Ravi! - rontott be Declan a mumbai-i menedék gyengélkedőjére. Ő maga sem volt kirobbanó formában, a ruhája több helyen elszakadt, az arcán lévő horzsolásokból még mindig szivárgott a vér, arról nem is beszélve, hogy egy órával korábban még úgy hitte, itt a világvége, de mégis, sokkal jobban aggódott Will miatt. - Ravi, hogy van? - kérdezte a barátját, aki Will ágya mellett állt. A srác az ágyban sápadt volt, de az EKG halk, egyenletes csipogása töltötte be a szobát, ami kissé megnyugtatta Declant.
Volt már jobban is - sóhajtott Ravi.
De rendbe jön, ugye?
Declan, majdnem tíz percig volt halott – nézett Ravi a barátjára, és az ki tudta olvasni a szeméből az aggodalmat. - Ez még így is kemény, hogy Kali támogatja odaátról. Márpedig támogatja, különben most nem lenne itt velünk. Remélem, megússza minden maradandó károsodás nélkül. Az EEG-je normálisnak tűnik, de biztosat csak akkor tudok mondani, ha felébredt.
Ne kergess az őrületbe! - szólt szigorúan Declan a másikra.
Rendbe fog jönni - sóhajtott Ravi. - De idő kell neki. Most alszik. Vagy inkább elájult. Magam sem tudom.
A lényeg, hogy rendbe jön. A legjobb kezekben van - mosolygott Declan a másikra egy kissé megkönnyebbülve.
Mindent megteszek - ígérte Ravi.
Köszönöm - nyugodott meg egy kicsit Declan, mire Ravi tűnődve fürkészte.
Declan… van köztetek valami? - kérdezte óvatosan, mire Declan egy sóhajjal az ágy támlájára támaszkodott, a szemét Will sápadt arcán nyugtatta, de végül megrázta a fejét.
Nem, nincs semmi.
Deco… - szorította meg a karját Ravi. - Elmondhatod.
Tudom - bólintott rá Declan, és a másik szemébe nézett. - Te vagy a legjobb barátom… ha lenne köztünk bármi… te tudnál róla. Ahogy régen is tudtál mindenről.
Tudom - bólintott rá Ravi. - De szereted őt - fürkészte tovább a barátját. Az érzései, az aggodalma annyira nyilvánvaló volt, hogy le sem tudta volna tagadni.
Igen - ismerte be Declan.
Régóta?
Évek óta. Azóta, hogy megismertem.
Tudja?
Nem. Nem hiszem. Nem tudom - vont vállat Declan, hisz tényleg fogalma sem volt arról, hogy abból a butaságból, amit annak idején elkövetett… szóval, hogy Will mire jött rá, és mire nem. - Egyszer… megpróbáltam megcsókolni… de visszautasított. Ő barátként gondol rám, és… valószínűleg ez sosem fog változni.
Akkor?
El kellene felejtenem - sóhajtott Declan. - Tudod… időnként… ha sokáig nem látom… már-már meggyőzöm magam, hogy túl vagyok rajta… De aztán történik valami… mint ez is… hogy zűrbe keveredik, vagy megsérül, és… az aggodalom olyan erővel tör rám, hogy beleőrülök. És máris annyi az illúziónak, amit megpróbáltam elhitetni magammal. Ilyenkor szembe kell néznem azzal, hogy… milyen sokat jelent nekem.
El kellene mondanod neki, hogy mit érzel.
Minek? - nézett rá elkeseredetten Declan. - Csak megbonyolítaná a kapcsolatunkat. Így legalább együtt tudunk dolgozni, és ez a legfontosabb. Különben is… már elszúrtam. Nem lett volna szabad úgy… akkor és ott. Az egy nagyon rossz kezdet volt. Sikerült elpusztítanom valamit, még az előtt, hogy egyáltalán megpróbálhattam volna életre kelteni. Will levonta a maga következtetéseit, és beskatulyázott egy olyan helyre, ahonnan nem tudok már kitörni. Így jártam. Csak magamat hibáztathatom érte. Hülye voltam. Olyan hülye voltam… önző, és… meg akartam kapni valamit, ami úgysem lehet az enyém.
A nyugati gondolkodásotok annyira… - csóválta meg a fejét Ravi, de nem igazán talált szót arra, hogy kifejezze, amire gondol.
Még annál is jobban - tűnt fel egy nem túl vidám mosoly Declan arcán. - És amúgy is… még ha akkor nem is lettem volna olyan idióta… hogy úgy elszúrjam… Will csak a nőkhöz vonzódik. A szép nőkhöz… Mint Clara, vagy Aby… Hogy versenyezhetnék velük? Eszébe sem jut, hogy másként nézzen egy férfira. Miért kellene bármit is mondanom neki? Csak őt is kínos helyzetbe hoznám. Nem szeretném, hogy az én hülyeségem miatt neki kelljen kellemetlenül éreznie magát. Nem szeretném, hogy egy buta hibára rámenjen egy barátság.
De így felőröl ez az érzés.
Nem számít, Ravi. Csak az, hogy lássam talpra állni, és kisétálni ebből a szobából - sóhajtott Declan.
Talpra áll - nyugtatta meg a barátja. - De most gyere, megvizsgálnálak téged is. Elég ramatyul festesz. Ellátom a sebeidet… addig a lelked is csitul egy kicsit.
Jól vagyok - rázta meg a fejét Declan.
Igen, persze. Na gyere szépen! - fogta meg a karját, és bár Declan nem akarta magára hagyni Willt, végül engedte, hogy a barátja átvezesse a szomszédos helyiségbe, és alaposan megvizsgálja.
Másnap reggel Will felébredt, és mivel két nappal később már nagyon unta a négy falat, Ravi egy kicsit elengedte csavarogni, de ahhoz ragaszkodott, hogy ne legyen egyedül, így Declan elkísérte. Egy órával később, egy könnyű vegetáriánus ebéd után a két férfi az öböl partján ült, de feltűnően csendesek voltak.
Mire gondolsz? – törte meg a csendet végül Declan.
Csak arra, hogy… ez az egész tényleg megtörtént? Káli, meg Berta, meg ez az egész…
Ezt csak te tudhatod, Will – tűnődött el Declan. – Hisz csak te voltál ott. De bármit is csináltál, jól csináltad. Sok embert mentettél meg a pusztulástól. Mi hiába tettünk meg mindent… kevés lett volna.
Csak sodortak az események – vont vállat a srác, majd fáradtan sóhajtott.
Visszamenjünk?
Nem, most jó itt. Olyan megnyugtató. Még akkor is, ha tudom, mi van odakint – fordult Will szeme a végtelen kékség felé. – Amúgy… te és Ravi régóta ismeritek egymást?
Nagyjából egy időben kerültünk a Menedékbe – emlékezett vissza egy halvány mosollyal Declan.
És nagyjából egy időben lettetek házvezetők – tippelt Will.
Nem, Ravi jóval előttem. És én… szóval… nekem ez nem volt… valós lehetőség… elég sokáig. Mindegy, ez egy másik történet. Talán majd egyszer elmesélem. Visszatérve Ravira… nem lehetne jobb kezekben a mumbai-i menedék. Jó szakember, és nagyon jó vezető. És úgy ismeri Indiát, mint a tenyerét, a teaültetvényektől a kalkuttai bazárig, az ősi mítoszoktól a főváros legmodernebb részéig.
Igen, ezt láttam – mosolyodott el Will is egy pillanatra. – Nem mondta, mikor enged el?
Türelem, Will, kell még pár nap, hogy repülőre ülj – csitította Declan a másikat. – Azért nem semmi, amin keresztülmentél. Hallgass Ravira, csak jót akar neked!
Tudom, csak… nem szeretem ezt a tétlenséget.
Pár nap, és hazamehetsz.
Te meddig maradsz?
A holnap reggeli géppel hazamegyek. Majd Kate szórakoztat, amíg még itt kell lenned – kuncogott Declan.
Köszi – nevette el magát Will is. – De most menjünk vissza. Kicsit elfáradtam.
Rendben – bólintott rá Declan, így visszasétáltak a Menedékbe. Ott hallgatták egy darabig Ravi zsörtölődését, hogy nem lett volna szabad ennyire kifárasztani Willt, majd Declan nyugovóra tért, és másnap kora reggel visszarepült Londonba.
~~ Tűzfal ~~Az akció után a kis csapat néma csendben ült a furgonban. Declan lehunyt szemmel hátradöntötte a fejét. Próbálta figyelmen kívül hagyni a fájdalmat, és inkább az egyéb aggodalmaira koncentrálni.
Jól vagy? – nézett rá Magnus a visszapillantóban.
Remekül – morgott a srác, de fel sem nézett. Will mellette bűntudatosan hallgatott, bár inkább úgy tűnt, mint aki mindjárt megint elalszik. Az út további részét néma csendben tették meg, és még akkor sem szólt senki semmit, mikor beértek a Menedékbe. Henry és Kate bevállalták, hogy elszállásolják a még mindig kábult szalamandert, Magnus pedig kíméletlenül a gyengélkedőre parancsolta Declant, ahol kezdetnek megröntgenezte a karját.
Csak repedés, de nem sokon múlott – tanulmányozta a felvételt pár perccel később. – Nem gipszelem be, de legalább négy hétig nem csinálsz vele semmit! Stabilan rögzíteni kell – mondta, és munkához is látott, de közben inkább az akcióról beszélgettek.
Declan nem vette fel túlságosan a sérülést, a szokásos könnyedségével lépett túl rajta, még fájdalomcsillapítót sem kért, de ettől még hangot adott a Will feletti aggodalmának. Nagyon aggódott érte, látszott, hogy még nem jött rendbe a mumbai-i események óta, de azt is tudta, hogy a végtelenségig nem lehet elmenni a történtek mellett, hanem tenni kell valamit, amivel segíthetnek Willnek. És persze Magnus is aggasztotta, hisz a nő presztizse még mindig nem állt helyre. Készültek ugyan némi meglepetéssel a holnapi videokonferenciára, de erről nem akart még Magnusnak beszélni. Egyrészt, akkor oda lett volna a meglepetés, másrészt meg úgy gondolta, hogy a nő megérdemli, hogy egy kicsit főjön a saját levében, azok után, amit velük művelt.
Végül, mikor Magnus és Kate lerázták, Declan úgy döntött, mára ennyi elég volt neki, és inkább visszavonul a szobájába, de előtte még akart főzni magának egy teát, így a konyhába ment. Egy kézzel nem volt egyszerű ez a manőver, de azért valahogy boldogult vele. Már épp végzett, mikor az ajtóban felbukkant Will. Nem festett túl jól, és láthatóan nem volt boldog attól, hogy Declanbe futott, de már nem tudott elmenekülni.
Declan… - sütötte le a szemét, de aztán felnézett a másikra. – Declan, én… sajnálom!
Nem számít, Will – lépett közelebb hozzá Declan.
Hogy van a karod?
Rendbe jön, rá se ránts! – vont vállat Declan, de erre az önkéntelen mozdulatra egy fájdalmas grimasz futott át az arcán. – Te hogy vagy? – kérdezte inkább, hogy megelőzze a további aggodalmaskodást.
Jól – fintorgott Will.
Hé! – szólt utána Declan, majd letette a kezében tartott bögrét, hogy el tudja kapni Will karját, ahogy az el akart csusszanni mellette.
Rohadt fáradt vagyok – ismerte be Will egy sóhajjal.
Akkor nem kínállak meg egy teával – mondta Declan, de közben is alaposan megnézte magának a másikat.
Hát, ha olyan, amilyet szoktál főzni, nem is kérek – nevette el magát Will. – Megáll benn a kanál?
Mi az hogy – mosolyodott el Declan is. – De neked most inkább egy kamillatea kéne. Ülj le, majd megcsinálom.
Én is meg tudom – tiltakozott Will.
Tudom, de szívesen segítek.
Inkább pihentetned kéne a karodat.
Will… mond, hogy húzzak a francba, és hagyjalak békén! – csóválta meg a fejét Declan. – Nem kell mellébeszélni!
Declan – fújta ki a levegőt egy grimasszal Will. – Tudom, hogy segíteni akarsz. De nekem most csak az tud segíteni, aki jól fejbe vág egy baseball ütővel, hogy végigaludjam az éjszakát.
Ezt kihagynám – csóválta meg a fejét Declan. – Van elég bajod, nem akarlak bántani.
Na látod. Menj, és feküdj le, holnap húzós napotok lesz Magnusszal. És… még egyszer bocs… a szalamandert!
Nem gond – rázta meg a fejét Declan. – Benne van a pakliban, ha az ember akcióba indul.
Csak akkor, ha egy ilyen kétbalkezes pancser van mellette, mint én.
Will… tudom, hogy fáradt vagy. Sok mindenen mentél keresztül…
És ez meddig lehet kifogás a hibáimra?
Ne gyötörd magad – lépett vissza Declan Willhez, bár egy órával korábban neki is megfordult a fejében ez a gondolat. De azt is tudta, hogy jobb, ha ezt inkább nem mondja el Willnek. Segíteni akart neki, és nem még mélyebbre lökni a szakadékba, így megnyugtatón rámosolygott, és megszorította a karját. – Lehet, hogy csak saját magadat hergeled bele! Próbálj egy kicsit másra gondolni!
Majd megpróbálom – ígérte Will nem túl meggyőzően.
Jól van, békén hagylak. Ha tudok segíteni, megtalálsz.
Kösz! – mosolygott rá halványan Will, így még gyorsan elköszöntek, Declan fogta a bögréjét, és ment lefeküdni.
Persze aludni még nem tudott, csak lassan iszogatta a teáját, hisz Will is aggasztotta, hogy vajon hogy segíthetne neki, de ugyanakkor lélekben a másnapi konferenciára is fel akart készülni. Nem aggódott túlságosan, ők, a házvezetők, letisztázták már maguk között a kérdést, de azért meg akarta őrizni a hidegvérét akkor is, mikor Wexfordot szembesítik a döntésükkel. Biztos volt benne, hogy az a gyík nem fogja szó nélkül lenyelni a dolgot, de próbálta már előre lecsillapítani saját magát, hogy ne olvasson be neki úgy, ahogy valójában szeretne. Méltóságon alulinak tartotta volna lealacsonyodni Wexford szintjére, ugyanakkor tudta, hogy rosszul viseli Wexford megnyilvánulásait. Márpedig számított néhány Magnust becsmérlő beszólásra, és csak remélhette, hogy a főnöke is próbálja hozzá hasonlóan higgadtan kezelni ezeket. Végül úgy döntött, nem érdemes tovább ezen tűnődnie, hisz egyikük reakcióit sem tudja előre kiszámítani, így végül nagy nehezen elaludt.
Declan… beszéltél Willel? – lépett be Magnus az étkezőbe, mikor másnap a srác reggelizett.
Tegnap este óta nem.
Hogy volt akkor?
Baromi fáradtan. Rábeszéltem egy kamillateára, bár azt már nem láttam, hogy megissza. Úgy éreztem, nem igazán igényli a társaságomat, így inkább hagytam. Nem akartam még jobban bosszantani.
Hát, ha megitta sem segített neki túl sokat.
Rosszabbul van? – pillantott Declan a nőre aggódva.
Egyre rosszabbul – sóhajtott Magnus, majd leült Declannel szemben. – Hallucinál, kezd paranoiás lenni.
Megbocsáss, Magnus, de… nem lehet, hogy ezúttal ő nyelte le az ózonbogarat? Kezd úgy viselkedni, mint annak idején te…
Megvizsgáltam tetőtől talpig, Declan – csóválta meg a fejét a nő. – Semmi nyoma abnormális tevékenységnek. Csináltam koponya CT-t, nem is egyet. Egy jó hete még a macri miatt, most a napokban pedig… a tünetei miatt. De semmit nem láttam rajta. És mégis egyre rosszabbul van.
Igen, tudom - vett egy nagy levegőt Declan. – És ezt már nem foghatjuk a mumbai-i eseményekre. Az, hogy fáradt, és nem tud pihenni, még lehet a stressz miatt, de a hallucináció…
Hallucináció lehet a fáradtságtól… de nem így, és nem ilyen – csóválta a fejét Magnus.
Beszéltél ma vele?
Igen, de nem volt benne köszönet. Egyre ingerlékenyebb, és egyre kevésbé fogadja el a segítséget.
Beszélek vele – ajánlotta Declan. – De lehet, hogy engem még rosszabbul tolerál, mint téged.
Próbáld meg! – bíztatta Magnus, majd továbbra is aggódva elsétált, Declan pedig egy sóhajjal félretolta a fele reggelijét, aztán elindult Willhez.
Declan már majdnem bekopogott Will szobájába, mikor a zsebében megcsörrent a mobilja. Otthonról keresték, így nem nyomhatta ki, és a következő egy órája rá is ment arra, hogy eligazítsa az embereit, akkor pedig már nem volt annyi ideje a konferenciahívás előtt, hogy bemenjen Willhez.
Declan napjában legalább annyi jó volt, hogy a videokonferencia jól sült el, így Magnus miatt nem kellett tovább aggódnia. Viszont miközben ő Old Townban töltötte az idejét, odahaza felhalmozódott a munkája, így ideje volt, hogy hazatérjen. Ennek ellenére nem akarta csak úgy magára hagyni Willt, ezért bekopogott hozzá a délután közepén.
Szia! – nézett rá a srác borzas hajjal, nyúzottan, mikor ajtót nyitott neki.
Beengedsz? – kérdezte Declan, aki most már elmondhatatlanul aggódott a másikért.
Kicsit rumli van – húzta el a száját Will, de azért szélesebbre nyitotta az ajtót.
Amint kint úgy bent, azt mondják – próbálta ugratni Declan a másikat, bár úgy látta nem túl sok sikerrel.
Hát, ez most tényleg igaz – huppant le holt fáradtan Will az ágya sarkára, Declan pedig letelepedett vele szemben egy fotelba.
Ezek szerint nem vagy jobban.
Nem – vett egy nagy levegőt Will. – Pedig már mindent kipróbáltam, elhiheted. Meditáltam, szedtem altatót… pfff… lassan már azt hiszem, csak egy zombi jött vissza a túlvilágról, ez a bajom. A lelkem fele… mit fele… vagy kilencven százaléka ott maradt ki tudja hol.
Will, ez hülyeség! Kali és a többiek vigyáztak rád, és épségben küldtek vissza. Ez valami más. Csak rá kell jönnünk, hogy mi.
Magnus is ezt mondja, de már lövése sincs, milyen vizsgálatot végezzen rajtam. Amúgy… szerettél volna valamit, vagy csak hiányzott a képem?
Aggódtam érted, ahogy mindenki. És… el akartam köszönni.
Elmész?
Hiányolnak már otthon. De ha bármit tehetek érted…
Mit tehetnél? Amíg nem tudjuk, mi a bánat van velem, te sem tudsz segíteni. Otthon szükség van rád.
Will, komolyan mondtam. Ha segíthetek bármit, szívesen maradok. Az embereim boldogulnak még néhány napig egyedül, különben nem ülnének ott, ahol ülnek.
Tudom, hogy szeretnél segíteni, Declan – fújta ki a levegőt elkeseredetten Will. – És ha tudnám, hogy… hidd el, nem engedném, hogy elmenj. De fogalmam sincs. Annak meg semmi értelme, hogy itt téblábolsz, és úgysem tudsz tenni semmit. Menj csak haza!
Szólsz, ha bármit tehetek?
Te leszel az első – ígérte Will, bár a hangjában benne volt a reménytelenség, hogy úgysem jönnek rá, mi történik vele.
Rendben. Majd… hívlak… ha nem gond.
Nyugodtan. Bármikor. Úgysem tudok aludni – nevette el magát nem túl vidáman Will. – Ha csak Nagyfiú le nem üt, ébren vagyok.
Azért próbáld meg! – állt fel Declan. – Pihenned kéne.
Mást sem teszek már két hete, mint próbálkozom – rázta meg a fejét Will. – Tényleg nem vállalod be, hogy leütsz? Csak egy kicsit. Hogy aludjak egy-két órácskát.
Nem tudnálak bántani – tiltakozott Declan. – De most mennem kell, ha nem akarom lekésni a gépem. Vigyázz magadra, jó?
Vigyázok, bár nem tudom, mi ráhatásom van a dologra. De megígérem!
Oké – bólintott rá Declan, majd még elköszöntek, és Declan lassan összeszedelőzködött, és útnak indult.
Pár nappal később Declan épp egy eligazítást fejezett be, így útjukra bocsátotta az embereit, mikor megcsörrent a mobilja.
Will, jól vagy? – vette fel a telefont köszönés nélkül. Nagyon aggódott a másikért, és mikor meglátta a nevét a kijelzőn, ez az érzés csak fokozódott.
Igen, jól. Ezt szerettem volna elmondani – mosolyodott el Will, aki tökéletesen hallotta a barátja hangjában az aggodalmat. – Rájöttünk, mi ez az egész, és… túl vagyok rajta.
És el is mondod, vagy még húzod az agyam egy darabig? – morgott Declan.
Szerinted miért hívtalak? – forgatta meg a szemét Will, és beszámolt a másiknak az elmúlt napok eseményeiről.
Ez elképesztő – csóválta a fejét Declan, mikor végighallgatta az egészet.
Nekem mondod? – sóhajtott Will. – Még mindig csak próbálom felfogni az egészet, pedig azért láttam már ezt-azt.
De legalább most végre pihenhetsz - bíztatta Declan.
Oh, több, mint huszonnégy órát aludtam – nyugtatta meg Will. – Tudom, hogy előtte kellett volna hívjalak, de úgy dőltem el, mint a krumpliszsák, és már aludtam is.
Nagyon rád fért. És még mindig fáradt a hangod. Egyél valamit és húzz vissza az ágyba!
Ez parancs? – kérdezte mosolyogva Will.
Akár annak is veheted – hagyta jóvá Declan.
Jól van, kivételesen elfogadom. Tudnék még aludni. Csak… tudtam, hogy aggódsz, és meg akartalak nyugtatni.
Kösz, Will! Tényleg aggódtam érted, és nem szívesen hagytalak magadra…
Ugyan… szükség volt rád otthon. Tényleg, minden rendben?
Kézben tartom a helyzetet – mondta Declan, és Will jót mosolygott a megszokott, kissé önelégült stílusán.
Nagyon helyes. És… a karod? Jobb már?
Mondtam, hogy semmiség, Will. Két hét, és jobb lesz, mint újkorában.
Jó, hogy te ezt így fogod fel. Azért… engem bántott… még most is. Miattam sérültél meg…
Will… nincs más, amire pazarolhatod az energiád? Felesleges ezen agyalni. Tudod, hogy a munkával jár. Megtörtént. Majd meggyógyul, ennyi.
Igen, persze – fintorgott Will. - Akkor, ha nem bánod, én most tényleg megyek, és alszok még huszonnégy órát.
Hát, ha a főnököd megengedi, hogy ennyit lógj – ugratta Declan. – Mindig mondtam Magnusnak, hogy nem tud rendet tartani köztetek.
Tudod, kit szívass! A saját embereidet otthon – javasolta vigyorogva Will.
Ők ismerik a dörgést, nem kell őket szívatni. Csak ti nem tudjátok, mi a rend és a fegyelem.
Jól van, Declan, szia, majd hívlak, ha van valami! – elégelte meg Will a hülyítést.
Rendben, menj aludni! – hagyta jóvá Declan is. – Szia, Will! – köszönt el, és letette a telefont.
Declan még percekig csóválta a fejét, csak az után adta át magát a megkönnyebbülésnek. Örült, hogy Will végre újra jól van, olyan jó volt hallani a hangján, hogy van életkedve, hogy megint nevet. Ettől ő is sokkal jobb kedvre derült, és már sokkal könnyebb szívvel folytatta a munkáját.