Kelly pár percig nem tudott megszólalni a döbbenettől. Nem akarta elhinni, amint az imént a telefonban mondtak neki. Remélte, hogy ez csak egy rossz álom, de sajnos nem volt az. Azonnal felkapta a dzsekijét, egy esernyőt, s taxival bement a kórházba. A Bristoli Központi Kórház a városközpontban volt. Ahol az orvosok szakképzetten dolgoztak. Amint Kelly beért az épületbe, rögtön megcsapta orrát az a jellegzetes szag, ami a kórházakban lenni szokott. A betegeken és az ápolókon kívül egy lélek sem volt a váróban. A lány először a recepcióra rohant megkérdezni, hogy hol találja az édesanyját, azután felment lifttel az adott emeletre. Nagyon sietett, így borzasztóan idegesítette, hogy a lift ilyen lassan haladt felfelé. Mikor végre felért, egyenesen az édesanyjához futott.
Amanda az 5. emeleti intenzív osztályon feküdt.
- Mi történt, doktor úr? - kérdezte a lány, miközben egy percre sem vette le szemét édesanyjáról.
- Az édesanyja…- kezdte az orvos.
- A hatalmas vihar miatt szenvedett balesetet. A mentősök azt mondták, hogy egy előzni próbáló figyelmetlen és erőszakos sofőr miatt sodródott ki az útról, s az árokba zuhant az autója.
Kellynek krokodilkönnyek potyogtak a szeméből. Csak nagy nehezen tudott megszólalni ismét.
- És fel fog épülni? – kérdezte.
- Nos, az első 48 óra a mérvadó – mondta biztatóan az orvos.
- Ha ez alatt az idő alatt nem javul az állapota, akkor…- ekkor elcsuklott a hangja, próbált optimistán gondolkodni.
- Viszont nagy rá az esély, hogy az édesanyja felépül. Ne aggódjon! Próbáljon megnyugodni!- biztatta Kellyt, aki viszont egyáltalán nem tudott megnyugodni.
Eszébe jutott az előző nap, amikor szorosan átölelték egymást az anyjával. Kelly még sosem látta ilyen szomorúnak a mamáját. Sosem panaszkodott vagy sírt. Ő maga nem sírt, bár nem sok kellett hozzá, de nem akarta még jobban elszomorítani. Kelly be szeretett volna menni az anyjához, de az orvos megtiltotta neki, mondván ilyen feldúlt lelkiállapotban nem segítene rajta.
A lány fel-alá járkált a folyosón, s azon gondolkodott, hogy mikor hívja fel a nagyszüleit. Már este tíz óra is elmúlt nem akarta őket ilyenkor ilyen hírrel felzaklatni. Úgy döntött, hogy majd reggel mondja meg nekik. Egész éjjel nem aludt. Az ügyeletes ápolónő többször is mondta neki, hogy azzal nem segít, ha csak sétafikál, de a lány hajthatatlan volt. Csak egy órát aludt, amikor már tényleg nem bírta tovább.
Másnap reggel első dolga volt értesíteni a nagyszüleit, akik azonnal a kórházba siettek.
- Mi történt, mikor, hogyan? - kérdezték kórusban.
Kelly elmesélte nekik, amit az orvos mondott. Mrs. Morris sírva fakadt, lerogyott a székre. A férje odament hozzá, hogy megvigasztalja. Ő nem sírt. Egyrészt, mivel szerinte egy férfi sosem sír, másrészt pedig, mert erős jellem volt. Ezt Amanda az apjától örökölte. Mindketten erősek és határozottak voltak. Kelly egész nap itt akart maradni, a nagyszülei viszont azt tanácsolták, hogy menjen haza, pihenje ki magát, s ha majd lesz valami hír, akkor majd értesítik. A lány az elején hevesen tiltakozott, de a nagyapja határozottan ráparancsolt. Így kénytelen volt hazamenni. Mikor hazaért, Mary várta, aki a rádióból hallott a balesetről.
- Hogy van? - kérdezte, miközben átölelte barátnőjét.
- Sajnos nem jól - válaszolta elkeseredve.
- Az orvosok szerint az első 48 óra a döntő. Ha addigra nem történik változás, akkor… - hangja elcsuklott, keservesen sírni kezdett.
- Mi van, ha meghal? – aggodalmaskodott.
- Ugyan, erre gondolni sem szabad - vigasztalta a lányt.
- Dehogy fog meghalni - mondta saját magát is nyugtatva.
- Nem akarom elveszíteni, érted! Nekem nincs más rajta kívül! - fakadt ki.
- Nyugodj meg! Gyere, igyál egy pohár vizet! - azzal átnyújtott egy pohár vizet a lánynak.
- Pihenj le, mert biztos semmit nem aludtál az éjszaka! Na, gyere - mondta Mary.
- Nem akarok aludni! Most is csak azért vagyok itt, mert a nagyapa rám parancsolt, hogy jöjjek haza, meg pihenjek. És nem is tudnék aludni.
- Akkor tudod, mit? - Mary elővett táskájából egy pici dobozt, amiben kapszulák voltak.
- Ebből vegyél be egyet, de csakis egyet, mert nagyon erős!
- Ez micsoda? - kérdezte Kelly.
- Ez, kérlek szépen altatótabletta. Hogy el tudj aludni. Mindig van nálam - mondta.
- Minek ez neked? - kérdezősködött tovább.
- A munka miatt sokat stresszelek, és emiatt nem tudok aludni – magyarázta.
- De ne kérdezősködj tovább, hanem vedd be! - hangzott a határozott parancs.
Kelly kelletlenül, de engedelmeskedett. Pár perc múlva már el is nyomta az álom. Mire felébredt, már késő délután volt. Nagy nehezen levánszorgott a nappaliba, ahol észrevette, hogy Mary tesz-vesz. Az, mikor meglátta a lányt, széles mosoly húzódott a szájára.
- Szép jó reggelt! Hogy érzed magad?
- Jól… fogjuk rá - mondta egykedvűen.
- De te mit csinálsz itt? – kérdezte Kelly értetlenkedve.
- Csak, gondoltam, készítek valami kaját, mielőtt visszamennél a kórházba - mondta segítőkészen.
- Ez igazán kedves tőled, de nem kell, nem vagyok éhes- - mondta, már picit idegesítette a lány jelenléte.
Jelen pillanatban nem vágyott másra, minthogy bemenjen az édesanyjához, ahol nem zavarja senki és semmi.
- Enned kell valamit! Üres hassal nem mehetsz el! - Marynek valószínűleg nem tűnt fel, hogy zavaró tényező.
Kelly kezdett kijönni a sodrából, de megpróbált udvarias lenni.
- Mary, figyelj! Nem akarok mást, mint bemenni a mamához! Nincs szükségem sem kajára, sem semmire! És mielőtt megkérdezed, egyedül megyek!
Mary vette az adást, de egy picit megsértődött, bár ezt próbálta leplezni.
- Úgyis megígértem Edwardnak, hogy segítek neki az esti műszakban. Akkor én megyek is.- mondta tettetett közönnyel, majd elment.
Kelly nem foglalkozott Maryvel, felkapott pár pogácsát-csak, hogy ne szóljanak a nagyszülei, miszerint nem eszik rendesen- majd berohant a kórházba. Most nem a liftet választotta, hanem a lépcsőt, hogy minél gyorsabban felérjen. Mikor felért az emeletre, megállt egy pillanatra, mert messziről hallotta a nagyapja hangját, aki minden bizonnyal nagyon mérges volt valakire, mivel elég hangosan és haragosan beszélt. Odalépett a falhoz, s óvatosan megleste, hogy mi történik. A nagyapja egy negyven év körüli férfihoz beszélt, akinek barna haja már erősen deres volt, az arca nagyon sápadt és beesett volt. Barna hosszú kabátot viselt.
- Mit képzel magáról, hogy ide merészel jönni azok után, amit tett! Nem szégyelli magát!- mondta Mr. Morris viszonylag normál hangerővel. Tiszteletben tartotta, hogy egy kórházban van.
A férfi próbált ellenkezni, de nem tudott szóhoz jutni.
- Azok után, amit a lányommal tett!- dühöngött a férfi, aki egyre hangosabban beszélt.
- Nézze… én - próbált ismét megszólalni a másik, de hiába.
- Tudtam, hogy rossz döntés volt a lányomat elengedni egy olyan helyre, de ő csak erősködött, hogy menni akar. És ez lett a vége. Egyedül maradt egy gyerekkel - dühös pillantásokat vetett a hosszú kabátos férfira. Odalépett hozzá a felesége, és csitítani próbálta.
- Muszáj ezt most megbeszélnetek? Könyörgök, egy kórházban vagyok, legalább itt ne csinálnád! - kérte tőle, de a férje hajthatatlan volt.
- Nem, drágám - mondta eltökélten.
- Itt és most akarom elmondani, ami már közel húsz éve a szívemet nyomja!
Eközben Kelly mindent hallott az iménti beszélgetésből. Világossá vált számára, hogy a nagyapja kihez beszél. Az apjához. Két érzés uralkodott benne. Először a döbbenet. Nem tudta elhinni, hogy végre láthatja az apját, akit nem is ismer. Másodszor viszont egy ennél sokkal erősebb érzés kerítette hatalmába. A gyűlölet. A mérhetetlen gyűlölet. Legszívesebben odament volna hozzá és megmondta volna a magáét, de nem tette meg. Egy, mert tiszteletben tartotta, hogy egy kórházban nem illik, kettő, pedig, mert tudta, hogy az apja mennyire fontos a mamájának. Odament a nagyszüleihez, akik addigra már leültek a székekre, s üdvözölte őket.
- Sziasztok!- köszönt, miközben gondosan kerülte az apja tekintetét.
- Kelly, drágám! - örültek, mikor meglátták unokájukat.
Látszott rajtuk, hogy zavarja őket a férfi jelenléte, s megkönnyebbültek, mikor meglátták Kellyt.
- Kipihented magad? - kérdezték.
- Igen… fogjuk rá - hangzott az egykedvű válasz.
- Van valami hír a mamáról? Nem szóltatok. - kérdezte, s ügyelt rá, hogy ezt az apja is meghallja.
Kíváncsi volt az arckifejezésére. Észrevette, hogy felkapta a fejét. Ő maga próbált úgy tenni, mintha nem is tudná, hogy ő kicsoda.
- Drágaságom! - szólalt meg Mrs. Morris.
- Ideje mennünk! Nagyon késő van, és mi nagyon elfáradtunk - mondta.
- Itt hagytok? - kérdezte ijedten, mert nem akaródzott kettesben maradni az apjával. Főleg azért, mert nem akart olyat mondani, amit később maga is megbánna.
- Nagyon fáradtak vagyunk, édesem - mondták, majd felvették a felsőjüket, megpuszilták az unokájukat, és lementek a lifttel.
Így egyedül maradt apa és lánya. Kelly kelletlenül fészkelődött a székben. Hirtelen felállt, s fel-alá kezdett sétálni a folyosón. Érezte az apja tekintetét magán, ami roppantul idegesítette. Odament az ablak előtt, ahol az anyja feküdt. Amanda nagyon erőtlennek és gyengének látszott, ahogy feküdt a kórházi ágyon. Mikor már nem bírta tovább, fogta magát, s elment sétálni egyet, hogy kicsit kiszellőzzön a feje. Már éjfél is lehetett, mire visszatért a kórházba. Mikor belépett az épületbe, a recepciós nő sietett oda hozzá.
- Kisasszony! - kezdte.
- Már mindenhol kerestük. Az édesanyja magához tért.
Kelly először nem hitt a fülének. Azonnal felrohant az emeletre, s egyenesen az anyja kórterme felé. Mikor odaért, észrevette, hogy teljesen üres a folyosó. Az apja sehol. Nem foglalkozott vele. Amikor azonban belépett a kórterembe, megtorpant egy pillanatra, ugyanis meglátta, amint az apja az ágyon ülve beszélget a mamájával. Mikor az anyja meglátta lányát, mosoly húzódott az arcára. Az apja ismét őt nézte.
- Kelly… édesem! - szólította meg Amanda.
Kelly az apját nézte mérges tekintettel.
- Gyere ide!- mondta neki az anyja.
A férfi leszállt az ágyról, majd Amandára nézett.
- Én most jobb, ha megyek! Kettesben hagylak benneteket - mondta, majd kiment.
- Mama! Hogy érzed magad? - kérdezte és megfogta az édesanyja kezét.
- Nagyon fáradt vagyok és gyenge - mondta. Olyan gyenge volt, hogy csak a fejét tudta mozdítani.
- Figyelj rám! - hangjában határozottság hallatszott.
- Én nemsokára elmegyek…
- Mama, kérlek, ne mondj ilyet! - a lány a könnyeivel küszködött.
- Ez az igazság. De mielőtt meghalok, valami nagyon fontosat szeretnék neked elmondani.
- Micsodát, mama? - kérdezte Kelly.
- Tudnod kell, hogy egész életemben nagyon szerettelek téged, és mindent megadtam neked.
- Tudom, tudom - mondta a lány.
- De valami nagyon fontosat eltitkoltam előled – ekkor Amanda kinézett az ablakon.
Kelly kezdett összezavarodni. Nem tudta elképzelni, hogy mi az a fontos dolog, amiről ő nem tud, hisz mindent meg szoktak beszélni egymással.
- Emlékszel, amikor 6 éves korodban nagyon beteg voltál és az orvosok sem tudtak mit csinálni veled?- kérdezte.
- Igen, de miért kérdezed ezt most tőlem?
- Mert akkor én gyógyítottalak meg. Viszont nem csodafüvekkel vagy ilyesmivel, hanem…- kis szünetet tartott, majd folytatta.
- Varázslattal - mondta, majd fürkészni kezdte lánya arcát.
Kelly nagyon meglepődött az imént hallottaktól.
- Boszorkány vagyok, ahogy az apád is az… és te is - mondta.
- Micsoda? - kérdezett vissza értetlenül.
- Én, boszorkány vagyok? Nem, ez nem lehet. - Kelly teljesen összezavarodott, leült a sarokban lévő székre.
- Igen, az vagy. Persze nem összetévesztendő azokkal a gonosz boszorkákkal, akik a mesékben vannak. A női varázslókat nevezik így - Amanda nagyot köhögött, már alig bírta nyitva tartani a szemét.
- Te is rendelkezel a gyógyítás képességével, ugyanúgy, mint én - mondta.
- Tessék? - kérdezte.
- Ezt miért nem mondtad eddig el nekem? - kérdezte kérdő tekintettel az anyját.
- Mert…- kezdte az asszony.
- Hívd be az apádat, légy szíves! - kérte.
A lány kelletlenül, de engedelmeskedett. A férfi a folyosón sétált fel-alá. A lány intett neki, hogy menjen be. Mikor már mind a ketten bent voltak, Amanda megszólalt.
- Figyeljetek rám! Nagy dologra szeretnélek megkérni titeket. Mivel nemsokára úgyis elmegyek, szeretném, ha ti ketten jobban megismernétek egymást. - a lány nem nézett az apjára.
Az asszony Kellyre nézett, majd így folytatta.
- Drágaságom! Szeretném, ha odaköltöznél az apádhoz - mondta.
A lány és a férfi is nagyon meglepődött a kérésen, és egyszerre kérdeztek vissza.
- Micsoda? - kérdezték, majd kézzel-lábbal tiltakozni kezdtek.
- Mama, ezt nem kérheted tőlem! - kezdte a lány.
- Amanda, nem kérheted ezt tőlem, hiszen nagyon jól tudod, hogy az én állapotomban nagyon veszélyes lenne, ha…
- Kérlek benneteket, nem akarom, hogy harag legyen köztetek! - ekkor a lányára nézett.
- Hisz nem is ismeritek egymást! - Amanda könnyezni kezdett.
Ekkor mindketten meghatódtak, és igent mondtak a nőnek, bár egyikük sem akarta igazán.
- Köszönöm, most már nyugodtan megyek el.
Ekkor megfogta mindkettejük kezét, majd…
Kelly zokogásban tört ki. Nem akarta elfogadni a tényt, hogy az anyja nincs többé. Az ágyra borult, s csak sírt és sírt. Ekkor az apja odament hozzá, hogy kivigye. Megfogta a vállát, de a lány elrántotta, majd kirohant a kórteremből, majd az épületből is. Taxiba szállt és hazament.
Otthon mindenhol emlékek törtek elő. Leült a nappali kanapéjára és keservesen sírni kezdett. Mikor felnézett, megpillantotta a kandallón lévő fényképeket. Azok őt és az édesanyját ábrázolták, amint vigyorogva pózolnak a kamerának. Ekkor felrohant az emeletre egyenesen az anyja szobájába, majd kutakodni kezdett. Az akasztós szekrény alján egy dobozt talált, ami tele volt képekkel. A sok kép között megakadt a szeme az egyiken, amelyen egy fiatal lány és egy fiú integet kifelé. Amikor megfordította, egy üzenetet talált rajta.
„HOGY MINDIG EMLÉKEZZ RÁM"
REMUS
