Köszönet Zizikének és Theatressnek, akik nélkül ez a fordítás még "a fiók mélyén porosodna".
2. fejezet: Kezdődik az iskola
A következő pár hét nyugodtan telt, vagy legalábbis annyira nyugodtan, amilyennek máskor tűnt az élet a Grimmauld tér 12. alatt. Rendtagok jöttek-mentek a nappal és az éjszaka minden órájában. Harry már meg sem kísérelte kihallgatni a könyvtárban folyó titkos megbeszéléseket. Sirius halála óta elvesztette azt a vágyát, hogy felfedezze, vajon milyen titkokat rejteget előle a Rend. Egyszerűen nem érdekelte többé. Mellesleg újjáéledő víziói többet elárultak neki, mint amennyit tudni akart.
Harry rengeteg időt töltött a szobájában tanulással. Ha megunta, vagy egyedül érezte magát, akkor lement a konyhába, ahol Remus vagy valamelyik másik rendtag általában boldogan beszélgetett vele. Mindenki, kivéve persze Pitont, aki idegesítően gyakran volt jelen. De eltekintve egy-két dermesztő pillantástól, a bájitaltantanár egyszerűen tudomást sem vett Harryről, ami neki teljesen meg is felelt.
Augusztus utolsó hetében Ron, Ginny és Hermione is odaköltöztek. Harry teljesen fel volt dobva. A születésnapi bulija óta nem találkozott a barátaival, és bár gyakran küldtek egymásnak baglyot, hiányoztak Harrynek. Azonban gondban is volt. Még mindig nem mondta el senkinek az előző év végén Dumbledore-ral folytatott beszélgetés részleteit. Közelebbről, nem mondott nekik semmit a jóslatról. Súlyosan nehezedett a vállára a tudás, hogy neki az a végzete, hogy vagy megölje Voldemortot, vagy meghaljon a keze által, és húzódozott attól, hogy ezzel barátait is terhelje. Azt is kényelmetlennek érezte, hogy a vízióiról beszéljen. Futólag említette, hogy még mindig vannak, de azt nem fedte fel, hogy mennyire lidércnyomásszerűekké váltak. Ehelyett úgy döntött, hogy félreteszi a gondjait, és élvezi azt az egyszerű örömöt, hogy a barátaival lehet.
Végül elérkezett a nap Harry és a többiek számára, hogy visszatérjenek Roxfortba. Remus a legtanárosabb modorában figyelmeztette mindannyiukat, hogy pakoljanak össze előző este, és ők úgy is tettek. Vagy legalábbis azt gondolták, hogy úgy tettek. Minden esetre több dolog maradt az utolsó percre, mint amire számítottak, ami újra csak azt eredményezte, hogy késésben voltak.
- Ti négyen le akarjátok késni a vonatot? – kiabált fel az emeletre Remus teljesen elcsigázott hangon. – Harry, Ron, kérem a bőröndjeiteket, most! Hermione, lennél olyan szíves lejönni, és leszedni Csámpást a könyvtár függönyéről? Mennünk kell!
Harry, Ron, Hermione és Ginny bőröndökkel megpakolva trappoltak le a lépcsőn. Rémszem Mordon, Tonks és Mundungus Fletcher vártak rájuk Remussal együtt, hogy kikísérjék őket a Roxfort Expresszhez. Együttesen végre sikerült megrendszabályozni az összes csomagot, állatot és személyes holmit, amelyek valahogy szétszóródtak előző este óta.
A vasútállomásra vezető séta eseménytelenül telt, és hamarosan ott álltak a 9 és ¾. vágányon. Harry és barátai felszálltak a vonatra, és búcsút intettek Remusnak és a többieknek, miközben a Roxfort Expresz elindult. Majdnem az összes fülke foglalt volt már, de a vonat közepe felé találkoztak Neville-lel és Luna Lovegooddal, akik ketten ültek egy fülkében. Harry egyből megértette, hogy miért nem csatlakozott hozzájuk senki más. Neville Mimbulus Mimbeltoniája jelentősen megnőtt a nyáron, és egy egész ülőhelyet elfoglalt. Úgy tűnt, hogy magától hajladozik, és zümmög, és Harrynek volt egy olyan kényelmetlen érzése, hogy őt nézi.
- Szia Neville! Szia Luna! Nem bánjátok, ha csatlakozunk? – kérdezte Ginny, miközben benyomult a fülkébe.
- Ó, sziasztok. Gyertek be – válaszolt Neville. Mindannyian bezsúfolódtak a fülkébe. Harry olyan távol ült le Neville növényétől, amennyire csak lehetséges volt, és észrevette, hogy Ron és Hermione is igen nagy helyet hagynak neki, de úgy tűnt, Ginnyt egyáltalán nem zavarja. Elmesélték, mi történt velük a nyáron, bár Harry elég csendes volt, ugyanis nem akart beszélni a Privet Drive-on történt támadásról.
A beszélgetés az iskolára terelődött, és Ron azt mondta: - Remélem, ebben az évben kapunk valami normális sötét varázslatok kivédése tanárt.
- Kapunk. Comyn Ryannek hívják – mondta Luna. – Roxfortban végzett, de az elmúlt két évtized nagy részét azzal töltötte, hogy a kontinensen utazgatott.
- Honnan tudod? – kérdezte Hermione.
- Az apukám hallotta az egyik munkatársától, amikor a múlt hónapban Svédországban voltunk. Az apukám időről időre dolgozott Ryannel.
- Ó, nos ez megerősíti a belé vetett bizalmat – mondta Ron, mire Ginny jól sípcsonton rúgta.
- Biztos vagyok benne, hogy rendben lesz – mondta.
- Ha a Roxfortba járt, van valami ötletetek, hogy melyik házba tartozott? – kérdezte Neville.
- A Mardekárba – mondta Luna fel sem nézve a Hírverőből.
- Biztosan tréfálsz! – kiáltott fel Ron. – Egy mardekáros sötét varázslatok kivédése tanár? Dumbledore megőrült?
- Nos, nem lehet olyan rossz, mint Umbridge volt – mondta Hermione.
- Nem, de ugyanolyan rossz lesz, mint Piton. És pont, amikor végre sikerült megszabadulnom attól a szemétládától!
- Nem hiszem, hogy Dumbledore-nak túl sok választása volt – mondta Ginny. – Úgy tűnik, senki nem akarja az állást.
- Igen, de azt hinné az ember, hogy most, hogy Tudodki visszatért, valami tisztességes tanár is érdeklődni kezd iránta.
- Nos, lehet, hogy jó lesz – állította Hermione makacsul.
- Igen, én meg lehet, hogy egy napon egymillió galleont fogok örökölni – gúnyolódott Ron.
---
Megérkeztek a Roxfortba, és a thesztrálok vontatta hintók a kastélyba szállították őket, a Beosztási Ceremóniára. A Teszlek Süveg ismét figyelmeztette őket a Házak közötti egység fontosságára, majd elkezdte beosztani az elsőéveseket. Amikor a beosztás befejeződött, Dumbledore felállt, hogy üdvözölje a diákokat.
- Nehéz időket élünk. Nincs értelme azt színlelni, hogy a veszély a körülöttünk lévő világban nem létezik. Valójában az a legnagyobb hiba, ha így teszünk. De nyugodtak lehettek afelől, hogy itt, a Roxfortban, mindenféle kívülről jövő veszélytől biztonságban vagytok. És természetesen új sötét varázslatok kivédése tanárunk minden tőle telhetőt megtesz majd, hogy felkészítsen titeket arra, hogy szembe tudjatok nézni a veszéllyel, amikor egyszer majd elhagyjátok az iskolát. Nagy örömömre szolgál, hogy bemutathatom Comyn Ryan professzort.
Felállt egy jóképű, kinézetre a negyvenes évei második felében járó férfi, és méltóságteljesen bólintott először Dumbledore, majd az összegyűlt diákok felé. Sötét, jól szabott talárt viselt, nyaka körül egy zöld-ezüst mardekáros sállal. Rövid barna haja volt, barna kecskeszakálla, és meleg, nyílt mosolya. Kék szeme jókedvűen csillogott, és Harrynek el kellett ismernie, hogy első pillantásra rendben lévőnek tűnt. Ráadásul Piton igen haragosan nézett rá, ami alighanem jó jel volt.
Amint az udvarias taps elhalt, Dumbledore folytatta.
- Észre fogjátok venni, hogy Ryan professzor kivételesen magasan képzett, és remélem, hogy éleselméjűsége mindannyiotoknak hasznára válik majd. Most pedig úgy gondolom, itt a lakoma ideje.
Az asztalokon rögvest étellel megrakott tálak jelentek meg, és a diákok egyszerre kezdtek enni és beszélgetni. Amikor a lakoma véget ért, a diákok a klubhelyiségeik felé indultak, és lefeküdtek aludni. Harry figyelt arra, hogy elegendő időt szánjon az okklumencia-gyakorlataira. Nem igazán hitt abban, hogy segítenek távoltartani a víziókat, de úgy tűnt, jobban tud aludni, ha gyakorol.
---
Másnap reggel a diákok összegyűltek a reggelihez, és odajött McGalagony, hogy kiossza az osztályoknak a féléves órarendeket.
- Potter, azt hiszem, nem kapta meg a teljes könyvlistát a nyáron – mondta, amint órarendje mellett még egy ív pergament átnyújtott Harrynek. – Itt van a helyes lista.
Harry ránézett a listára, és görcsbe rándult a gyomra.
- Új bájitaltan tankönyv van? – Tekintete lejjebb siklott az oldalon a bájital-hozzávalók hosszú listájáig. – Nekem ezekből egyik sincsen!
- Gondoltam – mondta McGalagony. – Itt van a könyv. – Elővett egy vaskos kötetet, és átnyújtotta Harrynek. – Az alapanyagokat, amire szüksége van, felküldetem majd Roxmortsból. Nyilvánvalóan el van maradva az olvasmányaival, tehát azt javaslom, hogy ma minden szabadidejét ennek a könyvnek szentelje.
Ezzel továbbsétált, otthagyva Harryt, aki szerencsétlen tekintettel bámulta a Haladó Bájitalkeverést Ainsworth Brewstertől.
- Hozzá sem kezdtél a bájitaltan házi feladatodhoz, Harry? – Hermione döbbentnek tűnt.
Harry mérgesen meredt rá.
- Nem is tudtam, hogy van.
- Fogadok, hogy ez Piton műve volt – mondta Ron. – Ezt ő keverte neked, Harry, kétség nincs.
- Mintha nem tudnám – mondta Harry. – Mikor van az első bájitaltanóránk?
- Az első holnap reggel – válaszolta Hermione.
- Nos, akkor legalább nyerek egy kis időt. Ma mi az első óránk?
- Hadd nézzem – Hermione az órarendre pillantott, és összeráncolta a szemöldökét. – Dupla SVK a mardekárosokkal?
- Micsoda? – szólt Ron, és először vette kézbe a saját órarendjét. – Ez nem lehet igaz!
- Nos, ez van ideírva – felelte Hermione.
- Jó. Látni akarom, milyen Ryan. – mondta Harry felpillantva a tanári asztal felé, ahol az új SVK-tanár kedvesen csevegett Bimba professzorral.
- Igen, de sötét varázslatok kivédése a mardekárosokkal! – tiltakozott Ron. – Ez rosszabb lesz, mint bájitaltanon együtt lenni velük!
- Nem, nem lesz az – mondta Harry furcsán nyugodt hangon. A mardekárosokat figyelte a Nagytermen keresztül, különösen Malfoyt. – Legyőztük a halálfalókat. Bármi ellen tudunk védekezni, amivel megátkoznak.
- Ööö, igen, lehet, hogy igazad van – mondta Ron kevés meggyőződéssel a hangjában.
A griffendélesek gyorsan behabzsolták a reggelit, és korán megérkeztek az SVK-tanteremhez. A mardekárosok nem sokkal utánuk érkeztek. A két csoport az osztályterem két szélén foglalt helyet, és ellenségesen méregették egymást, miközben Ryan professzor érkezését várták. A gyűlölködés csaknem azonnal lábra kapott.
- Nos, Potter – mosolygott Malfoy gúnyosan – jól telt a nyarad? Hogy vannak azok a mugli rokonaid?
- Jól vannak, biztos sajnálod, hogy ezt kell hallanod.
- Nos, valószínű nem lesznek sokáig olyan jól. Balesetek könnyen történhetnek.
Harry érezte, ahogyan a gyomra görcsbe rándul, de az arca közönyös maradt.
- Akkor nem, ha az apádnak bármi köze van hozzá. Kétszer hibázta el, hogy megöljön engem. Nem hiszem, hogy Voldemort túlságosan elégedett vele.
Malfoy elsápadt dühében.
- Én leszek az, aki meg fog ölni téged, Potter.
Harry elmosolyodott.
- Nem, nem te leszel. De alig várom, hogy lássam a próbálkozásodat. Nem volt lehetőségem senkit megátkozni az apád óta múlt év végén. Érdekes lesz látni, hogy vajon ugyanolyan rosszul harcolsz-e, mint ő.
Malfoy egy pillanat alatt talpon termett, kihúzott pálcával, de Harry gyorsabb volt, és pálcája már Malfoy mellkasára irányult. A többi griffendéles és mardekáros is felugrott, pálcáikat egymásra fogták.
- Á, mindig öröm, ha az embernek ilyen lelkes osztálya van! – mondta Ryan elismerően, miközben belépdelt a terembe. – De ennek ellenére, talán ha most mégis eltennék azokat… – tette hozzá, miközben előresétált a kihúzott pálcák közötti folyosón. Az osztályterem elejében leült íróasztalának sarkára, és lelkesen dörzsölte össze a tenyerét. Szeme élvezettől csillogott.
- Nos, mit tanultunk ma ezidáig?
A diákok, még mindig félig felemelt kezükben tartva pálcájukat zavarodottan pillantottak körbe egymásra.
- Senki nem tudja? Soha ne hagyd magad provokálni! Ez egyike a legfontosabb leckéknek, amelyet ezen az órán meg fognak tanulni. Mr Malfoy, mivel engedte Mr Potternek, hogy provokálja önt, ez öt pont lesz a mardekártól.
- Micsoda? – Malfoy felháborodása majdnem akkora volt, mint a meglepetése.
- Bárki, aki ezen az órán hagyja magát provokálni, házpontokat fog veszíteni. Ne aggódjon, Malfoy, biztos vagyok benne, hogy nem ön lesz az egyetlen. Most mindenki üljön le, és lássunk hozzá!
A diákok visszaültek a helyükre.
- Biztos vagyok benne, hogy mindannyian kíváncsiak, vajon miért választottam dupla órákat ebben az évben. – kezdte Ryan. – Eddig a pontig mindannyian szép számmal tanultak meg átkokat és ellenátkokat. Az önök két háza, egyik vagy másik okból kifolyólag, különösen magas szinten áll, és némelyikük még felnőtt varázslókkal szembeni harcban is megállná a helyét. Tehát ha még több átkot tanítanék önöknek, az nem fejlesztené jelentősen a képességeiket.
- Azonban kevés párbajt nyertek meg vagy veszítettek el amiatt, hogy melyik átkot használták. A győztes kiléte itt dől el – kopogtatta meg halántékát Ryan. – Az elmék csatája az, ami a különbséget okozza. Ezért az önkontroll az első, és valószínűleg a legnehezebb lecke, amit meg kell tanulniuk. Ha engedik, hogy a harag, vagy bármely más érzelem átvegye az irányítást a józan ítélőképesség felett, azzal előnyhöz juttatják az ellenfelüket. Ha képesek megtanulni, hogy ne reagáljanak a másik provokálására, több önkontrolljuk lesz, mint a legtöbb varázslónak.
- Még egy utolsó pont. Én azért vagyok itt, hogy megtanítsam önöknek, hogyan védekezzenek a sötét varázslatok ellen. Nem érdekel, kik a szüleik, mennyi pénzük van, vagy melyik házba tartoznak. Az sem érdekel, hogy az iskolán kívül melyik oldalnak kötelezik le magukat. Én kizárólag ezen az órán nyújtott teljesítményük alapján ítélem meg önöket, és mindenkit egyenlő elbánásban részesítek majd.
- Ezt nem puszta önzetlenségből teszem, hanem mert az évek során felfedeztem, hogy az egyik leggyorsabb út ellenfelünk alábecsüléséhez, ha megengedjük magunknak a kicsinyes előítéletet. Azok az emberek, akik így tesznek, bolondok, és a bolondok mindig vesztesként végzik. Tegyenek önmaguknak egy szívességet, és ne váljanak eggyé közülük. Most pedig szedjék össze a holmijukat, és kövessenek.
Ryan kivezette a megdöbbent diákokat a kastélyból, le a tóhoz.
- Mit gondoltok Ryanről? – kérdezte Neville, amikor Ron és Harry mellé került.
- Nem t'om – mondta Ron. – Természetesen nem olyan, mint vártam, de olyasvalaki, aki pontokat von le Malfoytól, nem lehet olyan rossz.
- Nos, ha belemegy a párbajozás pszichológiájába, ez egy nagyon érdekes óra lesz – mondta izgatottan Hermione. – Olvastam egy kicsit a témáról…
- Én csak azt akarom, hogy tanítson meg minket, hogyan párbajozzunk hatékonyan. – szakította félbe Harry. – Egy háború közepén vagyunk, és nem érdekel az elmélet.
Megérkeztek a tóhoz, és Ryan élénken tapsolt egyet, hogy felhívja magára az osztály figyelmét.
- Mostantól ezen a helyen fogunk találkozni, tekintet nélkül az időjárásra. Mindenki választ egy ellenfelet a másik házból, és párbajozást fogunk gyakorolni. Ma csak rontásokat használunk. Átkokat nem. Látni akarom, mennyit tudnak. És szóródjanak szét, nem akarom, hogy megátkozzák a szomszédjukat.
- Mr Malfoy, Mr Potter, ha egy pillanatra abba tudnák hagyni egymás fixírozását. Szeretném mindkettejük figyelmét felhívni arra, hogy nem szeretném, ha bárki a gyengélkedőn kötne ki az első tanítási napomon, nem is szólva a legelső órámról. Az aligha kedveltetne meg az igazgatóval. Következésképpen, ha bármelyikük elereszt bármit, ami halálosabb egy rémdenevér-rontásnál, az ötven pontot veszít a házától, és egy hét büntetőmunkát kap. Világos voltam, uraim?
Harry és Malfoy baljóslóan szemmel tartották egymást, de egyetértően bólintottak.
- Ez a többiekre is vonatkozik – mondta Ryan. – Akkor kezdjük.
Mindegyik páros addig párbajozott, amíg egyikük elveszítette cselekvőképességét, ami csupán pár percig tartott. Amikor az összes párbaj befejeződött, Ryan feloldotta a rontások legrosszabb hatásait, mindenki partnert cserélt, és kezdődött elölről. Azok a diákok, akik nem tudtak tovább párbajozni, egyszerűen csak figyeltek. A következő órában is így folytatták. Mire Ryan pihenőt rendelt el, addigra Harryt kivéve mindenkit eltalált már legalább egy rontás. Habár Ryan a hatások nagy részét visszafordította, még mindig piszkosak és fáradtak voltak, bár többnyire igen jókedvűek. Ryan elbocsátotta a diákokat, azok pedig visszatódultak a kastélyba. Senki nem sértegette a másikat, úgy tűnt, egy órányi fárasztó párbajozás időlegesen megszünteti a szóbeli támadások iránti igényt. Beözönlöttek a bejárati csarnokba, és pont Piton professzorral találták szembe magukat, aki vetett egy pillantást sáros külsejükre, és összevonta szemöldökét.
- Mégis mi a fenét csináltak maguk?
- SVK óra, uram – válaszolta Pansy Parkinson. – Párbajoztunk a tóparton.
Piton tekintete helytelenítően siklott végig rajtuk.
- Nos, menjenek, és mosakodjanak meg, mindannyian. Ilyen állapotban nem mehetnek ebédelni.
A diákok mindannyian beleegyezően mormoltak, és kettéváltak: a mardekárosok a pince, a griffendélesek a lépcső felé indultak.
- Mr Potter – állította meg Harryt Piton hideg hangja. – Hogy lehetséges, hogy ön láthatóan nincs olyan zilált állapotban, mint az osztálytársai?
Harry Piton szemébe nézett, és így szólt: - Én minden párbajomat megnyertem, uram. – Farkasszemet nézett Pitonnal, s szótlanul várta, hogy tanára belekössön valamibe.
Úgy tűnt, Piton nem talál semmi okot, ugyanis összesen annyit mondott: - Értem - majd sarkon fordult.
A hatodéves griffendélesek megmosakodtak, és visszatértek a nagyterembe ebédelni. Éppen amikor leültek, Ginny is csatlakozott hozzájuk.
- Na milyen volt a sötét varázslatok kivédése? Ryan is olyan szörnyű, mint Piton?
- Ó, kérlek, ne kérdezd ezt! – kiáltott fel Harry szenvedélyesen.
- Ez az ember csodálatos! –kezdte Ron. – Szerintem ő a valaha volt legjobb SVK-tanárunk!
Harry felsóhajtott. – Mióta csak az óra véget ért, egyfolytában arról beszél, milyen nagyszerű is Ryan. Éppen most értük el, hogy csendben maradjon.
- De hát ő mardekáros – hozta fel Ginny.
- Nos, nem úgy viselkedik, mint a mardekárosok – lelkendezett Ron. – Vagy legalábbis nem úgy viselkedik, mint bármelyik mardekáros, akivel valaha találkoztam. Ő és Piton olyanok, mint a nappal és az éjszaka. Még Malfoytól is vont le pontokat!
- Nos, akkor már látom, miért lett a kedvenc tanárod – felelte Ginny.
- Komolyan beszélek. Csak várd ki a végét. Meg fogod látni, miről beszélek.
---
Kedd reggel hatodéves bájitaltan volt. Harry bármit megtett volna, hogy idén Ronhoz hasonlóan leadhassa Piton tárgyát. Piton volt az utolsó ember, akivel tölteni szerette volna az idejét. De ha auror akart lenni, szüksége volt a bájitaltan RAVASZ-ra, így reggeli után Hermionével a pince felé indultak.
Az első, ami feltűnt Harrynek, az volt, hogy az előző évektől eltérően nem csak griffendélesek és mardekárosok voltak a tanteremben, hanem hollóhátasok és hugrabugosok is. Malfoy is ott volt, de szerencsére Crak és Monstro nem.
Piton a tőle megszokott váratlan módon lépett be, és nagy léptekkel a terem elejébe ment.
- Egy év múlva ilyenkor már csak feleennyien lesznek – kezdte. – Fiatalabb diákjaimnál tolerálom a hitvány munkát és a lustaságot, mert nincs más választásom. Önöknél nem fogom tolerálni. Bárkit eltávolítok, aki nem teszi meg a legnagyobb erőfeszítéseket. Ha erre nincsenek felkészülve, most távozzanak, ott az ajtó.
Senki nem mozdult. Még csak levegőt sem vett senki.
- Nem? Akkor kezdjük. – Beszéd közben Piton lassan sétált a padok között.
- Ma Kalapkúra bájitalt fogunk készíteni – mondta. – A leírást a könyvük negyvenharmadik oldalán találják. Nyissák ki a könyvet, és kezdjenek neki.
Harry hozzálátott, hogy kinyissa a könyvét, de Piton rátette a kezét, hogy megállítsa.
- Maga nem, Mr Potter – mondta Piton vontatottan. – Úgy hallottam, arra vágyik, hogy auror legyen. Ezért egy különleges feladattal készültem, ami egy kicsit jobban illik jövőbeli törekvéseihez.
Piton önelégülten Harryre mosolygott, majd feltartott egy némi lila folyadékot tartalmazó üvegcsét, és az egész osztályhoz címezte mondanivalóját.
- Ez a Cruciatus bájital, amellyel mostanra már mindannyian találkoztak olvasmányaik során – mondta. Harry még sosem hallott róla, de remélte, hogy ez nem számít.
- Bár semmi esetre sem olyan erős, mint a Cruciatus átok, a bájital elsődleges funkciója, hogy hosszú ideig tartó fájdalmat okozzon, amely egyre erősödik, egészen addig, amíg az áldozat nem képes többé elviselni, és elveszíti az eszméletét. Az ellenszérum viszonylag egyszerű. Normál körülmények között bármely negyedéves el tudná készíteni, de egy auror számára a harctéren sohasem normálisak a körülmények.
Harry nyelt egyet. Tudta, hogy mire akar Piton kilyukadni.
- Egyike az elsődleges okoknak, amiért egy aurornak járatosnak kell lennie a bájitalkeverés terén, az önvédelem. Általában sokkal gyorsabb elkészíteni egy bájitalt, mint más módon hozzájutni. A frissen fogyasztandó bájitalok esetében, mint a Cruciatus bájital ellenszéruma is, mindig ez a helyzet. Sok esetben egy auror élete az ellenszérumok elkészítése terén mutatott szakértelmén múlik.
- Éppen ezért – mondta Piton ismét teljesen Harryre irányítva figyelmét -, most meglátjuk, milyen jól teljesít kényszer hatása alatt. A Cruciatus bájital viszonylag lassan hat. Legalább egy órába telik, mire teljes legyengítő hatását eléri. Ennyi idő áll rendelkezésére, hogy előállítsa az ellenszérumot.
- Ezt nem iszom meg – meredt Harry dacosan Pitonra.
Piton Harry szemébe nézett, és így szólt tökéletesen nyugodt hangon: - Megissza, vagy soha többet nem teszi be a lábát ebbe a tanterembe.
Tehát így állunk. Idd meg a mérget, vagy mondj le arról a reményről, hogy auror leszel. Bármelyiket választod, Piton győzött, és ezzel tisztában is van. Harry gyűlölte a férfit. Egy utolsó vad pillantással elvette a fiolát Pitontól, és egy hosszú kortyintással lenyelte a tartalmát.
Piton újfent önelégülten rámosolygott, majd Hermionéhez fordult, aki Harry melletti helyérő elszörnyedve bámulta őket.
- A mai napon, Granger kisasszony, a terem hátsó végében fog ülni. Nem szeretném, hogy megzavarja Mr Pottert.
- De professzor úr… - kezdett tiltakozni Hermione.
- Várhatunk, ameddig csak szeretné – mondta Piton igen undok mosollyal.
Harry reményét vesztve nézett Hermionére, és figyelmeztetően megrázta a fejét. Már érezte a méreg hatását, és erősen tudatában volt minden egyes múló másodpercnek. Hermione megértette. Küldött Harry felé egy bocsánatkérő pillantást, majd megragadta a könyveit és az osztályterem hátulja felé indult.
- Most már kezdheti, Mr Potter.
Piton egy végső gúnyos mosollyal sarkon fordult, Harry pedig dolgozni kezdett az ellenszérumon. A bájital egyszerű volt, habár az elkészítése lassú, mivel minden egyes lépést pontosan kellett időzíteni a következő alapanyag hozzáadása előtt. Harry olyan gyorsan dolgozott, amennyire csak lehetett: tudta, hogy versenyt fut az idővel. Sajnos, Piton azon állításával ellentétben, hogy a Cruciatus bájital viszonylag lassan lép működésbe, csaknem azonnal érezte, hogy dolgozni kezd a szervezetében. Harry élt már át fájdalmat előzőleg, és ez nem volt olyan rossz, mint némelyik tapasztalata, legalábbis még nem. De egyenletesen rosszabbodott, és könyörtelen volt.
Ami tompa fájdalomként kezdődött a gyomrában, az gyorsan görcsös, szorító érzéssé alakult, mely szétáradt a testében, le az ágyéka felé, és fel a mellkasába. Éles fájdalom hasított Harry vállába, és egy pillanatra elakadt a lélegzete. Megpróbált a bájitalra koncentrálni, amit éppen készített, de eredmény nélkül. Képtelen volt fókuszálni, képtelen volt gondolkodni. Tudta, hogy az ellenszérum elkészítése nem nehéz, de azt is tudta, hogy nem csinálja jól. Remegő kézzel simított végig a homlokán, és letörölte az izzadságot.
- Valami baj van, Potter? – dorombolta a fülébe Piton önelégült hangja. Harry a fogát csikorgatta, de nem szólt semmit. – Nos, nyilvánvaló, hogy valami hiányzik – folytatta Piton, megvetően pillantva Harry üstjébe. Talárjából előhúzott egy fiolát, és Harry elé tartotta. – Tiszta zöldnek kellene lennie, nem sárgának. Igazán, Potter, azt gondoltam volna, hogy ez még neked is sikerül.
- Szerintem még az auroroktól sem várják el, hogy elkészítsenek egy olyan bájitalt, amit előtte még sosem, miután éppen megmérgezték őket – vágott vissza Harry, miközben egy különösen éles fájdalom szaggatta a hasát.
- A kifogások nem tartanak majd életben, Potter – gúnyolódott Piton.
- Befogná már végre! – vicsorgott Harry.
- Mit mondtál? – kérdezte Piton lágy és halálos hangszínnel.
Harry szembefordult a bájitaltanárral. A túl sok rémálomszerű vízióval telített álmatlan éjszaka keresztüllökte egy kritikus ponton; a gyűlölet és a fájdalom a diszkréció minden gondolatát elmosták benne.
- Azt mondtam, fogja be!
Az egész osztály döbbenten meredt Harryre.
- Nos, Potter, úgy tűnik, az ostobaságod egyenértékű a tiszteletlenségeddel – Piton szeme összeszűkült haragjában. – Tisztán látszik, hogy nem vagy alkalmas arra, hogy ebbe az osztályba járj.
- Maga pedig nem alkalmas arra, hogy tanítsa azt! Miféle mániákus mérgezi meg a diákját?
- Eredetileg úgy terveztem, hogy odaadom neked az ellenszérumot, mivel nyilvánvalóan képtelen vagy arra, hogy elkészítsd. De talán jobban szeretnéd elszenvedni a hibád következményeit.
Harry előrelendült a Piton kezében lévő fioláért. Piton elrántotta, de Harry gyorsabb volt, és keze rákulcsolódott a fiola nyakára. Azonban Piton volt az erősebb, és szilárdan tartotta az üvegcsét. Dühében Harry olyan erővel rántotta meg, amennyire csak tudta, és a fiola keresztülrepült a termen, majd a kőpadlónak csapódott.
A teremben egy pillanatra teljes csend támadt.
- Ez, Mr Potter – mondta Piton lassan – hihetetlenül bolond cselekedet volt.
Piton a tönkrement bájitalról a többi diákra nézett, akik mind Harryt és őt bámulták, különböző fokú döbbent hitetlenséggel.
- Vissza a munkájukhoz, mindannyian – csattant fel Piton, miközben megragadta Harry karját, és az ajtó felé vonszolta a fiút. – Ha bármi zavar támad, mialatt nem vagyok itt, az egész osztály büntetőmunkát kap! Ezzel egy utolsó haragos tekintetet vetett a diákokra, majd a folyosóra lökte Harryt.
- Te mindig csak bajt okozol, Potter – mondta Piton, amint Harryt maga előtt terelte a folyosón.
- Ez nem az én hibám! Maga határozta el, hogy megmérgez!
- Ez most mellékes. Az a kérdés, hogy mit tegyünk veled.
- Csak adja ide az ellenszérumot, aztán jól megbüntethet!
Piton megtorpant menet közben, és a falhoz taszította Harryt, dühös tekintetével a falhoz szegezve.
- Nincs több ellenszérum, Potter! És idő sincs újat készíteni! Kevesebb, mint egy óra van hátra, mire a méreg eléri a végkifejletét.
Harry Pitonra meredt, és próbálta nem elhinni, amit a bájitaltan-tanár az imént mondott. Ezt nem mondhatja komolyan! – gondolta Harry reményvesztetten.
Piton figyelmét egy mellettük levő, felirat nélküli ajtó vonta magára.
- Hadd lássam a pálcádat – mondta hirtelen.
Harry önkéntelenül engedelmeskedett, s előhúzta pálcáját a zsebéből. Piton kikapta a kezéből, és fürgén zsebre vágta.
- Adja vissza! – kiabálta Harry felháborodottan.
- Hidd el, Potter, nem lesz rá szükséged – Piton elhúzta Harryt a faltól, kinyitotta a mellettük levő ajtót, és belökte Harryt egy nagyon kicsi szobába, amelyről Harry egyből rájött, hogy az a seprűtároló szekrény.
- Mit csinál? – kérdezte Harry hitetlenkedve.
- Maradj itt – mondta Piton, és hátralépett, hogy bezárja az ajtót.
Bár Harrynek óriási fájdalmai voltak, reflexeit az évek óta játszott kviddics edzette. Előreugrott, meggátolva az ajtó becsukódását, és megragadta Piton karját.
- Nem hagyhat itt!
- Pillanatnyilag nincs számodra ennél jobb hely. Nem fogom veled megtenni az egész utat a gyengélkedőig, csak azért, hogy aztán Madame Pomfrey se tudjon érted semmit tenni.
Piton lökött egyet Harryn, melynek következtében az hátraesett a felmosórongyok és vödrök közé. Az ajtó becsapódott, és Harry hallotta, amint Piton egy varázsigével be is zárta.
- Várjon! – kiabálta Harry. Nekivetette magát a makacsul ellenálló ajtónak. – Professzor, kérem! Ne hagyjon így itt! Ezt nem teheti!
- Potter, fejezd be a sikoltozást! – szólt bosszúsan Piton. Aztán hallotta, amint tanára egy zajgátló bűbájt mormol, majd mindenre halálos csend borult.
Harry lecsúszott a padlóra, és kábultan az ajtónak támaszkodott. Tudta, hogy a bájitaltan tanár gyűlöli őt, de még Pitonról sem hitte volna, hogy annyira kegyetlen, hogy itt hagyja őt egyedül a sötétben meghalni. Egy éles fájdalom hatolt tőrdöfésként a beleibe, és Harry levegőért kapkodva dőlt oldalra. Úgy érezte, hogy testének minden egyes izma a végső határokon túl megfeszült, és kíváncsi volt, mennyire lesz fájdalmas, mielőtt elájul. Homlokát a hideg kőpadlóhoz nyomta, és próbált némi haladékot találni. Felnyögött, és hálás volt, hogy senki nem hallja őt haláltusája közben.
Legalább nem kell többet Voldemort miatt aggódnia. Vagy víziók miatt, amiket nem tud kontrollálni. Újra találkozhat Siriussal, és a szüleivel is. Amellett, Dumbledore nem azt mondta, hogy a halál csak egy újabb nagy kaland kezdete? De ezen gondolatok egyike sem tudta megszüntetni a jéghideg rettegést, amely összeszorította a szívét.
Harry a fogát csikorgatta a fájdalomtól, ami gyorsan elviselhetetlenné vált. Tudta, hogy hamarosan véget kell, hogy érjen. Piton azt mondta, kevesebb, mint egy órája van hátra. De az idő mozdulatlannak tűnt, miközben egyre erőszakosabban hánykolódott és forgolódott a korlátozott helyen, alig véve észre a vödröket, felmosófákat és seprűket, amelyeket feldöntött. Talárja megcsavarodott, átizzadt összevisszasággá vált, de már nem volt eléggé tudatánál ahhoz, hogy levesse. Tudta, hogy sikoltozik, de nem érdekelte, és többé már nem félt a haláltól. Remélte, hogy eljön. Küzdelme végül remegéssé és rángatózássá csillapodott, és végre elvesztette az eszméletét.
---
- Potter, ébredj fel!
Harry érezte, amint valaki rázogatja, és kinyitotta a szemét. Piton térdelt mellette.
- Nem fekhetsz itt egész nap. Kelj fel.
Harry a férfira meredt, és közben azon gondolkozott, hogy vajon ez valami furcsa vízió-e, ami valahogy összefügg a haldoklással.
- Potter, hallasz engem?
Harry bólintott, még mindig bizonyosan abban, hogy ez valamiféle álom. Piton felsóhajtott, megragadta, és ülő helyzetbe húzta.
A szekrény csaknem teljes sötétsége után Harryt pislogásra késztette a folyosóról beáramló fény. Mindene sajgott, ami azt jelentette, hogy még mindig életben van, de az a borzalmas fájdalom megszűnt.
- Készített még ellenszérumot? – kérdezte.
Piton összeráncolt szemöldökkel nézett rá.
- Nem, Potter. Mondtam, hogy nincs rá idő.
- Akkor miért vagyok életben?
- Tessék?
- Miért vagyok életben?
Harry látta, amint Piton bosszús arckifejezése lassan elborzadt megértéssé változik.
- Potter, egyáltalán nem vetted kézbe az olvasmányaidat? A Cruciatus bájital nem halálos! Kínzásra használják, nem gyilkolásra! Bizonyára nem gondoltad, hogy meghalni hagytalak itt?
Harry nem válaszolt. Nem volt rá szükség.
Piton undorodva megrázta a fejét. – Annyi alkalommal mentettem már meg a nyomorult életedet. Mikor hagysz már végre fel azzal, hogy minden lehetséges alkalommal azt várod tőlem, hogy megöllek?
- Maga éppen megmérgezett engem, és bezárt egy szekrénybe! Mit várt tőlem, mit fogok gondolni? Emellett, tudja, az, hogy megkínoz engem, nem igazán tölt el bizalommal!
- Sosem állt szándékomban ilyen messzire elmenni!
- Nem, csak elég messzire ahhoz, hogy mindenki előtt megalázzon engem! – mondta Harry elfojtott keserűséggel a hangjában. – Elég messzire ahhoz, hogy olyasvalamit tegyek, ami okot ad arra, hogy kidobjon az osztályából! Mennyi ideig akart várni, mielőtt ideadja nekem az ellenszérumot, professzor? Kényszeríteni akart, hogy könyörögjek érte? Sokáig kellett volna várnia, mert inkább meghaltam volna, minthogy ezt megtegyem!
Harry és Piton egymásra meredtek, míg Harry újra meg nem szólalt.
- Mi a helyzet a pálcámmal? Miért vette el?
- Azért, hogy megelőzzem, hogy eltörd, miközben hánykolódsz – mondta Piton, majd talárjából előhúzta Harry pálcáját, és a fiúhoz vágta. – Természetesen semmi szükségem nincs rá. Mivel nyilvánvalóan hozzá sem szagoltál a házi feladatodhoz, azt mondanám, megérdemelted a ma reggeli ijedséget. Most pedig kifelé!
Harrynek nem kellett több bátorítás. Kilökte a szekrény ajtaját, és a lépcső felé indult, de Piton hangja megállította.
- Potter! – Harry visszafordult, és látta, hogy a Piton hidegen méregeti őt. A Bájitalok Mesterének következő szavaitól pedig jeges borzongás szaladt végig a gerince mentén. – Ha valaha úgy határozok, hogy megöllek, azt sosem fogod megtudni. – Ezzel Piton megfordult, és talársuhogtatva elvonult.
- Harry! – kiáltotta Hermione, amikor Harry vacsorára megérkezett a nagyterembe, és csatlakozott barátaihoz a Griffendél asztalánál. – Hol voltál? Elmentem Madame Pomfrey-hoz, de azt mondta, nem jártál nála.
- Hermione elmesélte nekünk, mit csinált Piton, Harry. Szerintem ki kellene rúgni azt a szemétládát, vagy még jobb, megitatni vele a saját bájitalai közül néhányat!
- Hová vitt téged, Harry?
- Bezárt egy seprűtároló szekrénybe az irodája mellett – mondta tényszerűen Harry.
Ron fulladozni kezdett, és az asztalra köpte a sütőtöklevét. – Mit csinált?
Harry felsóhajtott. – Elvette a pálcámat, bezárt egy szekrénybe, és zajgátló bűbájt helyezett el rajta, hogy senki se halljon meg.
Ron és Hermione tátott szájjal bámultak Harryre. Aztán Ron állkapcsa megfeszült, és máris talpon volt, s dühösen meredt a tanári asztal felé, ahol most Piton ült.
Hermione megragadta talárjának az ujját. – Ron, ülj le! – sziszegte.
- Megölöm.
- Nem! Ne légy nevetséges!
- De igen! Ezt nem ússza meg szárazon! Elegem van abból, hogy szemét módon bánik Harryvel, vagy bárki mással, ha úgy hozza kedve!
- Ez nekem sem tetszik, Ron! - mondta Harry. – De Hermionének igaza van. Nem fogod megölni Pitont itt a Nagyterem közepén. Ne légy ostoba! Csak kirúgnának téged, Piton meg imádná.
Ron még mindig vörösen és zihálva ülte le. – Esküszöm, hogy egy nap meg fogom ölni.
---
Ahogy teltek a hetek, Harry órái többségén egyre jobban küszködött. Annak ellenére, hogy folytatta az okklumencia gyakorlását, víziói egyáltalán nem múltak el. Ezek és az általuk okozott rémálmok miatt alig múlt el éjszaka úgy, hogy Harry fel ne riadt volna jeges verítékben fürödve. Tudta, hogy zavarja Ront, Deant, Seamust és Neville-t, és néhány éjszaka kényszerítette magát, hogy ébren maradjon, így nem ébreszti fel őket a sikoltozásával. Mindezek miatt általában túl fáradt volt ahhoz, hogy az órákon koncentrálni tudjon, és tanárai egyre inkább különböző fokú aggodalommal és zavarodottsággal néztek rá.
A bájitaltan messze Harry legrosszabb tantárgya volt. Precizitást és koncentrációt igényelt, amelyre ritkán volt képes. Piton persze élvezte Harry nehézségeit, s minden egyes új hibáját megvetően lobogtatta meg az osztály előtt. De időről időre még a bájitaltan tanár is zavarodott pillantásokat vetett Harryre. Legalább nem mérgezte meg újra. Szemmel láthatólag Piton kegyetlenségének is volt határa. Világos volt, hogy túl messzire ment, és úgy döntött, visszavesz egy kicsit. Persze lehet, hogy csak amiatt aggódott, mit szólna Dumbledore ahhoz, hogy egy diákot megmérgezett, és bezárt egy szekrénybe. Harrynek nem számított, mindaddig, amíg Piton többé-kevésbé békén hagyta.
A gyógynövénytan és a legendás lények gondozása nem volt olyan rossz, mivel azokon inkább cselekedni kellett, mint gondolkodni, bűbájtanon pedig általában feltalálta magát. De a mágiatörténet mindig unalmas volt, és Harry egyszerűen lehetetlennek találta, hogy ébren maradjon.
Az első pár órán a végsőkig próbálkozott, aztán feladta. Ron néhányszor megpróbálta felébreszteni, de Harry mindig egyből visszaaludt, így ő is feladta. Következésképpen, hat év alatt először Harry azon vette magát észre, hogy nagyon várja a mágiatörténet órát, és azt kívánja, bárcsak kettőnél többször lenne egy héten. Rászokott arra, hogy korán érkezett meg a terembe, letelepedett a hátsó sorban, és elaludt, gyakran még azelőtt, hogy Binns elkezdte volna az előadást. Az első néhány hét után senki nem zargatta többet, hacsak el nem kezdett horkolni, olyankor pedig Hermione egyszerűen zajgátló bűbájt helyezett el rajta.
Az átváltoztatástan egy más ügy volt. Harry nem tudta egyszerűen elolvasni a szöveget, és megtanulni, amiről órán lemaradt. Gyakorolnia kellett az átváltoztatásokat, és többnyire nem tudott eléggé koncentrálni, hogy sikerüljenek.
Jelenleg éppen egy festett vászon párnát kellett volna macskává változtatnia. Harrynek csak annyit sikerült elérnie, hogy a párnájának farka és lába nőtt, valamint két szeme, melyekkel a rojtok mögül pislogott rá. Egyszer csak a párna figyelmeztetés nélkül leugrott az asztaláról, és apró léptekkel keresztüliramodott a termen.
- Hé, gyere vissza! – kiabálta Harry, miközben utána vetette magát. McGalagony professzor kapta el először, és pálcájának egy intésével visszaváltoztatta egyszerű párnává, majd hozzávágta Harryhez.
- Mr Potter, ez nem a legjobb munkája.
- Nem, tanárnő, sajnálom.
Harry sóhajtott, és visszaült a helyére, ahol minden lelkesedés nélkül bámulta a párnáját. Közvetlenül előtte Hermione ült egy aranyos perzsamacskát dédelgetve, melynek bundáját finoman festett vászon szőtte át. A macska Hermione kezéhez dörgölte fejét, és hangosan dorombolt.
- Jaj, nagyon édes vagy, tudod – gügyögte neki.
Harry irigykedve nézett rá, és tenyerébe hajtotta a fejét. Koncentrálj! Mondta magának. Csak összpontosítanom kell.
- Potter!
Harry szeme hirtelen kinyílt. Feje a párnán volt, mely, mint elkalandozva észrevette, meglehetősen kényelmes volt. Sajnos ugyanabban a pillanatban észrevette McGalagony professzort is, aki rosszalló arckifejezéssel állt felette.
- Ha aludni akar rajta, akkor talán ággyá kellene változtatnia! – mondta neki.
- Sajnálom, professzor – mondta bosszankodva Harry. Felült, és körbepillantott, hogy vajon hány osztálytársa figyeli ezt a kis közjátékot. Szerencsére legtöbbjük nem vett róla tudomást.
- Mr Potter, óra után látni szeretném az irodámban. Feltéve, hogy ébren tud addig maradni.
- Igen, professzor – mondta Harry, miközben arra gondolt, hogy a büntetőmunka a legutolsó dolog, amire most szüksége volt. Az óra nem sokkal azután véget ért, és Harry követte McGalagonyt az irodájába.
- Mr Potter, amióta csak tanítok, még sosem volt olyan diákom, aki elaludt volna óra alatt. Mi a baj?
- Semmi, professzor. Csak nagyon fáradt vagyok ma. Nem aludtam jól múlt éjszaka, és úgy érzem, bujkál bennem valami.
McGalagony alaposan megszemlélte sápadt, nyúzott arcát és a sötét karikákat a szeme alatt.
- Tényleg nem néz ki jól – mondta. – Rendben van, akkor azt akarom, hogy menjen egyenesen Madame Pomfrey-hoz egy kis Kalapkúra bájitalért. És az ég szerelmére, pihenjen egy kicsit, Potter.
- Igen, úgy lesz, köszönöm – mondta Harry. Azzal elhagyta McGalagony irodáját, megkönnyebbülve, amiért nem kapott büntetőfeladatot. Nem törődött azzal, hogy a gyengélkedőre menjen. Már próbálta a Kalapkúra bájitalt, és tudta, hogy nem segítene.
Harry túlesett a gyógynövénytanórán, majd végigszenvedett egy bájitaltan esszét, amiről tudta, hogy szerencséje lesz, ha egyáltalán átmegy, míg végül vacsoránál csatlakozott Ronhoz és Hermionéhez. Alig ültek le, amikor lélekszakadva és vigyorogva megérkezett Ginny a többi ötödévessel. Ginny leült Hermione mellé.
- Látnotok kellett volna, hogy lesöpörtük azokat a mardekárosokat SVK-n – újságolta boldogan. – Ma délután csapatokat alkottunk, mindkét oldalon négy ember. Kettő közülük egyenesen a tóban kötött ki.
Harry átpillantott a mardekárosok asztala felé, ahol, cseppet sem meglepő módon, az ötödéves mardekárosok mérgesen és komoran néztek ki. Erősen gyanította, hogy következő órán egyenlíteni fognak.
Ronnak igaza volt Ryan professzorral kapcsolatban. Az idősebb diákok között általános volt az egyetértés, hogy ő a legjobb SVK tanáruk Lupin óta. Míg néhányan még mindig bizalmatlanul fogadták, hogy egy mardekáros tanítja a sötét varázslatok kivédését, a legtöbben annyira megkönnyebbültek, hogy van egy hozzáértő tanáruk, hogy nem törődtek vele.
Ami mindazonáltal különös volt, az a mardekáros diákok elfojtott reakciója. Úgy tűnt, közömbösek az SVK tanárral szemben, de az ok hamar nyilvánvalóvá vált. Piton. Nem volt titok, hogy Piton a sötét varázslatok kivédése tanári pozícióra vágyott, és mindegyik előző SVK tanárral szemben a megvetés különböző fokait produkálta. De semmi nem volt összehasonlítható azzal a színtiszta gyűlölettel, amit Ryan felé mutatott. Még Remus Lupin sem váltott ki belőle ilyen utálatot.
Ryan éppen ellenkezőleg, kitörően kedves volt Pitonhoz, sőt barátságos. Habár közelről megnézve Harry észrevette, hogy a férfi joviális mosolya határozottan ragadozószerűvé válik, amikor a bájitaltan tanárra néz. Bármiféle rivalizálás folyt is a két férfi között, a mardekáros diákok bölcsen úgy döntöttek, hogy nem foglalnak állást.
Abban a pillanatban megérkezett Ryan, és csatlakozott a többi professzorhoz a tanári asztalnál. Mint rendszerint, most is úgy tűnt, hogy a jókedve az egekig ér. Odasúgott valamit McGalagonynak, aki elragadtatottan mosolygott rá. A férfi viszonozta a mosolyt mielőtt leült volna. Piton ez idő alatt hátborzogatóan emlékezetett egy kígyóra, amely épp lecsapni készül áldozatára.
- Gondolod, hogy tényleg megöli Ryant? –kérdezte Neville idegesen, miközben Pitont figyelte.
- Természetesen nem! – mondta Hermione. – Emellett, nem mintha akkor Dumbledore nekiadná a sötét varázslatok kivédése tanári állást.
- Ez nem a sötét varázslatok kivédéséről szól – mondta Ginny tájékozottan. – Hallottam néhány mardekárost beszélgetni. Ryan házvezető tanár akar lenni.
- Te tréfálsz! – mondta Harry. – Még csak egy hónapja van itt.
- Nos, a mardekárosok az ambícióikról ismertek – mondta Ginny.
- Tudjátok – mondta Ron teli szájjal – Dumbledore sokkal rosszabbat is tehetne annál, mint hogy Ryant nevezi ki házvezető tanárnak.
- Dumbledore nem tenne ilyet – mondta Hermione. – Piton a rangidős, és időtlen idők óta házvezető tanár. Ez nagyobb sértés lenne, mintha kirúgná.
- Igen, de Ryan nagyjából ezerszer jobb lenne, mint Piton. Akár komolyan gondoljuk a házak együttműködését, akár nem. Emellett, ez talán arra ösztönözné, hogy tovább maradjon egy évnél. Ha ezt akarja, szerintem Dumbledore-nak meg kéne neki adnia. Ha meg Pitonnak nem tetszik, akkor csomagolhat.
Harry nem is tudott volna jobban egyetérteni, és a vacsora hátralevő részét azzal töltötte, hogy elképzelte, milyen boldog lenne az élete Piton nélkül.
---
A következő sötét varázslatok kivédése órára Harryt komolyan érdekelni kezdte, vajon létezik-e bármi, amivel meg tudnák győzni Dumbledore-t, hogy Ryant tegye meg házvezető tanárnak, hacsak az nem volt elég ok, hogy Draco Malfoy egyértelműen gyűlölte a férfit.
- Mr Malfoy – szólt Ryan, miközben Harry és Malfoy egymással szemközt álltak a következő sötét varázslatok kivédése órán. – Így sosem fogja legyőzni Pottert. Ő gyorsabb, mint maga. Találnia kell egy módot, hogy elővigyázatlanságon kapja.
- Tudom, mit csinálok – vágott vissza Malfoy. Cselezett, és megtámadta Harryt, ő kitért az átok elől, és lefegyverező bűbájt küldött ellenfele felé, mely kiragadta a pálcát Malfoy kezéből.
Harry diadalmasan vigyorgott, míg Malfoy elvörösödött mérgében és zavarában.
- Utálom azt mondani, hogy én megmondtam – kommentálta szárazon Ryan.
Malfoy ráförmedt a tanárra. – És maga még mardekárosnak mondja magát? – kiabálta. – Segítenie kellene nekünk, de ehelyett nevetségessé tesz mindent, amit csinálunk! Potter a tökéletes, ugye? A leggyorsabb, a legokosabb! Talán inkább griffendélesnek kellett volna lennie!
- Nem vagyok griffendéles, Mr Malfoy – mondta nyugodtan Ryan. – De nem vagyok Piton professzor sem. Én jobban szeretem tanítani a diákjaimat, nem pedig kényeztetni őket. Az ember semmit nem tud megtanulni, ha senki nem szól, amikor hibázik. Nem fogom vesztegetni sem a saját időmet, sem az önökét.
- Nekem egyébként sincs szükségem arra, hogy sötét varázslatok kivédését tanuljak – mondta gúnyosan Malfoy.
- Miért, Mr Malfoy? Mert az apja halálfaló? – Az összes diák megdermedt. A folyosón talán elhangzottak ilyen sértések, de az, hogy egy tanár a tanórán ilyen kendőzetlen kijelentést tegyen, az egész osztályt sokkolta.
Ryan derültségében felhúzta szemöldökét, és úgy nézett körbe a diákokon.
- Ó, ugyan már. Nem fogjuk megjátszani magunkat, ugye? Rájöttem, hogy azok a dolgok, amiket senki sem mond ki, általában pont azok, amelyeket leginkább szükséges lenne kimondani. – Azzal visszafordult Malfoy felé.
- Engem nem érdekel, kihez hűséges, Mr Malfoy. De ne áltassa magát azzal, hogy ez jobbá teszi bárki másnál. Semmi sem halálosabb az önhittségnél. És emlékezzen arra, hogy a hazugságok, amiket önmagunknak mondunk, pontosan azok, amelyeket az ellenségeink felhasználnak majd velünk szemben.
Ryan felemelte a hangját, és az egész osztályhoz szólt.
- Hamarosan meglátjuk, mennyit is tanultak a párbajozásról. Beszéltem az igazgatóval, és beleegyezett, hogy két hét múlva az egész iskolában meghirdetett párbajversenyt rendezzünk.
Neville jelentkezett. – Ez olyan lesz, mint a párbajszakkör, ami négy éve volt?
Ryan elvigyorodott. – Ez verseny lesz, Mr Longbottom, nem pedig csak egy bemutató, tehát esetleg egy kicsit durvábbnak találják majd.
---
A párbajversenyt október második szombatján tartották a kviddicspályán. Aki nem versenyzőként, az nézőként jelent meg, és a stadionban körbe lelátókat állítottak fel, hogy elhelyezzék a nézőket.
A szabályok egyszerűek voltak. A versenyzőket párokba osztották, és minden pár addig párbajozott, amíg eldőlt, ki a győztes. A győztes aztán továbbjutott a következő körre. A bajnokot a két megmaradt versenyző közötti utolsó párbaj határozza meg. A tényleges párbajokra kevés megszorítás vonatkozott. Természetesen nem lehetett főbenjáró átkokat használni, vagy bármely olyan átkot, amely szándékosan halált vagy maradandó sérülést okozhatott. Ezeken túl minden elfogadható volt.
A mardekárosok ezt teljesen ki is használták, mindenféle alattomos taktikát bevetve a győzelem érdekében, bár a griffendélesek halált megvető bátorsága általában felért ezzel. Neville-nek az volt a legszebb pillanata, amikor legyőzte Pansy Parkinsont, aki egy hasbeszélő bűbájjal próbálta összezavarni.
Bár a verseny kezdetén még különböző házakba tartozó diákokat állítottak párba egymással, ez a rend hamar felborult, ahogyan egyre többen estek ki. Barátok kerültek abba a helyzetbe, hogy egymással kellett párbajozniuk. Ginny borzasztó büszke volt arra, hogy legyőzte Ront, aki azt állította, hogy mint húgának, tisztességtelen előnye volt vele szemben. Hermione mind Neville-t, mind Seamust legyőzte, míg végül Harry őt ütötte ki. Malfoy legyőzte Ginnyt egy különösen piszkos csata után, mely közben Hermionénak kellett Ront visszatartani a beavatkozástól. A végső összecsapásra Malfoy és Harry között került sor. Harry az összes előző párbaját könnyedén megnyerte. Végig figyelte a mardekárost, és tudta, hogy Malfoy bármilyen módszerhez lealacsonyodna a győzelem érdekében. Harry eltökélte, hogy nem adja meg neki ezt az örömet.
Szemben álltak egymással, és mindketten arra vártak, hogy a másik megtegye az első lépést. Hirtelen egy hangos robbanás hallatszott Harry mögül, aki megpördült, hogy lássa, mi történt. Azonnal ráébredt a hibájára.
- Reducto! – kiáltotta Malfoy.
Harrynek nem volt ideje védekezni. Ehelyett a földre vetette magát, így Malfoy átka éppen elkerülte. Mire megfordult, Malfoy újra rászegezte pálcáját.
- Relashio!
- Protego! – Harrynek épp csak az utolsó pillanatban sikerült eltérítenie az átkot, majd kivetette a sajátját. – Diffindo! – kiáltotta.
Malfoy talárjának az eleje felhasadt, és a mardekáros meglepetésében eltátotta a száját.
- Capitulatus!- üvöltötte Harry.
Malfoy pálcája kirepült a kezéből. Harry talpra ugrott, saját pálcáját Malfoyra szegezte, aki tehetetlen dühében ökölbe szorított kézzel állt.
- Egy napon elkapunk, Potter – mondta Malfoy. – Nem nézhetsz mindig a hátad mögé. Azzal lesétált a pályáról, pont, amint Ryan odajött Harryhez.
- Szép munka, Potter! – mondta Ryan. – Sosem láttam jobb párbajozót a maga korában.
- Köszönöm, uram.
- Elég ügyes, ahhoz képest, hogy csak egy gyerek.
Harry megfordult, és látta, hogy Piton gúnyosan mosolyog rá.
- Gondolod, hogy készen állsz egy felnőttel való párbajra? – kérdezte Piton megvetően.
- Harrynek megfeszült az állkapcsa. – Harcoltam már felnőttekkel.
- Igen, de ezúttal nem futhatsz el – mondta Piton undokul.
Harry leküzdötte a vágyat, hogy ott helyben megátkozza Pitont, és erőltetetten nyugodt hangon így szólt: - Kétlem, hogy szükségem lenne rá.
Piton szeme veszedelmesen megvillant, és tett egy lépést Harry felé.
- Próbáljuk ki, mit szólsz hozzá? – kérdezte.
- El lennék ragadtatva – bólintott Harry egyetértően.
- Ha ezt komolyan gondolják – szólt közbe Ryan olyan hangon, mely félúton volt aggodalom és derültség között – emlékeztetnem kell önöket arra, hogy nem használhatnak főbenjáró vagy halálos erejű átkokat.
- Természetesen – dorombolta Piton.
- Rendben – válaszolta Harry.
Sem Harry, sem Piton nem pillantott Ryan irányába. Tekintetük egymásba fonódott, és a köztük levő gyűlöletet szinte tapintani lehetett.
Ryan felsóhajtott. – Akkor hát rendben. Foglalják el a helyüket! Piton professzor, ha odébb lépne, kérem. – Megragadta Harry karját, és odébb rántotta, végre megtörve a Pitonnal való szemkontaktust. Pár méterrel arrébb vezette Harryt a bájitaltan tanár közeléből, és sürgetően a fülébe súgta:
- Ez nem amatőr párbaj lesz, Potter! Helyén legyen az esze, és Merlin szerelmére, ne hagyja magát provokálni!
- Igen, uram – felelte Harry.
Piton felé fordult, aki már pálcával a kezében állt, és sokkal nyugodtabbnak és magabiztosabbnak nézett ki, mint amilyennek Harry érezte magát. Harry felemelte a pálcáját, bólintott, hogy készen áll, és Ryan megadta a jelet a kezdésre.
Harry úgy érezte, mintha elütötte volna egy busz. Piton Reducto-átkának erejétől átrepült a fél pályán, és kábultan levegő után kapkodott.
- Spicula! – szólt Piton.
Harry tudta, esélye sincs arra, hogy kivédje az átkot, de a reflexei még mindig kiválóak voltak. Félrevetette magát, s egy pillanattal később ezüst nyilak áradata csapott a földbe, pont oda, ahol feküdt. Továbbgördült, és mellette újabb átok sistergett el. Ha Piton nem megölni próbálta éppen, akkor nagyon jól játszotta a szerepét.
- Úgy emlékszem, azt mondtad, nem fogsz elszaladni, Potter – gúnyolódott rajta Piton.
- Relashio! – vetette ki Harry saját átkát, de Piton egy pálcalegyintéssel eltérítette.
- Szánalmas. Tényleg ez a legtöbb, amire képes vagy?
Harry nem válaszolt, de Piton gúnyolódása elég időt adott neki, hogy lábra álljon.
Piton lenézően mosolygott az izzadt, zilált fiatalemberen, és újra támadott.
- Reducto!
Ezúttal Harry készen állt. – Protego! – Habár érezte Piton átkának erejét, védekező bűbája kitartott, és az átok visszapattant Piton felé.
- Murus! – Pitonnak épp csak sikerült megállítani az eltérített átkot.
- Diffindo! Stupor! – kiáltotta Harry gyors egymásutánban.
Piton mindkét átkot könnyen kivédte, de így nem volt ideje támadni, és Harry pont ebben reménykedett. Minden erejével a harmadik átokra összpontosított.
- Inflictum! – kiáltotta, és egy láthatatlan energiacsomó csapódott be Piton pajzsába, mely megtört a csapás hatására. A bájitaltantanár hátrazuhant, majd kifulladva és meglepetten ért földet a homokban. Most Harryn volt a sor, hogy hidegen mosolyogjon, miközben Piton talpra ugrott, dühösen meredve Harryre.
Piton és Harry egymást kerülgette, a másik gyenge pontját keresték, és megpróbálták kitalálni a másik következő mozdulatát, támadó, védekező és megtévesztő lépéseit. Harry még soha életében nem koncentrált ennyire. Még a nyakán leszaladó izzadságcseppeknek, vagy saját mély, egyenletes légzésének sem volt tudatában. Tekintete egy pillanatra sem szakadt el Pitonétól, miközben csaknem úgy mozogtak együtt, mintha egy furcsa táncot járnának. Ahogyan kiismerték a másik stílusát és képességeit, egyre gyakrabban és gyakrabban röpködtek az átkok.
- Turbo! – Egy forgószél kapta fel Harryt, és áthajította a pályán. Amint földet ért, egyből guggolásba gördült.
- Onis! – Jégszilánkok röppentek elő Harry pálcájából, és Piton felé száguldottak.
- Declino! – A jégdarabok szétváltak, és ártalmatlanul haladtak el Piton két oldalán.
- Relashio! – kiáltotta Harry, épp amint Piton „Spicula!" – t üvöltött. Az átkok a puszta levegőben találkoztak, és egymásról visszacsapódva vágódtak a nézők tömegébe. Diákok sikítottak, és ugrottak félre az útból, amint mindenki biztonságosabb megfigyelőhely felé tülekedett. Sem Piton, sem Harry nem vette észre a bolondokházát. Mindketten teljesen belemerültek a párbajba.
- Murus! – üvöltötte Piton.
- Prote… - Harry elakadt, mikor tudatosult benne, hogy Piton az imént egy védekezőbűbájt használt. Mivel Harry nem támadott, elképzelni sem tudta, miért tenne ilyet Piton, és emiatt a pillanatnyi összezavarodottság miatt hezitált.
Piton csak erre várt. – Capitulatus! – kiáltotta.
Harry védekezőbűbája csak egy pillanatot késett. Pálcája kiröppent a kezéből, ő pedig hátrazuhant, és egy homokkupacban ért földet. Harry megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, és felült, csupán azért, hogy Piton pálcáját lássa a mellkasára irányítva, és saját pálcáját, amint azt a férfi könnyedén tartja a másik kezében.
- Olyan könnyű összezavarni téged, Potter – mosolygott Piton gúnyosan. – Így sosem fogsz megnyerni egy igazi párbajt.
Harry keze ökölbe szorult dühében, és azon kapta magát, hogy egy marék homokot szorongat benne. Gondolkodás nélkül elhajította. A finom szemcsék telibe találták Piton arcát, és az időlegesen megvakulva nyögött fel fájdalmában és meglepetésében. Harry nem várta meg, amíg magához tér. Olyan sebességgel és erővel vetette magát Pitonra, amennyit csak össze tudott szedni. Miközben tanárával birkózott, csupán egyetlen gondolat töltötte ki az elméjét. Harry ujjai rákulcsolódtak a pálcájára, amint ő és Piton mindketten elterültek. Csaknem azonnal Piton torkának szorította.
- Még nem veszítettem – zihálta.
Piton szemei egy pillanatra kitágultak a csodálkozástól, majd a gallérjánál fogva félelmetes erővel megragadta Harryt. Harry tudta Piton gyilkos tekintetéből, hogy a férfi ott helyben képes lenne megfojtani. Valódi félelem szaladt át rajta, és pálcájának hegyét mélyebbre döfte Piton nyakába.
- Megteszem. Esküszöm, hogy megteszem.
De Piton szorítása nem enyhült. Ehelyett közelebb húzta Harryt, míg arcuk már csak pár centire volt egymástól.
- Gyerünk - suttogta Piton.
Egy pillanatig mindketten tiszta gyűlölettel meredtek egymásra, míg Harry agya sebesen pörgött, hogy eszébe jusson valami olyan átok, amely őt magát nem bántaná annyira ilyen közelségből, mint Pitont.
- Ebből elég!
Harry és Piton mindketten riadtan néztek fel, és pillantották meg a feléjük tornyosuló, dühtől remegő McGalagonyt.
- Azonnal felkelni! Mindketten! – parancsolta.
Harry feltápászkodott, és Pitonnak is csak egy leheletnyivel több méltósággal sikerült lábra állnia.
- Épp elég baj, hogy csaknem megátkoztak egy tucat diákot eközben az ego-vezérelt látványos makacs versengés közben – McGalagony sápadt volt a dühtől. – De ott meghúzom a határt, hogy nem tűröm, hogy az egész iskola szeme láttára verekedjenek!
Harry felpillantott a felette levő standról figyelő döbbent arcokra, és bosszankodott.
- Potter, csatlakozzon végre az osztálytársaihoz!
Harry elkezdett bocsánatot kérni, de McGalagony feltartotta a kezét. – Egy szót se, Potter. Menjen.
Harry felsóhajtott, és elhagyta a pályát.
- És magától sem akarok hallani egy szót sem, Perselus! – mondta McGalagony Pitonnak, amikor Harry hallótávolságon kívülre került. – Meg vagyok döbbenve! Maga már nem egy tizenhat éves fiú, aki megátkozza James Pottert a folyosón! Maga ennek az iskolának egy professzora. Viselkedjen ahhoz méltóan!
Piton összefonta a karját maga előtt, és McGalagonyra meredt, aki visszameredt rá.
- Potter az, aki a lehető legsportszerűtlenebbül támadt rám – mondta mérgesen Piton. – Ő az, aki…
- Ez nem csak Potter hibája volt, és még csak gondolni se merjen arra, hogy egyetlen pontot is levon a Griffendéltől! – vágott közbe McGalagony – Az elejétől nyilvánvaló volt, hogy egyikük sem törődik a legkevésbé sem a párbaj-etikettel.
- Ez nem ad neki jogot a csalásra!
- Nem csalt, Piton. Csupán taktikát váltott – mondta Ryan kedélyesen, miközben csatlakozott hozzájuk. Úgy tűnt, McGalagonnyal ellentétben teljesen el van ragadtatva. – Az egyetlen megkötésem az volt, hogy nem lehet főbenjáró átkot és halálos erőt használni. Nem hiszek a sok szabály használatában a párbajozásban. Végül is az nem túlzottan valósághű. A halálfalók nem fognak tisztességesen harcolni.
- Ez egy iskola, Ryan professzor – mondta McGalagony. – A fegyelmezetlenkedés, az, hogy mindenkinek mindent lehet, itt nem elfogadható.
- Nonszensz! – mondta Ryan nyájasan. – Ma itt minden diák és a tanári kar nagy része felbecsülhetetlen dolgot tanult meg a párbajozásról. Soha ne add fel! Tegyél meg a győzelemért mindent, amit lehet, és ha nem győzhetsz, harcolj ki egy döntetlent! Nem is kérhettem volna jobb bemutatót! – Szélesen Pitonra mosolygott, aki szemöldökét összevonva savanyúan nézett rá vissza.
- Mindazonáltal, Ryan professzor, ha legközelebb ilyen esemény szervezését veszi tervbe, szigorúbb szabályzatra lesz szükség – ragaszkodott álláspontjához McGalagony.
- Ahogy kívánja, professzor – egyezett bele könnyedén Ryan. – Gondoskodom majd róla. – Azzal bólintott mindkét kollégája felé, és továbbsétált.
- Ne duzzogjon, Perselus – mondta McGalagony, miközben enyhén elmosolyodott, láthatóan lenyugodva. – Potter tisztességesen győzte le magát, és ezt maga is tudja.
- Nem győzött le! – mondta Piton felháborodottan.
- Gyanítom, észre fogja venni, hogy az iskola többi része nem ért egyet magával. – mondta, fejével arrafelé intve, ahol Ryan éppen csatlakozott a párbajozókhoz. Ott már egy egész kis tömeg gyűlt Potter köré, nyilvánvalóan mind azért, hogy gratuláljanak neki. Piton elfintorodott. Élete legszebb napja lesz az a nap, amikor Harry Potter végez a Roxfortban.
---
Úgy tűnt, a Harry körül sorakozó diákok akkor sem lehetnének boldogabbak, ha az imént magát Voldemortot győzte volna le. A mardekárosok kivételével minden párbajozó, valamint a nézők nagy része megpróbált kezet rázni vele, és gratulálni neki.
- Ez ünneplésért kiált – szólt Ron, és Harry hátára csapott. – Ma este minden idők legnagyobb buliját csapjuk a klubhelyiségben!
Harry rávigyorgott, de mielőtt bármit mondhatott volna, Ryan odafordult a társasághoz.
- Nos, mit tanultak ma mindannyian?
- Piton nem is olyan nagyszerű, mint amilyennek hiszi magát – válaszolta azonnal Ron. – Az összegyűlt diákok egyetértően mormoltak.
Ryan nem válaszolt, hanem Harryre nézett. – Mr Potter, hogyan írná le Piton professzor párbajozási képességét az osztálytársaiéval összehasonlítva?
Harry elgondolkozott egy pillanatra, mielőtt válaszolt. Ryan gyakran kérte tőlük, hogy elemezzék egymás képességeit, ez olyasvalami volt, amit Harry izgalmasnak és hasznosnak talált.
- Sokkal több átkot ismer, mint bármelyikünk – mondta Harry. – Néhányról azok közül, amiket rám küldött, még csak elképzelni sem tudtam, hogy micsoda. Továbbá sokkal erősebb is. Olyan átkok ütöttek ki, amelyekről tudom, hogy bárki mástól ki tudtam volna védeni. És hihetetlenül gyors. Alig tudtam vele lépést tartani.
- Akkor hogyan tudott felülkerekedni?
- Harry a legjobb! – szólt Dean általános egyetértést váltva ki.
Ryan tekintete nem szakadt el Harryétől, és Harry tudta, hogy most nem csupán a párbajozási képességei alapján kerül megítélésre.
- Szerencsém volt – vallotta be őszintén. – Piton professzornak le kellett volna győznie engem.
- Miért nem tette? Az, hogy az embernek szerencséje van, általában azt jelenti, hogy az ellenfele valami hibát vétett. Mi volt a hibája?
- Azt hitte, nem tudom legyőzni – jött rá Harry enyhe mosollyal. – Amikor elvette a pálcámat, meg kellett volna átkoznia. Ehelyett ott állt, és beszélt, alkalmat adva nekem a támadásra.
Ryan ajka elismerő mosolyba görbült. – Szép munka, Potter! Mindannyiuknak tanulniuk kell ebből az esetből. Ez tökéletes példája annak, amit az első tanítási napon mondtam önöknek. A hozzáállásuk legalább annyira fontos, mint a párbajozási képességük. Teljesen igaza van, Mr Potter. Ön jó párbajozó, de Piton professzornak könnyedén el kellett volna tudni bánnia önnel. Ő azonban alulbecsülte önt. Megpróbálta megleckéztetni. Ön megpróbált győzni.
Ryan végignézett a köré sereglett diákokon, és elmosolyodott. – Most menjenek ünnepelni, mindannyian – mondta. – Megérdemlik.
A tömeg kezdett feloszlani, de Ryan még megállította Harryt.
- Potter, egy szóra.
- Igen, uram?
- A helyében most egy ideig elkerülném Piton professzort – mondta Ryan csendesen Harrynek. – Ő olyan ember, aki nem szeret veszíteni.
Harry bólintott. – Köszönöm, uram. Észben fogom tartani.
Harry követte a többi diákot vissza a kastélyba, ahol a griffendélesek csakugyan szerveztek neki egy látványos bulit a klubhelyiségben. De bármilyen boldog is volt Harry, nem tudta kiverni a fejéből Ryan figyelmeztetését, és kíváncsi volt, vajon megérte-e a győzelem Piton bosszúját, ami kétségtelen, hogy nem fog elmaradni.