fog titeket figyelni. Tudod, hogy ti vagytok az aktuális rejtély Forksban…

- Bella, az emberek akkor sem veszik észre a nyilvánvalót, ha kiszúrja a szemüket. És most már ideje lenne megtanulnod, hogy miattunk nem kell aggódnod. Éppen elég gyakorlatunk van abban, hogy észrevétlenek maradjunk az emberek között. Különben is… nézz körül… mit vehetnének észre? Ugyanúgy élünk itt, mint bárki más, nem? Ha koporsók lennének a pincében, vagy koponyák a tv felett a polcon, vagy kínzókamra a garázsban, akkor azt mondom, lenne miért izgulnod. De semmi ilyesmi, igaz?

- Igaz – adom meg magam sóhajtva. Eszembe jut, hogy amikor én jöttem hozzájuk először, csupa ilyesmire próbáltam felkészülni. És akkorát csalódtam, mint a Himalája. Kellemesen. Edward akkor jót mosolygott rajtam.

- Aggaszt még valami? – tereli vissza a gondolataimat a jelenbe Jasper.

- Úgyis érzed, nem? – vonok vállat, bosszúsan. Néha kissé idegesítő, ha az embernek nincs magánélete. Valószínűleg beleőrülnék, ha Edward az én fejembe is belelátna. Jasper annyira nem vészes, csak érzi, amit érzek, de nem tudja, mit gondolok.

- Csak a tényt, hogy aggódsz – erősíti meg a gondolatomat.

- Annyira… abszurd… ez az egész – vonok vállat kínosan.

- Egészen pontosan mi is? - El tudsz engem képzelni… férjes asszonyként? Engem… pfff… pár héttel ezelőtt még gyerek voltam… most meg férjhez megyek… nem vagyok normális, az biztos – mondom fintorogva.

- Minden nehézség nélkül el tudom képzelni.

- Mondtam én, hogy áruló vagy.

- Ne így nézd a dolgot, Bella!

- Jah… végül is igazad van… - grimaszolok - nézzük onnan, hogy jó üzletet kötöttem. Egy esküvőt kibírok cserében azért, hogy örökre Edwarddal lehessek.

- Ezt azért így neki ne mondd a szemébe. Nem hinném, hogy örülne neki.

- Hisz most is hallja…

- Meg is kapod érte a magadét – mosolyodik el megint, de aztán túl hamar elkomolyodik. És ahogy ez feltűnik, úgy eszembe ötlik az is, hogy néhány perce már nem nézett rám. Ez nem jó jel. A tűrőképessége határait feszegeti. Ez nem lenne akkora katasztrófa, ha nem az életem lenne a tét a játékban. De most az, nagyon is. Ezt ő is tudja, így vesz egy nagy levegőt, és utána látom, hogy nem lélegzik tovább. Ez valamit segít neki, de attól még hallja az én légzésemet, a szívverésemet.

- Jasper, jól vagy? – nézek rá aggódva, és tudom, hogy a bal keze olyan erővel szorítja a kormányt, hogy akkor is elfehéredne a keze, ha nem lenne eleve hófehér a bőre.

– Azt hiszem ideje mennem – mondja elszántan, de most sem néz rám. Próbálom elűzni a rám törő pánikot, és nyugton maradni, pedig ösztönösen felpattannék, hiába tudom, hogy a mozgással megint csak még inkább magamra irányítom a figyelmét.

De abban a pillanatban, ahogy Jasper beindítja a motort, meghallom a hátam mögött Edward hangját. - Ne mozdulj! – mondja halkan, de parancsolón, és én szót fogadok.

Jasper úgy fordul meg a kocsival, hogy felsírnak a kerekek, és záporoznak a kavicsok mindenfele. Ösztönösen félrekapom a fejem, de szerencsére idáig nem érnek el. Mire visszanézek, már csak nyomát látom.

Mikor az autó elporoz az úton, Edward kisétál, és leül mögém a felettem lévő lépcsőre. Egy kis ideig nem szól, és én próbálom kitalálni, mi járhat a fejében. Amit kettőnkről mondtam, nem új neki, hisz szemtől szembe megbeszéltük, mi a véleményem a házasság dologról, és azt is tudja, miért egyeztem bele. Vagy legalábbis a nagy részét. Ez nem okozhatott meglepetést.

- Nem is mesélted, hogy beszélgettél Jasperrel – szólal meg végül.

Aggódik, mint mindig. Sejthettem volna, hogy erről van szó. Nem alaptalan a dolog, de ő mindig hajlamos túlzásokba esni, főleg ha rólam van szó.

- Megszidtad volna – hajtom le a fejem, és való igaz, azért nem említettem neki a múltkori éjszakai traccspartit Jasperrel, mert nem akartam további feszültséget szítani kettejük között. Hisz annak is csak a jóisten a megmondhatója, hogy azt a régi dolgot el tudták-e már felejteni.

- Az biztos – mondja Edward keményen. – Felelőtlenség volt. Mindkettőtök részéről.

- De nem történt semmi baj – mondom, és ahogy sóhajt, pontosan el tudom képzelni, hogy forgatja meg a szemét. – És különben is, Alice tudott róla – még egy sóhaj, és most azt hiszem, megcsóválja a fejét. – És olyan jól elbeszélgettünk.

- Úgy tűnik, bővülni fog a hármasunk – tűnődik el.

- Hármas?

- Majd rájössz – mondja, és hallom, hogy mosolyog. - Hárman szoktatok beszélgetni? Mármint te, Jasper és Carlisle?

- Igen. Jasper… maga az élő ellentmondás… és nem esik nehezére, hogy beszéljen is róla. Érdekes elgondolásaink szoktak születni hajnalra, hisz mindannyian elég filozofikus alkat vagyunk. Ennek ellenére butaság kettesben maradnod vele, amíg…

- Amíg ember vagyok… - fejezem be helyette a mondatot, amit ő nem tenne. – De… én kedvelem Jaspert.

- Ő is kedvel téged. De lesz időd vele beszélgetni, ha már te is közénk tartozol. Több is, mint elég, hidd el… Szeretném, ha megígérnéd, hogy… nem kísérted a sorsot. Tudom, hogy ez a hobbid…

- Ez nem vicces – szakítom félbe bosszúsan.

- Néha az – mondja kuncogva. – Bár ez az eset nem tartozik a murisabbak közé. Szóval… légy türelmes… kérlek… nem akarom még egyszer átélni azt, ami… akkor történt.

- Tudom. De Jasper azóta erősebb lett, hidd el! Hogy is szokta Alice mondani? Bízhatnál benne egy kicsit jobban.

- Bíznék én, ha nem rólad lenne szó – karol át hátulról, és mélyen beszívja a bőröm illatát. – Féltelek, te butus. Ez nem Jasper ellen irányul… tudom, hogy most a védelmedbe akarod venni. De semmi szükség rá. Jasper a testvérem… - sóhajt, és megint megrázza a fejét. – Bármi történt is… Szóval én nem azt mondom, hogy… ne barátkozz Jasperrel… csak azt, hogy várj egy kicsit!

- Meddig? – nézek hátra rá kihívóan.

- Egyezséget kötöttünk, emlékszel? Csak rajtad múlik – mosolyog szintén kihívóan. – Esküvő, aztán… te is szörnyeteg lehetsz, ha már ennyire ragaszkodsz hozzá. De… visszatérve Jasperre… mit érthetett vajon azon, hogy nem csak az én kedvemért egyeztél bele a házasságba? Elmondhatnád nekem is, ha már ő tudja.

Jaj, Jazz, miért tetted ezt velem, bosszankodok magamban, de Edward várja a válaszomat.

- Tudod, hogy szeretlek – hajtom hátra a fejem a vállára, amivel annyit érek el, hogy megfeszül az állkapcsa, és visszatartja a lélegzetét. – Hopsz… - emelem fel a fejem. – Bocs. Szóval csak ennyi.

- Ezt tudom. De eddig is így volt, mégis kapálóztál a házasság ellen. Azt hittem, csak azért mentél bele, mert ezt szabtam feltételnek. Szóval?

- Nem tudom… komolyan. Úgy tűnik, idővel megbarátkozom a gondolattal. Már csak egy kicsit ijesztő.

- Jasper beszélt rá?

- Miből gondolod ezt? – nézek hátra kíváncsian.

- Beszéltetek róla, nem?

- Úgyis tudod.

- Nem mindent.

- Nem is kell mindent tudnod – vigyorgok rá.

- Vigyázz, a végén féltékeny leszek! Jasper lassan többet tud rólad, mint én – fenyeget meg tréfásan Edward.

- Úgy, mint Mike Newtonra annak idején? – vigyorodok el, ahogy eszembe jut, mennyire dühítette annak idején, hogy Mike próbál közeledni hozzám.

- A Newton kölyök csak ember… bár embernek is meglehetősen bosszantó. De úgy tudom, te a szörnyekhez vonzódsz. Vámpírok, vérfarkasok… ki tudja, mi jön még? Zombik? Boszorkányok? Yeti?

- Nem vagytok szörnyetegek. Sem te, sem Jasper, sem Jacob… a zombiról majd még vitatkozhatunk, ha eljön az ideje. És ne legyél féltékeny a testvéredre. Bár még nem tartozom hivatalosan a családodhoz, Jasper és Alice régóta olyanok, mintha a testvéreim lennének.

- Ennek örülök – ölel magához még szorosabban. – Szóval… tényleg örömmel jössz hozzám?

- Igen – súgom neki, még szorosabban simulva márvány mellkasához. Jó darabig ülünk így, mikor Edward elenged.

- Be kellene mennünk, mert megfázol.

Sóhajtva feltápászkodunk, és elindulunk befele. - Szerinted hova ment? – nézek tűnődve az útra, ahol Jasper eltűnt.

- Nem tudom. Remélem nem emberek közé. Bár mikor eltépett, csak a közeledből akart menekülni. Szerintem nincs messze. Talán még az útra sem ment ki. Vagy lehet, hogy megkereste Alice-t. Ne aggódj, tud vigyázni magára.

- Oké - adom meg magam, és a lassan leszálló este elől besétálunk a házba.

- Egy kicsit lehet, hogy igazad van – tűnődöm tovább.

- Ez általában így van. A hatalmas élettapasztalatom és bölcsességem az oka – néz rám kihívóan. - Most éppen miben is? – csak sejtelmesen mosolygok, és látom, hogy elhúzza a száját.

Még mindig frusztrálja, hogy nem lát a fejembe. De időnként még így is ráhibázik, mint most is.

– Tényleg Jasper beszélt rá?

- Nem beszélt rá. Csupán fél kézzel leszerelte az érveimet. De valahogy nem ez volt a döntő.

- Hát mi? Mondott valamit, ami meggyőzött? Amúgy…

- Amúgy mi?

- Ha megismered Jaspert… majd rájössz, hogy ő ritkán szól bele másnak az életébe, de amikor mégis, arra érdemes odafigyelni.

- Sejtem – nézek Edwardra tűnődve. – De tényleg nem szólt bele. Még csak a képességét sem használta… Csak az a lazaság… nem is, nem ez a jó szó… inkább természetesnek tartotta a dolgot, valahogy… csak nevetett azon, hogy kézzel-lábbal tiltakozom.

- Nekem is természetes – figyelmeztet Edward.

- Igen, de te… rá akartál beszélni… meg akartál győzni, hogy igazad van. És az érveink összeütköztek. Jasper egyszerűen csak szétrobbantotta az enyémeket, és várta, hogy mit kezdek azzal az érzéssel, hogy elfogytak az ellenérzéseim.

- Hm… szóval nálad ez működik? – méreget összehúzott szemmel Edward. - Azt hiszem… meg kell köszönnöm Jaspernek. De azért… a letolását is meg fogja kapni.

- Ne legyél túl szigorú hozzá!

- Bella… egyelőre tudnia kell… hogy hol a helye.

- Tudja. Nem csinál semmi olyat, amiből baj lehet.

- Ma nem ezt láttam. Kétszer is voltál veszélyben alig néhány perc alatt. Tudod, hogy ugrásra készen álltam, alig pár méterre tőled?

- Gyanítottam. De végül nem volt rá szükség, hogy közbelépj. Jasper tudja, mikor kell lelépnie.

- Ha pedig mégsem, arról te már nem fogsz tudni – veti ellen, és egyre jegesebbé váló hangján érzem, hogy kezd igazán mérges lenni.

- Ne légy ilyen – lépek közelebb hozzá. – Óvatos leszek, megígérem. Nem csinálok butaságot.

- Remélem is. Sem én, sem a család… nem bírna ki még egy olyan… incidenst. Rólad nem is beszélve.

- Én sem szeretném – ölelem át, majd kelletlenül kibontakozom az öleléséből. – Lassan haza kéne mennem, ha nem akarom, hogy Charlie éhen haljon.

- Rendben, hazaviszlek – bólint rá Edward sóhajtva, és már húz is maga után kifele.

Ahogy beülünk a Volvóba, Jaspert megszégyenítő porfelhővel indulunk az erdei úton. Miután kiértünk az útra, összefutunk a többiekkel is. Először Alice és Jasper jön velünk szembe, amitől kissé megnyugszom. Ha Alice vele van, akkor már nem lehet gond. Pár perccel később pedig Esme és Carlisle húz el mellettünk a fekete Mercedesszel.

Charlie még nincs itthon, így Edward is bejön velem, mikor hazaérünk. Gyorsan összedobok valami vacsorát, aztán mikor Edward megdermed egy pillanatra, tudom, hogy Charlie közeledik.

Adok neki egy puszit, de tudom, hogy vacsora után a szobámba fog várni.

Charlie még mindig elég morcos Edwardra, így inkább nem hozom szóba. Megkérdezem milyen napja volt, és egyéb apróságokról beszélgetünk. Evés után gyorsan elmosogatok, és jó éjt kívánva Charlie-nak, felmegyek a szobámba. Ahogy számítottam, Edward ott feküdt az ágyamon. Egy pillanatra elgondolkodva nézek rá, majd gyorsan elsietek fürödni.

A zuhany alatt rájövök, mi nem stimmel. Az előbb még nem ez az ing volt rajta.

- Te otthon voltál közben? – kérdezem, mikor visszaérek a szobámba.

- Gondoltam, míg megvacsoráztok Charlie-val, kétszer is megfordulok – mondja vigyorogva, majd elkomolyodik, és végül igazolja a gyanúmat.

- Beszélni akartam Jasperrel.

- És hogy fogadta? – kérdezem leülve az ágy szélére.

- Ahogy vártam.

- Vagyis egyetértéssel és csendes beletörődéssel - sóhajtok. Jasper már csak ilyen. Semmi sem hozza ki a sodrából. Semmi, kivéve egy ember közelsége. Jelen esetben az enyém.

- Tudja, hogy igazam van.

- Ugye nem voltál durva vele?

- Csak szépen megkértem, hogy legyen óvatosabb – mondja megnyugtatón.

- Azt fogja hinni, hogy én árulkodtam – mondom durcásan.

- Dehogy fogja. Pontosan tudja, hogy én is itt voltam veletek délután. Ne keress folyton hibát magadban!

- Előbb keresek és találok magamban, mint egy jó barátban. De ne vitatkozzunk ezen, jó? Tényleg nem haragudott meg?

- Nem, dehogy – húz magához Edward. - Ő tud várni. Van ideje, és elég türelmes típus. És most, hogy úgy döntöttél, mégis hozzám jössz, már nem is kell olyan sokáig várnotok, hogy tovább folytassátok a tereferélést.

- Hihetetlen vagy – mosolyodom el.

- Nem – rázza meg a fejét. – A hihetetlen te vagy. Ezer szempontból. De most aludj! Itt leszek veled.

Egy megkönnyebbült sóhajjal még közelebb bújok hozzá, és a pihe-puha párnánál sokkal kényelmesebb kőkemény vállán végül nyugodt, álomtalan álomba merülök.