És itt egy újabb ropogós fejezet, egyenesen a sütőből!

Jane kezdett lassan magához térni. Érezte, hogy a keze a feje fölé van bilincselve. Egy ágyon feküdt, és elég biztos volt benne hogy az az illető ágy Lisbon ágya. Csukott szemhéjain keresztül is látta, hogy a szobában világos van. Nem merte kinyitni a szemét, nem mert mozdulni.

Mintha csak a rémálma vált volna valósággá. De aztán rájött, hogy ki kell nyitnia a szemét. Nem tetetheti az idők végezetéig hogy elájult. Tehát lassan kinyitotta a szemét. A fény egy pillanatra elvakította. Nem látott senkit és mióta felébredt az óta nem hallott semmi hangot. A szobára kiséteties csend telepedett. Felült, már amennyire ez lehetséges volt az ő kicsavart testhelyzetében.

Minden olyan volt, mint amikor a sötétben körülnézett. Sajnos ebben a nem éppen kellemesnek mondható testhelyzetben azt is realizálta, hogy ez ugyanaz a szoba, mint amit álmaiban látott. Nagyon nyelt.

Ugyan nem volt igazi médium, nem is hitt bennük, de mi van, ha igaz? Mi van, ha megálmodta a jövőt, mi van, ha az álma valóra válik? Mielőtt tovább ragozhatta volna a helyzetet lépteket hallott az ajtó elől. Szíve hevesebben vert, mint amikor évekkel korábban megtalálta Red John levelét a hálószobája ajtaján.

Alig egy pillanattal később az ajtó kinyílt. Először csak résnyire, mintha az illető habozna. Aztán lassan, de határozottan kinyitotta az ajtót.

- Lisbon?

És valóban, a nő volt az. Teljes pompában. Kétrészes pizsamában, köntösben és hálópapucsban. Ez nagyon hangulatos volt, és azt is tudta, hogy hol kell meghúzni a vonalat, ha felvett volna egy hálósipkát is pont úgy nézett volna ki, mint egy hupifehér törpike, amit pedig nem akart.

- Tudom, hogy most sok mindent nem értesz, de el fogom magyarázni.

5 órával korábban:

Teresa Lisbon a kanapéján feküdt. Tévét nézett. Neki is voltak piszkos kis titkai, csakúgy, mint mindeni másnak. Az egyik, a sok közül, pedig egy mély rajongás volt egy sorozat iránt, amit most nem nevezek a nevén.

Mindez sok-sok évre nyúlt vissza, amikor alig huszonegy évesen a saját életét kezdte élni. Egy magányos este bekapcsolta a tévét, és akkor meglátott valamit. Pontosabban valakit. Egy férfit. Igéző mogyoróbarna/kék/zöld szemei – kéretik az olvasó szerint helyeset aláhúzni! – és fekete haja ellenállhatatlanná tette. Lisbon tovább akart kapcsolni, de képtelen volt rá- Azok a gyönyörű szemek nem engedték.

Onnantól kezdve minden pénteken a tévé előtt várta a kezdést. És sosem csalódott.

És az óta, minden alkalommal, amikor feltűnik a műsorújságban egy bizonyos betű, késztetést érez arra, hogy leüljön a varázsdoboz elé. Akkor sem volt ez másképp, amikor észrevette, hogy valamelyik csatorna, ami történetesen nála is fogható volt – vagy rövidúton tett róla hogy fogható legyen – műsorára tűzte ezt a bizonyos sorozatot. Ugyan nem az első részektől, de mivel Lisbonnak minden egyes éved minden egyes része megvolt dvd-n, nem kellett emiatt aggódnia. Persze ha akarta volna bármikor megnézhette volna az összes részt, de akkor nem lett volna az igazi, a bugyuta reklámok nélkül.

Tehát aznap este, pontban kilenckor, a tévé előtt várt. Takaróba burkolózva, egyik kezében jeges teával, másikban szotyival. Arra persze nem gondolt hogy hogy fogja eljuttatni a bátor magokat a szájába, szabad kéz nélkül, de a szándék megvolt és ez a fontos.

Olyan átszellemülten, aggódva nézte a részt mintha nem látta volna már több mint tízszer. Aztán, az utolsó reklámszünetben már alig bírta nyitva tartani a szemét. Igaz, ami igaz, nem sokat aludt előző éjjel, és a napja is kimerítő volt, de azt hitte kibírja ébren. Úgy döntött ledől egy kicsit, csak amíg a reklám tart. Addig le is halkítja a tévét, ezek a reklámok mindig hangosabbak, mint a normális adás…

A következő dolog, amit tudott, hogy valaki felemeli. A saját lakásában, a saját kanapéjáról, az éjszaka a közepén. Ez nem valami megnyugtató. A másodperc törtrésze alatt kellett döntenie, és úgy döntött tetteti, hogy még alszik. Lassan, szabályosan vette a levegőt. Nem merte kinyitni a szemét, egyrészt mert félt attól, amit esetleg látott volna, másrészt félt, hogy a férfi észreveszi.

Nem tudta ki lehetett, aki felemelte, vagy hogy hová viszi és főképp miért, de abban biztos volt, hogy férfi volt az illető. Puha, ápolt keze volt, de ahhoz túl nagy volt, hogy egy nőé legyen. A férfi átvitte a nappalin, és a lépcső felé vette az irányt. Lisbon bele sem mert gondolni miért viszi egy vadidegen férfi az éjszaka közepén a hálószobája felé. Bár abban nem volt biztos, hogy idegen. A férfi illata kellemes volt, ismerős, megnyugtató. Mégsem tudta hova tenni. Tudta, hogy már érezte korábban, nem is egyszer, de képtelen volt visszaemlékezni, hogy mikor és hol érezte korábban.

Ahogy felértek a lépcsőn – Lisbon meglepetésére nem okozott különösebb gondot a férfiak felcipelni – és beértek a hálószobába Lisbont egyre kellemetlenebb érzés fogta el. A szíve egyre gyorsabban vert, és ugyan próbálta lecsillapítani önmagát szabályos légzéssel, nem ment könnyen. Ahogy a férfi letette az ágyra egyre inkább félt. Aztán hallotta, ahogy ellép az ágy mellől. Nem tudta hová akarhat menni, de abban biztos volt, hogy nem hagyja elmenni. Akárki is ez nem hinné, hogy csak azért jött ide, hogy lefektesse aludni. Sajnos a fegyvere lent volt, az előszobában. Csak egy esélye volt, és az idő egyre fogyott. Ha a férfi elhagyja a szobát, a meglepetés minden ereje elveszik. Lisbon vette egy nagy levegőt, talpra ugrott és felkapta a lámpát az éjjeliszekrényéről.

A világító alkalmatosság már repült, amikor a holdfény rávetült azokra az eltéveszthetetlenül szőke tincsekre

- Jane?

De akkor már késő volt; a tanácsadó teste ájultan omlott a padlóra.

-… először megijedtem, aztán rájöttem, hogy neked még annyi keresnivalód sem lett volna a lakásomban, mint Britney Spearsnek egy Spice Girls koncerten. És dühös lettem. Felpakoltalak az ágyra, mert ha van valami elfogadható magyarázatod, akkor nem érdemled meg hogy szenvedj.

- És miért a bilincs? – tért ki Jane az imént említett magyarázat elől

- Mert pisilnem kellett és nem akartam, hogy időközben meglógj. Tudod már egy ideje nem voltam benne biztos, hogy ájult vagy-e még, vagy csak tetteted.

A lány hangja őszintén csengett. Jane megértette a kételyeit, néha magának is nehéz volt eldöntenie, hogy alszik-e még, vagy már ébren van. Persze ez legtöbbször a szörnyű rémálmaira volt igaz, de néha másért rakta volna ki a kép sarkába a nagy, csúnya tizennyolcas-karikát. És bizony azok az álmok is elég realisztikusak voltak.

Lisbon agyán lassan átfutott a felismerés hogy neki most végtelenül dühösnek kellene lennie és indokot követelnie, de a férfi hárít. Vagyis hárítana, de ő Teresa Lisbon, őt nem lehet átverni! Vagy csak nem ilyen egyszerűen. Karba fonta a kezeit, és megpróbált nagyon, nagyon csúnyán nézni.

- Szóval, van valami elfogadható indokod, amivel megmagyarázod a történteket?

Jane gondolkodott, de azon az észrevételen kívül, hogy Lisbon aranyos, amikor mérges, semmi sem jutott az eszébe. De legalább ez az egy igaz volt.

Lisbon várt. Pár másodperc udvarias csönd után sürgetőleg megköszörülte a torkát.

- Nem hallom.

Jane-nek hirtelen eszébe jutott valami. Lisbon nem igazán tud mit tenni ellene, azt leszámítva, hogy haragszik rá. Márpedig az, hogy Lisbon egy pár napig mogorva sokkal jobb végkifejletnek tűnt, mint elmondani az igazat. Ezért nem szólt semmit és kerülte a lány tekintetét.

Lisbon egyre inkább mérges lett.

- Szóval nem mondasz semmit?

Semmi válasz.

- Rendben van, elengedlek válasz nélkül, de ne fáraszd magad azzal, hogy holnap bejössz az irodába! – mondta végül dacosan

Kioldotta a bilincset. Jane felállt és szó nélkül elindult kifelé. Ahogy elhagyta az épületet megfordult a fejében, hogy ezt másnap még meg fogja bánni, de nem tudott akkor és ott szembenézni a démonaival. Még nem.

TBC

Így belegondolva még egyszer sem köszöntem meg a sok szép kommentet amit a Lányhoz kaptam. Most megteszem! Köszönöm! És persze ha újra hagynátok sok-sok kommentet, akkor megint megköszönném. Csak rajtatok múlik!