2. fejezet
Harry egy csomó könyvet átnézett a könyvtárban az animágiáról, de erősen kételkedett, hogy ma éjjelig sikerül is elsajátítania a bűbájt. Ott gubbasztott a poros könyvtárban már vagy három órája, és képtelen volt a rettegésen kívül mást is csinálni. Nem, nem fogja tudni megoldani a helyzetet.
A lélekcserélős varázsigének két okból nem nézett még utána: egyrészt, mert fogalma sem volt, hol keresse, és az egész polclabirintust nem akarta átböngészni, másrészt eléggé elfáradt napnyugtáig. Elhatározta, hogy még egy órát áldoz az idejéből az animágiára, de a könyvtárban nem gyakorolhatott, így fogott néhány könyvet, feltápászkodott, és Madam Cvikkerhez lépett. A keselyűszerű boszorkány mogorva gyanakvással méregette, de ő nem mondott magyarázatot a könyvekre, így csak bólintott.
Harry gondolataiba merülve lépegetett az ajtó felé, amikor érezte, hogy nekiütődik valaminek, és kis híján elesett, de sikerült megkapaszkodnia az egyik asztal szélében. Könyvei persze rögtön a földön kötöttek ki, és az a valami is, aminek nekiment.
- Nem látsz a szemedtől, Potter? – ripakodott rá egy gúnyos hang a földről, mire felkapta a fejét. Madam Cvikker odalépett hozzájuk, és jött a kioktatás a könyvek egészségi állapotának megőrzéséről, de Harry annyira megdöbbent, hogy nem tudott figyelni a nőre.
Perselus Piton gyilkos pillantással méregette, fekete szemeiből csak úgy sugárzott a gyűlölet. Piton a jövőben is mindig így nézett rá, nem attól lepődött meg, hanem, mert eddig eszébe sem jutott, hogy a sötét alakkal jár egy évfolyamba. Amikor Madam Cvikker ciccegve, háborogva otthagyta őket, Piton egy gyors mozdulattal felkelt, és közel hajolt - a még földön ücsörgő - Harryhez.
- Tudom a titkodat, Potter – susogta a fiú élvezkedve. Harry sosem látott ennyi érzelmet azokban a szemekben, de Piton mondata kicsit meg is rémítette. Már kezdte azt hinni, hogy a fekete alak javasolta a jövőben Lucius Malfoynak a lélekcserés átkot, és már most eltervezte, hogy így fog bosszút állni Jamesen, de a fiú kárörvendően folytatta. – Vagy inkább négyetek titkát, nem igaz?
- Nem tudom, miről beszélsz – hárított Harry értetlenül, mert tényleg elvesztette a fonalat, és meg is könnyebbült, hogy mégsem azt a dolgot tudja róla Piton. A fekete fiú vigyorogva odébb állt, de háta feszes maradt, mintha várna valamire. Hát igen, Harry szívesen kicsinálta volna a szemétkedő gyereket, aki később Voldemort kéme lesz, de túl fáradt volt a harcokhoz, és még gyakorolnia is kellett az animágiát. Így tehát csak megvonta vállát, és összeszedegette könyveit, majd kisurrant a könyvtárból.
Tudta a Tekergőkről, hogy már elkészítették a térképüket, ezért nem egy üres terembe rejtőzött, hanem felbattyogott a hetedikre, a Szükség Szobájához. A sima fal előtt elhaladva ismételgette, hogy egy gyakorlóterem kell neki, a harmadik fordulás után pedig egy aranyszínű, míves ajtó jelent meg, hívogatóan csillogva. Harry gondolkodás nélkül benyitott, és kellemes megkönnyebbüléssel nézett körbe a tágas szobában. A földön halmokban álltak a puha párnák, és a vastag szőnyegek, de a terembe nem illően, megjelent pár kutyatál, lóitató, baromfietető, meg ehhez hasonló dolgok, így kezdte sejteni, hogy a szoba direkt az animágusokhoz igazodott. Könyveit lepakolta a földre, és a kandalló elé telepedett.
Először is el kellett döntenie, milyen állattá akar alakulni. Ez nem igazán okozott gondot, mert James már szarvas volt, így előtte is megjelent egy barnás szőrű bika, hosszú agancsokkal. Még a szeme körüli sötétebb szőrt is oda tudta képzelni, amin kuncogott egy pár pillanatig. Azután megfogta varázspálcáját, és magában halkan imádkozva, kimondta nonverbálisan a kissé talán bonyolult varázsigét. Közben arra kellett összpontosítania, hogy nyújtsa gerincét, karjait, lábait, úgy, mintha nagyon el akarna velük érni valamit. A húzódás jelentkezett is, de érezte, ahogy folytatódik, immár anélkül, hogy erőlködne.
Karjai furcsa szögben hajlottak meg, és igen fájdalmasan alakultak át. Harry a kínon át ilyennek képzelte, a középkori vallatókat, amikor megnyújtogatták az embereket, hogy beszéljenek. Tévéműsorokban látta, hogy néznek ki, és mindig elfintorodott a kerek, láncos asztalszerűség képétől.
Vállai begörnyedtek, és elszakadt rajtuk a ruha, majd hasa is telni kezdett, bordái ívesen görbültek lefelé. Harry egy idő után már csak a fájdalmat érezte minden porcikájában, de talán leginkább feje fájt, mely felfelé nyúlt meg, szinte érezte fizikailag, ahogy az agancs csontja kinő rajta.
A kín csak lassan enyhült. Harry borzongott, mert egyáltalán nem a saját testében érezte magát, bár ehhez lassan hozzászokott már. És persze nem is volt a testében. Kinyitotta szemét, de a fények és színek nagyon zavaróan hatoltak tudatáig. Látta a vöröset, a zöldet, és egy kis kék színt de minden valami bizarr burkon át sejlett fel előtte. Mintha narancsos hártya nőtt volna szeme elé. Mégis megerőltette magát, és maga alá nézett. Lábai vékonyak és kecsesek voltak, patában végződtek, de a feje kis híján előre bukott – az agancs váratlan súlya lehúzta, és alig tudta megtartani a nehéz fejdíszt.
Tett pár lépést, majd botladozva össze rogyott. Nem tudott járni. Legalább is, ezekkel a lábakkal. Folyton csak a hátsókat akarta előre mozdítani, de azt is furcsán. Hiszen végtagjai nem is abba az irányba hajlottak, mint eddig. Aztán rájött, hogy előbb meg kéne szokni a mozgásukat, s majd utána felállni, és járni.
Egy helyben támaszkodva hajtotta előre-hátra jobb hátsó patáját. Nagyon szokatlan volt, de nem maradt már sok ideje, így a másik lábbal is begyakorolta a mozdulatsorokat. Azután arra gondolt, hogy úgy kell járnia, mintha négykézláb mászna, előbb egy mellső, majd hátsó csülök, azután a másik kettő, majd megint az első párosítás…
Még így is megbotlott párszor a párnákban, és a szőnyegek szélében, de kitartóan meresztette szemét a szoba távolabbi pontjára, és araszolva ugyan, de elvánszorgott odáig. Már tekintetét sem zavarta a furcsa fény, és rájött, hogy milyen praktikusan lát, azáltal, hogy szemei nem teljes valójukban néznek előre, hanem csak félig, félig pedig oldalra. Sokkal nagyobb látószögre tett szert, bár néha kicsit homályba vesztek a távoli dolgot. Ezt ugyan nem csak a szarvas-mivoltnak tulajdonította, hanem saját, emberi szeme romlásának is, de mindent összevetve nem panaszkodott.
Tett pár kört a szobában, és a végére egészen belejött, ám nem maradhatott tovább – az ablakon az esti égbolt kigyúló fényei kezdtek besütni. Odatipegett hát a nyitott könyvhöz, és megpróbált a betűkre fókuszálni. Enyhén elátkozta magát, amiért nem nézte meg sokkal előbb a visszaváltoztató varázslatot, de végül sikerült elolvasnia az igét, és úgy tett, mintha egy kötelet húzna maga felé. Patái miatt nehezebben vizualizálta a dolgot, de végül érezte, ahogy csontjai, mintha magukba tolódnának, tekeregnének, de a folyamat sokkal kevesebb fájdalommal, és hamarabb is lezajlott, mint az előbbi átalakulás.
Harry emberként, meztelenül feküdt el a padlón, pár pillanatig lihegett, majd remegő kezekkel ülő helyzetbe tornázta magát. Izmai úgy húzódtak, mintha most futotta volna Maratont, de gyorsan megrázta magát, egy Reparoval összevarrta, úgy ahogy a ruháit, és kitámolygott a Szükség Szobájából. A klubhelyiségük felé menet azon töprengett, hogy vajon hogyan sikerülhetett neki elsőre ilyen tökéletesen az átalakulás, de csak arra tudott tippeli, hogy James teste még emlékezett rá, mi a teendő. Talán a fájdalmat is csak azért érezte, mert a tudata fogadta nehezebben a változást, de sejtjei engedelmeskedtek, már-már ösztönből.
A Kövér Dáma portréja előtt egy pillanatra elfogta a rémület, de eszébe jutott Remus hangja, ahogy kimondja: aranycikesz. A Dáma bólintott, és felnyílt előtte. Harry bemászott a klubhelyiségbe, mire Peter futott hozzá aggodalmasan.
- James, végre! – suttogta megkönnyebbülten cincogva a fiú, s Harry kénytelen-kelletlen, hagyta, hogy megfogja a karját. – Sirius eltűnt. Utánad ment, hogy megkeressen a könyvtárban, de már jó ideje nem jött vissza. Remus meg lement már a Szellemszállásra, nem volt kedve itt várni. Mikor indulunk?
- Tapmancsot még megvárjuk – bólintott kicsit zihálva az ismeretlen izgalmától Harry, és épp ült volna le, mert remegő lábai nem tartották már meg, amikor az említett bekecmergett a klubba. Rögtön kiszúrta őket a kandalló előtt, s arcán furcsán gonosz vigyorral lépett hozzájuk.
- Végre itt vagy – sóhajtott Harry, úgy mintha nem őt kellett volna hajkurászni. – Minek vigyorogsz így?
- Pipogyi – felelt röviden Sirius, majd kacagott egy sort. Harry nem nevettet vele, inkább értetlenül meredt rá, Peter pedig kíváncsian várta a folytatást.
- Ma megkapja a magáét – dörzsölte a fekete hajú fiú a tenyerét. Harry értetlensége lassan rémületté fokozódott.
- Miért? – nyögte ki elszorult torokkal.
- Tegnap… - kezdte kéjelegve Sirius, és ledobta magát az egyik fotelbe. Harry gyorsan verő szívvel rogyott elé, míg Peter vigyorogva telepedett mellé. - …Pipogyuszkánk megfenyegetett, hogy mondjam el, mi Holdsáp titka, és a miénk. Én meg úgy döntöttem, hogy megleckéztetem kicsit…
Harry agyát ellepte a félelem köde. Mintha egy rossz álomba csöppent volna. Minden megismétlődik! Hamar összeállt fejében a kép… Sirius tréfája, ami kis híján megölte Pitont… és Holdsáp szenvedett a tudattól, hogy majdnem embert ölt… és James Potter az utolsó pillanatban mentette meg a fekete fiú életét!
Amíg ez lassan leesett neki, fél füllel hallotta Siriust is.
- Mondtam neki, hogy fogjon egy hosszú ágat, csapjon vele a fúriafűz egyik görcsére, és megnézheti, mit csinálunk minden hónapban Remusszal. Jó, nem? Most majd pofára esik. Elmegy a kedve, hogy utánunk koslasson.
- Te nyomorult idióta! – üvöltött rá pánikolva Harry, s meg sem várva a két megrökönyödött srácot, ösztönösen kirohant a klubhelyiségből. Csak egy mondat lebegett a szeme előtt: Meg kell menteni Pitont. Nem mintha megkedvelte volna, de ha meghal, Remus biztos öngyilkos lesz. Vagy megöli az önvád. Ezt semmiképpen nem hagyhatja, ha kell, hát megmenti azt a senkiházi denevért is.
Lábai döngve csapódtak a folyosókon, a lépcsőkön szinte leugrott, fellökött pár kószáló diákot, de nem érdekelte. Fogytán volt már az ideje. A telihold lassan bevilágított az ablakokon. Harry oldala szúrt, de nem mert megállni, nem merte vesztegetni az idejét.
A tölgyfaajtó még nyitva volt, és a gondnokot sem látta sehol. Kiszaladt a sötét parkba, és a lépcsőről már a fúriafűz felé tekingetett. Megállt benne az ütő, amikor a holdfénynél egy libbenő, fekete talárt látott a fánál. Piton volt az, felismerte az alakot a görnyedt hátáról. A fiatal fiú egy egyméteres bottal ráütött a hajladozó fúriafűz gyökerének görcsére, majd a fa megdermedt, és Piton rögtön becsusszant a nyíláson. Harry azt vette észre, hogy megfagyva áll a lépcsőn, hát összeszedte magát, és szaladt tovább, bár lábai mostanra sajogtak a megerőltető iramtól.
A fát még dermedt állapotban érte, de hiába volt ilyen gyors, Piton rég eltűnt a sáros alagútban, mely a Szellemszálláshoz vezetett. Ő maga sajnos csak előre dőlve tudott haladni, és már így is leverte a víz, de kitartott, hiszen meg kellett mentenie Pitont. Pálcájával világította magának az utat, de nem látott eléggé messzire. Vagy tizenöt perc múltán kezdett sípolva zihálni, tüdeje égett a levegőhiánytól. Muszáj volt egy pillanatra megállnia, mert legyengülten hiába éri utol a fekete fiút.
Amikor sikerült anélkül levegőt kapnia, hogy tüdeje hangokat produkált volna, kiszáradt szájjal lendült újra előre. A rémület volt talán, ami ennyire megsokszorozta az erejét, de gyorsabban haladt, és hamarosan egy átjárót látott meg, ahonnan halvány fény derengett felé. A cél látványától kicsit megkönnyebbült, amíg eszébe nem jutott, hogy Remus már valószínűleg átalakult, s Pitont se látja sehol. Nem, valóban nem… de a hangját hallotta. Arcából kifutott a vér, és ismételten megszaporázta lépteit.
Piton az előszobában állt, és az emelet irányába nézett, mint akit sóbálvánnyá változtattak. Harry villám gyorsan kikászálódott az alagútból, és elrántotta a fiút a lépcsőtől, melynek tetején Remus görnyedezett a kíntól. Még nem teljesen alakult át, de morgott, és meztelen testén elburjánzott a sűrű, ezüstös szőr. A vérfarkas nyüszítve üvöltött fel.
- Gyere már! – rántotta meg dühösen a bámuló Pitont, noha ő maga is letaglózva figyelt egy pillanatig. Ellensége végre rá nézett, s a fekete szemek rémülettől szűkültek össze.
- Ez egy bestia – nyögte rekedten Piton, de nem pillantott máshová, csak maga elé. Harry indulatosan belökte a fiút az alagút nyílásán, hátat fordítva a farkasnak, és távolabb taszigálta.
- Menj vissza a Roxfortba, ezt bízd rám! – üvöltötte a sokkos gyereknek. Piton kissé visszanyerte régi önmagát, és gyanakodva tekintett ki rá, de azután újult rémülettel átnézett válla felett. Harry is megfordult, és reszketve mondta ki magában az animágus varázsigét. Remus megérezte az ember szagot, és őt is látta, de ahogy Harry görnyedve, fájdalmasan alakult, a másik áldozat felé fordult, és vicsorogva közelítette meg. Harry tudta, hogy nem igazán tud még járni, de megvetette lábát, agancsával elkapta a farkast, és távolabb hajította. Hátra pillantott, s torkát egy furcsa, éles hang hagyta el, mely ezt akarta jelenteni: Menj már, bízd rám! Piton viszont így is értette, a szokásosnál is sápadtabban szaladt el az alagútban.
Harry újra a vérfarkasnak ugrott, mikor az Piton után vetette magát. A bestiának nem tetszett, hogy lefogta, de ahogy az ember szaga eltűnt a légtérből, abbahagyta a vonítást, az üvöltözést, és csorgó nyállal húzta össze magát a földön. Harry fejével megbökte a farkasét, mire az megnyalta. Ettől kicsit megrémült, de eszébe jutott, hogy a bestia nem árthat neki, így hagyta, hogy megtegye.
Nem mert gondolkodni semmin, nehogy elterelődjön a figyelme Remusról. A vérfarkas párszor felüvöltött, nekiment a lezárt ajtónak, de ahogy teltek a félórák, már nyüszítve zárkózott a sarokba, elfordulva mindentől. Harry a nyomában maradt, s mögé feküdt, agancsos fejét a bestia nyakára hajtva. Tudta, hogy most nem jönnek le Siriusék, de nem is akarta látni a fiút, még kutya alakban sem.
Mielőtt elnyomta volna az álom, halványan eláradt benne a megkönnyebbülés. Megmentette Remus áldozatát.
Mindeközben a jövőben James reszketve gubbasztott a rozzant kalyibában, Roxmortsban. A barna hajú lányt – akit a többiek Hermionének neveztek – lefektették a szakadt kanapéra. Tényleg nagyon sápadt volt, és rohamokban tört rá a zokogás, de a többiek igyekeztek nyugodtnak látszani. James azonban legszívesebben elrohant volna. Nem tudta mi történt vele, de nem tetszett neki, mert abban a törött ablaküvegen nem a saját képét látta. Egy hozzá nagyon hasonlító fiúét, de keskenyebb arccal, sápadt bőrrel, és – ezt még a homályos képen is kitűnően észre vette – élénk zöld szemekkel.
- Harry – szólalt meg halkan a vörös hajú lány. Felé nézett, de csak a rettegés növekedett benne. A lány elé térdelt, és szomorúan mosolygott, majd a kezét nyújtotta felé.
- Ginny Weasley vagyok – mondta a lány, s ő tétován megrázta a jobbot. Kellemes érzés áradt szét benne, ahogy a meleg szempárba nézett. – Nem emlékszel semmire? Ami veled történt?
James csak megrázta a fejét, és igyekezett lenyugodni. Ginny bólintott, majd ő kezdett beszélni, míg a többiek Jameset méregették.
- A neved Harry Potter… - James megrándult a Potter szó elhangzásakor, és feszülten figyelt. - … Egy éves korodban Voldemort megtámadta a szüleidet, James és Lily Pottert, és megölte őket. Te megúsztad a támadást, mert anyukád az életével védett, a szeretet erejével, és ezért visszaverted a kegyetlen átkot. Voldemort teste elpusztult, és ezután már csak csupasz lélekként bolyongott a világban. Te Dursleyékhez kerültél, anyukád nővérének a családjába, és tizenegy évig semmit nem tudtál a varázslókról, meg boszorkányokról.
- Aztán Hagrid érted ment – folytatta a vörös fiú lelkesen. – A Roxfort Expresszen barátkoztunk össze… Ron Weasley vagyok, Ginny bátyja.
Ron bemutatkozása után pedig a sápadt James értesült hét hosszú, bonyodalmas, fájdalmas, elborzasztó év eseményeiről. Az eljutott a tudatáig, hogy most a saját fia testében van, de az sokkal jobban sokkolta, amit megtudott Harry Potterről. Kétségbeesve hallgatta, hogy neki kell legyőznie Voldemortot, hogy Dumbledore, Sirius és Lily meghaltak (meg ő maga is), ez volt talán a legszörnyűbb. Ők számítottak neki a legtöbbet, de… most nincs kihez fordulnia. Nem tudta, hogyan került bele a fia testébe, de remélte, hogy lesz mégis valaki, aki rájön. A gyerekek nem tudhatják meg, mert ő is rémült, és fél, de talán egy tanár, egy felnőtt… bárki…
Odakint már leszállt az éjszaka. Hűvös szél süvített be a törött ablakon, James dideregve húzta össze magát. Rettegett ettől az egésztől. A halálfalóktól, Voldemorttól, attól a jóslattól, de a fiú életétől teljes egészében is. Már régóta hallgatta a véget nem érő monológokat, s a gyerekek néha megkérdezték, nem emlékszik-e valamire, de csak a fejét tudta csóválni. Hogyan is emlékezne? Ha elmondaná, hogy Harry valószínűleg a fia… arra meg inkább nem is mert gondolni, hogy mi lehet ővele.
- …Remusnak persze nem tetszett – mesélt gondterhelten most épp Neville Longbottom (ennél a névnél is sokáig leragadt, így be tudta azonosítani a srácot, az apjával járt egy házba, de Frank egy évvel idősebb volt nála – akkor RAVASZ-ozott, amikor ő eljött a saját idejéből). James felkapta a fejét.
- Holdsáp? – A gyerekek arca felderült, hogy végre emlékszik… vagyis úgy tűnik, emlékszik, és bólintottak. – Mi van vele? Hol van? Látni akarom!
- Fogod látni – biztosította Hermione jobb színnel, mint eddig, s nyugtatóan megsimogatta kezeit. James jelentősen megkönnyebbült, hogy találkozhat a barna fiúval. Ő mindig sokat tanult, és jó volt sötét varázslatok kivédéséből, talán neki elmondhatja. Talán hisz neki, ha a kalandjaikról mesél.
- Hozzá fogunk menni – vette kezébe az irányítást a barna lány, és higgadtabban fordult barátai felé. – Most ugyan a vérfarkasok között van, de azt mondta, bármikor elmehetünk abba az eldugott kis házikóba, amit Tonksszal találtak. És jó lenne szólni neki is. A horcruxokról viszont nem tudhatnak, úgy vélem ez a legjobb megoldás.
Mindenki egyetértően bólogatott, majd azonnal felálltak, és szedelőzködni kezdtek. James újult reménnyel ment utánuk a hideg éjszakába. Talán hamarabb véget érhet ez a rémálom, mint gondolta.
