Cím: Masquerade

Párosítás: Harry PotterXVoldemort

Jellemzők: Romantikus

Warning: Slash!

Korhatár: PG-16

Tartalom: Milyen lett volna Harry élete, ha Siriust nem zárják Azkabanba, és ő nevelte volna fel? Mi történt volna, ha a fiú egy másik házba kerül? Mit tett volna Voldemort, ha többet tud?

Disclaimer: Minden jog J. K. Rowlingot illeti.

A/N.: -

Rémülten felkapom az eddig leszegett fejemet, és tekintetem találkozik Ron elkerekedett szemeivel. Amikor egy kicsit odébb pillantok, látom, hogy Malfoy hitetlenül tátog. Visszanézek Ronra, és lassan megrázom a fejem. Ez nem lehet igaz.

— Gyerünk, Mr Potter — suttog a fülembe McGalagony. Még rajta is látszik, hogy meg van döbbenve. — Csatlakozzon a társaihoz! — Leveszi a süveget a fejemről, és lök rajtam egy picit.

Lassan felállok, és remegő térdekkel indulok el a Mardekár asztalához. A teremben néma csend honol, nyoma sincs annak az üdvrivalgásnak, ami a többi elsőst kísérte, amikor a helyükre mentek. A diákok nagy része döbbenten, a mardekárosok inkább felháborodva és undorodva nézik, ahogy az asztalukhoz lépek.

— Hello — motyogom halkan, majd leülök egy üres helyre.

Csalódottan veszem tudomásul, hogy senki se köszön vissza, sőt, van, aki inkább rám vicsorog. Felsóhajtok, és a tenyerembe temetem az arcom. Elkezdek azon gondolkodni, vajon hogyan fogom kibírni az elkövetkezendő hét évet szüleim gyilkosának a házában. Igyekszem nem előítéletes lenni a mardekárosokkal szemben, de ezen nem sokat segít az, ahogyan fogadtak.

Tompán hallom, hogy McGalagony Ront szólítja, ezért felemelem a fejemet, és irigykedve nézem, ahogy legjobb barátom helyet foglal a griffendélesek között. Persze, csoda is lett volna, ha Ron nem oda kerül, de egy kicsit mégis reménykedtem abban, hogy egy házba fogunk kerülni.

Érzem, hogy valaki folyamatosan néz, és amikor arra fordítom a fejem, Malfoy dühös tekintetével találom szemben magam. Kihívóan felhúzom a szemöldökömet, mire csak még mérgesebben bámul.

— Mit akarsz, Malfoy? — kérdezem hűvösen.

— Csak azon gondolkodtam, mi a fenét keresel te itt — feleli gúnyosan.

— Ha nem hallottad volna, a süveg ide osztott be. — Meglepetten veszem észre, hogy az én hangomból is csöpög a gúny, de most egyáltalán nem zavar.

Malfoy még morog valamit, amit nem értek, majd a tanári asztal felé fordul. Én is odanézek, és végigszemlélem leendő professzoraimat. Az igazgatót, Albus Dumbledore-t azonnal felismerem, de rajta kívül mindenki más idegen. Oh, kivéve még egy embert: Perselus Piton az asztal legszélén foglal helyet, közel a mardekárosokhoz. Mikor ránézek, meglepetten veszem észre, hogy engem bámul, miközben a mellette lévő tanárral társalog, és még akkor se fordul el, amikor a tekintetünk összekapcsolódik. Kérdőn felhúzom a szemöldökömet, mire Piton lassan a beszélgetőpartnerére néz. Miért kellett nekem pont az ő házába kerülnöm?

A beosztási ceremónia lassan véget ér, és Dumbledore áll fel, hogy mondjon valamit.

— Üdvözlök mindenkit a Roxfortban! — szólal meg. — Remélem, az itt töltött tanév mindannyiótok számára eredményes lesz. Nem akarok ünneprontó lenni, de szót kell ejtenem néhány dologról. Először is: az iskola mellett található erdő még mindig tiltott minden tanuló számára. — Az igazgató ennél a mondatnál mintha Fredre és George-ra nézne, akik felnevetnek. — Illetve el kell mondanom azt, hogy Frics úr listája — Egy férfi felé int, aki a diákokra vicsorogva és egy macskát szorongatva áll a tanári asztal mellett. —, ami a tiltott tárgyakat tartalmazza, tovább bővült. Kérlek benneteket, hogy tényleg ne használjátok őket. — Dumbledore elmosolyodik, és széttárja a karjait. — Akkor hát kezdődjön a lakoma!

A férfi intésére rengeteg féle étel jelenik meg a hosszú asztalokon, és én érzem, hogy összefut a számban a nyár. Pár másodpercig még nézegetem a sok finomságot, majd követve a többiek példáját én is enni kezdek. Amikor lopva oldalra pillantok, látom, hogy Malfoy úgy habzsol, mintha egész életében éheztették volna. Milyen méltóságon aluli — jutnak eszembe a szőke korábbi szavai. Mikor ő is rám néz, gyorsan elkapom a fejem; nem akarok rögtön az első napon még több összetűzésbe kerülni vele. Ugyanakkor eldöntöm magamban, hogy nem fogom engedni neki, hogy megfélemlítsen, vagy kirekesszen. Úgy lettem felnevelve, hogy minden helyzetben meg tudjam állni a helyem, és biztos vagyok benne, hogy ebben a házban is képes leszek barátokat találni.

Amikor a lakoma véget ér, egy magas, sötét tekintetű, nem túl szimpatikus fiú lép hozzánk.

— Elsősök, gyertek utánam! — int felénk, és elindul a bejárati csarnok irányába.

Kicsit bizonytalanul nézek utána, de amikor már mindenki utánament, én is elindulok. Amíg az ajtóhoz érek, tekintetemmel megkeresem Ront és Hermionét. Barátom vet rám egy fájdalmas pillantást, míg Hermione próbál megnyugtatóan mosolyogni. Válaszul csak elhúzom a számat, majd szomorúan elfordulok, és a többiek után megyek.

A pincékbe vezető úton egyre jobban fázok, és eszembe jut, hogy itt vajon milyen hideg lesz télen. Biztos vagyok benne, hogy meg fogunk fagyni. Egy hosszú folyosó végén egy festmény állja az utunkat, ami egy a Mardekár címerén is látható kígyót ábrázol. Undorodva bámulok a hüllőre, mindig is utáltam a kígyókat, az azonban felemeli a fejét, és rám sziszeg. Hátrahőkölök, és rémülten nézek rá, de az már nem rám figyel. Körülnézve úgy látom, senki se vette észre ezt a kis közjátékot, de nekem rossz érzésem van azzal kapcsolatban, hogy ezentúl minden nap többször is kell ezzel az állattal találkoznom.

A prefektus közben megmondja a jelszót a képnek, és az beenged minket.

— Ez itt a klubhelyiség — mondja a fiú.

Mikor belépek, egészen más látvány tárul a szemem elé, mint amire számítottam. Sok dolgot hallottam már a Mardekárról, és arról, hogy milyen sok sötét varázsló került ki a házból, ezért az hittem, hogy a helyiség tele lesz sötét mágiához köthető tárgyakkal, festményekkel, vagy ilyesmikkel. Ennek ellenére a klubhelyiség egészen otthonos. Bár a zöldre meszelt falak kissé sötétté teszik, ez se túlságosan zavaró. A nagy kandallóban ropog a tűz, előtte kényelmesnek tűnő fotelek és egy dohányzóasztal áll. A ház hivatalos színeinek megfelelően a bútorok nagy része zöld és ezüstszínű. Valahogy megnyugtató hatással van rám a helyiség.

— Arra lesznek a hálókörleteitek — mutat a prefektus a helyiség túlsó vége felé. — Balra a fiúké, jobbra a lányoké. — Még egyszer végignéz rajtunk, majd távozik.

Tétován körülnézek. Látom, hogy Malfoy a berendezést méregeti, bizonyára azt méri fel, hogy megfelel-e kényes ízlésének. Megforgatom a szemem, és elindulok a hálókörletek felé.

A szoba bútorain most már meg se lepődök; zöld-ezüst ágyneművel és zöld baldachinnal díszített ágyak, összesen hat. Az egyik ágy előtt megpillantom a ládámat. Mosolyogva elé lépek, de jó kedvem rögtön alábbhagy, amikor meglátom, hogy az enyém mellett lévő ágy valószínűleg Draco Malfoy tulajdona lesz.

Felsóhajtok, majd éppen elkezdenék kipakolni, amikor hallom, hogy kinyílik az ajtó. Kíváncsian megfordulok, de aztán gyorsan el is tűnik a lelkesedésem, mert csak Malfoyjal és a két "csatlósával" találom szemben magam. Megforgatom a szemem, és visszafordulok a ládámhoz.

— Szóval, Potter… — szólal meg Malfoy hosszan elnyújtva a nevemet. — Még mindig úgy gondolod, hogy nem lesz szükséged a segítségemre?

Összehúzom a szemöldökömet, és felegyenesedve Malfoyra nézek. — Mit akarsz ezzel? — kérdezem hűvösen.

A szőke vállat von. — Csak azon gondolkodtam, hogyan fogsz beilleszkedni. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz egyszerű, hiszen a mardekárosok nagy részének a szülei a Sötét Nagyurat támogatták. Legalábbis addig, amíg te meg nem ölted…

— Ez még nem jelent semmit — mondom hűvösen, de az igazat megvallva kezdek egy kicsit aggódni. Mi van, ha Malfoynak igaza van, és tényleg nagyon nehéz dolgom lesz?

A fiú gúnyosan elmosolyodik. — Majd meglátjuk, pár nap múlva is ezt fogod-e gondolni.

Még pár másodpercig néz, aztán elfordul, és a ládájában kezd kutakodni. Elgondolkodva figyelem, ahogy elkezd kipakolni, és hirtelen rossz érzés fog el. Abból, amit eddig láttam, attól félek, hogy Malfoynak meg van a kellő befolyása ahhoz, hogy az egész házat ellenem fordítsa. Ez alapján talán jobb lenne, ha tényleg barátok lennénk, de biztos vagyok benne, hogy Malfoy nem csupán kedvességből akar a közelembe férkőzni. Leülök az ágyamra, és összehúzott szemöldökkel azon kezdek gondolkodni, vajon mit akarhat tőlem, de nem jut eszembe semmi. Viszont ki akarom deríteni.

— Miért akarsz ennyire a közelembe férkőzni, Malfoy? — kérdezem halkan.

Malfoy lassan felegyenesedik, és megfordul. — Nekem ugyan nem fontos — mosolyodik el gúnyosan. — Csak a te helyzetedet szeretném megkönnyíteni.

Hosszan elgondolkodva figyelem, hátha ki tudok deríteni valamit az arckifejezéséből, de semmi. Egyértelmű, hogy hazudik, nem csak nekem akar jót, és lassan erőt vesz rajtam a kíváncsiság. Tudni akarom, mi áll a háttérben.

— Rendben — lépek oda hozzá, aki kicsit meglepetten néz rám. — Legyünk barátok. De előre szólok, én nem leszek a szolgád, mint azok ketten. — Crack és Monstro felé intek a fejemmel, akik értetlenül összenéznek. — Ha akarsz tőlem valamit, egyenrangúként kell kezelned. De biztos vagyok benne, hogy ezzel nem lesz gond — teszem hozzá nyájasan, és felé nyújtom a jobbomat.

Hosszan bámul rám, de végül elfogadja a felé nyújtott kezemet. — Rendben — mondja. — De akkor neked is el kell fogadnod valamit — villan fel az arcán egy ördöginek is beillő mosoly.

— Mi lenne az? — húzom fel a szemöldökömet. Valamiért olyan érzésem van, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni.

— Ó, nem nagy dolog — von vállat. — Csak annyi, hogy ezentúl nem barátkozhatsz Weasleyvel és azzal a Grangerrel.

Megütközve nézek rá. — Sajnálom, de ebbe nem megyek bele — rántom el a kezemet. — Akkor inkább egyedül maradok.

Malfoy idegesen összehúzza a szemét. — Jól van, Potter. Barátkozz csak velük, de az én közelembe ne kerüljenek!

Elmosolyodom. Meglep, hogy ilyen könnyedén engedett az akaratomnak, de ez csak azt bizonyította, hogy valamiért fontos neki, hogy a közelembe kerüljön.

— Rendben — mondom. — Viszont a barátok nem hívják egymást a vezetéknevükön. Szóval ezentúl Harry vagyok, Draco.

Pár pillanatig megkövülten néz rám, de végül bólint egyet. — Jó.

Azzal gyorsan elfordul tőlem, és folytatja a kipakolást. Pár pillanatig még figyelem, elgondolkodom azon, vajon mi fog kisülni ebből az egészből, majd én is elkezdek berendezkedni. Amikor a kezembe kerül egy kép, ami a szüleimet és Siriust ábrázolja, elgondolkodom, vajon mit csinálhat most Ron és Hermione. Biztos vagyok benne, hogy ők sokkal jobban érzik magukat. Sőt, eszembe jut, hogy valószínűleg az összes többi ház összes elsőse jobban érzi magát, mint én.

Miközben ezen gondolkodok, kinyílik az ajtó, és két magasabb fiú lép be rajta. Nem sokat foglalkoznak velünk, bemutakoznak, így megtudjuk, hogy Zambininek és Nottnak hívják őket, majd leülnek Nott ágyára és elkezdenek varázslósakkozni. Az a benyomásom, hogy ők már régebb óta ismerik egymást, és eszembe jut, hogy bármit megadnék azért, hogy nekem is legyen itt valaki, akit ismerek egy ideje.

Pár perc nézelődés után kezdem elunni magam, ezért elmegyek zuhanyozni, majd lefekszem. Elalvás előtt még eszembe jut, hogy mennyi mindent meg kell majd írnom Siriusnak.

Erős bökést érzek az oldalamban, mire ijedten felülök az ágyban. Mikor kinyitom a szemem, Malfoyt látom magam előtt, az iskolai egyenruhában, és úgy tűnik, készül valahova.

— Kelj fel! — szól rám ellenmondást nem tűrő hangon.

Összehúzott szemöldökkel az órámra pillantok, és felnyögve visszahanyatlok az ágyba. — Draco, még hét óra sincs.

— Nem érdekel, én éhes vagyok, menni akarok reggelizni — feleli.

Döbbenten nézek rá. — Akkor menj! — mondom idegesen, és elfordulok tőle.

— Te is velem jössz. — Malfoy megkerüli az ágyat, és megint böködni kezd, mire dühösen felülök, és rámeredek.

— Minek? — csattanok fel.

Rövid ideig csak néz, majd vállat von. — Nem akarok egyedül menni.

— Akkor hívd el Crackot vagy Monstrót! — Nem tudom, miért akarja, hogy vele menjek, de most nem is érdekel. Csak aludni akarok még egy kicsit.

— Azok idióták — legyint Malfoy, én pedig felhúzom a szemöldökömet, mintha azt mondanám, "nocsak, rájöttél?". — Arra jók, hogy megcsinálják, amit mondok, de én most nem két bamba majommal akarok lenni.

Pár másodpercig még kételkedve nézem, de mivel már nem vagyok álmos, engedek neki.

— Jó, akkor menjünk — motyogom, és elkezdek öltözni.

Már percek óta az asztalnál ülünk, de még egy falat se ment le a torkomon. Álmosan nézek Malfoyra, aki úgy tömi magába a pirítóst, mintha egész eddig éhezett volna. Mikor észreveszi, hogy nem eszek, meglepetten felhúzza a szemöldökét.

— Mi a baj? — kérdezi, és azt hiszem, próbál kedves lenni, de nem egészen sikerül neki.

Megrázom a fejem, és sóhajtva az asztalra támasztom a könyökömet. — Csak nem vagyok éhes — felelem halkan. — Nem szoktam ennyire korán enni.

— Pedig jobb lesz, ha hozzászoksz, mert ezentúl ilyenkor eszel — mondja egyszerűen.

— Nem te fogod megmondani, hogy mikor egyek! — fakadok ki, mire az a pár diák, aki a teremben van, felénk kapja a fejét. Elszégyellem magam, és próbálok összehúzódni a széken, ez azonban nem nagyon sikerül.

Malfoy rosszallóan rázza a fejét, és már mondana valamit, amikor Piton áll meg előttünk.

— Mr Potter, biztos vagyok benne, hogy senki nem kényszerítette arra, hogy reggelizzen — mondja gúnyosan.

— De… — Próbálnám elmagyarázni neki, hogy Malfoy rángatott ide, de nem hagyja.

— Tessék itt van az órarendjük — nyújt át nekünk két pergament. — Az első órájuk velem van, szóval, Potter, azt ajánlom, addig azért egyen valamit. Nem szeretném, ha potyogó diákokat kellene összeszednem a bájitaltan teremben. — Azzal sarkon fordul, és magunkra hagy minket.

Dühösen bámulok magam elé az órarendemet szorongatva, majd felpattanok a székről. — Elmegyek levelet írni — mondom, majd meg se várva, hogy Malfoy válaszoljon valamit, kisétálok a teremből.

Dühösen sietek végig a folyosókon, remélve, hogy Sirius elmondása alapján meg fogom találni a bagolyházat, hogy tudjak neki küldeni egy levelet. Ez a reggel nem is indulhatott volna rosszabbul — Malfoy hajnalok hajnalán felébreszt, nincs étvágyam, és mindennek tetejébe még Piton is megaláz.

Amikor megállok, és körülnézek, hirtelen fogalmam sincs, hol vagyok, de ekkor szerencsére megpillantom azt az épületet, amit kerestem. Lendületesen indulok tovább, alig várva, hogy mindent leírhassak a nevelőapámnak.

Húsz perccel később útjára engedem Hedviget egy igen hosszú levéllel, amiben szinte szóról szóra leírtam mindent, ami eddig történt. A hangulatom sokat javult, de még mindig egy kicsit feldúltan ballagok vissza a Nagyterembe. Reménykedem abban, hogy el tudom csípni Ront és Hermionét, nagyon szeretnék most beszélni velük. Hála Merlinnek szerencsém van, éppen akkor lépnek ki az előcsarnokba, amikor a Nagyterem ajtajához érek, aminek örülök is, mert nem tudom, hogyan fogadtak volna a Griffendél asztalánál.

— Sziasztok! — mosolygok rájuk.

Amikor Ron meglát, szélesen elvigyorodik, és megveregeti a vállamat! — Szia, Harry! — köszön a mosolygó Hermionéval együtt. — Hogy vagy, hogy érzed magad a Mardekárban?

Vetek rá egy sötét pillantást, és felsóhajtok. — Nem a legjobban. — Barátaim arcán aggodalom jelenik meg, mire megrázom a fejem. — Nyugi, annyira nem vészes, csak furcsa. Például úgy tűnik, Malfoy minden áron közel akar kerülni hozzám.

— Malfoy? — kérdezi Ron döbbenten, én pedig elhúzom a számat, és bólintok egyet. — Mi a fenét akar tőled az az elkényesztetett idióta?

— Fogalmam sincs — vonom meg a vállam. — Biztos vagyok benne, hogy valami hátsó szándéka van, ezért nem akarom túlságosan közel engedni magamhoz, ugyanakkor ki akarom deríteni, mit akar.

Hermione elgondolkodva ingatta a fejét. — Lehet, hogy nem is akar semmi rosszat, és talán tényleg csak barátkozni szeretne veled.

— Hermione — fordul a lányhoz Ron. — Nem emlékszel, mi volt a vonaton? Hogyan akarna egy ilyen ember őszinte szándékkal közeledni Harryhez?

— Nem tudom — von vállat Hermione. — De nem hiszem, hogy egyből ítélkeznünk kellene felette.

Meglepetten nézek rá, és kicsit el is gondolkodom a szavain, azonban nincs rá sok időm, mert ekkor Malfoy lép ki a Nagyterem ajtaját. Meglepetten nézek rá, nem tudom, mit csinálhatott ilyen sokáig. Malfoy lassan körülnéz az előcsarnokban, majd, amikor észrevesz, halványan elmosolyodik.

— Harry! — szólít meg. — Jössz a klubhelyiségbe?

Barátaimra pillantok, majd bólintok. — Nem tudjátok, a mardekárosok kikhez vannak beosztva az órákon? — kérdezem gyorsan.

— Hozzánk — felel mosolyogva Hermione, mire megkönnyebbülten elmosolyodom.

— Csúcs! — kiáltok fel. — Akkor majd találkozunk. — Elköszönünk egymástól, és ők elindulnak felfelé a lépcsőn, én pedig Malfoyhoz lépek. — Mit csinálsz még mindig itt?

— Reméltem, hogy visszajössz reggelizni — vonja meg a vállát. — Perselus igazat mondott, tényleg jobb lenne, ha gyorsan ennél valamit, amielőtt elkezdődik az óra, mert nem fogod bírni.

Felsóhajtok, és megforgatom a szemem. — Jó, akkor eszek valamit. — Belépek a Nagyterembe, és meglepetten veszem észre, hogy Malfoy jön utánam. Felhúzott szemöldökkel nézek rá. — Nem kell velem jönnöd. — Kifejezéstelen arccal néz rám, amiből egyből megértem, hogy igenis jönni fog. Felmordulok, majd elindulok, hogy leüljek a mardekáros asztalhoz. Már megint.

Mindig is aggódtam amiatt, hogy rossz leszek bájitaltanból, főleg, hogy Piton tanítja, de álmaimban sem gondoltam, volna, hogy ennyire rossz lesz. Már eleve az is betett, hogy Malfoy mellé kellett ülnöm, ráadásul az első padba. Most pedig Piton elkezdi kérdezgetni a csoportot, én pedig már most biztos vagyok benne, hogy semmire se fogok tudni válaszolni.

— Mr Potter — szólal meg Piton lassan, nekem pedig az egekbe szökik a vérnyomásom. — Tudja-e, mit kapunk, ha ürömteába őrölt aszfodéloszgyökeret keverünk?

Veszek egy nagy levegőt, és lassan megrázom a fejem. — Nem, uram.

Piton gúnyosan elmosolyodik, és közelebb lép hozzám. — Lám, lám a hírnév nem minden. Próbáljuk meg újra. Ha szereznie kéne egy bezoárt, Potter, hol keresné?

Összehúzott szemekkel nézek rá, érzem, hogy lassan elönt a düh. Malfoy mellettem próbálja elfolytani a feltörő röhögést, bár nem tudom, minek örül annyira.

— Nem tudom, tanár úr.

Piton elhúzza a száját. — Gondolhattam volna.

Legnagyobb csalódottságomra továbbra sem hagyja abba, mindegy egyes kérdésnél engem szólít fel, egyáltalán nem érdekli az, hogy Hermione pár paddal mögöttem majdnem kiesik a padból, úgy szeretné megmondani a választ. Néha segélykérően Malfoyra pillantok, de ő nem néz rám, csak Pitont figyeli halvány mosollyal az arcán. Nem értem, neki mitől van ilyen jó kedve, de jól esne egy kicsit átrendezni az arckifejezését. Lassan úgy érzem, fel fogok robbanni a bennem lévő feszültségtől. Amikor végre megszólal az óra végét jelző csengő, azonnal felkapom a táskámat, és Malfoyjal nem is törődve kisietek a teremből. Barátom a folyosó felénél ér utol.

— Hé, neked meg mi a bajod? — Arcán a kérdés ellenére gúnyos mosoly játszik, ami azt a benyomást kelti bennem, hogy igenis tudja, mi a bajom, és örül a megalázásomnak. Kezdek attól félni, hogy tényleg be fogok húzni neki egyet.

— Mi lenne? — mordult fel, és gyorsabb tempóra váltva sietett az átváltoztatástan terem felé.

Még akkor is az jár a fejemben, hogy Malfoy bizonyára ki akar készíteni, amikor véget ér az utolsó óránk. Egész nap engem figyelt, de egy árva szót se szólt, épp ezért megkönnyebbülök, amikor végre nem kell összezárva lennem vele.

A klubhelyiségbe érve sóhajtva rogyok le az egyik fotelba a kandalló előtt. Malfoy éppen a két szolgájával van valahol, szóval kicsit kiélvezem az egyedüllétet. Hátrahajtom a fejem a fotel támlájára, és lehunyom a szemem. Azon kezdek gondolkodni, hogy vajon Sirius miért nem írt még vissza, és nagyon remélem, hogy nem valami küldetésen van éppen, pont akkor, amikor nekem szükségem lenne rá. Még csak az első nap telt el, de úgy érzem, nem akarok itt lenni. Egészen máshogyan képzeltem el az itt töltött tanéveket. Elkezdek azon tűnődni, vajon milyen lett volna, ha egy másik házba kerülök, és lassan elnyom az álom.

— Ébresztő!

Ijedten, levegőt kapkodva ugrok fel a fotelból. Körülöttem nevetés harsan, és Malfoy vigyorogva ül le mellém.

— Bocsi, nem akartalak megijeszteni — vigyorog rám.

Dühösen meredek rá, majd visszaülök a helyemre. — Mit akarsz? — kérdezem hűvösen.

Kíváncsian felhúzza a szemöldökét. — Nem vagy túl barátságos.

— Ne csodálkozz, amikor egész nap azon mulattál, ahogy Piton megszégyenített! — csattanok fel.

— Ugyan, Harry — mosolyodik el, de ez olyan igazi gúnyos mosoly. — Tudod, hogy nem direkt csinálta, egyszerűen csak kérdezgette az egész évfolyamot.

— Igazán? — fakadok ki. — Nekem úgy tűnt, egész órán csak engem szólított fel!

Malfoy arcáról lefagy a mosoly, és összefonja maga előtt a karjait. — Ne kiabálj! — mondja halkan, de ellentmondást nem tűrő hangon. — Figyelj, ne várd azt, hogy mindenki imádni fog téged azért, mert te vagy a Kis Túlélő! Mert nem fognak. Lehet, hogy lesz olyan, aki kifejezetten azért fog utálni, mert te vagy A Fiú, Aki Túlélte. Ezt el kell fogadnod.

— Nem is ezzel van bajom — szólok közbe. — Hanem, hogy te láthatóan jól szórakoztál azon, hogy én rosszul érzem magam. Én nem várom el azt, hogy csodáljanak, sőt, egyáltalán nem is akarom. Utálom, mikor mindenki engem figyel, utálom, hogy mindenki ismer. És utálom, hogy egy olyan ház tagja vagyok, ahol mindenki Voldemortot imádja, és senki nem szól hozzám, kivéve téged, de te is élvezed azt, ha nekem szar. Nagyon szépen köszönöm, de én ebből nem kérek!

Felpattanok, és elrobogok a hálóterembe, ami szerencsére üres, így enélkül rúghatok bele a ládámba, hogy azt bárki látná. Miután ettől egy kicsit megnyugszom, felsóhajtok, és ledőlök az ágyamra. Behúzom magam körül a függönyt, jelezve, hogy senkit se akarok látni, majd a hasamra fordulok, és lehunyom a szemem. Nagyon elegem van mindenből.

Reggel legalább annyi örömöm van, hogy végre választ kapok Siriustól, és a reggeli már nem is foglalkoztat. Elrohanok a klubhelyiségbe, hogy ne zavarjon senki, ledobom magam egy kanapéra, és olvasni kezdek.

Harry,

Először is tudnod kell, hogy egyáltalán nem rossz az, hogy a Mardekárba kerültél. Az is csak ugyanolyan ház, mint a többi, és semmit nem jelent az, hogy mennyi sötét varázsló került ki onnan, az még nem garantálja azt, hogy te is az leszel.

Nagyon örülök annak, hogy szereztél új barátokat, azonban fel kell hívnom a figyelmedet arra, hogy Draco Malfoyjal jobb, ha vigyázol. Lehet, hogy kívülről úgy tűnik, nem akar neked ártani, de biztos vagyok benne, hogy minden egyes dologból beszámol Luciusnak. Ne add ki neki a titkaidat, még akkor se, ha minden jel arra utal, hogy bízhatsz benne. Tegyél meg mindent, amit csak tudsz, hogy beilleszkedj a házba! Tudom, hogy nem lesz egyszerű, de még az elején kell nagyon próbálkoznod, mert — nem akarlak még jobban elkeseríteni, de — később még nehezebb lesz.

Pitonnal ne foglalkozz, ő mindig is élvezte azt, ha másokat megalázhat (elmondom neked, hogy velem is folyton ezt csinálja), a legjobb lesz, ha nem mutatod neki, hogy felbosszant.

Nagyon hiányzol itthonról, rettenetesen üres ez a hatalmas ház nélküled, még úgy is, hogy Remus sokszor meglátogat. Remélem, a karácsonyi szünetet itthon fogod tölteni.

Sajnos most nem tudok többet írni, mert Dumbledore-nak valami dolga van velem, de legközelebb majd igyekszem bővebben válaszolni. Vigyázz magadra!

Ölel,

Sirius

Amikor a levél végére érek, felsóhajtok. Tudom, hogy Siriusnak igaza van: mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy be tudjak illeszkedni, még akkor is, ha ez piszok nehéz lesz. Eddig úgy gondoltam, hogy majd hagyom, hogy magukkal sodorjanak az események, de most rájöttem, hogy ez így nem fog menni. Itt mindenért meg kell majd szenvednem, ha el akarok érni valamit.