1. fejezet – Távoli messzeség
A Grand Line felszínén aranylón felcsillantak a lemenő nap szikrái. A magas sziklapart üres volt, leszámítva egy lányt, aki némán állt egyedül a szikla szélén, a végtelenbe vesző óceánt nézve. Csak a partnak csapódó hullámok és a sirályok sírása hallatszott, ahogy szótlanul gondolataiba mélyedt. A ragyogó napfény az ő továbbra is rezzenéstelen, melankolikus arcára vetült, de a felszín alatt lelkében örvénylő gyászt és sötétséget semmi sem tudta elérni és bevilágítani. Hiszen az a láng, ami mindig képes volt rá, már rég kihunyt. Dana úgy érezte, számára semmi más nem maradt. Csak a remény… Az utolsó remény arra, hogy egy nap újra viszontlássa őt. Talán valahol… abban a távoli messzeségben…
A Roger Kalózokon kívül nem volt még olyan, aki végigszelte volna azt a hátborzongató tengert. De ő mégis úgy érezte, meg kell próbálnia. Az Újvilág egyes részei még a Yonkou számára is felfedezetlenek. Az emberek a Grand Line-nak ezt a felét Paradicsomnak hívják, az Újvilágot pedig Pokolként emlegetik, ám ez a lánynak mégsem számított, hiszen bárhol volt is, számára így is minden pillanat a pokol volt, amit nélküle kellett megélnie. Nem félt a megpróbáltatásoktól, sérülésektől, a fájdalomtól, az ismeretlentől, a harcoktól vagy akár a haláltól. Dana úgy érezte, ő már mindent elveszített, és ha az életét kell kockára tennie, hogy mindent visszakapjon, neki az sem jelentett problémát.
- Megérdemelted volna, hogy tovább élj. Bármit is gondoltál magadról, megérdemelted, hogy szeressenek, és hogy élj. Sajnálom, hogy annyira gyenge voltam… - hangja elcsuklott, s kissé lehorgasztotta fejét. Kék szempárját elöntötte a bűntudat és a bánat keveréke, ami mint egy méreg, szétáradt lelkében, belülről őrölve fel őt. Hirtelen lehunyta szemeit, megpróbálva lecsitítani borús gondolatait, amit a férfi elviselhetetlen hiánya okozott. Hiszen bármilyen reménytelennek tűnt is a helyzet, érezte, hogy még nem adhatja fel.
- De mindent meg fogok tenni, hogy újra elérjelek téged… Ha veszítek, és meghalok, miközben megpróbállak visszahozni… legalább megbánás nélkül tudok majd a szemedbe nézni a másvilágon, tudva hogy mindent megtettem érted, amit csak tudtam.
Két hosszú év telt el, de a tőle kapott gyűrű még mindig gyűrűsujján csillogott. Erőt adott neki, felidézve benne azt az időt, amikor még mellette lehetett. Valahányszor rátekintett, feltört benne a múlt, ami melegséggel töltötte el a szívét. A kedves nevetése… Ahogy a szája arra a széles mosolyra húzódott… A csókja íze… Az emlékek mélyen a lelkébe égtek, és még az idő múlásával sem tudtak elkopni. Bár már nem volt többé, számára még mindig csak ő létezett. Őt látta mindenben és mindenkiben. Az ő suttogását hallotta a szélben, az ő könnyeit érezte esőben, az ő melegsége töltötte el, mikor eltűntek a felhők és kisütött a nap.
- Vissza foglak hozni… - suttogta, ahogy a távolba vesző óceánra meredt, aminek felszínét vérvörösre festették a lemenő nap sugarai.
Hirtelen a hullámok vadul a szikláknak csapódtak, s a lány hosszú, intenzív vörösen felragyogó haját és fekete sálját megragadta a feltámadt szél, ahogy továbbra is mozdulatlanul állt a sziklapart szélén a haldokló égbolt alatt. A magasan felcsapó hullámok szikrái a szemei előtt ragyogtak fel majd hulltak vissza és váltak ismét semmivé.
Ez a hosszú történet, ami tizenkét éve vette kezdetét, olyan váratlanul és hirtelen indult, ahogy két éve befejeződött. Mintha a véletlenek játéka lett volna a találkozásuk, s az idő, amit egymás mellett töltöttek mindkettejükre mély hatással volt, nem engedve őket felejteni mikor a sors egy ideig szétválasztotta őket. Szerették egymást, és a köteléket köztük senki és semmi nem tudta szétszakítani. Még a halál sem. Danának nem volt semmi bizonyítéka arra, hogy bármit is találni fog az Újvilág elrejtett részén, amivel feltámaszthatja őt. De jelenleg nem tehetett mást… Csak hinni.
- Talán… A mi történetünknek még lehet szép vége…
Néhány sirály a lemenő napkorong felé repült, s a lány kissé felemelte fejét, félig lehunyt szemeiben azzal a melankolikus derengéssel bámulta, ahogy eltűnnek a fényben. Ahogy szája erőtlen mosolyra húzódott, a napfény felragyogott az arcán lecsorduló könnyeken.
- Ugye… Ace?