1. fejezet

- Segítened kell nekünk!

- Kérlek – nézett a szemébe határozottan a fiú.

A lány elnézte a két társát. Friss vágások és alvadt vér. El nem tudta képzelni, hogy mi történhetett velük, vagy hogy mit akarnak tőle. Őrültségnek tűnt.

- Rendben - bólintott.

oOo

Sirius Black olyan régóta élt falak között, és olyan régen látta utoljára az eget, hogy milyen érzés egy nyomorúságos cella falain kívül lenni, milyen szabadnak lenni.

A szökés elhatározása pár hete érlelődött már benne. Akkor indult be minden, mikor meglátta a Reggeli Próféta címlapján Pettigrew-t. Azóta minden egyes percében a lehetőségeket latolgatta.

Korábban nem gondolt a szökésre.

Miután elfogták napokon keresztül zsibbadt volt. A tudat, hogy minden összeomlott egyetlen éjszaka alatt teljesen felemésztette a dementorok között. Ahogy pedig tisztult a tudata a gyászt önvád követte. Az időmúlásával kezdett beletörődni, hogy az Azkaban lesz további életének színhelye.

Miért próbálta volna meg a lehetetlent? Kiért szökött volna meg?

Azon az éjszakán nem csak Jamest és Lily-t veszítette el, hanem mindenkit. Senki sem bízott már benne, nem voltak barátai már. Az ártatlanságára pedig semmiféle bizonyítéka nem volt, Peter tökéletes színjátékot kerekített.

Eleinte úgy gondolta, a tárgyaláson elmondja mi is történt, de azt hiába várta, csak nem jöttek érte. Ismerte a protokollt, tudta, mi az eljárás menet. Auror volt. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjön eltérnek tőle. Tárgyalás nem volt.

Ő pedig a börtönben, mint ott mindenki, a saját démonaitól kínozva, belesüppedt a tudatba, hogy bűnös. Elvégre ő tehet az egészről.

A nappalok és éjszakák összemosódtak a sötét cellában. Nem tudta mennyi időt töltött a dementorok között. Egy évet? Tízet? Százat? Csak mikor Cornelius Carameltől megszerezte pár héttel korábban a Reggeli Prófétát konstatálhatta, hogy tizenegy évet és majd kilenc hónapot töltött az Azkaban falai között.

Az Északi-tenger jeges hullámai nyaldosták az erőd oldalát, ő viszont a túlparton állt. A hűvös északi szél az arcába csapott, de nem bánta. Szabad volt. Hosszú perceken keresztül kémlelte a több méter vastag falakat és az ilyen távolról szinte észrevehetetlen ablakokat.

- Még hogy nem lehet megszökni – nyomott el egy keserű mosolyt.

Majd eltűnt a fák között a sötét éjszakában.

oOo

Sirius Black megszökött.

- Ez hogy lehetséges?! - üvöltött Scrimgeour a megszeppent hírnökkel, aki az aurorparancsnok íróasztala alá készült bújni ijedtében.

- Öhm… aaa… - a fiatal küldönc, nem tudott egy értelmes mondatot sem kinyögni válasz gyanánt.

Rufus Scrimgeour nem volt egy nyugodt ember. Mindig izgága, ideges és végtelenül hatékony ember volt. Olyan fajta, aki ment és tette a dolgát és ezt várta el másoktól is. Gyűlölte a dilettánsokat, viszont meggyőződése volt, hogy többen veszik körül ebből a fajtából, mint kellene.

- És, hogy hogy csak most veszik észre? Azt se tudják, hogy pontosan mikor szökött meg! Minek vannak azok a dementorok ott egyáltalán?! - csapott akkorát az asztalra, hogy az egyik akta halom nemes egyszerűséggel a földön kötött ki.

- Aa… a kapitány úr esküdik rá, hogy őrs… őrség váltáskor még meg volt – nyögte a fiú, tartott tőle, hogy a következő ütés már nem az asztalon fog csattani.

Scrimgeour válaszra sem méltatta a fiatal varázslót, döngő léptekkel az ajtóhoz lépett, feltépte azt és kiüvöltött: - Renaird! Az irodámba! Most!

Már be is csapta az ajtót, mikor a vörös hajú, fiatal boszorka egyáltalán felkapta a fejét. Az aurorok látták a rettegő fiút, aki a parancsnokhoz sietett, a férfi rossz híreket kaphatott, tudták, nem tanácsos váratni. A lány pattant és besietett az oroszlán barlangjába.

- Uram? - lépett be, de Scrimgeour fel sem nézett abból, amit éppen írt. A lány nem tudta kivenni lendületes szálkás betűiből, hogy mi is áll a levélben.

- Renaird, fogja ezt, azonnal leviszi Caramelnek. Minél előbb a miniszter kezében kell, hogy legyen. És csak neki adhatja át, ez parancs! Érti?

- Igenis, uram! - bólintott a boszorka.

- Az áll benne, hogy Sirius Black megszökött az Azkabanból. Úgyhogy kapkodja magát!

A lány egy pillanatra meghökkent, de nem adta egyéb jelét, annak, hogy magyarázatot várna. Scrimgeour ezt kedvelte benne, semmi kérdés, semmi akadékosság.

Blair Renaird-nak, pedig valóban nem kellett kétszer mondani semmit. Pontos, precíz auror volt, egyike a legjobbaknak az utóbbi évekből. Egy taroló átok hatékonyságával vágott át a teljes minisztériumon és a mágiaügyi miniszter udvartartásán, olyan pillantással, hogy nem volt, aki elé mert volna állni.

Egészen a miniszer cerberusáig, Ms Ward-ig. Caramel titkárnője nem volt ahhoz szokva, hogy bárki ő személyét teljesen figyelmen kívül hagyva lépjen be a miniszterhez.

Az asszony már emelkedett volna szólásra, mikor a lány felmutatta a levelet és közölte:

- Csak a miniszter úrnak adhatom át! Parancsom van – mondta az auror és szóhoz jutni sem engedte a döbbenten hápogó nőt.

Határozott fellépésével nem csak Ms Wardot, de magát Cornelius Caramelt is megdöbbentve, aki éppen az aznapi Prófétát lapozgatta.

- Tegye azt félre uram, frissebb híreket hozok – mondta nyersen a lány az újságra bökve. - Mr Scrimgeour küldött.

A mágiaügyi minisztert, egy másodperc alatt kiverte a hideg veríték. Szűknek kezdte érezni a gallérját, sőt az egész irodáját és az addigi kellemes nyári idő is fullasztóvá vált. Sejtette, hogy ha így robog be hozzá egy auror, nem jó híreket hoz. Segélykérő pillantást vetett az ajtó felé, hátha a fiatal auror érkezését mégis egy még újabb hír írja felül. De a segítség nem jött.

Reszkető kézzel vette át Scrimgeour levelét, amiben az röviden tájékoztatja őt a történtekről. Az első sornál kiejtette a levelet a kezéből, de összeszedte magát és tovább olvasott, egyre sápadtabbá válva.

- Maga… - pillantott fel a boszorkára, és nehezen tudta leplezni a pánikot, ami eluralkodott rajta. - Maga, tudja mi áll ebben?

A lány érzelemmentesen bólintott.

- Tehát akkor igaz? Tényleg megszökött? - kérdezte megerősítést várva, a fiatal aurortól, akit nem is ismert. Nem hitte el, amit Scrimgeour írt.

- Úgy néz ki – bólintott a boszorkány. - A parancsnok is hamarosan jön, de azt akarta, hogy minél előbb értesüljön a történtekről, hogy meghozhassak a kellő intézkedéseket. Most ő is azt teszi.

- A… a kellő intézkedéseket…? - nyögte Caramel. Addig bele sem gondolt, hogy neki kell a sajtó elé állnia, azzal, hogy Black, az őrült tömeggyilkos megszökött.

- Igen – felelte higgadtan az auror. - Nekem mennem kell, uram.

- Persze, persze, menjen csak…

Cornelius Caramel oda sem figyelt a lányra, azon gondolkozott, hogy mit is tehetne. Nem tudott megszabadulni attól a jelenettől, ami az Azkabanban történt pár hete. Black tekintetét nehezen tudta kiverni a fejéből, de most, hogy felidézte esélye sem lesz, hogy újra elfeledje.

Beszélnie kell Dumbledore-ral, ő tudni fogja, mit is tegyen, legalább, míg Scrimgeour nem jelentkezik.

oOo

Hihetetlenül fáradt volt. Legalább negyvennyolc órája egy szemhunyásnyit sem aludt, az utóbbi napokban amúgy sem ment neki. A rémképek újra és újra kísértették.

Fogalma sem volt, ki kereshette az éjszaka közepén, de tudta, fontos. Őt nem szokta senki csak úgy keresni.

Mélyet sóhajtott, lehúzta a kávéfőzőt a tűzről és kidörzsölte az álmot a szeméből. A félhomályos konyhában nem volt rendetlenség, de a legnagyobb jóindulattal se nevezte volna a lakást fogadóképesnek. Tudta jól, hogy szegény boldogult édesanyja ebbe a konyhába nem engedett volna be vendéget. A csorba bögrék halomban álltak a mosogatóban, a konyhaszekrényt vastag por lepte, az ablak alatt egy öreg széken egymásra tornyozva hevertek a Reggeli Próféta korábbi számai. A kupac tetején heverő újságra tévedt a tekintete, a címlapon szereplő mocskos, csontvázszerű rab fotójával nézett farkasszemet mielőtt kinyitotta az ajtót.

Megrázta a fejét.

El kell raknia azt az újságot. Nem szabad őt keresnie a szemével. Vagy még jobb lenne ha elégetné. Igen, azt kell tennie. Maga mögött kell hagynia a múltat.

- U… uram… - hebegte meglepetten, ahogy az egykori igazgatója ösztövér alakját meglátta a hűvös augusztusi éjszakában.

A legkevésbé sem számított arra, hogy az éjszaka közepén Albus Dumbledore fog a küszöbén állni.

- Neked is jó estét, kedves fiam – köszönt kedélyesen az idős férfi és beengedte magát nem törődve a házigazdája döbbenetével.

- Jó… jó estét – ocsúdott fel a férfi és a professzor után sietett és hellyel kínálta. - Mi szél hozta? – kérdezte a férfi, miközben ösztönösen lejjebb húzta a pulóvere ujját. Egy friss véraláfutás futás húzódott végig az alkarján. Az előző este emléke.

Az idős férfi rövid ideig méregette a vendéglátóját, majd az ajtó melletti újságokon akadt meg a tekintete. A fiatalabb férfi semmit sem értett, de nem mert kérdezősködni.

- Szükség van rád – felelte kis gondolkodás után és a szemüvege fölött pillantott a fiatalemberre.

- Tessék?

- A Roxfortban, megüresedett egy tanári poszt és rád gondoltam – folytatta Dumbledore és fürkészően nézte továbbra is az egykori diákját, a reakcióját várva.

Tartott tőle, hogy nem fogadja el az ajánlatot. Pedig most mindennél nagyobb szüksége volt Remus Lupinra a Roxfortban. Remélte, hogy a férfi van annyira bátor, hogy szembe nézzen a múlttal és segítsen. Ha valaki, ő tudta nagyon jól, milyen az, ha olyan árulja el az embert, akiben korábban vakon megbízott. Úgy gondolta, hogy ez elég lesz, hogy rávegye Remust arra, hogy elvállalja a roxforti állást.

A férfi idegesen túrt a hajába és félre kapta a tekintetét, nem értette, hogy mi történik éppen. Vagy inkább, hogy miért történik.

- Rám? - kérdezte megtörten és Dumbledore-ra nézett.

oOo

- Maman, mi az?

Louise Girard-ot a lánya hangja valósággal kirántotta a merengésből. A londoni King's Cross állomáson voltak. Egész pontosan a 9 és 3/4. vágányon, ahol a mágus szülők tették vonatra a gyermekeiket, hogy azok az iskolai tanévüket megkezdhessék. Louise tekintete a peron egyik oszlopára függesztett plakáton időzött addig.

- Semmi, ma petite, semmi. Gyere, menjünk, mindjárt indul a vonat.

- Rendben – bólintott a lány és maga után húzva a ládáját megindult határozottan a Roxfort Expressz irányába.

Louise korábban még nem járt ott és nem látta a Roxfort Expresszt, egyszerre lepte meg és nyűgözte le a látvány. Kicsit hasonlított arra, mikor elkezdődik a tanév a Beauxbatonsban, mégis más volt.

A peronon a vidám zsivaj szinte minden mást elnyomott. A gyerekek, akik hónapok óta nem látták egymást boldogan ugrottak egymás nyakába, újságolták az élményeiket és vázolták a terveiket a következő hónapokra, vagy éppen a szüleiktől búcsúzkodtak. Bár odakint a mugli világban esős, szürke szeptember elseje volt, varázslók mágikus peronja a nyári napfény utolsó sugarait lopta a diákok fölé.

Minden tökéletes volt. Zavaróan tökéletes.

A nő érezte, hogy nincs rendben valami. Az ösztönös mágia bizsergette az ujjait, a tarkóját. A tekintete végig cikázott a peronon, elsőre semmi különöset nem látott és ez még jobban aggasztotta.

- Keress magadnak egy helyet, ma petite, itt várlak – mondta a lányának és igyekezett elnyomni az aggodalmat a hangjában.

A lány bólintott és minden tizenhárom éves magabiztosságát latba vetve szállt fel a Roxfort Expresszre, maga után rángatva a csomagját. Louise még éppen látta, ahogy a lánya egy vörös hajú kamasz segítségével felteszi a ládáját a vonatra, mielőtt eltűnt volna a fülkék között. A tekintete szinte ezzel egyszerre siklott végig a peronon. A lehető legfeltűnésmentesebben vett szemügyre mindent. Semmi sem kerülhette el a figyelmét. Elsőre legalább fél tucat aurort szúrt ki a szülők és gyerekek sokaságában.

Majd meglátta azt, akit szinte mindannyian szemmel tartanak. Egy vékony, sötét hajú, kamaszfiú volt az, akiről le sem vették a szemüket. Tőle alig pár méterre ácsorgott egy népes vörös-hajú família mellett.

- Harry – suttogta elhűlve a nő.

oOo

Akárhová ment mindenütt ő nézett vissza rá.

London, sőt egész Anglia Sirius Black fotójával volt kitapétázva. Az újság címlapokról ő nézett vissza, ahogy a körözési plakátokról a falakról és a hírdetőoszlopokról. Az emberek róla beszéltek. Mindenütt ő volt.

Remus Lupin nem ismerte ezt az arcot, nem ismerte ezt az embert a fotókon. Nagyon kellett koncentrálnia, ha fel akarta fedezni a képen az egykori barátja vonásait. Ez segített. A gondolata annak, hogy a férfi, aki a plakátokról néz vissza rá, egy másik ember, elviselhetőbb volt. Valaki, aki nem ő.

Úgy bámulta a A Roxfort Expresszet mintha életében először látná. Nem hitte volna, hogy egy napon vissza fog még térni az iskolába, még ha egy kis része mindig is vissza vágyott. Ha jól végig gondolta, utoljára akkor volt igazán boldog, amikor a Roxfortban volt.

Ahogy Remus azt sem gondolta volna, hogy éppen tanárként fog visszatérni. A tanítás az ő problémájával abszurdumnak tűnt. James gyakran mondogatta, hogy katedra volna Remusnak való, de őt a realitás érzéke mindig is visszatartotta. Még véletlenül sem akart az elkerülhetetlennél több embert veszélybe sodorni. És már azt is csodának élte meg, hogy vérfarkasként egyáltalán emberek közé engedték gyerekkorában.

Albus Dumbledore azonban nem látta ezt annyira képtelen ötletnek.

Sirius Black szökése után pár nappal felkereste azzal, hogy azt szeretné, ha Remus a Roxfortban tanítana. A férfi tudta, hogy ismét kap egy esélyt az igazgatótól, de azzal is tisztában volt, hogy ennek az ajánlat a hátterében több áll annál, mint hogy a professzor úgy véli a férfi jó tanár lenne.

Ott ültek az aprócska félhomályos konyhában, Remus felállt és a Reggeli Próféta legfrissebb számát az asztalra tette.

- Miatta? – kérdezte csendesen. Nem kellett többet mondania, az igazgató értette.

- Kedves fiam… - kezdte a férfi atyaian, de Remus életében először a szavába vágott.

- Miatta, ugye? Azért akarja, hogy a Roxfortban legyek, mert megszökött? Nem vagyok már gyerek – méltatlankodott.

Dumbledore elnézte egy ideig az egykori diákját. Az évek és a veszteségek sokat változtattak rajta, már nem az a kisfiú volt, akinek ő hozta el a roxforti levelét.

- Igen – bólintott Dumbledore higgadtan. – de nem azért, mert nem bízom benned, nem azért, hogy szemmel tartsalak. Épp ellenkezőleg, azt akarom, hogy az iskolában legyen az az ember, aki a legjobban ismeri őt…

Remus arca elsötétült: - Nem ismerem. Egyszer ismertem egy fiút, aki a testvérem volt, de az, nem ez az ember volt.

Megfordult és kibámult az éjszakába.

Tényleg nem ismerte őt. Az a Sirius Black, aki tíz éven keresztül a legjobb barátja volt, aki először mondta neki, hogy és mégis kit érdekel, ha vérfarkas vagy?, akivel mindig ott voltak egymásnak bármi is történjen, ő meghalt régen. Azt nem hitte el, hogy sosem létezett, könnyebb volt arra gondolnia, hogy valamikor meghalt ő is a háborúban.

Dumbledore csendben várta, hogy a férfi átgondolja a dolgot. Remus fejében pedig valóban vadul kavarogtak a gondolatok, visszatérni a Roxfortba. Vágyta és rettegte az emlékeket. Az egyetlen dolog, ami a Roxfort felé lendítette a mérleg nyelvét Harry volt.

- Elvállalom, de mi lesz a... a problémámmal? – fordult meg lehajtott fejjel.

Az igazgató derűsen ingatta a fejét.

- Ugyan fiam, ha tizenegy évesen nem volt semmi probléma, akkor nem hiszem, hogy harminchárom évesen bármi baj történne.

Nagyot sóhajtva felszállt a vonatra. Ösztönösen vitte a lába abba a fülkébe, ahogy ösztönösen tudta, hogy nagyot kell rántani az ajtón, mert akad. Másodéves koruktól fogva, minden utat itt tettek meg. Mikor belépett fogta fel igazán, hol is van. Fullasztó érzés volt a rengeteg emlék közt, de közben egy része úgy érezte hazaért.

Mikor felküzdötte az utazóládáját a csomagtartóba, megakadt a tekintete a peronon egy ismerős alakon. Csak egy pillanatra látta a tömegben, képtelenség volt, hogy ott legyen, mégis úgy érezte, mint aki alól kirántják a talajt. Évek óta nem látta, nem lehet éppen azon a napon a King's Cross-on. Mikor újra meg akarta keresni a tömegben, eltűnt a szeme elől, mintha sosem lett volna ott.

Élt a gyanúval, hogy a fáradtság és az emlékek űznek tréfát az érzékeivel és nem is volt ott, akit látni vélt. Mélyet sóhajtott és behúzodott a sarokba. Szinte rögtön elnyomta az álom, ahogy a vonat nagyot rándulva elindult. Előző este telihold volt. Hosszú idő után az egyik legpihentetőbb alvása volt az, az ütemesen zakatoló vonaton.

Egészen addig, míg meg nem érezte azt a különös csontig hatoló hideget.

oOo

„A gonosz és végtelenül hiú királynét, önhittségéért az istenek megbüntették..."

A lány dühösen csapta le a kopott bőrkötéses könyvet, aminek a gerincén a hámló betűk már olvashatatlanok voltak.

A fülkében ülő, és addig elmélyülten beszélgető, útitársai elhallgattak, a lány egészen elfeledkezett róluk. Mélyen a táskájába süllyesztette a könyvét, és az odakinti monoton esőt és a szürke tájat kezdte figyelni. Ahogy elhagyták Londont elkezdett esni.

A lány hirtelen nem tartotta olyan jó ötletnek, hogy roxfortos legyen, pedig egészen kiskora óta másra sem vágyott.

Félt. Nincs mit szépíteni ezen, megijedt. Tizenhárom éves volt és minden ami addig volt, eltűnni látszott. A Beauxbatons-ban volt valaki, Cassie, Girard professzor lánya, amit nem mindig szeretett, de az is valaki. Itt viszont senki sem ismerte őt, és ő sem ismert senkit. Sóvárogta ezt az új érzést, de el is rettent tőle.

A vonat érezhetően lassulni kezdett, végül egy határozott rántással lefékezett.

- Ez mi volt? – fordult a két társa felé. Elvégre ők már nem először tették meg az utat a Roxfortba.

- Passz – rázta a fejét a lány. Látszott rajta és a társán, hogy sejtelmük sincs arról, mi történik.

Mikor rövid pislákolás után a világítás is kialudt a lánynak már a kezében volt a pálcája, hallott valami roxfortos szabályról, hogy iskolán kívül nem varázsolhatnak, de az anyja szerint ez a vonaton már nem számított komolyan: – Lumos!

- Ti is érzitek a hideget? – kérdezte a fiú és fázósan összébb húzta magát.

Odakint zuhogott az eső, a hőmérséklet pedig pillanatok alatt csökkent, már a leheletük is párát vert a félhomályos kupéban.

- Aha – bólintott Cassie és kilépett a folyosóra, ahogy a többi fülkéből is jó néhányan kihajoltak, senki sem értette, hogy mi folyik a vonaton.

Egyre nagyobb fejetlenség alakult ki odakint, mindenki a folyosón toporgott, a kupékban fojtott hangon mentek a beszélgetések, néhány pedig megindultak, hogy utána járjanak a dolognak. Cassie jobbnak látta, ha behúzza maga mögött az ajtót és visszaül. Nyugalmat erőltetett magára, de ugrásra kész volt, ha bármi váratlan történne.

- Láttál valamit? – kérdezte a lány, miközben a pálcája fényénél látszott, hogy ő is eléggé meg van ijedve, akárcsak a fiú. Cassie a derengő fényben látta csak meg, hogy a lány valamivel fiatalabb nála, nem lehetett több tizenkét évesnél.

- Nem – rázta meg a fejét és belebújt a kabátjába, amit az anyja erőltetett rá. - de jobb, ha nektek is elől a pálcátok.

Hosszú percek teltek el a sötétben, a folyosó elcsendesedett és egyre hidegebb volt, a kabin ablakán megfagyott a pára. Valahol a közelben egyszer csak valaki felsikoltott, de félelmetesen gyorsan el is hallgatott. Egy másodperccel később pedig egy sötét árny suhant a fülkéjük ajtaja előtt. Még hidegebb lett és rosszul eső, kellemetlen borzongás futott át a gyerekeken.

- Ez mi volt?! – suttogta az idegességtől magas hangon a fiú.

Cassie, egy pillanatra kiverte a hideg veríték.

- Remélem nem az, amire gondolok – motyogta.

A fiatalabb lánnyal összeakadt a pillantásuk a pálcáik fényénél, de az nem kérdezett semmit, csak nagy komolyan bólintott. Cassie-nek az volt az érzése, hogy a kislány látott már egyet s mást. Újból egy kiáltást hallottak, de most távolabbról és a folyosón egy halvány ezüstös fény villant fel, majd valaki elsietett a folyosón. Nem sokkal később pislákolva visszatért a világítás, a vonat pedig lassan újra megindult.

- Nox – motyogta Cassie és ezzel egy időben egy sárga-nyakkendős prefektus nyitott be.

- Minden rendben? – nézett körbe a prefektus-fiú gyorsan.

A három gyerek összenézett, majd egyetértésben bólintottak.

- Öhm, bocsi, mi volt ez az előbb? – kérdezte a vörös lány.

Az felsóhajtott: – Dementorok, hosszú… ennek nem kellett volna megtörténnie, de most már minden oké.

A prefektusfiú tovább sietett, de ők hárman pedig némán nézték egymást, a hallottakat emésztgették.

- Dementorok, mint… mint amik az Azkabant őrzik? – kérdezte a fiú.

Cassie hirtelen úgy érezte megvilágosodott, az anyja tudta. Azt nem tudta, hogyan volt lehetséges, de teljesen biztos volt benne, hogy az anyja tudott a dementorokról. Ezért is aggódott annyira, ezért volt a kabát és ezért… belenyúlt a kabát zsebébe, egy nagy tábla csokoládé volt az.

Gyorsan feltörte és megkínálta a többieket: - Csokit? Elvileg jót tesz ilyenkor.

A két társa bizalmatlanul összenézett, de elfogadták. Mikor Cassie is bekapott egy kockát belátta, hogy az anyjának tényleg igaza volt, a csokoládé segít.

A vörös lány Cassie felé fordult és kezet nyújtott: – Ginny vagyok – majd a társára mutatott. – Ő pedig Neville.

- Cassie – viszonozta a bemutatkozást.

- Nem láttalak még, hányad éves vagy? – kérdezte Ginny.

- Harmad – felelte Cassie. – Harmadéves, griffendéles.

- Az nem lehet – rázta a fejét Neville értetlenül.