A láz talán már csillapodott meggyötört testében, de még mindig lefagyasztotta és meggyújtotta egy ízben. Az elmúlt napban csak párszor ébredt eszméletére. Az álom és a valóság összemosódott masszaként lepte el az elméjét, mígnem lassan tisztulni kezdett a kép, a dolgok a helyükre csúsztak és megállt a szobában a forgás is. Mozdulatlanul feküdt tovább, hogy legalább kicsit csökkenjen a karjába nyilalló fájdalom. Meg persze az újabb hányinger rohamot se kockáztatná meg, amit a legutóbbi felkelésekor produkált.
Nagy sóhajjal nézett ki az ablakon. Az időjárás tökéletesen megfelelt hangulatának. Sötét és keserű. Lelökte magáról a meleg takarót és lábát a hideg parkettára helyezte. Persze, hogy nem maradt el a megjósolt, de nem várt kis róka hatás! Megvárta, míg a rátörő hányinger végre magára hagyta és felmérte az okozott károkat: Számtalan zöld, lila folt, horzsolások, törött kar és talán egy megrepedt borda is. Már csak a nehéz légvételekből kiindulva… Lehajtott fejjel, lemondóan sóhajtott egyet. Pár pillanatra el is pilledt, ahogy lecsukta a szemhéját, de ideje volt munkához látnia. Felkelt az ágyról és az ablakhoz lépett. A felhők közül egyetlen apró fénysugár világított csak a szobába a fák közül, elvakítva a fiút. A vöröses fény mintha jéggé változtatta volna egyik mélykék szemét. Az így alakult kettősség az egész életére jellemző volt. A Griffendéles, aki Mardekáros akart lenni. A Griffendéles, aki sötét mágiával foglalkozik. A Griffendéles, akinek Mardekáros az öccse. A Black, aki sárvérűekkel barátkozik. Olyan sok példát tudott volna még felhozni, amit másoktól halott és még többet, amit valaha és néha most is gondolt magáról! De minek folytatni? Attól nem lesz semmi jobb… A felemás szempár által előhozott gondolatok előre figyelmeztették, hogy ezen a napon nem fog kimaradni a lelkizés, hiszen már el is kezdte! Szánalmas… Az ablakon túl egy madár szállt a gondozatlan ágakra. Követte a tekintetével az élelmet kereső kis állatot, mígnem az eltűnt a kerítés túlsó felén. Lenézve a kúria hatalmas kertjére, úgy érezte, ő is olyan, mint az a kert. Elhagyott, magányos, reménytelen. A vad növények, a gazak, a borostyán elkezdték befutni nem csak a nemes, fekete rózsákat, a lila íriszeket, a fehér tulipánfákat és a hatalmas ébenfákat, de a lelkét is. Idegesen fordította el a tekintetét és még a függönyt is berántotta, hogy ne lássa saját mását az alant elterülő rengetegben.
A szobájában lévő káosz… Igen, az apja keze munkája… Az asztal megrepedt, ahogy hozzácsapódott. Az éjjeliszekrény egyik lába kitört, a lámpa pedig darabokban hevert a földön. A baldachin vörös függönyét már akkor letépte az a vadállat, mikor belépett. Csak úgy köpte a gyűlölt, utált szavakat, miközben mindent tönkretett, ami csak egy kicsit is emlékeztette arra, hogy a fia egy selejt. Legalábbis az egyik. A falakról leestek a képek. Még maga a fal is belerendült, ahogy nekicsattant. Szétszakadtak a meztelen lányos poszterek, a motorosok viszonylag épségben megmaradtak, de a fényképek jó része már végleg menthetetlen. Az összetört keret üvegdarabkái cafatokra tépték, ahogy az apja, a családja merényletei az ő lelkét. Hiszen nem csak a tárgyak dühítették az apát, de maga a fiú léte is. Kudarcának élő, két lábon mászkáló bizonyítéka. A saját neveletlen, sárvérűeket imádó, elsőszülött fia, az örökös…
A legnehezebb dolog az egészben az volt, hogy ne álljon ellen, hogy ne üssön vissza soha, hogy ne nyúljon a pálcájáért, még akkor sem, ha már nem bírta tovább. Ha nem lett volna benne valamennyi tisztelet még most is a szüleivel szemben, már rég visszaadott volna mindent az öregnek. De akkor minden harag Reguluson csattant volna, azt pedig nem hagyhatta. Inkább engedte, hogy elverjenek rajta mindent, minthogy az öccsét bántsák… Épp a lámpa darabjait szedte össze, mikor egy aljas kis szilánk megvágta a lábát. Hab a tortán…
A szekrényhez lépett és öltözni kezdett. Szakadt farmer és egy agyonmosott póló. Előkotorta a koszos kendőt és felkötötte törött karját. Mozgása lassú, mint akinek semmi kedve élni. Az ágya elől elrángatta a ládáját és a szekrényhez vontatta, majd belerakott néhány ruhát, fontosabb könyveket, emlékeket, amik fontosak voltak számára valamikor. A pálcáját a farzsebébe süllyesztette. Elnézte egy ideig a félig se pakolt ládát. Hát ennyit kapott a szüleitől. Nagy levegőt vett és az ajtó mellett álló tükörre tekintett. Nem lepődött meg a viszont látottakon. Az ajka is felrepedt…
A gyűlés már dél óta tartott, de nem jutottak sokkal előrébb. Mordon a sarokban állva gondolkodott, a többiek az asztal körül ültek és megpróbáltak kitalálni valamit. Dumbledore fel s alá sétálgatott, ahogy a Roxfortban is megszokta már, Mundungus lesve egy kupát mustrálgatott, hogyan is tudná ellopni. Piton undorodva tekintett a legtöbbjükre, Molly pedig azzal az átkozott teáskannával rohangászott fel alá, mint valami Merlin verte Kanna Mama.
A toborzás nem haladt valami jól. A kentaúrok képtelenek voltak dönteni, ki mellé álljanak, a vámpírok, természetüktől fogva inkább Voldemort felé húztak, a dementorok pedig a kezdetektől mellette álltak. Az óriások sem döntöttek még, a manók viszont inkább a Rend oldalát pártolták, már akik nem éltek aranyvérű családok elnyomása alatt. A koboldok? Nos, ők pártatlanok maradtak, mint mindig. Számukra a bank volt a minden és ez így is fog maradni, míg világ a világ. A varázsvilág egy hatalmas dilemma előtt állt. Ki lesz a nyertes? Kinek az oldalán lesznek biztonságban? Ki mond igazat és egyáltalán igazak-e a hírek?
– Biztos értesülésem van arról, hogy a vérfarkasok is a Nagyúr pártját fogják – szólalt meg Perselus Piton undorodó hangon. El nem mulasztotta volna, hogy ne vessen megvető pillantást a vele majdnem szemben ülő Lupinra. – Persze akadnak kivételek, még a Falkán belül is, ezt talán ki kéne használni…
– Ez esetben meg kell győznünk az illetőket, hogy támogassanak minket – bólintott a Főnix Rendjének vezetője, Albus Dumbledore. Az idős férfi félhold alakú szemüvege fölött a farkasra tekintett. – Legutóbb téged küldtünk, de ez lehetetlen a jelenlegi helyzetben. A Falka ismer, tudja, hogy mi a véleményed, kihez húzol. Más megoldást kell találnunk. – Tonks megkönnyebbülten szorította meg Remus vállát.
– Talán felvehetném a kapcsolatot Rufus Canisszal. Ő még a Falka tagja, de inkább felénk húz, lehet, hogy meg tudom győzni, hogy informáljon minket.
– Rendben van, küldj neki baglyot! Mordon, hogy állnak a dolgok a Minisztériumban?
– A feje tetején áll minden – morogta. A mágikus szem úgy forgott üregében, mint egy őrült búgócsiga. – Az aurorok se tudják, mit kezdjenek magukkal. Mindenki tanácstalan, a köztisztviselők, a Varázsbaj Elhárításiak, mindenki!
– Sokan nem értenek egyet a Miniszterrel, de van, aki csak a parancsot követi – helyeselt Tonks is…
Pár pillanatra elsötétedett előtte a világ. A baldachin oszlopába kapaszkodva tudott csak talpon maradni. A hideg veríték végigszalad a testén, lábai összecsuklottak és végigcsúszott a faoszlop mentén. Az ágyra borulva nézte tükörképét. Csődtömeg…
A puha matracra hajtva a fejét csak arra tudott gondolni, hogy megint elrontotta. Regulust akkor is beszervezik, ha őt szarrá veri az apja. Márpedig előbb vagy utóbb, de meg fog történni, hogy a „mélyen tisztelt" családfő majd nem fogja megállítani fellendített öklét, de még a pálcáját sem…
A választás ott izzott a levegőben. Vagy itt marad és megpróbálja a lehetetlent, hogy Regulust jobb belátásra bírja, vagy… Meghal. Elmosolyodott a gondolatra, mire az ajkát kettészelő seb felszakadt. Mire a kis vércsík elérte az állát, már a könnyek is benedvesítették az arcát. Tudta, hogy el kell hagynia az öccsét, mert már menthetetlen, hiszen meghallgatni sem volt képes őt, annak ellenére, hogy… Mindegy! Tudta, hogy igazából már akkor eldőlt minden, mikor ő a Griffendélbe került… Átkozott Süveg, átkozott házak közötti verseny, átkozott aranyvér.
Ép kezével dühösen letörölte az arcáról a vért, majd a könnyeket is. Rég volt már, hogy valamiért sírt, legutóbb talán azért, mert az anyja nem akarta neki megvenni azt a különleges hangokat kiadó köpkő készletet. Hat éves lehetett akkor.
Újra a tükörbe tekintett és megrémült. A szemei halottak voltak. Nem csillogott bennük sem a megszokott pajkos tűz, sem a csillagok, semmi. Meghalt…
Piton indulni készült. Elszólította a kötelesség, a Nagyúr. Remus sajnálta a férfit és csodálkozott, hogy mégis hogyan képes ilyen kétarcúságra… Bár már a Roxfortban is egy kétszínű kis… kölyök volt, ez sokkal több, nehezebb annál! Úgy kell tennie, mintha mi sem történt volna, mintha a Rend az ellensége lenne és valamilyen szinten talán az is. Ha nem lett volna Lily, a férfi soha nem állt volna az oldalukra! Persze az, hogy így alakultak a dolgok, nagyrészt a Tekergők hibája. Ha nem lettek volna olyan önteltek, magabiztosak, akik mindenkin képesek átgázolni, vagy ha Remus erősebb lett volna és megállítja a többieket… De ez már nem számít. Ami megtörtént, már nem fordítható vissza, ahogy Jamest, Lilyt és Siriust sem hozhatták vissza a halálból.
A gyűlés tovább folytatódott. Mundungus elmondta, milyen pletykákat hallott a héten. Sok helyről kapott fülest a halálfalók mozgolódásáról. A fiatal Mardekárosok már az iskolában elkezdték a készülődést a beavatásra és sajnos ez sok diák lelki békéjébe került. A folyosón állandó jellegűvé váltak a Mardekár-Griffendél párbajok. Madam Pomfrey pedig alig győzte ellátni iskolai feladatait. Nem csoda, hogy nekik is csak ritkán tudott besegíteni mostanában. A sereggyűjtés csak az egyik tevékenység volt, amit végeztek, utukat muglik és pártolóik halála követte világszerte. A mugli miniszterelnök megpróbálta kezében tartani az ügyet és elkerülni a pánikot, de az egyre sűrűsödő támadásokat már képtelen volt egyszerű baleseteknek beállítani. Egyáltalán nem állt jól a szénájuk…
Testét összerántotta egy hirtelen jött, égető fájdalom. Szemére ködfátyol borult, majd kiélesedtek az érzékei. A családi címeres gyűrű az ujján felforrósodott, mintha szénné akarná égetni áruló viselőjét. Megpróbálta lerántani az ékszert, de az mintha a bőrébe tapadt volna, nem mozdult és ahol mozdult is, csak sebet hagyott maga után. Fuldokolni kezdett, mintha kínozná valaki! Tekintetét az ajtóra kapta, de az csukva volt, az ablakot pedig a függöny takarta. Nem volt célpont, akivel felvehette volna a harcot.
Ujjai elernyedtek az oszlopon és előrebukva, beverte amúgy is törött karját. A fájdalomhullám valami mást is elindított, akárha a varázsereje szétterjedt volna a szobában. A tárgyak megremegtek és a hőség úgy lepte be a kis helyiséget, mintha tüzet raktak volna a szoba alatt. Aztán jött a dermesztő hideg és a bútorok szélére kiült a dér, majd vége lett a természeti csapásnak…
– Ti is éreztétek? – tette fel Tonks a kérdést, de a válasz már azelőtt ott volt a többiek döbbent arcán, mielőtt megszólalt volna.
– Mi volt… – Kezdte halálra vált arccal Mundungus, de Dumbledore csöndre intette. Az idős varázsló tett egy lépést a lépcső irányába, majd körbetekintett a szobán. Lassan előhúzta a pálcáját és intett egyet vele. A fények kialudtak a konyhában, a tűzhelyről villogó apró lángocskát kivéve. A sejtelmes félhomály még jobban megrémisztette a lent tartózkodókat, de szükséges volt. Ha valaki betört a házba, a fényből rögtön megtudhatta volna, hol tartózkodnak.
Ordítani kezdett a fájdalomtól, a szemei tágra nyíltak, majd a feszültségtől egy pillanatra megvakult. Mikor visszatért a látása, a kín úgy foszlott el, mintha csak megszűntettek volna egy varázslatot. Egy cruciatust. Zihálva, köhögve húzta összébb magát magzati pózba és várt, hogy a fájdalom maradéka is eltűnjön. Lassacskán megnyugodott a teste és elméjében egyetlen mondat villogott. El kell tűnnie innen!
Csend volt a konyhában. Vártak. Várták, hátha végre betörnek a házba a halálfalók, hiszen más magyarázat nem lehetett az előbb történtekre! A kúria egész védőrendszere megrezdült, hullámokban vezetve el a falait ért mágikus támadást. Csend volt. Nem érkezett sem roham, sem halálfaló, sem Voldemort. A mágiahullámot valahonnan az emeletről érezték és az igazgató így a lépcső felé sietett. Ekkor hallották meg az üvöltést.
– Harry! – ugrott fel Lupin. A fiatal varázsló úgy döntött, marad éjszakára és az emeleten csak ő lehetett. A házban tartózkodó többiek a konyhában gyűltek össze. Mordon nekiindult, hogy felmásszon a lépcsőn. A halálfalókhoz és a betörőkhöz is ő értett a legjobban, mikor meghallották a meztelen talpak csattogását a fokokon.
Először a meztelen lábakat látták meg, aztán a koptatott, szakadt farmerbe bújtatott szikár lábakat, a laza pólót, a felkötött, erős kart. Az érkező másik kezén megcsillant a családi címeres gyűrű. Aztán következett a kidolgozott mellkas árnyai a ruha alatt, az egyenes vonalú állkapocs, az érzéki ajkak, amik most sebzetten lefelé görbültek. Az arcát és az egyenes orrot hollófekete haj keretezte. A mélykék szemekben kiülő döbbenet, ahogy a tinédzser fiú meglátta őket, akár a sajátjuk is lehetett volna. A fiú megállt a lépcsőn és körbenézett. A lentiek őt mustrálták. A fiú ruhából kilátszó porcikájának szinte minden négyzetcentiméterére akadt egy lila folt, vagy egy seb, egy vágás. Itt-ott friss vér tarkította az egyszerű öltözetet. Az ácsorgó varázslótanonc halkan megköszörülte a torkát.
– Az apámat keresik? – kérdezte bizonytalan hangon Sirius Black.
