Spanyolország, avagy én és a bátyám

Ideges voltam. A bátyám már több, mint egy éve az újvilágban kódorgott, pedig már hetek óta haza kellett volna jönnie, sőt lassan hónapokat is mondhattam volna. Nap mint nap a kikötőben vártam a hajókat. Azt kívántam, ha a szállítmány nélkül is, de jöjjön haza. Sajnos azt is tudtam, hogy őfelsége nem bocsátaná meg a kudarcot, és elevenen megnyúzná.

Nagyon aggódtam. Sok, az újvilágból jött hajó hozta már a hírt, hogy egy új, és kegyetlen kalóz bukkant fel odaát. A semmiből támadt, rabolt nőket, pénzt, muníciót, aztán újra elnyelte a tenger.

Egyik ilyen száraz, várakozással teli napon pont mikor hazaindultam volna már, hajó tűnt fel a láthatáron. Messze volt még, órákba telt, mire elérte a partot és kikötött, de én megvártam. Nagy csalódottságomra spanyol hajó volt, és nem portugál. Újra útnak indultam, ahogy minden este, de egyre elkeseredettebben.

- Itt hagynál? – hallom a hátam mögül. Perdülés közeben szinte már szállok az örömtől, hiszen csak felismertem a hangját. Aztán meglátom. Szakadt rongyokban, tele sebbel és elszíneződött foltokkal. Egyszerűen olyan szörnyen nézett ki, hogy majd meg szakadt a szívem.

- Mi történt? – szakadt ki belőlem üdvözlés helyett – Fülöp ki fog nyírni, ha elvesztetted a hajót. – és ezt sem így rögtön kellett volna a képébe vágni. Jól láthatóan volt elég baja eddig is.

- Hát akkor ki fog nyírni, ugyanis kalózok támadtak meg és nem akárki. – jelentette ki. Érdekes módon semmi félelem vagy hasonló nem volt hangjában. Mindig is csodáltam, hogy tud ilyen higgadt maradni.

- Drake? – a legveszedelmesebb, akit ismerek, és mostanság nem járt erre felé. Úgy gondoltam, nála rosszabb csak egyvalaki lehet, az pedig Arthur lenne, ha tengerre szállna, azonban számomra érthetetlen okokból eddig még nem tette meg.

- Nem, maga Anglia. – amikor kimondta, közel voltam a hányingerhez, úgy megszédültem. Nem értettem, hogy Isten miért tol ki így velem, de biztos vagyok benne, hogy erre külön figyelmet fordított csak a kedvemért.

- Most hülyéskedsz? Tengerre szállt? – „az nem lehet!" kiabálták a gondolataim. Így már értettem, hogy ki volt az a bizonyos új angol kalóz odaát és kezdtem nagyon aggódni. Ha nagyon belejön megállíthatatlan lesz, ráadásul jóban van Hollandiával, aki az egyik legjobb hajós, akit ismerek, és ha azok ketten összefognak… bele sem mertem gondolni. És ott volt még Drake is az oldalán, bár ha jól tudom, mindig id voltak nézeteltéréseik.

- Igen, és teljesen bekattant. Engem példának okáért pallóra küldött. – továbbra is higgadt maradt, legalább is a hangja mindenképp – És neked üzeni, hogy told oda képed, mert móresre akar tanítani.

- Üzent? Veled? És vízbe dobott? – értetlenkedtem. Nem szokás a halálba küldeni azt, akivel üzen az ember, legalább is én világéletemben így gondoltam, és gondolom ma is.

- Ebben a sorrendben. Azonban öcskös… - kezdte kicsit komorabban – azt tanácsolom, hagyd ott, ahol van. Addig sem itt fogja kavarni a vizet. – őszinte jó szándék sütött a hangjából, ami megmelengette a szívem, de a gondolataim sajnos másfelé kalandoztak. Ha szerettem volna, se maradhattam volna. Biztos voltam benne, hogy amint Fülöp megtudja, hogy Anglia tengerre szállt, utána küld megtorlás követelve. Ha pedig Arthur szabadkalóz további tárgyalások lesznek, amik évekig is elhúzódhatnak. Márpedig miért ne lett volna az, gondoltam én, hiszen Elizabeth nagyon szereti az ő kalózait. Ha véletlenül is megölném, nagy árat fizetnénk érte, ami könnyen lehetne akár Portugália is, és ezt a legkevésbé sem akartam.

- Gyere! – hívom, hogy induljunk, és a lovamhoz sétálok – Ülj fel, nem vagy túl jó bőrben. – ajánlom fel. Hosszú út várt még ránk hazáig.

- A lábam még működik. – fortyant fel. Igaz is, nem volt, nincs és nem is lesz az az Isten, hogy ő tőlem bármit is elfogadjon. Hagytam hát, had sétáljon, ha akar, de én sem ültem fel. A ló két oldalán gyalogoltunk nagy csendben. Én a gondolataimba merültem, ő pedig, legalább is szerintem, igyekezett talpon maradni. Ez azon is látszott, hogy olykor-olykor a lovam sörényét meg-meghúzta, mint aki ott kapaszkodik. Önfejű bolond volt, és az is maradt a mai napig!

- Csak egy kérdés – töröm meg a csendet – Anglia szabadkalóz? – hitem szerint felesleges kérdés volt, ám nagyot tévedtem.

- Erősen kétlem. – azt hittem, rosszul hallom a választ.

- Mi? De hát Erzsébet…? Hirtelen elfelejtettél spanyolul? – korholtam, persze nem komolyan. Nevettem egy jót, bár nem sokáig.

- Bár tehetném! – nyúlt át a ló fölött bátyám, és nyakon vágott. Csodálkoztam is, hogy járni alig tud, de ehhez azért van elég ereje. Persze, tudom én, amihez van motiváció, azzal nincs gond.

- Hé! – ütöm el a kezét, majd én is megpróbálkozok egy hasonlóval, de ő elugrott. Már nagyon kezdtem csalódott lenni, hogy az elrongyolódott bátyámmal nem bírok, ám kiderült, hogy csak pont akkor botlott meg, és elesett a puha homokba. Azért csak aggódtam érte, nehogy így az úton legyen valami komolya baja.

- Jól vagy? – állítottam meg a lovat.

- Szegény popóm! – és bebizonyította, hogy kutya baja, és pedig megkönnyebbülten sóhajtottam egyet. – És mint már mondtam, nem szabadkalóz. – tápászkodott fel – Illetve, ezt így nem beszéltük meg, de kirabolta a saját kincstárát, lelépett, és most a királynő körözést adott ki ellene.

Nem akartam elhinni, amit hallottam. Kirabolni a saját kincstárát, megszökni… ország letére közönséges bűnöző és az ÉN vonalamon túl garázdálkodik… Ugye nem kell írnom, hogy ha Fülöp nem is küldött volna, már mentem volna magamtól is.

- Ez megveszett… - csúszott ki a számon.

- Ezt mondom! Teljesen megbuggyant.

- Mert eddig normális volt, te nagy angol barát? – cukkoltam. Nem volt szép dolog, de egyszerűen magas labdát adott.

- Befoghatod! – és sikerült kihoznom a sodrából! „Oh, de király voltam!" mondaná Gilbert, ha a helyemben lenne. Nos, kár volt. Felpattant a lovamra és elvágtatott. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, csak álltam ott megkövülve, ló nélkül, messze hazulról a sötétben. Ijesztő helyzet volt, és örültem, hogy barna volt rajtam a gatya. Nem a sötéttől féltem, hanem attól, hogy megint későn értek haza, addig ugyanis Romano minden áldott este olyan volt, mint valami vörös mérges gomba. Aztán belegondoltam, hogy én a kis dél-olasz miatt aggódom, miközben Fülöp kissé nagyobb veszélyt jelentett akkor.

- De hülye fejed van! – jött vissza nevetve a bátyám. Ott helyben bosszút akartam állni rajta és meg is tettem.

- Viccelődni akarsz? – kérdeztem enyhe idegrángással a visszafojtott indulatoktól – Fel! – kiáltottam a lovamnak, mire ő felágaskodott és ledobta magáról a Portugáliát. Utána gondolva, ez kicsit túlzásnak tűnt tekintve, hogy amúgy is alig élt… bár a szája nagy volt!

- Hé, bátyám, élsz még? – böktem meg, semmi reakció. – Na ne csináld! – fogtam meg a két vállát, és csatt! Felpofozott. Megint átvert. Biztos voltam benne, hogy Fülöp már képtelen lesz megölni, még előtte megteszem.

- Barom! Barom! Barom! – ugrott rám, minek hatására a porban fürödtem egyet – Ki akarsz nyírni? – kiabálta képembe. Nyilvánvalóan nem mosott túl gyakran fogat, és maradjunk ennyiben.

- Te kezdted! – kerültem fölé, s most ő került hassal a földre. Nagyon küzdött ellenem, de abban az állapotában nem ért ellenem sokat, erősen fogtam ahhoz is, hogy mozogni tudjon. Hamar abbahagyta vergődést, elfogyott az ereje, én pedig kissé enyhítettem a szorításon. Talán kissé azt is túlzásba vittem, mert akkor vett egy nagy levegőt, mint aki eddig nem jutott rendesen hozzá.

- Lenyugodtál? – kérdeztem.

- Igen. – sóhajtotta, én pedig elengedtem.

- Gyere! – nyújtottam neki a kezem, de ő csak morgott egyet, aztán elütötte a kezem. Felállt magától és elindult gyalog hazafelé. Én csak a fejem csóváltam. Megint túlzásba vittem a dolgot, és nem volt csoda, hogy dühös lett rám és megint a pokolba kívánt.

Hirtelen azonban más jutott az eszembe, méghozzá a hazajutásával kapcsolatban

- Ha odalett a hajó… hülye kérdés, spanyol hajóval jöttél, de hogy kerültél fel arra a hajóra? – kérdeztem. Kétlem, hogy ilyen állapotban bármire használható lett volna, és ismerem az én spanyoljaimat, azok nem vesznek fel haszontalan embert.

- Potyautasként. – mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna.

- Elég lett volna megemlítened a nevem.

- Az első hely, ahol megtettem, páros lábbal rúgtak ki. – fordult hátra mérgesen.

- Holland vagy angol hajóval próbálkoztál? – kérdeztem. Azok tették volna ezt, a többiek azért megtettek volna az országukért.

- A te neveddel? Öngyilkos jelöltnek nézel? Lenne rá okom (te), de azért kössz, még nem. – ez fájt. Ezzel tényleg a lelkembe gázolt. Tulajdonképpen kijelentette, hogy sem ő, sem Hollandia nem bírja a képem, pedig nagyon igyekeztem vigyázni rájuk. Hollandiát még talán meg is értettem, de ő a bátyám, csak a nyelvünkben különböztünk, illetve külöbözünk.

Hallgattam. Mit mondhattam volna? Csak nem bőghettem el magam, úgysem változtatott volna semmin. „Ő, Hollandia, Lovino gyűlöl engem, régi jó barátom, Francois harcban áll velem… Mit vétettem?" csak ez zakatolt a fejemben.

Lassan elértük az én kis szerény rezidenciámat. Oké, nem szerény, és nem kis. Ahhoz legalább is elég nagy volt, hogy Romano ne tudja megtalálni a mosdót. Ami pedig a kertet illeti, még nagyobb volt. De ne egy ilyen gyönyörű zöld vidéket képzeljetek el, hanem száraz, szavanna szerű dimbes-dombos területet, ahol csak egy-két helyen volt egy-egy fa, s amin csak egy apróbb patakocska mellett volt kellemesebb a környezet.

- Te hülyeeeeee! – hallottam olaszom visítását. Rendszerint baloldalról támadott, ezért most is erre készültem, s arra fordultam. Nem fogjátok kitalálni, de az én drágaságom kivételesen jobbról jött, ráadásul akkora erővel csapódott a hátamnak, hogy hasra estem. A bátyám rendkívül együttérző módon fennhangon hahotázott.

- Már megint mit csináltam? – kiabálta. Azt hiszem szidásnak szántam, de inkább hangzott szánalmas nyafogásnak. Valószínűleg csak a jószívűségem miatt, hiszen nem akartam megbántani Romanot.

- Éhes vagyok! Éhes vagyok! Éhes vagyok! – ugrált a hátamon, ami kicsit sem volt kellemes érzés, Rio pedig szinte már fulladozott. Annyira mégsem lehetett rosszul, ha a mindig komoly Portugália röhögni kezdett, hacsaknem az állapota hatott az agyára is, akkor pedig nagy volt a baj.

- Te meg mit röhögsz? – fordította haragját a bátyám ellen a kis olasz. Odaszaladt, és egy gyönyörűséges, elegáns rúgással sípcsonton rúgta. Sajnáltam szegényt, hogy ne tettem volna, hiszen én tudtam a legjobban, hogy milyen pukkancs ez a gyerek ma is, de kibukott belőlem egy halvány nevetés, pedig szegény így is alig állt a lábán. Látszott rajta, hogy szívesen rátaposott volna Romanora.

- Kis körömpiszok! – és íme, bizonyítékát adta, hogy Angliától tanult káromkodni. – Velem meg mi bajod? Én se így se úgy nem adok neked kaját! – úgy általában, mint már írtam, elég nyugodt természetű, de akkor valahogy nagyon kijött a sodrából, gondolom a körülmények miatt. Utóbbi időben főként pofonokat kapott, nem csoda hát, ha elfogyott a béketűrése.

- De miattad nem jön haza vacsorára ez a hülye már hetek óta! Hülye, hülye hülye! Miért nem akkor jössz haza, amikor emgígéred?

Portugália, avagy az öcsém és én

És kiabált és kiabált rám, de én már nem rá figyeltem. A földön fuldokló Antoniora vetődött a tekintetem. Jelen helyzetben bőszen röhögött a bajomon, ahogy az előbb még én őrajta, ezért elég nehéz volt elhinni, hogy tényleg heteken át naphosszat a kikötőben várt rám, hogy aggódott miattam. Persze, hogyne aggódott volna, hiszen akkor az ő felelőssége volt minden, amit tettem. Kissé bűntudat ébredt bennem, hogy csak úgy odaadtam a hajót az angolnak csak azért, hogy neki tegyek keresztbe.

Nos, ez a lelkiismeret-furdalás hamar elszállt, mivel a kis törpe még mindig nem volt képes bekénhagyni.

- Te hülye! Te hülye! Te hülye! – és csak rugdosott és rugdosott.

- Na most már aztán fejezd be! – ragadtam meg a ruhájánál fogva, és felemeltem. Addig azt hittem, csak egy ember képes kihozni a sodromból, ez lenne az öcsém, de a kis törpike túltett még rajta is. Kezelhetetlen, önző, idegesítő kölyök, aki ráadásul még agresszív is! Az volt, és az is maradt a mai napig.

- Hé! Engedd el! – pattant Antonio az olasz védelmére. Akkor két dolgot értettem meg, miközben korábbi bűntudatom végleg elszállt. „A kölyök pont az öcsém miatt ilyen elkényesztett, nem csoda hát, ha csak ők tudnak kihozni a sodromból, és hogy Antonio Romanot védi még tőlem is, pedig tudja, hogy komolyan úgysem bántanám, ráadásul meg is érdemelné, hiszen mindkettőnket leamortizált, én pedig egy ártatlan kis tréfát sütök el, véletlenül sem okozok fizikai sérülést, engem pedig a porba hajít. Mondhatom szép kis testvér. Köszönöm öcsém, szeretlek!"

Lassan letettem a kölyköt egy pillanatra sem nézve Antoniora, és bementem a szobámba. Igen, volt olyanom, bár nem lett volna indokolt. Minden éhségem ellenére nem csatlakoztam hozzájuk a vacsoránál, valamiért épp nem volt kedvem a közelükbe menni. Ehelyett inkább megvártam az éjszakát, és akkor surrantam ki.