Satomi?
I.
- Köszönöm. - Mondta fáradt hangon Mei.
- Nem tesz semmit. A nővér azt mondta, hogy csak kimerültél. Kis pihenés és olyan leszel, mint régen. - Mosolygott kedvesen a rózsaszín hajú lány.
- Te Sakura vagy ugye?
- I-igen. - Felelte meglepetten a lány. - De honnan tudod a nevem? Az én fejemből is kiolvastad? – Vonta fel a szemöldökét.
- Nem. - Mondta Mei ártatlanul felnevetve. - Nem vagyok gondolatolvasó. Csak homályosan rémlik, ahogy egy éles hang ezt kiabálta.
Sakura felnevetett.
- Az a hang Narutóé volt. Még a holtakat is képes lenne felébreszteni. - Kacagott tovább a lány.
- Hm. Emlékszik, hogy nem tudhatom a nevét. Az elméje éles. Bár ez a tekintetén is látszik. A külsejével sincs gond. A szépsége átlagon felüli. Beszéde választékos, bár a modorán lenne mit csiszolni. - Mérte végig észrevétlenül Sakurát.
- Gyenge pont? Nyilvánvaló. - Mosolyodott el magában. - Az alkatából és a mozgásából ítélve nem az a kimondott harcos fajta. Csapattársait elnézve bizonyosan küzd a „Felesleges harmadik szindrómában". De nézzük csak…
A lány behunyta szemeit és kimerültséget színlelve egy apró sóhaj kíséretében hátradőlt a párnájára. Szinte látta önmagát, ahogy szemhéjai alatt szétterjed íriszében az aranyszín ragyogás. Érezte, ahogy elborítják a másikban lévő érzések, gondolatok.
- Igen. Érzem. Jól gondoltam. Marcangoló kétségek Az önigazolás hiánya. Ez jó! Heh! Ehhez még bele sem kellett volna néznem. Csak úgy árad belőle a bizonytalanság. De ha már itt vagyok. Még bőven lejjebb tudok menni, anélkül, hogy érzékelné. Nocsak! Emésztő érzelmek? Vajon ki? NE! Az a fekete hajú fiú. Franc! -Nyomott el magában egy káromkodást a lány.
- Ez bonyolítja a helyzetet. De sebaj! Látok itt lelkierőt bőven. No meg jóadag naivitást. Helyes! Nem csodálkozom, hogy anyám kiszemelte magának…
Mire Mei kinyitotta a szemeit írisze már visszanyerte az ismert mézszín árnyalatát.
- Na jó! Látom fáradt vagy, úgyhogy én azt hiszem hagylak is pihenni. -Állt fel kedvesen mosolyogva Sakura az ágy mellől.
- NE! - kapta fel a tekintetét hirtelen az öléből Mei. – Illetve, ne haragudj. Csak gondoltam beszélgethetnénk még kicsit. De ha dolgod van, akkor persze menj nyugodtan. - Folytatta lemondóan. Sakura csodálkozva nézte. Megdöbbentette az a mérhetetlen szomorúság, amit a lány tekintetében látott.
- Hát! Ha jól meggondolom semmi dolgom. Csak azt hittem fáradt vagy. - Huppant vissza mellé vidáman.
- Dehogy. Most, hogy itt vagy jó. Tudod a csapattársaim, nos, ők nem túl kommunikatívak.
- Megértelek. - Válaszolta Sakura. Tekintete megtelt szánalommal a lány iránt. Sasuke jutott eszébe.
- Szegény teremtés. Hasonlóan érezhet, mint én. Sasuke… Ha én nem szólnék hozzá, valószínűleg észre sem venne. - Gondolta szomorúan. - Na álljon meg a menet! Most ezt a lányt sajnálom vagy saját magamat?
- Tényleg? - Nézett fel Mei könnyes szemekkel.
- H-hogy? - Riadt fel Sakura a merengésből. - Igen persze! Bár az igaz, hogy a társaid nem túl bizalomgerjesztőek.
- Igaz. De ennek ellenére mindig kiálltak mellettem. Mindig segítettek, mindig megmentettek, ha bajba kerültem. - Mondta Mei egyre halkuló hangon. Az utolsó szavakat már csak suttogta. -Akárhonnan is nézzük ők jó shinobi-k. Mindig tudják mi a dolguk. Én meg csak púp vagyok a hátukon.
Sakura csak nézte a Mei-t és hirtelen rájött, hogy miért kedvelte meg szinte azonnal. Ez a furcsa külsejű lány pont olyan, mint ő. Tudta, hogy mit érez most és boldog volt. Boldog volt, hogy találkozhatott egy hozzá hasonló sorsú emberrel. Bátorítólag rámosolygott a lányra és megszorította a kezét.
- Ne aggódj Mei Hikari! Tudom, mit érzel és most már nem vagy egyedül ezzel. Mei hálásan rámosolygott a lányra és… Közben pocsékul érezte magát.
II.
- Mennyi hazugság! Már megint… - Gondolta, miközben már a gondolattól is rosszul volt, hogy így át kell verjen egy ilyen kedves lányt. De közben tudta, hogy nincs választása. Világos parancsot kapott.
Hirtelen felmerült benne a kép, ahogy áll anyja irodájában és megsemmisülve hallgatja következő küldetését. Nem ellenkezett. Már nem. Megszokta az érzést. Mintha minden egyes küldetéssel a szívének egy darabja halna meg. Maga sem tudta mennyi él még belőle, de hogy rosszul érezte magát, jól jelnek tekintette. Kifejezéstelen tekintettel nézte az asszonyt. Művészi mintájú fűzöld kimonója tökéletesen illett hosszú rézszín hajához és zöldeskék szeméhez.
- Rideg és makulátlan, mint mindig. És gyönyörű. - Gondolta elkeseredetten. -Vajon mindig is ilyen volt?
A nő külseje és kisugárzása alapján egy hihetetlen szépségű és ártalmatlan fiatal nőnek látszott. Kevés embernek mutatta meg az igazi valóját. Mei közéjük tartozott. Ő tudta, hogy ez az alacsony, törékeny alkatú asszony valójában egy számító, érzéketlen gyilkos. Hogy mi hajtja arra még nem tudott rájönni. De nem is próbálkozott vele, hisz tudta hogy anyja a megtévesztés mestere. Annyi arca van, ahányat az aktuális helyzet megkíván. Törekvő és kegyetlen. Nem hiába lett ő, Temate Hikari a klán vezetője.
- Nemsokára kezdődnek a chunnin vizsgák Konohában! – Kezdte színtelen hangon fel sem pillantva az előtte fekvő dokumentumból. - Odamész és idehozol valakit.
- Rablás? - Kérdezte unottan Mei. - Akkor inkább Suri-t kéne küldened. Neki ez a specialitása.
- Hírszerzőink egy tehetséget jelentettek ott. Itt van az adatlapja. - Dobott a vezető egy kártyát lány felé, aki a levegőben elkapta, majd miután gyorsan átfutotta döbbent szemekkel nézett anyjára.
- Egy shinobi? És ráadásul túlkoros is!
- Ezért küldelek téged. Nem azt akarom, hogy egyszerűen elrabold. A saját lábán jöjjön ide, a saját akaratából.
- Értem.
- Az ikrek is veled mennek.
- Minek?! - Döbbent le Mei. - Nem mészárolni megyünk!
- Shinobi álcát kaptok. - Engedte el a kérdést a füle mellett az asszony. - Már beszéltem a Rejtett Jég Falujának vezetőjével. Tőle kaptok ajánlást, meg egy sensei-t, akivel beléphettek a faluba és részt vehettek a vizsgán. Ezek háromfős csoportokban dolgoznak.
- Értem. De akkor is miért pont az ikrek? - Háborodott fel Mei. Temate egy pillanatra megdermedt, majd összeszűkült szemekkel nézett fel lányára.
- Azért mert így döntöttem. Ne feszítsd túl a húrt! - Sziszegte, majd újra elmerült a munkájában jelezve ezzel Mei-nek, hogy már nem kívánatos a jelenléte.
III.
Satomi klán! Heh! Érzéketlen gyilkosok és szemfényvesztők csürhéje. Mindig is ez volt véleménye róluk. Egy igazi klánban legalább némi vérkötelék összefűzi a tagokat! Nem úgy itt! A klánt csak nők alkották. Mindenhonnan hoztak szép és tehetséges fiatal lányokat, hogy aztán lassú de biztos agymosás után orvgyilkosokat neveljenek belőlük. Úgy tartják a világ legszebb asszonyai itt élnek a Havas Fennsíkon lévő „Gésa Iskolában". A szóbeszéd mindössze az igazságról feledkezik meg. Hogy ezeknek az asszonyoknak nincsenek érzelmeik. A Satomi Klánban csak az a lány marad életben, amelyik elég erős. Csak azért élnek, hogy klánjuk akaratát teljesítsék. Módszereik nem durva shinobi módszerek. Profi megtévesztők, édesen mosolyogva a szerelmi mámor csúcsán szúrják áldozatukba a tőrt. Ravaszságuk és találékonyságuk páratlan, hiszen a Satomi Klán híres „gésái" még soha nem keveredtek gyanúba. Éppen ezért képesek bejutni a legmagasabb körökbe is, ha megbízójuk úgy kívánja. Nem menekülhet előlük senki, mert az ember leggyengébb pontját használják ki. A naivitását.
Persze nem mindegyik lány működik „gésaként". Egy mindenre felkészült gyilkos-csoportot is kiképeztek a hirtelen érkező frontális támadások elhárítására. Az ő képzésük merőben más, mint a többieké. Félelmetes harcosok. Ők a klán shinobi-jai.
Mei is közéjük tartozott névlegesen, ám neki a klánvezető lányaként nagyobb elvárásoknak kellett megfelelnie. Ezért lett belőle egyfajta keverék. Se nem „gésa", se nem gyilkos. Őt az anyja tanította személyesen. Nem is fogadták be sehova. Csupán féltek tőle és gyűlölték a mássága miatt. Ő is gyűlölte magát. Gyűlölte, hogy embereket kellett ölnie, akik pedig nem ártottak neki. Gyűlölte a mardosó bűntudatot. És gyűlölte hogy minden egyes csepp kiontott vérért meghal benne valami. Volt idő, amikor azt kívánta, hogy bárcsak ő is olyan érzéketlen lenne, mint a többiek. De tudta, hogy vele ez soha nem fog megtörténni. Szenvedni fog, amíg él, mert ez a sorsa. Csupán egyvalakivel osztotta meg kétségeit. Csupán egyvalaki volt, aki érezte és megértette fájdalmát. De róla meg nem beszélt senkinek. Csak az anyja tudta mi lakik benne. Ő pedig hétpecsétes titokként őrizte.
