S lőn gyors fojtatás!


Anglia, avagy karácsonyi családi összezörrenés

Kikészített a karácsonyi láz. Scott akart főzni – és ismeritek a skót konyhát -, ámde az alapanyag megvétele rám maradt, merthogy vonattal jött volna, úgy pedig nehéz volna a bevásárlás. Kellett neki részegen vezetnie! Persze én iszom meg a levét: végigállom a sorokat, autókázok fél-fél órát Londonba és vissza… Persze, hogy 24.-én kell mindent frissen megvenni, különben nem lehet ínycsiklandozó skót ünnepi vacsorát készíteni!

Nos tehát úgy volt, hogy fél kettő körül megérkezik. Én ugyan a dugók miatt késtem, de ő sem volt ott. Mi több, négykor már én kezdtem el kapkodva főzni, pedig így biztosan nem sikerülhetett olyan finomra a főztöm, mint szokott.

Ötre már Patrick és William - egyiknek örültem, másiknak kevésbé – is betoppant. Nem sokkal utánuk érkezett meg Wales is, hogy aztán kiparancsoljon engem a konyhából. Tette mindezt teljes ír támogatással, és a SAJÁT házamban. Micsoda modortalanság! Pedig pont tőle nem vártam volna az ilyesmit…

- Nem úgy volt, hogy Scott főz? – kérdezte William rosszindulatát azért igyekezve leplezni. Nem sikerült neki olyan jól, de dicséretes volt a próbálkozás.

- De igen. Ám mint láthatod, most sincs itt. – válaszoltam széttárva karom, hogy jelezzem, drága legidősebb bátyám jelenlétét nem vélem felfedezni ingatlanom területén, s erről ír fivérem is bátran megbizonyosodhat.

- Biztos piál… - jegyezte meg legdrágább testvérem, a kölyök Patrick.

- Patrick! – szóltam rá. Éles eszű volt, csakhogy ez gyakran a nyelvén is kiütközött, az pedig majdnem mindig udvariatlan viselkedéshez vezetett. Nem volt szándékos részéről, ám mégis belé kellett nevelnem holmi jó modort…

- Miért, nem igaz? – nézett rám azokkal az ártatlan szemeivel. Hányszor próbáltam meg neki elmagyarázni, hogy vannak bizonyos dolgok, amik hiába igazak, nem szabad róluk beszélni, mert vagy mindenki tudja, vagy problémás helyzetet okozhat. Scott ivászatáról beszélni pedig csak egyszerűen… nem is tudom, milyen, de nem kimondanivaló.

- No igen, de annak általában egy bánat az oka… - jegyezte meg epésen William felém sandítva, s kihangsúlyozva az „egy" szócskát.

- Ne kezd! – tettem fenyegető mozdulatot felé a mutatóujjammal. Mintha láttam volna némi rémületet az arcán… Ez természetesen nem igaz, véletlenül sem érdekli a véleményem, épp csak annyira, hogy minden áron ellenem lehessen.

- Nélküled egész jól meg lehet lenni vele. – világosítottam fel kettőnk javulóban lévő kapcsolatáról. Márhogy eddig javult, de ez a karácsonyi húzása nagyon elvette a hangulatomat az ünneptől.

Puff! Wales egy fakanállal ütést mért a fejemre, hogy aztán ugyanezt tegye ír bátyámmal. Öcsikénk összegömbölyödve várta, hogy rá kerüljön a sor, ám ez nem következett be – Wales gyengéi a gyerekek –, így Pat kárörvendően vigyorogva pillantott ránk.

- Viharos a hangulat, mint odakint. – jegyezte meg.

- Valóban. Szép kis vihar ez – morogtam, kinézve az ablakon, amit a közeli fa ágai egyre jobban igyekeztek betörni – Wales, tapasztalatból tudom, hogy el fog menni az áram, szóval csipkedd magad! – szóltam a kis konyhatündér nővérkémnek.

- Akkor ülünk asztalhoz, ha Scott is itt lesz. – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Ismétlem magam: megint csak az én SAJÁT házamban mert ő egyedül döntést hozni.

- És ha a vihar miatt nem érkezik vonat?

- Akkor mi megyünk oda! – szóval szerinte várt ránk egy kellemes kocsikázás a viharos éjszakában Skócia felé. – Patrick, kincsem, hívd fel az állomást és kérdezd meg, kérlek, hogy megérkezett-e az a vonat, amelyikkel gyakorta alkoholos befolyás alatt lévő bátyádnak jönnie kellett volna! – milyen elnézően és udvariasan beszélt vele!

- Máris! – öcsikénk ugrott és fejből tárcsázta a számot. Ha én még gyerek lehetnék, nekem is ilyen jól fogna a koponyám, ám minthogy nem vagyok az, telefonkönyvet tartok a telefon mellett.

- Azt mondják, hogy csak most kezd akadozni a forgalom, tehát a déli körüli vonatok menetrend szerint befutottak. – jelentette, miután letette a kagylót.

- Akkor itt kéne lennie… - gondolkodtam hangosan – Pat, hívd fel őt, hogy nem maradt-e otthon másnaposan!

- Máris! – újra tárcsázott, ám ezúttal elmaradt az a vidám, tisztelettudó csevegő hangja, csak várt. Valószínűleg bátyánk telefonja csak úgy csörgött az éterben, mert Patrick megrázta a fejét, jelezve, hogy nincs válasz.

- Mobil? – tett röviden javaslatot William.

- Máris!

Az eredmény várható volt, Scott nem válaszolt.

- Nem veszi fel – panaszolta Patrick – Olyan, mintha elnyelte volna a …

- Víz! – kiáltott fel ír bátyánk, aki időközben elkóborolt a nappaliból.

- Földet akartam mondani – kezdte Patrick – de…

- Nem! Árvíz! – kiabálta Írország, aki, mint kiderült, épp a pincéből készült felhozni valamiféle alkoholt, bort, vagy whiskeyt, amit amúgy pont az ilyen esetek miatt nem ott tartok.

- A lépcső tetejéig áll a víz! – rohant vissza. Mintegy végszóra, sötétség borult ránk.

- Wales! – tetem fel röviden a kérdést, hogy áll a vacsora.

- Későn figyelmeztettél. – érkezett a kicsit sem meglepő válasz.

- Se kaja, se áram… - szólt keseregve William – De víz azért van! – szólt belőle a még keservesebb szarkazmus.

- Hallgass, légy szíves! – intettem csendre udvariasan.

- És Scott bátyó? Ő nincs itt… - A drága jó lélek Patrick ilyen tiszta testvéri szeretettel aggódott egy olyan emberért, akinek a legsötétebb oldalát nem ismerte, s csak ezért táplált gyöngéd érzéseket iránta.

- Igazából nincs miért bánnia. – vigasztaltam öcsikémet – Hozok gyertyát.

Megvolt az oka, hogy miért nem küldtem senkit érte. A padláson, ahol a viasz rudakat is tartottam, meglehetősen nagy káosz uralkodott, és bizonyosan összetörtek volna valami értékes dolgot, miközben magukat is ripityára zúzzák… Annyi szép, régi bútorom van, nem bízhattam rájuk.

- És lőn világosság! – tértem vissza. Egy gyertya is szépen megvilágította a konyhát, a nappaliba pedig ott lobogott a kandallótűz, így pláne nem volt vészes a helyzet.

- Pulykát sütünk a tűzön! – lelkendezett Patrick.

- Kis nosztalgia? – lökött meg William. El kell mondjam, hogy ez azért bírt jelentéssel számunkra, mert egy régi-régi emlék fűződik hozzá. William az akkori szokások szerint nagykorúvá vált, és ezt megünnepelvén ő meg Scott kirúgtak a hámból. Én meg ott voltam, mert Wales épp a druidáknál tanult, engem pedig nem hagyhattak másra vagy egyedül, különben Dánia, mint viking, könnyen elvihetett volna. Nos az ivászat után, mikor már megvolt bennük a hangulat, megéheztek. Szörnyű emlék, ma is előjön rémálmaimban, engem tettek fel sülni, pulyka helyett. Sírtam, bőgtem, könyörögtem, hogy vegyenek le, mert nem kaptam levegőt, és égett mindenem és fájt. Aztán köhögni kezdtem, kapart a torkom… Egyszóval szörnyű volt. Olyannyira, hogy vergődni kezdtem, és szerencsésen feldöntöttem a két fát, amire engem felfüggesztettek, így kiszabadultam. Addig futottam, hogy alva összeestem az erdőben jó messze tőlük. Akkor jött Norvégia… és megkezdődött náluk a vikinguralom, amit én szerencsésen elkerültem.

Nem volt kedvem visszaemlékezni erre, szabadulni vágytam William társaságából.

- Az a helyzet, hogy az egy dolog, hogy nálam elég magasra épült a ház, de Londonban óriási lehet a káosz. – mondtam, miközben magamra húztam az esőnadrágot és a kabátot – Megértitek?

- Azért egy órácskára nézz vissza! – adott egy puszit Wales, és a kezembe nyomta motorcsónakom kulcsát.