2.FEJEZET

- MARIAN! MENEKÜLJ!

A fiatal isbali asszony dermedten állt férjét bámulva. A férfi ruhája szakadt, véres rongyként lengett a szélben, arca balfelét szétszaggatta egy golyó. A seb, alig néhány napos lehetett, még egészen friss volt, a férfi mégis harcolt. Roy elismeréssel adózott ennek az erőnek. A férfi dühödt üvöltéssel emelte fel karabélyát, s mikor kiürült a tár a fegyvert lóbálva rávetette magát a legközelebbi egyenruhásra.

Roy arra eszmélt fel, hogy valaki hatalmas ütést mér a tarkójára, és a fülébe üvölt.

- TAPSRA VÁR MAGA AGYALÁGYULT?! LŐJÖN MÁR AZ ISTENÉRT!

Mustang engedelmesen emelte vállához a fegyvert, célzott, majd nehéz szívvel meghúzta a ravaszt. A golyók halálos pontossággal fúródtak az isbali férfi testébe, aki elterült a földön, majd néhány rándulás után nem mozdult többet. Roy elfordította a tekintetét. Már azt se tudta, pontosan hány napja harcol itt, de még mindig gyűlölte a vérontást.

Értelmetlen baromság.

Tekintete találkozott a fiatal asszonyéval, aki még mindig dermedten állt és felváltva bámulta hol a férje vérbefagyott testét, hogy a gyilkost. A parancsnok nem figyelt, épp valaki mással ordítozott. Roy egyik kezével elengedte a karabélyt és intett a nőnek, hogy tűnjön el. Az asszony szeme épp csak megrebbent, de nem mozdult. Roy elkeseredetten bámult rá és megismételte a mozdulatot. Ha marad, akkor le kell lőnie. Nem akarta megölni a nőt és azt se akarta, hogy valamelyik bajtársa megtegye. Az asszony tett egy bizonytalan lépést oldalra, a golyók mellette záporoztak, de csodálatos módon egyik se találta el. Roy kezdett reménykedni, hogy talán megértette, mit akar üzenni neki és ismét felé intett.

A nő futásnak eredt, de nem jó irányba. Roy üvölteni tudott volna dühében, ahogy az asszony eszét vesztve berohant a golyózáporba és halott férje testére vetve magát zokogni kezdett. Néhány katona megütközve engedte a parancsnok máris üvölteni kezdett. Roy is visszaemelte fegyverét, hogy célozzon, a kis keresztben figyelte a zokogó nőt. A hosszú, enyhe hullámokban leomló haj félig eltakarta az arcát, ami még így jó néhány csúnya horzsolással és megszáradt piszokkal borítva is gyönyörű volt. Csak egy mozdulat és… Roy leengedte a karabélyt. A közelében többen is így tettek és alig néhány pillanat múlva az osztag parancsnoka is kiadta a „Tüzet szüntess parancsot!". A nő még mindig hitvesére borulva zokogott eszét vesztve a fájdalomtól. Úgy tűnt, észre se vette, hogy a fegyverek már nem ropognak és a golyók nem záporoznak körülötte. Mintha számára már nem is létezne a valóság.

- Hozzák a nőt! A katonáknak jó lesz, hogy elüssék az estét. - vetette oda a parancsnok két fiatal katonának, akik azonnal hátukra lendítették a karabélyt és a nő felé indultak. Roy keserű ízt érzett a szájában, kis híján elhányta magát az undortól.

'Ennél még a halál is jobb sors lett volna.' gondolta keserűen. A két katona durván felrángatta a gyászoló nő férje mellől. Hiába tiltakozott sikítozva az asszony a karjánál fogva cibálták arrébb tiszteletlenül áttaposva a holttesten. Roy undorodva lendítette hátára a fegyvert és sebesen átmászott a torlaszon.

- Azonnal engedjétek el!

A két katona dühösen és kissé meghökkenve nézett a hangos suhancra.

- Engedjétek el! - ismételte Roy kitartóan és félrelökve az egyik katona kezét gyöngéden megérintette a nő remegő vállait. - Jönni fog magától is, nem kell azonnal dúvad módjára ráncigálni!

- De a parancsnok…

- A parancsnok azt mondta, vigyük magunkkal, de azt nem, hogy bántalmazzuk! - torkollta le Roy a férfit. - Menjetek előre, viszem a nőt! Ha bármi történne személyesen vállalom érte a felelősséget.

A két katona összenézett, de végül némán hagyták, hogy a szokatlan fiú azt tegye, amit akar, és beszélgetve elballagtak. Roy undorodva nézett utánuk, egyik kezét még mindig a nő vállán nyugtatva. Mikor eltűntek szem elől halvány mosollyal az arcán fordult az asszonyhoz. Döbbenten hőkölt hátra a leplezetlen, tömény gyűlölettől, ami a nő szeméből áradt, még a vállát is elengedte.

- Gyilkos! - sziszegte az asszony, mint valami vadmacska és kecses mozdulattal lehuppant a földre ölébe emelve férje véres felsőtestét.

Roy megbabonázva nézte a törékeny szépséget, nem tudott mást tenni. A kreol bőr, a sebekkel és mocsokkal borított arc, a telt ajkak, a finom vonalú áll, a gyermekien pisze orr és a hatalmas, vörös rubintként ragyogó szemek tökéletes, gyönyörű arcot alkottak. Roy gyomra görcsbe rándult a gondolattól, hogy ezt a törékeny, bátor teremtést a katonák hamarosan úgy fogják körbe adogatni, mint egy ócska muffot. Nem tehetett ellene semmit, hiszen bármi, amivel segíthetett, hiszen minden, amit tehetett volna az a nyílt parancsszegés. Egy idegen asszonyért pedig nem vállalta a nyilvános agyon lövetést, legyen bármilyen szép a nő. Ennyit nem ért meg.

- Mennünk kell!

A nő kutatón nézte az arcát. A tekintete jóval nagyobb korról árulkodott, mint az arca, vagy a mozdulatai. Tapasztalat és fájdalom. Egy túl sokat látott asszony szemei.

- Azt hiszi, nem tudom, mi lesz a sorsom, ha magával megyek? - kérdezte nyugodtan. Mintha varázsütésre eltűnt volna minden haragja és fájdalma. A hangja színtelen volt, de nem rideg belenyugvó. Ez a nő élt és nem csak létezett. A lelki ereje lenyűgözte Royt, de hiába nyitotta ki a száját, hogy feleljen, egy hang se jött ki a torkán, így inkább csendben maradt. A nő várt egy pillanatig, majd látva a katona zavarát hangosan felkacagott. Hangja lassan megtelt szarkasztikus vidámsággal, a lágy alt tónustól Roy egész testében megborzongott. Mint a selyem, ami végig simít az ember meztelen testén, olyan volt a nő hangja. - Maga valóban furcsa kis katona. Parancsra lelövi a férjem, aztán meg úgy viselkedik, mint a gáláns lovag, aki épp a hercegnő megmentésére érkezett azon a bizonyos fehér lovon. Miért?

- Nem hiszek az értelmetlen vérontásban, de azt se szeretném, ha fejbe lőnének a felettesem parancsának megtagadásáért.

Az őszinte felelet kicsúszott Roy száján még mielőtt ideje lett volna végig gondolni.

- Meglepő, hogy a hadseregnek van olyan ölebe, aki nem úgy viselkedik, mint egy sablon alapján tervezett, agyatlan klón. - nő óvatos mozdulattal maga mellé fektette férje testét és csókot lehet a halott ajkakra. Roy zavartan pillantott félre. - Menjünk. - a váratlan érintésétől összerezzent. Nem vette észre, hogy az asszony felállt. - Teljesítse a felettese parancsát és vigyen ahová akar.

- Nem fél, hogy…

- Nem félek a megaláztatástól. Sem a haláltól. - mosolygott rá a nő fáradtan. - Ha szabad maradok, akkor is hamarosan megölnek, ahogy a népem többi tagját. Magát viszont csak akkor végzik ki, ha elenged. Egyébként a nevem Marian.

- Öhm… Roy. Roy Mustang.

- Nem mintha sokat számítana bármelyikünk neve. Mutassa az utat!

Roy némán bandukolt a nő mellett. Marian nem mutatott félelmet, nem próbált megszökni. Töprengve nézett maga elé, ahogy a véráztatta, kihalt utcákon lépkedtek. Úgy viselkedett, mintha minden, ami történni fog vele hidegen hagyná. Csak a szeme sírt gyászolva halott férjét.

- Azon töpreng, mért segítek magának a saját elfogatásomban?

- T-tessék…? Jah! Hát… Ez is megfordult a fejembe. - vallotta be Roy zavartan, és inkább elfordította a tekintetét, hogy ne kerüljön több, hasonlóan kínos helyzetbe, amiért elbambul.

Marian halkan kuncogott mellette.

- Csak azért teszem, mert az olyan katona, mint maga ritka kincs és óvni kell.

- Mi…?

- Egy katona, aki gondolkozik, és nem engedelmeskedik gépszerűen a parancsnak nagy érték. Idővel az ilyen emberek vagy meghalnak a saját lázongó természetük miatt, vagy magasra jutva olyan vezetők lesznek, akik a népért dolgoznak, mert még tudják, mit jelent érezni és szabadon gondolkodni. Remélem, maga az utóbbiak közé fog tartozni, ha megéli a felnőttkort.

- Már most is felnőtt vagyok! – jegyezte meg Roy sértetten - Rég elmúltam tizenkilenc.

- Nagy különbség van aközött, hogy mikor lesz valakinek a teste felnőtt és mikor lesz maga az ember felnőtt. Maga még fiatal tele reményekkel, álmokkal, vágyakkal és majd csak később lesz igazi felnőtt. - somolygott Marian gyengéden. - De ne aggódjon, mikor oda jut, majd visszasírja ezeket éveket!

- Hát ezeket biztos nem.

- A gyerekkorra gondoltam, nem a háborúra.

- Úgy tesz, mintha maga már olyan idős lenne!

- Igaz, testben alig néhány évvel vagyok idősebb nálad, de a szellemem jóval idősebb Roy. Ez a nagy különbség köztünk.

Roy nem felelt. Némán meredt maga elé és Marian szavain töprengett. Mennyi igazság lehet bennük? Hiszen részt vett a háborúban, a fronton harcolt, és ha híresztelések igazak, akkor hamarosan, mint alkimistát is be fogják vetni. Mégse látott eleget? Mit kell még látnia ahhoz, hogy felnőjön, úgy, ahogy azt ez a nő érti. Milyen borzalom lehet az, ami Marian szerint felnőtté teszi majd?

- Ez lenne az?

Roy felkapta a fejét Marian hangjára. A város szélén voltak, jó száz méterre a sáncoktól Csk azért lehetett ellátni odáig, mert a sivatagi terep teljesen sík volt. A férfi hatalmas sóhajjal bólintott és megindult a tábor felé, Marian azonban megragadta a karját.

- Várjon.

- Meggondolta magát?

- Nem. - rázta meg a fejét Marian és hatalmas vörös szemeit Roy arcára függesztette, mintha a férfi minden vonását külön az emlékezetébe akarná vésni. - Jegyezd meg Roy, én mostantól csupán egy fogoly vagyok, akit átadsz a felettesednek. A korábbi beszélgetés soha nem történt meg és nem is ismersz, csak elhoztál idáig. Világos?

- Fogunk még… találkozni? - nyögte ki Roy összeszorult torkán. Valahogy nem akarta bevinni ezt az okos és gyönyörű nőt a táborba, hogy a szórakozni vágyó, kiéhezett katonák kezére adja. Hirtelen egész szimpatikus megoldásnak tűnt az a bizonyos fejbe lövés.

- Nem tudom a válaszokat, de ha véletlenül találkozunk, akkor is úgy fogsz velem viselkedni, mint az összes többi katona a táborban! - Roy tiltakozásra nyitotta a száját, de Marian megelőzte. - Megmondtam, ha kilógsz a sorból, akkor vagy felemelkedsz, vagy meghalsz. Az utóbbira jóval nagyobb esélyed van, ha kiderül, hogy miről beszélgettünk és hogyan bántál velem. Ne vágd magad alatt a fát, mert a hülyeség a legjobb fejsze!

- Rendben. Ígérem, nem fogok meggondolatlanul cselekedni. - adta meg magát Roy. Úgy érezte, bármit megígérne, csak Marian még egyszer elmosolyodjon.

- Helyes. - Marian előre hajolt és két tenyere közé véve a férfi arcát puhán megcsókolta. Roy szíve őrült tempóban kezdett verni, mintha ki akarna szakadni a mellkasából. - Maga nagyon hasonlít a férjemre, mégis olyan más. Kár, hogy nem más körülmények közt találkoztunk.

- Más körülmények közt ez sose történhetett volna meg. - érintette ujjait saját, majd a nő szájához Roy. - Maga férjes asszony Marian.

- Csak voltam. - helyesbített a nő szomorkás mosollyal. - Máris elfelejtette talán, hogy özveggyé tett?

Roy elfordította a fejét, hogy ne keljen állnia a nő átható tekintetét, de a perzselő pillantás jobban égette a bőrét, mint a tűz lángjai.

- Sajnálom.

- Most már ne tegye, úgy is késő. De egyet soha ne felejtsen el! Mindennek meg kell fizetni az árát. - Marian gyöngéden érintette meg Roy állát, és maga felé fordította az arcát, hogy találkozzon a pillantásuk. A gyűlölet még ott égett a tekintetében, de mellette gyöngéd féltés és szomorúság vibrált. - Maga is meg fogja fizetni Joshe életének az árát, ha eljön az ideje. De most már menjünk! A felettese bizonyára kezd idegeskedni, amiért késik az esti… mulatság.