2. Nehéz percek

Szabályok? Sebességkorlátozás? Ugyan! Már rég nem érdekelt. Lábam a gázpedálon volt, közben csak Shu-ra tudtam gondolni. Mikor a tévében hallottam mi történt vele, azonnal kocsimba ültem, és a kórház felé hajtottam. Átszáguldottam a piroson. Hallottam, hogy mögöttem pár kocsi féke hangosan megcsikordult. Úgy éreztem, ez az út végtelenül hosszú, mintha soha nem akart volna véget érni. Kis idő múlva megpillantottam a kórház épületének tetejét, s csodáltam, hogy nincsenek rendőrök a nyomomban. Miután leparkoltam az autót, besiettem a kórházba. A recepciónál megkérdeztem, melyik kórteremben van Shuichi Shindou. A nő homlokán gondterhelt ráncok jelentettek meg. Biztos voltam benne, hogy ez nem jelenthet jót. Belül valami furcsa, rossz érzés kerített hatalmába.

- Shindou urat tegnap hozták be, és az intenzív osztályon fekszik. Szegény… Pedig igazán szerettem a Bad Luckot…

Fiatal nő volt. Nem csodáltam, hogy ilyet mond. A baj az volt, hogy ezt múlt időben tette. Hirtelen olyan szemekkel meredtem a rá, hogy az ijedtében összerezzent. Nem értettem, hogy mondhat ilyet. Shuichi él és jól van. Ennek így kellett lennie. Már csak annyit kérdeztem, merre menjek. A recepciós még mindig megszeppenve, remegő hangon eligazított. Az intenzív osztály felé siettem, ám amikor odaértem, nem engedtek be. Azt mondták, hogy a kórházi személyzeten kívül más nem tartózkodhat bent. Leültem az egyik székre, s összekulcsolt kezemmel megtámasztottam a homlokomat. Úgy – nem tudom pontosan mennyi ideje ülhettem ott - fél óra múlva éreztem, hogy valaki leül mellém.

- Az én hibám Eiri-san. Nem a tiéd – mondta ezt Seguchi Tohma, egy mély sóhaj kíséretében.

- Ha akkor nem mondok neked semmit – folytatta-, akkor ez az egész nem történik meg.

- A döntést én hoztam meg – mondtam, de nem néztem Seguchira. Valahol mélyen, énem egy része őt okolta a történtekért. Ha nem mondja, hogy Shu nem hozzám való… ha nem ülteti el bennem a kétkedés magvát… Persze könnyű a másikat hibáztatni. Nem kellett volna Tohmára hallgatnom. Jobban is bízhattam volna a Shu és köztem lévő kapcsolatban, ám a múlt emléke még mindig ott kísértett valahol.

- Be szeretnél menni hozzá, igaz? – kérdezte Tohma.

- Ez hülye kérdés volt – morogtam neki oda.

- Talán tudnék segíteni.

Most először néztem Seguchi szemébe, amióta itt volt. Belül szinte üvöltöttem, hogy igen. Tohma kiolvasta a szememből a választ. Bólintott egyet, felállt, majd az orvos keresésére indult. Nem tudtam mást csinálni, mint reménykedni. Folyton a falon lévő órát bámultam. Számomra órák teltek el, míg a mutató csak 10 percnyit ugrott előre. Végre megláttam a közeledő Tohma alakját.

- Eiri-san, kérlek gyere velem. Megengedték, hogy bemenj hozzá.

- Seguchi… - döbbenten álltam fel, és indultam el Tohma után. Egy kis szobaszerűségbe vezetett, ahol speciális ruhák, és egyéb orvosi eszközök sorakoztak fel egymás mellett. Shuichi kezelőorvosa épp egy kék színű védőruhát emelt le a polcról.

- Ezt kérem vegye fel a védőmaszkkal és sapkával együtt. Mi is csak így mehetünk be hozzá.

Pár perc múlva már az említett ruhákban feszítettem. Az ajtó előtt álltam, kezemmel a kilincs után nyúltam, de félúton megtorpantam. Nem tudtam, milyen látvány fogad majd odabent. Még nem készültem fel rá igazán, így pár percig vacilláltam. Végül sikerült erőt vennem magamon. Megragadtam a kilincset, lenyomtam, és benyitottam.