2.

Merlin nem ver Potterrel

Minerva arcára ugyanaz az értetlenség és döbbenet ült ki, mint korábban Piton arcára és az igazgatóéra. Albus részletesen elmesélte neki az előző nap történteket, és várta a boszorkány reakcióját.
McGalagony lassan leereszkedett egy székre, és gondolkozni kezdett. Sajnos azonban semmi használható tanáccsal nem tudott előrukkolni. Hosszú tanári pályája során, valamint a Főnix Rendjének oszlopos tagjaként sem kellett még ilyen problémával szembenéznie. Eddig még egyiküket sem érte ilyen baleset… A bájitalokhoz nem értett, és ez aligha volt egy egyszerű transzfiguráció, amit könnyűszerrel visszafordíthatott volna.
Harry csöndesen ült a kanapén, és azzal a kisautóval játszott, amit Albus alakított át neki egy pohárból. Néha a felnőttek felé pillantott, de nem szakította félbe őket, már megtanulta, hogy nem beszélhet, csak ha kérdezik. Legalábbis Vernon bácsi ezt mondta neki, és ha engedetlen volt, akkor a hátsójára ütött egyet. Olyankor mindig mihasznának nevezte, aki ahelyett, hogy hálás lenne nekik, hogy befogadták, itt zajong körülöttük. Petunia néni pedig mindig megdicsérte Dudleyt, hogy ő milyen jó fiú, nem úgy, mint Harry.

– Mindenképpen beszélnünk kell a többiekkel – szögezte le Minerva. – Ha jól sejtem, nem remélhetjük, hogy a bájital hatása csak úgy elmúlik magától. – Albus megrázta a fejét.
– Perselus egész éjjel itt ült velem, és próbáltuk kielemezni, miért viselkedett így a bájital. Attól tartok, jelenleg nem sokat tehetünk – válaszolta az idős mágus.
– Van fogalmad róla, milyen komoly problémánk van? – kérdezte a nő szinte már hisztérikusan, ami merőben eltért az amúgy higgadt magatartásától. – Ha Voldemort megtudja, hogy Mr. Potter jelenleg nem ellenfél a számára, akkor nekünk végünk! Szinte biztos, hogy ostrom alá veszi az iskolát.
– Higgadj le, Minerva, nincs időnk jelenetekre! Úgy vélem, előrébb fogunk jutni, ha a gyűlés elé tárjuk a jelenlegi helyzetet. – Ő maga sem hitt abban, hogy a rendtagok jobb ötlettel fognak tudni szolgálni, mint hogy kísérletezzék ki az ellenszérumot. – Abban viszont egyetértek veled, hogy Harry állapotán túl súlyosabb gondokkal is szembe kell néznünk, ha ez kitudódik. Éppen ezért, ennek semmiképpen nem szabad kiszivárognia az iskola falain kívülre!

– Nagyon fogok vigyázni, ezt te is tudod, Albus, de semmit nem garantálhatok. – Végignézett a falakra felszögelt portrékon. – A Roxfort történetében nagyon kevés olyan dolog volt, ami nem látott napvilágot előbb-utóbb!

Az igazgató tisztában volt vele, hogy sikerük kulcsát az jelentette, hogy mindenki mélyen hallgat. Bár megbízott a társaiban és a kollégáiban, de való igaz volt, hogy számtalan alkalommal kiszivárogtatták az információkat, akár szándékosan, akár véletlen.
Minerva nem fecsérelte tovább a szót, hogy megvitassák a helyzet súlyosságát. Az öt éves forma kisfiú, aki szótlanul játszott nem messze tőlük, elég bizonyíték volt rá, hogy mindketten tudják, nincs vesztegetni való idejük. Sietősen elköszönt a professzortól, és elhagyta az irodát. Nem sokkal később egy adag ruhával került elő, amit a talált tárgyak osztályáról szerzett. Átalakította Potter jelenlegi méretére, és öltöztetni kezdte a még mindig pizsamában lévő kisfiút.

– Most már hazamehetek? – érdeklődött Harry egykedvűen. – Petunia néni sosem szokott ilyen sokáig elmaradni… Vernon bácsi mérges lesz, ha későn megyek haza.
A két felnőtt tanácstalanul nézte egymást. Nem tudtak mit felelni neki erre a kérdésre, csak néma csendben tovább készülődtek, hogy mielőbb a Grimmauld tér 12-be hoppanálhassanak. Eközben megérkezett Piton üzenete, melyben jelezte, hogy a Rend tagjai jelentős létszámban a főhadiszálláson várnak rájuk.

Mikor megérkeztek Sirius régi otthonába, egy gyors egyeztetést követően szétváltak útjaik. Minerva az emelet felé vette az irányt Harryvel, még mielőtt bárki megláthatta volna őket. Albus a konyhába ment, hogy beszélni tudjon Pitonnal, mielőtt az összes Rendtag megérkezik, de kissé elszámította magát. A konyha már zsúfolásig tele volt, időközben szinte kivétel nélkül mindenki megjelent.

Az igazgató beléptekor az addigi halk beszélgetés zaja elcsendesedett, és néma csend állt be. Molly Weasley egy zsebkendőt szorongatott és halkan szipogott, miközben Arthur a vállát átkarolva vigasztalta. Az arcokon értetlenség, csalódottság, gyász és harag keveredett. Sirius legközelebbi hozzátartozói, a Tonks család, megrendülve ült az asztal bal oldalán. Egyetlen személy hiányzott közülük, legidősebb lányuk, Dorothea.
Egytől-egyig mindenkin látszott, hogy nem sokat aludtak tegnap éjjel óta. Talán a legszörnyűbb állapotban Remus volt, arcbőre hamuszürke színben tetszelgett, szemei alatt lilás-fekete karikák húzódtak. Az asztal másik oldalán ült, szemben Dumbledore székével, de egyetlen szó sem hagyta el a száját. A többiek átérezték a gyászát, és mélységesen megértették a viselkedését, kivéve Pitont. Ő gyengének tartotta Lupint, amiért ennyire összetörte Black halála. Mindenki tudta, hogy James Potter, Sirius Black és ő legjobb barátok voltak. Akkoriban a társasághoz még hozzácsapódott az áruló Pettigrew is. De ha az ember harcban áll a Sötét Nagyúrral, akkor nem engedheti meg magának, hogy a veszteségein kesereg. De ezzel a véleménnyel egyedül maradt.

Az igazgató számított rá, hogy Remust fogja a legjobban megviselni a mostani helyzet. Mikor megszólította a vérfarkast, ő csak felemelte a fejét, rövid ideig tartotta a szemkontaktust, majd újra az asztallapot kezdte el fixírozni.

– Albus, van valami híred Sirius Blackről? Vissza tudjuk hozni őt valahogyan? – kérdezte tőle az egyik rendtag.
– A minisztérium lezárta a szobát, ahol Black meghalt, nem áll módunkban alaposabban tanulmányozni a boltívet – morogta Alastor. – De nem is igen volna rá időnk most, hogy Voldemort támadásba lendült!
Remus bosszús pillantást lövellt Rémszem felé. Ő tenni akart valamit, be akart jutni a Mágiaügyi minisztériumba, le az alagsorba, hogy valahogyan elérje, hogy barátja visszatérhessen az élők sorába. Nem lehet ennyire értelmetlenül vége egy életnek. James és Lily is Harryért haltak meg… Még hányan fogják az életüket adni érte?
– Attól tartok, hogy jelenleg nem tehetünk semmit sem – szólalt meg halkan az igazgató.
Többen reménykedve pillantottak fel, mert a lehetőség ott maradt a mondatban, hogy talán később találnak valamilyen megoldást. Albus nem szívesen tette, de el kellett vennie ezt az aprócska reménysugarat Black szeretteitől.
– Nem ismerjük a boltív rejtélyét, és nem sok esélyt látok rá, hogy valaha is megfejtjük. Rengeteg nagy szaktudású varázsló és boszorkány próbált rájönni az átjáró rejtélyére, de eddig sikertelenül. – Nem áltathatta őket tovább.
A Tonks-család szomorúan nézett maga elé, az asztal alatt egymás kezét fogták. Egy újabb családtagot vesztettek el, méghozzá egy rokonuk keze által. Bellatrix Lestrange saját vérét ölte meg!
– Talán nincs sok értelme sokak számára, de mi szeretnék temetést rendezni az unokaöcsémnek, akkor is, ha sosem kerül elő a… – Andromeda hangja egészen elhalkult. – Ma éjjel pedig virrasztani fogunk a tiszteletére.
Albus arcát egy pillanatra elöntötte a szégyen pírja. A nem mindennapi helyzet, ami az elmúlt napokban kialakult, teljesen elfeledtette vele abbéli kötelességét, hogy méltón elbúcsúztassa egyik társát. Oly' sürgetőnek érezte Harry problémáját, hogy minden más csupán másodlagos értékűvé vált. Sirius fontos tagja volt a Rendnek, és nem utolsó sorban családtag, barát volt.
– Természetesen, illően fogunk búcsút venni tőle – felelte Dumbledore mindenki nevében.
Molly újra halkan szipogni kezdett, margarétákkal hímzett zsebkendőjét gyűrögetve.
Dumbledore Piton felé fordult, azonban nem volt alkalma félrevonni, hogy pár szó erejéig beszélhessen vele. A többiek válaszokat akartak a kérdéseikre. Nem csak Sirius halála bolygatta fel a kedélyeket.

Egy negyedóra elteltével már teljes létszámban ott állt a konyhában a Főnix Rendjének minden Angliában tartózkodó tagja. Dorothea Tonks utolsóként „esett be" a konyhaajtón. Sűrű bocsánatkérések közepette elfoglalta az utolsó üres széket a húga mellett. Magassarkú lakkcsizmája hangosan kopogott a kőpadlón, és megjelenése vonzotta a kíváncsi tekinteteket. Auror létére meglehetősen feltűnően öltözködött és viselkedett. Pitonnak mindig is az volt a véleménye, hogy megjelenése túl harsány, ahhoz, hogy profi válhasson belőle. Dora odabiccentett Kingsleynek, aki viszonozta a bólintást.
Dorothea körbenézett a teremben. Szinte mindenkin látta az elvesztés feletti fájdalmat, a dühöt és a tanácstalanságot. Egy érzés mindenki tekintetében ott bujkált, még Dumbledore professzor barátságos kék pillantásában is feltűnt olykor: a félelem. A Sötét Nagyúr visszatért, és elhozta magával a pusztítást.

Dorotheát éppolyan váratlanul érte Sirius halálhíre, mint bárki mást. Olyan boldog volt, mikor végre újra találkozhatott igazságtalanul raboskodó unokatestvérével, de úgy tűnt, Blacknek már nem járt több nap az életből.
Dora mindig is tisztában volt Voldemort létezésével. A szülei úgy nevelték fel, hogy tudja, ki volt, és milyen szörnyűségekre volt képes a hatalomért, ezért sosem szabad alábecsülnie. Nagyon fiatal volt még, mikor azon a végzetes éjszakán a Potter-család áldozatává vált a Sötét Nagyúr kegyetlenségének. Emlékezett még rá, mennyire felszabadultan ünnepeltek az emberek, elfedve a tényt, hogy mások az életüket adták ezért.
Hosszú ideig varázslók és boszorkányok ezrei remélték, hogy sosem kell többé tartaniuk tőle, de most mindenkinek szembesülnie kellett a fájdalmas igazsággal.

Dorothea arra tette fel az életét, hogy megállítsa az ilyen varázslókat, mint Tudjukki. Amint elég idős lett hozzá, belépett a minisztérium titkos csoportjába, akik világszerte felkutatják, és bíróság elé citálják a halálfalókat, illetve más sötét oldalbeli követőket. Szép számmal szerzett magának „rajongókat" ezekben a körökben. Akit elkapott, az rettegve gondolt vissza arra a percre, mikor találkozott vele.

Ma hajnalban érkezett vissza Londonba. Belgrádi kiküldetésben volt, mikor a minisztériumi eset történt. Futni hagyta Fredrich Lombardot, akit több mugli lány bántalmazásával is gyanúsítottak. Rettentő nehéz döntés volt ez részéről, de Sirius a családja volt, és tudta, hogy haza kell mennie.

– Szeretném megköszönni mindenkinek, hogy ilyen gyorsan idefáradt. – Albus jelentőségteljesen végighordozta a tekintetét az asztalt körülülőkön. – Szörnyű éjszakánk volt, így roppant hálás vagyok az ittlévőknek. Tudom, hogy közületek sokan inkább otthon maradtak volna. – Itt Remus felé tekintett az asztal túlsó végére.
– Ez magától értetődik, Albus! – szólalt meg Kingsley. – Ha hívatsz minket, akkor kötelességünk eljönni, ez a Rend javát szolgálja! Ilyen szükséghelyzetben senki fejében nem fordulhat meg az, hogy távol marad egy tanácskozásról.
– Köszönöm a feltétlen bizalmadat, barátom – hajolt meg előtte kissé. – Azért kellett ma összegyűlnünk, mert a vészterhes idők – amire már készültünk – beköszöntöttek. Tegnap éjjel Voldemort – néhányan összerezzentek neve hallatán – elérkezettnek látta az időt, hogy megmutassa magát nekünk. Sajnálatos módon ez az egyik társunk életébe került.
Páran sutyorogni kezdtek, mindenkit érdekelt, hogy hogyan is kerülhetett a Sötét Nagyúr a minisztériumba. Kingsley leszögezte, hogy a minisztérium nem biztonságos többé, mivel túl sok kéme van már ott Tudjukkinek.
– Néhány diákunk rendkívüli bátorságról tett tanúbizonyságot, ám nem számoltak a kockázatokkal, és a nekik felállított csapdával. Úgy érezték, nem kérhetnek segítséget a felnőttektől! Tudom, hogy egyesek nem értenek velem egyet. – Az igazgató Molly felé nézett. – De itt az ideje, hogy jobban belevonjuk őket a Rend ügyeibe. Nem hagyhatjuk, hogy a saját fejük után menjenek, még egyszer nem történet meg a minisztériumi eset!
– Szerintem csak Pottert kéne bevonni, végül is rajta múlik minden – szólalt meg valaki az asztal végéről. – A barátainak semmi köze a dologhoz!
– Nem tehetjük meg a többiekkel, hogy kizárjuk őket. Miss. Granger és Mr. Weasley mindig és mindenkor Harry mellett állnak, megérdemlik a bizalmat. – Dumbledore tudta, hogy nem fognak egyből rábólintani a javaslatára, de mindenképpen elérkezettnek látta az időt, hogy új tagokat toborozzanak, és a legkézenfekvőbb megoldás ők hárman voltak.
A legtöbben egyetértettek vele, bár még maga Arthur és Molly Weasley sem volt biztos benne, hogy jó ötlet-e a legkisebb fiukat is beavatni a társaságuk működésébe. A legtöbb gyerekük már aktív tagja volt a Főnix Rendjének, nem akartak még valaki miatt aggódni…
– Szerintem egyiküket sem kéne felvenni a tagok sorába – közölte Molly, és kihúzta magát ültében. – Megszegték az iskolai szabályzatot, sőt, egyenesen megszöktek a Roxfortból. Ez is bizonyítja, hogy még gyerekek. Nem gondolkoztak, az ösztöneik hajtották őket.
– Harryt már többször megmentette az életösztöne – figyelmeztette a többieket az igazgató. – Hányan mondhatjuk el magunkról, Perselus kivételével, hogy túléltünk egy találkozást Voldemorttal?
– Amondó vagyok, hogy gyerekeknek itt nincs helye! – csapott az asztalra erélyesen Rémszem. – Mollynak igaza van, nem állnak készen rá! Felelőtlenség volna részünkről a mély vízbe dobni őket!
– Szorult helyzetben vagyunk, nincs időnk tétovázni! Valóban nem a legfelkészültebbek, de a halálfalók nem fogják kivárni az időt, míg teljesen megérnek a feladatra! – harsogta túl a zúgolódást Dumbledore. – Aki arra szavaz, hogy vegyük fel a tagok közé a három fiatalt, kérem, emelje fel a kezét.
A többség feltartotta a kezét, de néhányan voltak, akik tartózkodtak. Az egyik ilyen rendtag Remus Lupin volt… Sem Harryt, sem a barátait nem látta szívesen a tagok között, most, hogy az ostoba meggondolatlanságuk az utolsó barátja életébe került. Nem volt hajlandó elismerni, hogy Sirius saját maga is hibás volt a történtekben. A Weasley család sem emelte a kezét a magasba, ahogyan Mordon és Dorothea Tonks is ellenezte a dolgot.
– Azt várod tőlünk, hogy avassuk be a dolgainkba Pottert és barátait, hogy aztán majd az első adandó alkalommal kiszedjenek belőlük mindent, ha elkapják őket? – morogta Mordon. – A halálfalók nem fognak kesztyűs kézzel bánni velük, csak azért, mert még csak kölykök. – Molly a szája elé kapta a kezét ijedtében.
–Való igaz, hogy óriási veszélynek tennék ki őket. – felelte elgondolkozva az igazgató. – De akkor is veszélyben vannak, ha nem lesznek rendtagok. Ezt mindenképpen figyelembe kell vennünk!
– A kölyök túl forrófejű, először fegyelmet kell tanulnia, mielőtt beleavatkozik a Rend ügyeibe! Egy emberünket elveszítettük, mert hősködni akart. Nem való neki még a nagyok játéka!
– Teljes mértékben egyetértek veled, de Voldemort ezt nem így látja. Előszeretettel vonja be mindenféle játékába – szólt oda keményen az igazgató. – Egyenrangú félként jelölte meg, nem zárhatjuk ki a továbbiakban. Őt érintik legjobban a mostanában történtek. Mindannyian tudjuk, mi múlik rajta!
Albus is tisztában volt vele, hogy a döntése kétélű fegyver lehet. Harry viselkedése bizony nagyban hozzájárult, hogy Sirius meghalt, még ha nem is igazán az ő hibája volt. Sok más dolog együttes ereje okozta ezt a tragédiát. Viszont a rendtagok bűnbakot akartak.
Black halálához nagyban hozzájárult a tény, hogy Piton nem tudta félretenni Harry iránt táplált ellenszenvét – még akkor sem, amikor erre az igazgató határozottan utasította –, és nem tanította meg őt az okklumenciára. Albusnak is sokkal többet kellett volna elárulnia a fiúnak a látomásokról. Voldemort kihasználta a fiú gyengeségét, hogy a minisztériumba csalja. Sirius pedig rögtön a segítségére sietett…
Az igazgatónak be kellett volna már látnia az elmúlt évek tapasztalatai alapján, hogy Potter nehezen viseli, ha titkolóznak előtte, pláne, ha őt is érinti a dolog. Másrészről pedig, jogosan kérhetne betekintést a saját sorsába, hiszen róla van szó. Azonban, ami leginkább a halál felé sodorta Blacket, az saját maga volt. A házban kellett volna maradnia, ahogy megígérte Dumbledore-nak. Bíznia kellett volna a rendtagokban, hogy időben odaérnek a minisztériumba nélküle is. Meggondolatlan és forrófejű volt, a vesztébe rohant, és újra megtenné, ha tehetné!
– Alastor, elismerem, hogy Harry nem könnyű eset, de ő fog minket győzelemre segíteni. Nem tekinthetjük őt többé gyereknek, még akkor sem, ha kor szerint az! – Egy pillanatra elhallgatott, hiszen pont ez okozta most a legnagyobb gondot. – Nagy terhet cipel a vállán, és tiszteletet érdemel, hogy nem futamodik meg. Mondhatott volna nemet is, de nem tette, bármikor ki mer állni Voldemort ellen. Hányan merjük ezt megtenni?
– Akkor sem kellett volna ott lennie tegnap éjjel! A társait is veszélybe sodorta. – Mordon szeme ide-oda járt az üregében, azt leste, van-e még valaki a társaságban, aki egyetért vele. – Mégis, hogy őrzöd te a Roxfortot, hogy csak úgy ki-be mászkálhatnak a diákok? Az én időmben bizony…
– Alastor! – szólt rá villámló szemmel Dorothea. – Mindenki tudja, hogy Dumbledore professzor nem volt az iskolában a kérdéses időpontban, és azt is tudjuk, miért kellett eljönnie onnan! –Az idős aurornak nem tetszett, hogy a boszorkány rendreutasította. – Nem a maga tiszte felülbírálni az igazgató vezetési képességeit!
Bár Dumbledore-nak sosem volt szüksége segítségre, hogy megvédje magát, hálásan pillantott a boszorkány felé, aki rendreutasította Mordont.
– Tegyük fel, hogy eltekintek a ténytől, hogy Potter egyszerűen kivonta magát mindenféle szabályzat alól – vágott vissza Rémszem –, akkor sincs mentsége arra, hogy másokat is veszélybe sodort. Így nem lehet a harc élére állítani!
– A társai önként követték, Harry nem akarta, hogy vele menjenek! Mint már mondtam, hűségesek hozzá. – Albus figyelmen kívül hagyta Piton horkantását. – Egyelőre nem is kell harcolnia, bőségesen megelégszem azzal, ha életben marad, és nekünk kell megvédenünk!
– És mi lesz, ha valamelyik gyereket elkapják és megkínozzák, hogy ezzel rávegyék Pottert, hogy önként adja fel a harcot? – kérdezte Nymphadora. – Lehet, hogy Rémszemnek igaza van, nem kéne visszaengedni az iskolába, túl nagy veszélyforrás. Áúú – morogta mérgesen, mikor a nővére jól bokán rúgta, amiért ilyen sületlenségeket beszélt az előbb.
Molly tekintetében újra felvillant a kétségbeesés. Való igaz, hogy eddig senki nem gondolt arra – bár a gyerekek eddig ügyesen kivágták magukat minden szorult helyzetből –, hogy nem tudják megvédeni magukat. Harry állandó veszélynek van kitéve, és így mindenki más is, aki a közelében tartózkodik.
– Ha Pottert szeptemberben nem engedjük vissza az iskolába – vette át a szót Dorothea –, akkor akár fel is adhatjuk a harcot, és önként Voldemort szolgálatába állhatunk. Úgy gondolom, hogy senki nem lenne olyan jó a fiúhoz, hogy a szabadidejében tanítsa meg mindarra, ami az életben maradáshoz szükséges. – A rendtagok kerülték a nő szúrós pillantását, csak Piton volt az, aki nem fordította el a fejét.
– Harry mindenképpen el fogja kezdeni az utolsó előtti évét, a többi diákkal együtt – szögezte le Dumbledore higgadtan. – Soha nem is merült fel bennem egyszer sem, hogy nem hagyom, hogy befejezze a tanulmányait. Még mindig az iskolában van a legnagyobb biztonságban. Felellőséggel tartozom érte, és még vannak itt néhányan, akik szintén így vannak vele. – Senki nem sejtette, hogy az igazgató személy szerint Pitonról beszél.
– Abban az iskolában, ahonnan könnyűszerrel megszökött? – kérdezett vissza Mordon. – Ha ő olyan könnyen kijutott, mennyire lehet egyszerű egy halálfalónak, hogy bejusson?
– A távollétemben megbomlott a rend az iskolában, de mióta újra én vagyok az igazgatója, a Roxfort biztonsági rendszere kifogástalan! Erről nem óhajtok tovább vitatkozni! – dörrent fel Albus.
– És az árulók? Velük is számolnunk kell, többen vannak, mint gondoljuk! – Dumbledore tudta, hogy ilyen időkben megszaporodik azoknak a száma, akik mások élete árán próbálják meg megmenteni a sajátjukat.
– Black manójában is megbíztunk…
– A ház már Harry tulajdona, a manó engedelmességgel tartozik neki – felelte Albus, és remélte, végre rátérhet a lényegre. – Köti a mágia, nem fog előfordulni még egyszer, ami történt!
– Sirius esetében is kötötte a mágia – morogta Lupin, aki az ülés folyamán először szólalt meg. – Mégis, az első adandó alkalommal elszökött a Malfoyokhoz!
– Sipor problémáját később is meg tudjuk vitatni. Jelenleg sehová sem tud elszökni, még csak a szobát sem tudja elhagyni, ahova tegnap éjjel zártam. Sokkal fontosabb, hogy Harryvel foglalkozzunk, aki az emeleti szobában várja, hogy hívassam – közölte az idős mágus, és fáradtan megmasszírozta a halántékát.
A szoba újra zúgolódni kezdett, nem örültek, hogy Albus a beleegyezésük nélkül citálta ide a gyereket. Az igazgató elcsendesítette a morajt, majd belefogott, hogy ismertesse a tegnap este történéseit. Száj nem maradt csukva, szinte a padlón koppant mindenki álla. Tonks szájából még a rágógumija is kiesett, amit Piton rendkívül undorítónak talált. Dorothea lófarka ide-oda ugrált, ahogy felváltva beszélt az apjával és a húgával. Reményvesztettség telepedett a szobára, A Fiú, Aki Túlélte, most egy óvodáskorú gyerek, és senki nem tudja, mikor változik vissza. Ráadásul minden mágikus képessége visszacsökkent a korának megfelelő szintre, és az emlékei is csak a korábbi életére korlátozódtak.
A zűrzavar csak jobban fokozódott, mikor Minerva bekísérte a megszeppent kisfiút közéjük. Annyi furcsa öltözetű ember volt körülötte, hogy félénken a nő mögé bújt, és onnan nézett a többiekre. A Rendtagok leplezetlen kíváncsisággal bámultak vissza rá. A Tonks-család minden tagja meghökkent a látványtól. Harry nem mert elmozdulni McGalagony szoknyája mellől.
Albus hagyott némi időt a felocsúdásra, de mielőbb folytatni akarta az ülést, így Harryt a legmegfelelőbb személy gondjaira bízta.
– Molly, tudnál valami uzsonnát adni Harrynek az étkezőben, amíg tovább folytatjuk az ülést? – kérdezte tőle Albus. – Azt hiszem, jól fog esni neki néhány falat. – Szomorúan nézett a vézna gyerekre. Ha más nem is, ő tudta, milyen gyerekkora volt Harrynek, és most viszontlátva őt, rettenetes bűntudatot érzett, amiért nem segített akkor rajta.
– Hát persze, Albus – eszmélt fel az asszony. – Gyere, kis drágám, adok neked valami finomat. – Kifelé menet magához hívott egy vekni kenyeret, barackdzsemet és egy nagy bögre tejet.
– Molly, mondanom sem kell, hogy semmiről nem beszélhetsz neki. – A kerekded csípőjű asszony egyetértően bólintott.
Harry egy pillanatra felmérte a helyzetet, már amennyire ez egy ötévestől telik, majd a bendőjét minden bizonnyal bőségesen megtöltő finomságra gondolva a nővel ment.
– Nem túloztál, Albus, valóban óriási slamasztikában vagyunk – jegyezte meg Ted Tonks. – Ha jól sejtem, Potter semmi esetre sem maradhat a kastélyban, ott túl sok mindenki megláthatná.
– Többek között ezért is vagyunk ma itt. Megfelelő búvóhelyet kell találnunk Harry számára, amíg kitaláljuk, hogyan változtassuk vissza. Érthető oknál fogva nem helyezhetjük el a Weasley családnál, ezért úgy döntöttem, Perselus gondjaira fogom bízni a továbbiakban. – Arthur helyeslően bólogatott, ő is tudta, hogy a gyerekei nehezen emésztenék meg a dolgot, ami a barátjukkal történt.

Piton vicsorogva fordult az igazgató felé. Legszívesebben pálcát rántott volna, hogy a sárga földig leátkozza Albust. Biztos volt benne, hogy Dumbeldore-nak elment az a maradék esze is. Ráadásul már megint a feje fölött hozott meg egy olyan döntést, ami őt is érinti.
– Minden tiszteletem az öné, professzor, de azt hiszem, ez a legostobább ötlet, amit valaha is hallottam öntől – szólalt meg Dorothea, mire mindenki felé kapta a pillantását. Piton mélységesen egyetértett vele. – Pontosan tudja, hogy Piton és Potter kapcsolata aligha nevezhető felhőtlennek, ennek ellenére mégis őt akarja kinevezni az ideiglenes „gyámjának"?
– Úgy vélem, Perselus kellő védelmet tud nyújtani Harry számára – válaszolt szelíden az igazgató. Tisztában volt vele, hogy valóban nem ez az eddigi legfényesebb ötlete. – Elsősorban biztonságba kell helyeznünk…
– Javasolnám, hogy zárd be a seprűtárolóba és dobd el a kulcsot! – szólalt meg Piton ingerülten, általános derültséget okozva a gyűlésen.
– Természetesen ez nem fog megtörténni, mert a te felügyeletedre fogom bízni, a döntést már meghoztam!
– Mily meglepő, hogy a beleegyezésem nélkül varrod a nyakamba a kölyköt!
– Nem túl sok választásom van – fordult felé a férfi.
– Piton teljességgel alkalmatlan egy gyerek felügyeletére, ezt mindannyian tudjuk! – folytatta a nő felháborodva. – Ezt nem gondolhatja komolyan.
– Dorothea, nem hiszem, hogy kétségbe kéne vonnunk Perselus képességeit, és nem is óhajtok erről vitát nyitni! Szavazással fogunk dönteni, ha a többség ellene szavaz, új gyámot fogok kijelölni, bár jelzem, hogy valószínűleg a döntésetek ellenére is Piton mellett fogok dönteni. – Ellentmondást nem tűrőn hordozta végig a tekintetét az asztal körül ülőkön. – Itt nem csupán egy gyermek szakszerű ellátásáról van szó, hanem megfelelő védelmet is kell nyújtani neki, és ez hatalmas felelősség.
– Senki nem vitatja, hogy Piton nagyszerű kém, sőt kettős kém, és remek szolgálatot tesz a Rendnek – vette vissza a szót Dorothea, pedig az anyja egyértelmű szemvillanással jelezte neki, hogy fejezze be a feleselést. – De arra azért még ő sem tudna hihető magyarázatot találni, hogy miért ül Harry Potter a nappalijában, mikor betoppan hozzá egy „régi cimborája". – Nymphadora igyekezett nem hangosan felnevetni erre a kijelentésre.
– Természetesen nem hagytam figyelmen kívül a tényt, hogy Perselus élete foroghat kockán, ha hibázunk – válaszolt kissé ingerültebben Dumbledore. – Nyilvánvalóan nem abban a lakásban szándékozom elrejteni Harryt, ami Perselus birtokában van! Kérem, hogy kezdjük meg a szavazást! – A konyhában ülők tudták, ha nem jutnak megegyezésre, Dumbledore egyedül fog dönteni nélkülük.
Ennek sem Dorothea, sem Piton nem örült. A férfi saját magát is alkalmatlannak tartotta a feladatra, már csak azért is, mert lehet, hogy Potter most csak öt éves, de attól ő még ugyanúgy utálta minden porcikáját. Minden reménye elszállt, hogy megúszhatja az egészet, mikor a többség egyöntetűen rá szavazott.
– Ezennel lezárhatjuk ezt a kérdést: Perselus fog Harryre vigyázni, amíg a helyzet meg nem oldódik!
– Nem vonom kétségbe a tudásodat, Albus – kezdett bele sötét hangnemben Piton –, de én sem repesek az örömtől, hogy megint rám rósz egy szinte teljesíthetetlen feladatot.
– Meg van kötve a kezem, te is tudod, hogy ez a legjobb megoldás mind közül. – Piton tudott volna ezzel az állítással vitatkozni.
Néhányan mozgolódni kezdtek ültükben, úgy vélték, az ülésnek ezzel vége, hiszen ezek után már csak a szokásos fokozott figyelem, és mindenki tartsa nyitva a szemét és a fülét felszólítások szoktak elhangozni. Dumbledore megint mindenki lelkére kötötte, hogy erősítsék meg a védőbűbájaikat a házaikon, és ha valami gyanúsat észlelnek a közelükben, azonnal értesítsék a többieket.
Mordon és Kingsley felállt az asztaltól, hogy távozzanak, de az igazgató szava megállította őket.

– Miss. Tonks felhívta egy igen kellemetlen buktatóra a figyelmem, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. – Mundungus is csalódottan ült vissza, már nagyon el szeretett volna menni. – Még egyelőre nem tudom, milyen magyarázatot fogunk tudni szolgáltatni Voldemortnak arra vonatkozóan, hogy Perselus miért nem Fonó sori lakásában tartózkodik a nyári szünet alatt, de úgy vélem, a legegyszerűbb magyarázat lesz a leghihetőbb. – Mindenki a gondolataiba mélyedt, vagy legalábbis megpróbált úgy tenni, mint aki nagyon töri a fejét.
– Mondhatnánk, hogy újra kitört a pestis járvány arrafelé. Amilyen mocskos az a környék, nem is hazudnánk olyan nagyot – suttogta Dorothea a húgának, akinek muszáj volt a kezét a szájára tapasztani, nehogy hangosan felnyerítsen.
– Úgy látom, nem tolonganak az ötletekkel, ami nem is lep meg, hiszen csak nekem kell vásárra vinnem a bőröm – méltatlankodott félhangosan Piton, de így is mindenki nagyon jól hallotta. – Ami pedig a lakhelyemet illeti… Nem véletlenül élek ott, így legalább senkinek nem jut eszébe baráti látogatást tenni nálam! – Dora felhúzta az orrát, és tüntetően a másik irányba fordult.
Dumbledore Pitonhoz fordult, és nagyon halkan, csak hozzá intézte a következőket.
– Akárhogy nézzük, biztos vagyok benne, hogy szükséged lesz segítségre, mert bizonyos, hogy időnként el fog szólítani a kötelesség. Nem hagyhatjuk felügyelet nélkül Harryt.
Piton kérdőn felvonta a szemöldökét, ő minden további nélkül egyedül tudná hagyni, sőt, a lehető legtávolabb szeretne tőle lenni, főleg most.
– Annyi bizonyos, hogy Dorothea Tonksot osztom be Perselus mellé a nyárra, hogy gondoskodjanak Harryről. Legalább két rendtagnak őrködnie kell mellette, mert nem várhatom el Perselustól, hogy éjjel-nappal ébren legyen – fordult vissza Albus a társaság többi tagjához.
Dora egy pillanatra annyira meglepődött, hogy még pislogni is elfejtett. Kingsley még azelőtt beleegyezett a boszorkány nevében, hogy Dora válaszolhatott volna.
– Mindent elintézek a parancsnokságon, töröltetem a kiküldetésed – fordult a nő felé. – Ez a feladat elsőbbséget élvez!
– Remek, igazán örülök, hogy ilyen segítőkész vagy – gúnyolódott Tonks. – Akár át is vállalhatnád tőlem, ha ilyen nemes dolognak tartod a gyerekfelvigyázást.
– Mint auror és testőr egyaránt helyt kell állnod olyas valaki védelmében, akin a varázslóvilág jövője múlik – fedte meg Kingsley a boszorkányt.
– Ennél jobb nyarat el sem tudok képzelni… – motyogta az orra alatt a lány.
– Nem vakációzni mész, feladatod van! – szólt rá az apja.
Nymphadora majdnem megfulladt a nevetéstől az újabb fejlemények hallatán, és Ted Tonks is belemosolygott a poharába. Nem tehetett róla, de úgy vélte, ezt megérdemelte az éles nyelvű lánya, kellő büntetés a szemtelen kioktatásért.
Pitonnak ez volt az utolsó csepp a lombikban. A nyakáig elvörösödött, és olyan hirtelen pattant fel az asztaltól, hogy a nagy lendületével eldöntötte a székét.
– Albus, azonnal beszélni akarok veled! – A bájitalmester kiviharzott a konyhából, és nem nagyon hagyott más lehetőséget az igazgatónak, mint hogy kövesse.
Az igazgató sejtette, hogy Perselus feldúlt, de nem volt hajlandó megmásítani a döntését. Pitonnak igenis szüksége van segítségre, és bár tudta, hogy ezt a bájitalmester nem ismerné el. A boszorkány megfelelő inkognitót szolgáltatna neki, ha elküldené őket valahova vidékre, mint egy családot, ahogy azt tervezte.
– Honnan veszed a bátorságot, hogy még a Tonks lányt is rám uszítsd?! – fordult a másik felé. Albus nem botránkozott meg, Piton volt az egyetlen, aki így mert vele beszélni, és ő elviselte, ha nem ment túl messzire. – Nem tudunk együttműködni, ezt te is tudod! Ő is csak egy önfejű liba, éppen elég lesz egy gyerekkel foglalkoznom.
– Milyen kedvesen beszélsz rólam – lépett ki a sötétből a nő, ahol elrejtőzött egy pillanatra. – Talán én úgy nézek ki, mint akit szétvet a boldogság?
– Nem emlékszem, hogy téged is idehívtalak volna! – rivallt rá Piton. – A magánbeszélgetés lényege, hogy csak az érintett személyek vesznek részt rajta.
– Nem is kértem az engedélyed, hogy itt lehessek – válaszolt pimaszan –, rám is tartozik ez a dolog.
– Látod, Albus, erről beszéltem, kezelhetetlen és önfejű! – Piton nem kért segítséget, főleg nem a nőét. – Egyszerűen képtelen leszek a feladatomra koncentrálni, ha ő folyamatosan szabotálni fog engem. Márpedig biztos vagyok benne, hogy inkább a terhemre lesz.
– Úgy gondolom, hogy Dorában több az anyai ösztön, mint benned. Szükséged lesz segítségre, ezt be kell látnod – somolygott hamiskásan az idős mágus. – Mindent el fogok intézni, hogy már holnapután indulhassatok. Addig itt kell maradnotok a főhadiszálláson Harryvel. – Piton a szemét forgatta, mikor a lány elvigyorodott, és lufit fújt a zöld rágójából. – Barátkozz meg a gondolattal, Perselus, mert ez az egyetlen esélyünk arra, hogy titokban tartsuk a mostani helyzetünket. Ha bármi kiszivárogna, Voldemort nem késlekedne, ebben biztos vagyok.
– Ha annyira biztonságos ez a hely, akkor miért nem tartjuk itt egész nyáron? – próbált meg kibújni a nemkívánatos feladat alól a férfi.
– A házban állandó gyűlések lesznek, már így is megzavartuk Harry fejét, nem fogom újabb traumának kitenni – felelte az igazgató, és hátat fordított mindkettőjüknek, jelezve ezzel, hogy befejezte a beszélgetést.
Dora, ha másban nem is, de abban egyetértett Perselusszal, hogy szerinte is sokkal egyszerűbben meg lehetne oldani a helyzetet, ha az igazgató nem akarná valamiért mindenáron elvitetni innen a gyereket. Piton érezte, hogy van valami, amit Albus nem mond el nekik…
– Mennyi anyai ösztön van Tonksban? – bökött a nő felé a fejével, miközben kérdőn felvonta a szemöldökét. Albus visszafordult. – Még neki is a hátsóján van a tojáshéj!
– Pedig régen egészen meg voltál elégedve a hátsómmal – humorizált a lány, amivel csak még jobban feldühítette a férfit.
Az igazgató hagyta, hogy maguk között fejezzék be a vitát, visszavonult a konyhába, hogy feloszlassa az ülést. Ideiglenesen felfüggesztette a Privet Drive figyelésére létrehozott szolgálatot. Úgy gondolta, nagyobb szükség lesz az aurorokra és a rendtagokra azon a helyen, ahol Harry ténylegesen tartózkodni fog. Semmiestre sem akarta, hogy a Mágiaügyi miniszter tudomást szerezzen a dologról.
Mindenképpen egy eldugott, csendes falut kívánt búvóhelyként kijelölni. Piton és Dora lelkére kötötte, hogy nem eshetnek ki a szerepükből. Ők lesznek Harry családja, és nem kelthetnek gyanút senkiben. A mágiát csak végső, elkerülhetetlen esetben használhatják. Félő volt, hogy könnyebben megtalálják őket, ha a halálfalók észlelik a mágikus teret. Mivel Harry újra a tizenegy éves varázslókorhatár alá került, így nem kellett aggódniuk a nyomjel miatt sem, amit a minisztérium csak a regisztrált iskolás gyerekeknél kezdett el használni.

Az ülés feloszlott, csak néhány rendtag maradt ott a szálláson. Remus halkan beszélgetett Ted Tonksszal. Ma éjjel virrasztást terveztek Sirius emlékére, és mivel Dora ide volt kötve a házhoz, úgy döntöttek, itt tartják meg. Piton a sajnálat legkisebb jelét sem mutatta Sirius halála miatt. Mikor a kis csoport összegyűlt a szalonban, hogy megemlékeznek Blackről, ő levonult az alagsorba, hogy elkezdje a lehetséges visszafordító bájitallal való kísérletezést.
Viszont, amikor elvonult Remus mellett, ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy megkérdezze, miért méregette úgy a kölyköt, mint a véres rongyot.
– Mi történt veled, Lupin, nem mész fel jó éjt kívánni Potternek? – Gondolta, eléggé hatásos indítás lesz, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból. – Nagyjából te vagy az egyetlen aki még valamiféle családot jelent számára, noha valami azt súgja, te nem így érzel vele kapcsolatban.
Remus felsóhajtott, és elfordította a fejét. Piton éhes vércseként csapott le erre az árulkodó jelre.
– Jelenleg nem igazán tudok egy szobában tartózkodni vele, hiszen…
– Igen, Lupin? – A vérfarkas gyanakodva mérte végig. – Csak nem úgy véled, hogy az ő hibája? – Nem hitte, hogy valóban így lenne. Rajta kívül senki nem okolta Pottert, legalábbis így hitte.
– De igen, úgy gondolom, hogy ő a hibás! Felelős a barátom halálért, és nem tudok nem haragudni rá akkor sem, ha nem volt szándékos! – Piton arcára egy pillanatra az őszinte döbbenet jelei ültek ki Meggyőződése volt, hogy Lupin áldozatnak tartja Pottert, nem pedig bűnösnek. – Nem bírok ránézni! Tudom, hogy ez így rossz, és talán igazságtalan is… De nekem ez most nem megy.
– Oh, én igazán nem ítéllek el! – volt valami Piton hangjában, ami pontosan az ellenkezőjét sugallta Remus-nak.
Piton lassan megvonta a vállát, nem óhajtotta további beszélgetésre fecsérelni a drága idejét és ezúttal valóban lesétált a laborjába.

Miután Harry megvacsorázott, Molly segített Dorának lefektetni, aki egy kicsit bajosan ugyan, de csak feladta rá a pizsamát. Mrs. Weasley ellátta pár tanáccsal, amit a fiatal nő hálásan fogadott, lévén hajadon volt, és gyereket eddig még csak vendégségben látott. Már egyre kevésbé érezte úgy, hogy könnyűszerrel fog boldogulni. Bár Harry szerencsére nem csecsemő volt, de még így is rengeteg figyelmet és törődést igényelt. Kezdett kissé pánikba esni.
Molly megszorította a karját, és megnyugtatta, hogy bele fog rázódni. Azzal a mindent tudó anyai nézéssel vizslatta, amitől Dorothea ellazult kissé. Mindenesetre megígérte neki, hogy baj esetén bármikor a rendelkezésre áll.
Harry hamar elaludt. Viszonylag nyugodt volt egész nap, már egyáltalán nem kérdezősködött a nénikéje után, miután csak kitérő válaszokat kapott, vagy egyáltalán semmit. Nem értette, miért nem mehet haza, és hol van most. Úgy illett volna, hogy megijed a sok idegentől, ez teljesen természetes lett volna tőle. Ám egy olyan sanyarú sorsú kisfiú, mint ő, már nem sok mindentől tudott megijedni. Dora sehova sem tudta tenni a gyerek különös viselkedését. Ő biztosan rekedtre ordította volna magát a szülei után, ha ötévesen elviszik hazulról, ám Harryn csak a csendes beletörődés látszott.
Potter kifejezetten jól érezte magát, hogy ennyi ember figyel rá, és érezhetően kedvesebbek vele, mint az otthoniak. Nem ordított rá senki, kivéve az a mogorva fekete ruhás bácsi, de ő is csak felemelte a hangját. A nap folyamán bőségesen megtömhette a hasát, és játszani is hagyták. Összességében véve elégedett volt, bár sosem voltak nagy igényei. Ezt születése óta belenevelte a Dursley-család: Jobb, ha a legkevesebbre és a legrosszabbra számít az élettől, mert ő nem érdemel jobbat!

A kisebb szalonban már összegyűlt az a néhány ember, akit nem szólított el a kötelesség, és ott tudott maradni a virrasztásra. Andromeda a kezét tördelve várta, hogy nagyobbik lánya belépjen, és félrevonhassa egy pár szóra.
– Kislányom, biztos vagy benne, hogy jó ötlet Piton közelében tartózkodnod? – kérdezte tőle az anyja aggódva. – Nem akarok vészmadárkodni, de aligha hiszem, hogy ti ketten zökkenőmentesen végig fogjátok tudni csinálni a nyarat. Potter most kisgyerek, és neked semmi tapasztalatod ebben.
– Anya, tudom kezelni Pitont és Pottert is. – Ebben azért nem volt olyan biztos, de meg akarta nyugtatni az anyját. – Különlegesen kiképzett auror vagyok, nem fog ki rajtam egy ötéves!
– Na és Perselus? – kérdezte mindent tudó pillantással Andromeda.
– Csak nem fogunk egymásnak esni és elvágni a másik torkát, vagy ha igen, majd halkan csináljuk, hogy a gyerek ne vegye észre. – Elcsapta a dolgot a viccelődéssel, de Andromeda nem mosolygott.
– Lányok, elkezdenénk, ha ti is jöttök – szólt oda nekik Ted Tonks.