Fekete robogómmal a Seirin felső-középiskola robusztus, nemrégiben felépített épülete előtt parkoltam, és "kedves" bátyámat vártam. Hogy hogyan kerülök ide? Ehhez vissza kell pörgetnem kicsit az időt (természetesen csak fejben, nem vagyok én Albus Dumbledore). Körülbelül ott kezdődhetett az egész, hogy Sophie, és én berontottunk a White-flower közkorház recepciójára, és szerény személyem követelni kezdte hogy hadd láthassa az édesanyját.

-Elnézést, a kisasszony Diamond Foster? - sétált oda teljes lelki nyugalomban az egyik főorvosnak látszó pali.

-Attól függ hogy ki kérdezi... - vicsorogtam rápillantva, majd visszafordultam a rémült nővérke felé. Szegény nőre a frászt hozhattam, de ez nem igazán tudott érdekelni, ember, az anyám ha minden igaz a halálán volt!

-Elnézést az udvariatlanság miatt, a nevem Joshuah Smith, főorvos, és jelenleg Lily Morrow kezelőorvosa vagyok. - eme mondat után rögtön felé fordultam, és reménykedve meresztettem vöröses-barna szemeimet.

-U-ugye semmi baja...? Kérem! Mondja hogy nincs semmi baja, és hogy csak éjszakára bent tartják, aztán jöhet haza...! - igen, eléggé hamar változott a hangulatom akkoriban, (mintha az a három hónap olyan sok lenne). De az orvos csak nézett rám szomorúan. Valahogy megértettem az öreget. Szegény szerencsétlennek vajon hány halálos betegséggel küzdő ember családjának kellett már magyarázkodnia? Vajon hány ember halálát, mennyi szerencsétlen lassú, és fájdalmas elmúlását kellett már végignéznie?

-Sajnálom kisasszony... De kérem, kövessen az irodámba. Ha akarja, a barátnője is velünk tarthat. - emelte rám szomorúan, az időtől ráncos, szürke szemeit. Lassan bólintottam, majd hármasban elindultunk a lépcső felé. Nem szerettem, és mai napig gyűlölöm a kórházakat. Utálom azt a szenvedést, amit hófehér csomagolópapírban, bacimentesítve kissé fertőtlenítő-szagúan mutattak. Rühelltem... De végül is lassan elértük a barna tölgyfából készült ajtót, amin Dr. Smith beterelt minket. Mikor becsukta az ajtót, mindannyian leültünk, ő az íróasztal mögötti, én és Soph pedig az asztal előtti székekre. -Köszönöm, hogy ilyen hamar ide tudott jönni. - emelte rám megint pillantását, melyről úgy éreztem belelát a lelkem legmélyebb bugyraiba is. Frusztráló érzés volt...

-Ez csak természetes, hiszen édesanyámról beszélünk. - próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de véleményem szerint, maximum egy fájdalmas fintorba húzódhattak vonásaim. Ezt igazolta is, hogy Sophie megrázta fejét, ne is próbálkozzak, mert nem éri meg. De igaza volt...

-Értem... Az anyja nagyon szerencsés, hogy ilyen odaadó lánya van. De, nem ezért jöttünk ide... - azzal elkezdte mondani, hogy mi is anyukám baja, hogy mi okozhatta, valamint hogy... -Igazán sajnálom hogy nekem kellett erről értesítenem. - mondta szomorúan, de én csak megráztam a fejemet.

-Tudja valahol tudtam hogy ez a baja, és mondtam is neki, hogy keresse fel az orvosát, de hát... Legalább tudom hogy tőle örököltem a makacsságomat... - mondtam, miközben most igazából játszott a halovány mosoly az ajkaimmal. Végül felnéztem az orvos szemeibe. -Találkozhatnék vele?

-Persze, kérem jöjjenek utánam. - szólt Dr. Smith, mi pedig felállva utána indultunk... Néhány perc múlva elértünk egy csukott ajtót, amin belépve megpillantottam anyám vérveres haját. Rögtön az ágy mellé siettem, és letérdelve megfogtam az egyik hófehér kezet. Erre hirtelen kinyitotta meleg-zöld szemeit, melyekkel rám nézett.

-Ne is mond...! Tudom, te megmondtad hogy ez lesz... - sóhajtotta fáradt, rekedt hangon, mire könnyek gyűltek jobb szemembe. Igen, csak a jobb szemembe, mivel az orvosok szerint a bal szemem könnycsatornái nem fejlődtek ki rendesen. De ez mellékes... -Na, ne sírj Koakaitori#...! - emelte fel másik kezét és simított végig arcomon, kitörölve szememből a könnyeket.

-Ne kérj tőlem olyat, amit nem tudok teljesíteni...! - zokogtam immár nagy nehezen, miközben arcomat a kezébe fektettem. -Amúgy is! Nem te fogsz egyedül maradni 16 évesen... - néztem a szemeibe.

-Ugyan már... Nem fogsz egyedül maradni, ezt megígérem neked...!

Azóta a beszélgetés óta eltelt két és fél hónap, én pedig egyre keserűbb lettem. Persze ki ne lenne az, amikor látja hogyan gyengül le az édesanyja fokozatosan, közelítve a halálhoz? Szerintem én még egész jól bírtam. És habár Sophie-hoz anyát nem kötötte semmilyen kapcsolat rajtam kívül, minden nap mikor a kórházba mentem velem együtt jött ő is. Aztán végül... Eljött az a nap. Gyönyörűen indult, mindenki boldog volt a környékünkön, a madarak csiripeltek, még a szomszéd Mária néni is halkabban hallgatta a szappan operáit. Úgy éreztem, aznap talán én is boldogabb leszek egy icipicit. Hát, nem így történt...

Lassan sétáltam a piac felé, akkor kivételesen nem akartam kedvenc robogómmal szennyezni a környezetet. Mikor odaértem szokásom szerint köszöntem -nek, akinek a fia David Williams az osztálytársam, majd elindultam a csináld magad kaják felé. Mondjuk úgy, hogy a mi kétfős családunkban anya volt a szakács, én meg a kiskukta. Anya sütött-főzött, én meg lenyaltam a kanalakat és elmosogattam. Éppen egy dobozos-jégkrémmel szemeztem, mikor felcsendült Alexander Rybak Into a Fantasy című száma. Erre körbenéztem, hátha valaki másnak csöng a mobilja, de mikor rájöttem hogy az enyém az, sóhajtva letettem az apró szatyromat, és előhalásztam a zsebemből felnyitható telefonom. Oda se nézve hogy ki hív felvettem.

-Hallo?

-Diamond Foster-el beszélek? -kérdezte egy női hang.

-Igen, miért ki keres? - szóltam vissza. Ahogy a nő elmagyarázta a helyzetet úgy sápadtam el folyamatosan. Végül hagyva a francba a szatyromat kirontottam a boltból, és rohanva tettem meg azt a két utcát a kórházig. Beérve rögtön a recepcióhoz rohantam. -Elnézést! A nevem Diamond Foster, Lily Morrow-hoz jöttem!

-Értem kisasszony. - böngészett valamit a lapjaiban, majd felnézett. -A 112-es teremben találja.

-Köszönöm! -kiáltottam még vissza a folyosó végéről, aztán befordulva eltűntem a sarkon. Olyan gyorsan mentem ahogy csak tudtam, miközben fejemben csak ez zakatolt: Csak időben odaérjek!

Végül sikerült. Odaértem. De akkor már azt kívántam bárcsak ne is lennék azon a helyen. Abban a városban. Abban az országban. Azon a kontinensen... Végül lassan rávettem remegő térdeimet arra hogy megmozduljanak. De nem az ágy felé vettem az irányt, hanem az ablakhoz. Odaérve megfogtam a szalagot, és leengedtem a redőnyt. Csak ez után sétáltam az ágy mellé, és ültem le a szé két és fél hónap után már mondhatom hogy az "én székem" nem? Barna szemeim találkoztak anyám jelenleg tompa zöldjeivel. Lassan elmosolyodott, és remegő kezét felemelve végigsimított az arcomon. Én ezt a kezet elkaptam, és arcomra szorítva tartottam, halkan zokogva. Csak az árulhatott el másoknak, hogy néha meg-megrázkódott a vállam...

Anyám, aznap este nyolc óra harminckét perckor, örökre lehunyta zöld szemeit. Mosollyal az arcán távozott az élők soraiból, én pedig még napokkal később is tompa voltam a fájdalomtól. Ez nem olyasmi fájdalom volt, mint mikor eltöröd a karod, vagy hasonló... Nem, ez sokkal rosszabb volt annál... Alattomosan bekúszott az életembe, mint a kígyó Isten kertjébe, és belülről tépte apró darabokra a lelkemet. Ez a fájdalom nem csak annak szólt hogy anyám itt hagyott, habár 95%-ban az okozta. Ó, nem dehogy is. Az maradék 5% annak szólt, hogy egyedül maradtam, család nélkül. Igazán önzőnek éreztem magamat. Édesanyám temetésének szervezése közben arra gondolni hogy teljesen egyedül maradtam, ahelyett hogy odafigyelnék arra, hogy az a személy, akitől az életemet kaptam méltó búcsúztatást kapjon... Legszívesebben pofon vágtam volna magamat.

Aztán eljött a temetés napja. Barátnőm, és családja kísértek ki a helyszínre, és nyújtottak nekem lelki támogatást a pap beszéde alatt. Aztán felcsendült a dal, amelyet búcsúnak választottam.

Amint vége lett a dalnak, a koporsót lezárták, és kivitték a sírgödörhöz, majd leeresztették. Mintha még az idő is együtt érzett volna, borult volt az ég, látszott hogy hamarosan szakadni fog az eső. Amint a koporsó elérte a gödör alját, mindenki aki jelen volt, egy-egy vörös rózsát dobott a sírba. Ezek után lassan befedték a fadobozt földel. Mikor ezt is befejezték, mindenki elmondta nekem mennyire hiányozni fog édesanyám, kinek mert remek munkaerő volt, kinek pedig azért mert remek barát. Végül helyére került a fejtábla is, melyen anyámról egy olyan kép volt, amelyen velem, és apával pózolt, még apró koromban.

Ekkor kezdett el szakadni az eső... A cseppek apró tűkként szurkálták csupasz felkaromat, de én továbbra is csak álltam a sír mellett, és szemeztem a fotóval. Végül nekem is, észrevétlenül hullani kezdtek a könnyeim. Semmit sem értettem. Miért hagyott itt? Mit tehettem, amiért az univerzum ezzel sújtott le rám? De nem tehettem semmit... Végül csak a sír előtt leguggolva sírdogáltam tovább...

-Naiya? Te vagy az? - szólt hozzám egy mély hang. Nem reagáltam, túlságosan is el voltam foglalva a bennem tomboló vihar megfékezésével. Végül egy meleg kéz érintését éreztem a vállamon, amire már igazán nem tehettem mást, hát felemelve a fejemet, belenéztem az előttem guggoló férfi szemeibe, melyek tökéletesen olyanok voltak, mint az enyémek. Ez volt az utolsó, amire abból az estéből emlékeztem, mivel elájultam...

Ismerős helyen ébredtem, a szobámban, az ágyamon feküdtem. Lassan felültem, majd kikászálódtam az ágyból, és a konyha felé vettem az irányt. Neko a lábaim körül tekergőzve követelte a reggeliét, hát kissé sietősebbre fogtam a lépteimet.

Végül kedves cicám a konyha ajtajában fújtatva, morogva megállt, én pedig csak furcsállva ezt, kihajtottam az ajtót. Na igen, szerintem ott kaptam szívrohamot...

-Maga mégis ki a jó franc, és mit keres a lakásomban!? -ordítottam kikelve magamból, miközben felkaptam az első kezem ügyébe kerülő tárgyat; egy serpenyőt.

-Kérlek nyugodj le... - kezdte idegesítően nyugodalmas hangon az ismeretlen.

-Méghogy nyugodjak le!?

-Igen, ha megkérhetlek. A nevem Kagami Takeshi.

-Nem érdekel a flancos neve! Csak tűnjön a ...! Ácsi. Mit mondott az előbb?

-Hogy nyugodj le. - válaszolt.

-Nem, azután. - intettem türelmetlenül.

-A nevem Kagami Takeshi.

-Igen ez lesz az. És ha megkérdezhetem: Mit akarsz itt 16 év után? - húztam össze szemeimet.

-Azt szeretném hogy gyere el Japánba, és lakj velem és a bátyáddal. - mondta kissé előredőlve, összekulcsolva ujjait.

-Miért mennék? Csak egy idegen vagy számomra, a bátyámmal együtt. -mordultam fel, és sétáltam a pulthoz, ahova le is tettem a serpenyőt.

-Sajnálatos, de ígyis-úgyis velem jössz. Lily néhány hete átadta nekem a felügyeleti jogot. - jelentette ki, mire döbbenten fordultam felé. -Tehát kezdhetsz is pakolni, a gépünk 9-kor indul. - erre meg már csak tátogtam mint az aranyhal. Végül inkább engedtem. Hiszen ha nem is így, de látni akartam Japánt, és a testvéremet is...

-Rendben van... De mond hogy legalább Taiga tudja hogy van egy húga... - néztem rá könyörgően, mire kissé pirulva elfordult. -Tehát nem... -vontam le a következtetést, aztán a faliórára néztem. Hét óra, van egy és fél órám összepakolni. Gyorsan adtam enni Neko#nak, aztán bementem a szobámba, és miután felvettem az aznapi ruhámat, módszeresen összeszedtem mindent amit szükségesnek tartottam. Ezek között volt például: ruha, fogkefe és egyéb tisztálkodási eszközök, színesceruzák, grafitok, rajzfüzetek, ecsetek, festékek, minden eddigi képem, és végül az anyával közös fényképalbum. Mikor kiléptem a szobámból, még gyorsan átszaladtam anyáméba, és felkaptam a kedvenc tárgyát: egy fehér kosárlabdát. Ezek után (és miután Neko-t is sikerült a dobozába erőltetnem) elindultunk. Út közben a taxiban minden barátomnak küldtem egy SMS-t, miszerint ne keressenek, mert el kellett költöznöm. Amikor a reptérhez értünk, szomorúan néztem vissza London szemetes utcáira, melyek annyira a szívemhez nőttek már, de mikor felszálltunk a fémmadárra, nem teketóriáztam.

12 óra repülés, és vagy 5 hányós zacskó után a gép elkezdte a leszállást. Mondhatom, mikor kiszálltunk abból a fémszörnyből, majdnem elkezdtem csókolgatni a talajt. De csak majdnem, annyira én sem vagyok hülye. Takeshi hívott nekem egy taxi-t, és elmondta neki az úticélt, végül a kezembe nyomott egy kulcsot, és kilyelentette: neki mennie kell tovább, mert várja a munka, de én legyek ügyes. Na, ezt könnyű mondani... Aztán csak megleltük a taxissal a háztömböt, és sikerült is bejutnom a lakásba. Ott sem vesztem el teljesen, hasonlított londoni otthonomhoz. Gondoltam egy reggeli mellett csak könnyebb társalogni, hát a konyhába vettem az irányt, ott pedig kivettem 5 tojást a hűtőből, és valahogy sikerült beletenni a serpenyőbe is. Aztán leültem Neko mellé, akit azóta kiengedtem, és elkezdtem dögönyözni. Már csak arra eszméltem fel, hogy füstszag van. Amint ránéztem a rántottára, leesett hogy az ontja így magából a füstöt. Gyorsan lekaptam a gázról, és bedobva a mosogatóba leöntöttem vízzel, mire sisteregve hagyta abba a vulkán szerepet. Mikor aztán sóhajtva megfordultam, egy döbbent, vörös haj fiú álldogált a konyha ajtajában... köhöm... alsógatyában.

-Hát te mégis ki a jó franc vagy?! - jött meg végül szerencsétlen hangja. Hu, de deja vu-m lett hirtelen...

-Tessék, Takeshi írta, ebből mindenre választ kapsz. - dobtam oda neki a zsebemből előhúzott levelet, amit még a repülőn nyomtak a kezembe. Ahogy olvasta, úgy sápadt le folyamatosan. Végül lerogyott egy konyhai székre, és szemei, melyek ehte olyanok voltak mint az enyémek, köztem, és a levél tartalma között cikáztak.

-Akkor... Ez most tényleg igaz? - mutatott a levélre bizonytalanul, mire bólintottam.

-Igen, igaz. Nekem mondjuk könnyebb, én három éve jöttem rá.

-De.. Ez mégis hogyan lehetséges...? - kérdezte.

-Egyszerű Lotti-story. Szülők elválnak, ikreket szétválasztják ennyi. Csak esetünkben az egyik iker fiú. - vontam vállat. -De hidd el, jól meg leszünk mi ketten, hacsak nem utálod véletlenül a macskákat.

-Mácskákat? Miért? - kérdezte értetlen fejet vágva.

-Mert Neko éppen rajtad koptatja a szőrét. - mutattam a lábának dörgölőző macskámra, mire mint valami megszállott, csillogó szemekkel kapta fel az állatot, és kezdte el dögönyözni.

Ettől megint eltelt egy hét, és én most itt állok robogómmal a Seirin előtt, várva hogy bátyám végezzen az edzésen. Jó sok minden történt velem, de valahogy úgy érzem, hogy az elkövetkező évekhez képest, ezek mind semmiségeknek fognak számítani...