Doleor, ergo sum! − Szenvedek, tehát vagyok!

2. fejezet

A te rémálmod az én rémálmom!

Mikor biztos volt benne, hogy a férfit elnyomta az álom, Minerva leengedte a könyvét és hosszasan bámulta az előtte fekvő varázslót. Olyan nyugodtnak tűnt, és olyan fiatal volt, még alig volt túl a harmincadik évén. Ő maga már alig emlékezett, milyen érzés is ilyen fiatalnak lenni: az ember előtt nincsenek korlátok, se fizikailag, se szellemileg. Mégis, az előtte fekvő férfiben volt valami megfoghatatlanul öreg, ami meghaladta a varázsló tényleges korát. Sőt, még a sajátját is! Ez valami olyan fáradtság volt, mely azok szemében fedezhető fel, akik egész életükben küzdöttek, s a végén mégis kénytelenek rádöbbenni, hogy nem értek el semmit. Nagyon kevés ilyen emberrel találkozott. Grindelwald volt az egyik közülük. Ám ebben a fiatalemberben már sokszor felfedezte ezt a fajta fáradtságot. Látni lehetett olykor a szemein, de ma nem csak azokon. Az egész férfiból sugárzott: a testtartásából, az arcából... Merlinre! Még a hangjából is!

Egyszerre észrevette, hogy a férfi állapota megváltozott. Már nem feküdt nyugodtan, hanem egész testében kissé remegett. Fejét ide-oda forgatta, ajkai alig láthatóan, de mozogtak. Közelebb hajolt hozzá, és a homlokár fektette a tenyerét. Ijedten kapta vissza, amikor megérezte, hogy az tüzel a láztól. Gyorsan elővarázsolt egy tál vizet, és megnedvesített benne egy odakészített rongyot, majd a homlokára helyezte, miután elvarázsolta, hogy az hűs maradjon. Nem mert több bájitalt adni, már így is túl sok dolgozott a férfi szervezetében. Mikor látta, hogy a helyzet nem javul, előkapott néhány törülközőt. Azokat is benedvesítette és elvarázsolta, majd a két karjára csavarta. Tűnődött, hogy vajon megálljon-e itt, de félt, ha a láz tovább fokozódik a mardekáros sebei felszakadhatnak. Gyorsan félrehajtotta a takarót, és elkezdte lehámozni róla a nadrágot. Ezen is gombok voltak. Megáll az ész, ez valami mánia lehet! Csak az alsónadrágja maradt a férfin, mire végzett vele. Épp a lábait is be akarta csavarni a törülközőkkel, amikor a látványtól lemerevedett egy pillanatra.

Piton jobb lábszárán már halványulóban volt Bolyhoska harapásának nyoma, de nem ez lepte meg, erről tudott, minként a férfi hátán lévő sebekről is, igaz csak a hetedik év végére fedezte fel őket. A diplomaátadó előtti napon érkezett a hír, hogy az ifjú Perselus Piton apját egy mugli kocsmai verekedésben megkéselték, és belehalt sérüléseibe, így a fiú immár teljesen árvává vált. Neki kellett közölni a tinédzserrel a szörnyű hírt, mert Albus épp hivatalos ügyben távol volt néhány napra. Ám azt teljesen hidegen hagyta a mondandója, és a végén csak annyit mondott: . Minerva teljesen felháborodott. Magából kikelve ordítozott a fiúval, szívtelen, kegyetlen vadállatnak nevezte. A fiú rezzenéstelen arccal hallgatta végig a rászórt szidalmakat, majd lassan felállt, hátat fordított neki és felhúzta az ingét halványuló hegek egész hálózatát felfedve ezzel neki. Pár pillanat után visszaengedte a ruháját, majd kisétált az irodájából, másnap pedig az iskolából is. Ő dermedten állt, és próbálta felfogni azt, amit oly sok éven keresztül nem vett észre: a hibáit. Miként most is.

A történelem határozottan ismétli önmagát! A bájitalmester bal combján hatalmas tépett sebek nyomai virítottak. Jó régiek lehettek. Leginkább öt hatalmas karom nyomaira hasonlítottak, és pontosan úgy néztek ki, mint a férfi felső testén lévők. Drága Merlin! Ennek az alaknak tényleg nincs szerencséje az állatokkal! Fiatal korában kellett szereznie őket, még iskolás éveiben. Vajon mikor fut...hatott össze... vérfarkassal? Minerva behunyta a szemét szégyenében. Elméjébe hihetetlen gyorsasággal tódultak vissza az éjszaka eseményei, a férfi cinikus szavai, keserű nevetése... Most mind értelmet nyertek. Jó ég, ezt sem vettem, vettük észre. Akkor kellett történnie, mikor Sirius becsalta az ötödik évükben az átalakult Remus Lupinhoz az alig tizenhat éves Pitont. És mi nem vettük észre, mert azon aggódtunk, hogy mi lesz ezek után Remussal, ha kiderül, mi fog történni Siriussal, mennyire bátor is volt James, hogy félretéve a házak közötti ellentétet megmentette vetélytársát. Mennyire dühös volt, amikor a fiú másnap nem akart köszönetet mondani a "megmentőjének". Akkor se, és most se törődött senki Perselus Pitonnal.

De nem volt ideje ezen tovább rágódni, mert a férfi egyre nyugtalanabbul dobálta magát az ágyban. Sietve rárakta a törülközőket, aztán mellé ült, s a vállainál lefogva próbálta csitítgatni az összefüggéstelen szavakat mormoló embert, nehogy még több kárt tegyen magában. Csak néha hallott ki közülük egy-egy foszlányt, de azoktól a szíve összefacsarodott, és a hátán is égnek állt a szőr.

− Ne... anya... ne bántsd... menj el tőle, hagyd... ne bántsd... anya...

Kérlek... apám... kérlek... nem, nem teszem meg újra, ígérem... csak ne verj meg, ne megint, könyörgöm, ne a szíjjal... nem fogok sírni... ígérem... nem leszek gyenge... csak ne üss meg...

Ki képes ellenállni egy gyermek ily szívszaggató könyörgésének? Aztán változhatott a rémálom, mert másokat kezdett el szólongatni, de úgy tűnt e szörnyek sem tanúsítottak irgalmat a megkínzott elme kérlelésének. Amikor pedig fény derült a kínzók személyére Minerva ereiben megfagyott a vér. Tudta, mindezért ő is felelős, legalábbis most már annak érezte magát.

− Hagyjatok... hagyjatok békén... én nem... nem ártottam nektek... miért nem hagytok... Ne Black... ne dobd a tóba a könyveimet... ne dobd... Potter, hagyjatok... Igazgató úr, miért nem vet már véget... nem én voltam... Nem vagyok sötét... nem vagyok sötét... nem vagyok gonosz...

McGalagony behunyta a szemét, remélte, ha elzárkózik kollégája siralmas látványától, akkor a hangját is ki tudja zárni, de kísérlete csúfos kudarcot vallott, mikor meghallotta, hogy az eddig keserűen kérlelő hang hirtelen félelemtől átitatott kiáltássá változik.

− Ne, ne menj az alagútba... ostoba... Black... Black, engedj ki, engedj ki... megöl, meg fog ölni... Ne gyere közelebb... Áhh, a lábam... fáj, annyira fáj...

Ne rúgjanak ki, kérem... nem mehetek haza, csak oda ne... Nem mondom el senkinek! Soha... Segítsen valaki, hát senki se segít?

Minerva homályos szemein keresztül is láthatta, hogy az öntudatlan varázsló szemeiből is kibuggyantak az első könnyek. Ebből elég volt! Biztos volt benne, hogy amiket még ezek után mondana a férfi, azok annyira se tartoznának rá, mint az eddigiek. Nem is akarta hallani őket. Nem is bírta volna. Gyorsan megidézett egy fiola Álomtalan Álom és egy lázcsillapító főzetet, és a tanár ajkai közé erőltetett néhány cseppet. Remélhetőleg elég idő telt már el, és a korábban kapott főzetek nem reagálnak rosszul az újabbakra. Gyanította ugyan, hogy egy bájitalmestert nem lehet ilyen egyszerűen megmérgezni a túladagolással − mindig is híres immunitásuk volt mindenféle ártó anyaggal szemben −, de azért szerette volna megspórolni neki a túladagolás okozta rosszullétet. Nos, ő eddig bírta!

Bár az Álomtalan Álom elcsendesítette a betegét, még jó fél órát kellett várnia, hogy végre a láza is enyhülni kezdjen. Így hajnali fél hatkor végre Minerva is nyugodt, rövid álomba szenderülhetett kényelmes foteljében. Utolsó éber gondolata még az volt, hogy sohasem fogja a férfi tudtára adni, miket is fedett fel előtte akaratlanul, lázálmában, hogy most már iő/i is tudja, és hogy valahogy, valamilyen módon megpróbálja kijavítani a hibájit. Ott lesz a háttérben, a férfit támogatva. Elvégre − mosolyodott el − a mai, vagy inkább tegnapi éjszaka történései után akár tiszteletbeli griffendélesévé is fogadhatná!

000000

Perselus az eszmélése első pillanatában tudta, hogy a mai napon pokoli hangulata lesz. Átkozottul lüktetett a halántéka, és egyáltalán nem volt biztos benne, hogy lesz-e mersze kinyitni a szemét. Érzékelte, hogy csaknem meztelenül fekszik egy ágyban, ami határozottan nem a sajátja, és fogalma sem volt, mit kezdjen ezzel a helyzettel. Talán leitattak? Normális esetben azonnal felpattanna a pálcája után kutatva, és az élettől is elvenné annak a kedvét, aki ilyen kiszolgáltatott helyzetbe hozta, vagy legalábbis látta benne. Most azonban annyira kimerültnek érezte magát...

Lassan érzékelte, hogy a fején kívül máshol is fáj a teste: mellkasán furcsán húzódott a bőr. Összevonta volna a szemöldökét, de ez most nem tűnt célszerűnek. Tudta, hogy nem a gyengélkedőn fekszik, de akkor mégis hol? És mi történt egyáltalán vele? Felrobbant volna az egyik kísérlete? Csudába, nem szokott ő ilyen tompa lenni! Mégis csak ki kellene nyitnia a szemét, hogy lássa mibe keveredett ezúttal. Hmm... a színek alapján határozottan griffendéles az őt ért inzultust elkövető személy. Nem baj, annál gyönyörködtetőbb lesz darabokra cincálni, már ha lesz annyi ereje, hogy kinyújtsa a kezét a pálcája után. Tényleg, hol is lehet? Mikor kissé felemelte a fejét, hogy körbe tudjon nézni szemei megakadtak az ajtónyílásban épp feltűnő Minerva McGalagonyon.

Úgy megdöbbent, mintha a baziliszkusszal találta volna szemben magát. Egy pillanat alatt felszállt az a bizonyos köd az agyáról, szemei előtt másodpercek alatt leperegtek a tegnap eseményei.

Bájital. Lupin. Kunyhó. Black. Idióta Potter. Vérfarkas. Gyengélkedő. Folyosó, és végül Minerva.

Ahogy az emlékfolyam végével tisztává vált a történések láncolata − amely a tegnapi felkeléstől egészen eddig a kritikus pontig vezetett, miszerint ma pont ebben az ágyban találta magát −, az úgy hatott rá, mintha megnyomták volna a vészcsengőt. Fojtott, pánikszerű kiáltás kíséretében megpróbált a lehető legméltóságteljesebben kipattanni az ágyból, s gyorsan maga köré rántotta a takarót.

− McGalagony professzor! − Merlin! Azóta nem szólította így a nőt, hogy végzett az iskolában. Mikor visszatért, elhatározta, hogy még a professzori cím használatát is kerülni fogja vele kapcsolatban. Nagyon nehéz egy ennyire fiatal kezdő tanárnak visszatérve hajdan volt Alma Materébe kialakítani tekintélyét kollégáival szemben, és eszében sem volt a Griffendél Ház fejében azt az érzetet kelteni, hogy bárminemű hatósága maradt felette. Ám most zavarában kicsúszott a száján, elvégre nem mindennapos Perselus Piton életében, hogy egy nő meztelenül látja. Pokolba, még sohasem történt meg!

Arcán furcsa pír kezdett felkúszni. Mit tegyen, mit mondjon most? Tekintettel a személyre − aki ilyen mértékben hatolt be az ő személyes terébe −, talán mégsem a legjobb ötlet darabokra tépni. Elvégre az asszony egész éjjel őt ápolta, amiért igazán hálás volt, és ezt valószínűleg illett is volna kimutatnia, de előbb meg kellett tudnia, mi volt a griffendéles célja ezzel az egész "legyünk kedvesek Piton professzorhoz" dologgal. Láthatóan nem gúnyolódni akart rajta, de mindennek meg van az ára. Perselus Pitonnak senki sem tesz semmit csak úgy önzetlenül! Legvalószínűbb esetben a kviddics körül forog a dolog. Minerva McGalagony köztudottan hírhedt fanatikus, és úgy mellékesen a fair play megrögzött híve. Lehet, hogy jövőre le kell állítania Malfoyt, hogy ne vegye meg az épp aktuálisan leggyorsabb versenyseprűket az egész csapatnak? Nem mintha eddig is sokat javítottak volna az esélyeiken. A mai fiatalok reménytelenül idióták. Még a mardekárosok is! Mondania kellene valamit. Mukkanj már meg! Szerencsére azonban a nő megelőzte.

− Perselus − mosolyodott el kissé a látványon Minerva −, örülök, hogy jobban van, de nem kellene csak úgy kiugrálnia az ágyból. Még a végén kárba vész az összefércelésére tett minden erőfeszítésem.

− A világért sem szeretném, ha fölöslegesen élénkítette volna fel csekély gyógyítói tapasztalatait − riposztozott cinikusan. Ennyit arról, hogy kimutatom a hálámat. Majd végignézett magán. − Elfordulna, még megkeresem a ruhámat, vagy szándékában áll továbbra is engem kukkolni?

− Jobb, ha tudja, hogy nem maga az első férfi, akit pucéran látok, és ami azt illeti, legyen erős: Magát. Is. Láttam. Már! − tagolta, mintha egy elsősnek magyarázott volna. − Szóval kár gyerekeskednie. Feküdjön vissza, és mondja el, hogy érzi magát. Fáj valamije? − Minerva nem vette magára a durvaságát, előre számított rá.

− Valóban szükség volt erre? − kérdezte bizonytalanul. Nagyon sebezhetőnek érezte így magát. Inkább azt tette, ami ilyen helyzetekben szokásává vált: figyelmen kívül hagyta a kérdést, és mint mindig, amikor veszély fenyegette, támadott.

− Hmm?

− Levenni. A. Ruhámat! − szűrt a fogai között minden egyes szót. − Élvezte? Tán ily csekély a fantáziája? Jól elraktározott minden részletet magányos éjszakáira? − kérdezte ingerülten. Élete során, ha valaha is levetkőztették, sosem született jó belőle. Elég csak az ötödik évére gondolni.

− Mit merészel! Ha azt képzeli puszta élvezetből tettem, akkor komoly agyi károsodásban szenved! Mégis mit képzel magáról? Természetesen szükséges volt; olyan magasra szökött a láza, hogy akár a reggeli rántottámat is elkészíthettem volna magán, ha nem dobálózik annyit rémálmában − sziszegte sértetten a boszorkány.

A bájitalok mestere megmerevedett és kihúzta magát, bár még mindig csak a takaró fedte, már nem nézett ki viccesen, inkább fenyegetőnek és távolinak tűnt. Szemei összeszűkültek, mint a támadásra készülő ragadozóé.

− Mondtam valamit? − Minerva ugyan nem felelt, de bizonytalan pillantása elárulta őt a fürkésző szemek előtt. − Miket mondtam? − kérdezte a varázsló síri hangon suttogva. Ez volt az a hangja, mely úgy működött a diákokon, mint az Imperius-átok. A boszorkánynak is ügyelnie kellett, hogy mit válaszol. Nem derülhetett ki, hogy mi mindenről szerzett tudomást az éjszaka. Az véget vetett volna közöttük mindenféle közeledésnek, anélkül, hogy egyáltalán elkezdődött volna.

− Csak azt hajtogatta, hogy "Nem... nem... ne gyere közelebb..." − vonta meg a vállát. − Gondolom a vérfarkas elől menekülhetett. − Piton ugyan egy pillanatig sem hitte egyetlen szavát sem, de értékelte az nő diszkrécióját. Láthatólag nem állt szándékában megalázni őt, és ez több volt, mint amit remélni mert. Elfordította a tekintetét McGalagonyról, és valahol a válla fölött bámult kitartóan egyetlen pontra, majd megköszörülte a torkát.

− A fejem.

− Tessék? − értetlenkedett a boszorkány.

− A fejem − ismételte meg kicsit hangosabban a férfi. − Pokolian lüktet a halántékom.

Minervának eltartott egy ideig, míg sikerült teljes mélységeiben felfogni, mi is történt pontosan az előbb. A férfi úgy próbálta meg kiengesztelni korábbi gorombaságáért, hogy felfedte előtte a gyengeségét, amit − normális körülmények között − sosem tett volna meg. Támadási felületet nyújtott neki, hogy megtorolhassa sérelmeit akár egy egyszerű mondattal, mint: Az a maga baja! Majdnem elnevette magát. Csak Perselus Piton képes úgy bocsánatot kérni, hogy kegyesen választ ad egy udvariassági kérdésre! Megcsóválta a fejét.

− Nem csoda, hozok rá valamit, addig öltözzön fel, ha már úgysem akar visszafeküdni. Az ablak mellett találja a ruháit. Megpróbáltam helyrehozni őket kicsit. − Minerva hirtelen lesütötte a szemét, és arca halványpiros árnyalatot vett magára. − Öhm... remélem nem a kedvencei voltak, aligha jók már egyébre, mint portörlőnek. − Azzal gyorsan kisietett a támadási zónából.

Perselus fintorogva vette kezébe hajdan volt ruháit. Aligha lenne célszerű ezekben végigvonulni a Roxfort folyosóin. Minerva elől elfedik ugyan, de a diákok... hetekig csámcsognának a kinézetén. A varázsló csúfondárosan elmosolyodott. A mi átváltoztatástan tanárunk úgy látszik, nem forog otthonosan a háztartási bűbájok körében. Ej-ej, micsoda szégyen! Mikor Minerva visszatért a bájitallal, egy magát kritikusan méregető bájitalmestert talált felöltözve, aki kétkedő tekintettel lassan felnézett rá.

− Használhatnám a...

− A kandallómat? Igen, persze, úgy látszik feltett szándéka mindenáron azon keresztül elhagyni a lakosztályomat. Tán csak nem fél, Perselus, hogy oda lesz a jó híre, ha a diákok meglátják, hogy reggel egy nő szobájából távozi? Már hallom is őket! Piton, a dzsigoló!

− Aligha. A diákok kétharmada azt hinné, hogy egész éjjel a vérét szívtam, és aurorokért kiáltana. Piton, a vámpír! − fintorogta a férfi. Egy ideig békés csendben álltak, majd mikor Piton épp megindult volna, Minerva megszólat.

− Épp teát főztem, amikor felébredt, nincs kedve meginni velem egy csészével?

− Én... − A férfi szemében egy pillanatra felszikrázott a vágy, hogy igent mondjon, de a régi beidegződéseknek köszönhetően gyorsan megfegyelmezte magát. − Ideje, hogy távozzak. Már várnak rám a tegnap elmaradt kötelezettségeim − felelte kimért formalitással.

− Ugyan − legyintett McGalagony −, egy csésze nem a világ vége. Különben is szombat van, még bőven marad ideje dolgozatokat javítani, vagy gusztustalan összetevőket előkészíteni. Éljen egy kicsit Piton professzor! Kezdje azzal, hogy marad teára.

Mi mást tehetett erre a férfi? Tehetetlenül bólintott egyet, majd megindult a boszorkány után a nappaliba, ahol a dohányzóasztalra már ki volt készítve a teáskészlet. A bájitalmester megvárta, míg a nő helyet foglal, majd kissé feszengve ő is leült az egyik fotelbe. Kínos csendben kezdték el iszogatni a mentateát, mely kifejezetten jót tett Piton légzésének − hisz Minerva pont ezért készítette −, ám nem úgy tűnt, hogy a férfi vállát nyomó láthatatlan terhek enyhültek volna. Ismét az a titokzatos fáradtság látszott rajta, ahogy mozdulatlanul a kannát fixírozta. A griffendéles kíváncsian figyelte csészéje pereme mögül. Vajon mi járhat a fejében? Néhány perc múlva a másik megmozdult, és kifürkészhetetlen tekintetét McGalagonyra szegezte.

− Minerva, megtenne nekem egy szívességet? − Minerva figyelmét nem kerülte el, hogy a férfinak láthatóan nehezére esett kipréselni magából a kérdést. Bár ezen nem kellett volna meglepődnie, a mardekárosnak − a bájitalfőzésen, és a Griffendélt a pontjaitól való megfosztásán kívül − szinte minden mindig nehezére esett.

− Persze, bármit. − Piton erre csak felvonta szemöldökét. − Az ésszerűség határain belül − pontosított Minerva. Jó ég, mi ütött belém? Ilyet mondani egy mardekárosnak!

− Ne szóljon a tegnapi... incidensről senkinek.

− Mi van? − kérdezte felháborodottan. Pont az ellenkezőjét állt szándékában tenni. Jó néhány embert alapos fejmosásban fog részesíteni, és a sort egy manipulatív vénemberrel fogja kezdeni! − Szó se lehet róla! Feltett szándékom beolvasni Albusnak és Poppynak is. Ekkora hanyagságot nem hagyhatok szó nélkül!

− Nem! − érkezett a kemény felelet a dühösen felpattanó Pitontól. − Ez nem az ő dolguk, vagy ami azt illeti a magáé! A sérülésem az én személyes magánügyem! − Minerva szintén felállt.

− Perselus... Ne legyen ésszerűtlen. Ezt nem szabad annyiban hagyni! − felelte keményen. Aztán megenyhült a tekintete, mintha épp megérteni vélt volna valamit, és visszaült. − Perselus, nincs abban semmi szégyellnivaló, hogy alulmaradt egy vérfarkassal szemben, vagy hogy az én gondoskodásomra szorult tegnap. Sőt, ez a normális!

− Nekem nem! − csattant a férfi. − Kérem, adja a szavát! − A varázsló megpróbálta visszafogni magát. Belepusztul abba, ha kiderül. Nem bírná elviselni annak a kettőnek az utólagos bocsánatkérését és magyarázkodását. Poppy ott lebegne körülötte, hogy had kezelhesse, Dumbledore meg... a végén úgyis azt hozná ki az egészből, hogy tulajdonképpen az egész az ő hibája volt, amiért nem szólt neki. Megborzongott. Mindezen reakciók már túl későn jönnének. Már nem számítanak! Ami számít az az előtte ülő nő − aki végül is mellette maradt az éjjel −, hogy ő megértse.

Minerva természetesen nem értette meg. A férfi elméje annyira eltért a szabványos griffendéles gondolkodásmódtól, mintha más világban élnének. Ennyit nem számíthat, hogy ki melyik házban szocializálódik? Bár kételkedett benne, hogy Perselus Piton szocializálódott-e egyáltalán valahol. Lehunyta a szemét. Ez az egész annyira ordított a griffendéles igazságérzete ellen, de érezte, hogy ez fontos a férfinak. Nem értette miért, csak ösztönösen tudta.

− Rendben, úgy legyen. Nem szólok róla, ígérem! − Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem tehetne meg valami mást... Valamit, amit szintén megkíván a griffendéles erkölcsi norma, és a varázsló nem tiltotta meg. Huncut mosoly jelent meg a szája sarkán. A bájitalmester erre gyanakodva felvonta szemöldökét, és jó néhány pillanatig fürkészte tekintetétével az arcát, hátha elárul valami. Minerva igyekezett ártatlan képet vágni. Végül Piton kiitta az utolsó korty teáját is, és felállt.

− Minerva − hajtotta meg a fejét ünnepélyesen a nő előtt. Aztán minden további nélkül a kandalló felé indult. Kezébe vette a hopp-port, de még mielőtt ledobta volna belemerevedett a mozdulatba.

Minerva, aki közben szintén felállt, aggódva figyelte a férfit. Mi történhetett? Csak nem lett rosszul? A bájitalmester mély levegőt véve készült megszólalni, de nem fordult szembe a nővel. Vállai, ha lehet, még jobban megfeszültek.

− McGalagony professzor... Köszönöm, hogy nem hagyta, hogy a diákok találjanak rá a vérbe fagyott hullámra. − Azzal bedobta a hopp-port a tűzbe, és már ott sem volt.

Minerva tátott szájjal állt ott néhány percig, aztán szélesen elmosolyodott. Dúdolva pakolta el maga után a teáskészletet. Perselus Piton határozottan fejlődőképes a szocializáció terén!

Megtették az első lépést.

Elnézést a késésért, de bele tellett, mire rájöttem, hogy lehet új fejezetet feltölteni. Hálás köszönetem Diamandnak a bétázásért! A folytatás érkezik a jövő hét végén.