2. fejezet: Lelkek útja

Hermione egy nap megvilágosodott – már ami a jóslatainkat illeti.

Őszintén szólva én addigra már el is felejtettem ezt az egész Föld Fia-Ég Leánya hercehurcát, mivel a küszöbön álló kontinentális költözés, amivel szükségszerűen együtt járt az összes apróság összerámolása (kifejezve anya abbéli reményét és igényét, hogy nemcsak mi húzzuk ki azt a két évet Amerikában, hanem Jason is végigviszi azt a hetet), egész egyszerűen minden egyéb dolgot kitörölt a fejemből. Elvégre ki akar ilyesmivel foglalkozni, mikor helyette ott van a „véletlenül se felejtsd el!"-dolgok terjedelmes listájának böngészése is, mint program, vagy a prospektusok átnyálazása, ha már mindenképp ragaszkodnak az iskolai szakkörhöz, hogy a kitöltendő nyomtatványokról ne is beszéljek.

Egyszóval nemcsak kedvem nem volt a varázsvilág bukását meg holmi szövetségek kis híján felbomlását előre megjövendölő jóslattal foglalkozni, hanem időm se. Ez pedig jelentősen csökkentette a balladai homálytalanítás folyamatának gyorsaságát. Nálam.

De nem Hermionénél.

Az a csaj simán megpályázhatta volna a modern női Sherlock Holmes címet (talán még a férfit is), ami még nem is lett volna gond – de ő egyszerre nyomozott a három jóslat után, aztán azon a szép napon bejelentette: a középső jóslatot, melyről Voldemort csak nemrég, úgy fél éve szerzett tudomást, ő lezártnak tekinti – tehát minden teljesedett belőle, ami teljesedhetett. Kész, passz, mehetett a lomtárba.

A másik kettő viszont… eleve volt az az egyiptomi őskövület, ami miatt én indexre kerültem a Sötét Nagyúrnál, és ami Tudás Kulcsától kezdve ősi szövetségekig minden ostobaságot tartalmazott. Legyen, gondoltam akkor, üldöznek miatta, de hát amilyen régi, oly' mindegy, nem?

Hát, nem. Mert jött a harmadik, kiakasztó módon és váratlanul, mint derült égből a villámcsapás (amin az azt követő napokban eléggé sokat gondolkodtam, mint az állapotomat kellően kifejező eszközön).

Idézek: És a Harmadik közeledik… A Harmadik, ki egységgé kovácsolja Ég és Föld szövetségét… A szellemek vezetnek a nyomára, és ő áll a legmagasabban… Azonban szövetségükben az igazi egyenlőség elkésik, és nem tudják megakadályozni a Falak széthullását… És a káoszban diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr… A világ sötétségbe borul, és csak ők azok, akik helyreállíthatják a rendet…

Ez egy szép, bíztató jóslat volt a jövőre nézve, nem igaz? Szó szerint megjegyeztem, pedig csak egyszer hallottam – de az a pillanat felejthetetlen volt, minden értelemben. Leginkább rosszban.

Hermione pedig amint rájött valami apróságra, úgy döntött, haditanácsot hív össze – és miután ebben a Merlin háta mögötti házban a falnak is Dumbledore-, Amanda-, vagy egyéb zavaró személy-füle volt, kénytelenek voltunk az általam nyitott csatornára támaszkodni, mivel…

– Ria, az a nő képes volt különböző házak évfolyamait összezárni egy terembe, és felügyelet nélkül hagyni őket, hogy öljék egymást. Bármit el tudok képzelni róla, azt is, hogy ebben a pillanatban is valami spéci bűbájjal hallgat le minket, amit még ti sem tudtok érzékelni, szóval csináljuk a legbiztonságosabb módon, jó? – így Hermione, és a többiek megszavazták a dolgot.

Az én véleményem meg ugyan kit érdekelt ilyen helyzetben?

Szóval egész pontosan délután háromkor, a hivatalos sziesztában, amikor még anya sem nyaggatott, hogy pakoljak, összeültünk – én a prospektusok mellé, Mione úgy tett, mintha könyvet bújna, Harry és Ron pedig a sakkbábukat rakosgatták össze-vissza, minden rendszer és szabályos lépés nélkül.

Koncentráltam, és nyitottam egy rést a külső falon, amin keresztül létrejöhet a kapcsolat, majd hagytam, hogy Ron és Hermione elfogadja a hívást – mindeközben pedig próbáltam nem tudomást venni a telefon-metafóráról. Maggie és Soul indokolatlan izgalommal várták a traccspartit. Vagy talán volt okuk rá. Hisz eddig csak egyszer próbáltuk meg ezt, és ők akkor megragadták az alkalmat, hogy hallassák a hangjukat, és kellő lelkesedéssel bemutatkozzanak végre nekik. Következményként én megtapasztalhattam minden idők legkellemetlenebb fejfájását, ami miatt senkitől nem kaptam együttérzést, hiszen ez a dolgom, nem igaz?

Sziasztok! – sipította izgatottan Maggie, amint megérezte a két elmét. Hát, ha ilyen hangon folytatja, akkor rövid úton megfájdul a fejem.

– Huszár a D2-re – jelentette ki fáradtan Harry. Szerintem évek óta feladta már, hogy nyerjen, csak megszokásból ült le sakkozni.

Fogd rövidre, Mione, nehogy valakinek feltűnjön – közöltem fáradtan, amikor Amanda robogott át a szobán, mobiltelefonon magyarázva valakinek valamit dühösen.

– Paraszt a C4-re – közölte közben Ron, és megbökte a figurát, mikor az reklamálni kezdett a szabálytalan lépés miatt.

Jól van, jól van – morogta ezzel egyidőben a megszólított. – Ron, ha így játszol, az előbb-utóbb feltűnik valakinek.

Addigra úgyis végzünk. Képtelenség a sakkra is meg egyszerre öt hangra figyelni!

Egyetértek – jelentette ki Harry. – Szóval?

Máris mennétek? – Soul hangján hallatszott, hogy ha lenne teste, most minimum egy szadista vigyorral ajándékozott volna meg bennünket.

Természetesen – vágtam rá. – Ugye?

Ó, pedig az ilyenek olyan viccesek! – Maggie-t nem érdekelte mások ép elméje, és el tudtam képzelni egy olyan Soul-féle vigyorral.

Marhára – értett egyet Ron gúnyosan.

Rátérhetnénk a tárgyra? – türelmetlenkedett Mione, aztán meg sem várva a választ vagy a reakciókat lapozott egyet a könyvében, és közben folytatta: –A harmadik mondat: a szellemek vezetnek a nyomába.

Milyen szellemek? – érdeklődött Harry.

Először közönséges szellemekre gondoltam, olyanokra, mint amik a Roxfortban is vannak, de az túl egyértelműnek tűnt ahhoz, hogy az legyen a helyes megoldás a sok ködösítés mellett, és nem is igazán tudtam elképzelni, hogy hogyan segíthetnének nekünk, mikor Ria lebukása után ők is ugyanúgy meg voltak döbbenve az időjárás irányítása miatt…

Fogd rövidre – szúrtam közbe. – Amanda a közelben ólálkodik.

Rendben. Aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképpen Maggie és Soul is szellemnek számít.

Néma csend, nulla reakció.

Aztán Soul kénytelen volt egyetérteni.

Így is szoktak nevezni minket…

Remek – Hermionén látszott egy elégedett mosoly, mielőtt visszamerült volna párbeszédünkbe. – De miután ők se tudtak semmit a Harmadikról, így megakadtam egy kis időre… – Gondolatbeli hangján hallatszott, hogy dühös, amiért nem jött rá azonnal a szerinte tökéletesen egyértelmű összefüggésre. – De aztán megvizsgáltam más szempontból is. A pálcákat az Ollivander család tagjai készítették: Harryét az Abszol út tulaja, Riáét a tulaj bátyja.

Mire következtetünk ebből? – kérdezte Ron, miután leszűrte a csendből, a lány megvilágosodást vár tőlünk.

Ron! Teljesen egyértelmű! Ha ez a megoldás, akkor Ollivandernél kell a választ keresnünk.

Becsaptam a könyvet.

– Az Abszol útra kell mennünk? – kérdeztem hangosan is.

Hermione bólintott. Ez már nem volt olyan információ, amiről ne beszélhettünk volna. Kitessékeltem hát őket a csatornából, Maggie és Soul együttes tiltakozása ellenére is. Rövid eszmecsere volt, de pont elég. Pápá!

– Ez biztos? – kérdezte Harry.

– Igen.

– Legalább megnézhetjük utazás előtt Fredék boltját – vetette fel lelkesen Ron.

Feltéve, ha lesz rá időtök – duzzogott Maggie.

Tehát: a Harmadiknak lesz szintén egy beszélő pálcaszelleme. Szuper. Ha igaz a hierarchiás duma, akkor még két hangra kell felkészülnöm, plusz az időszakos Ron-Hermione párosra. És ezek szerint az Ollivander-testvérek egyik pálcája lesz az.

Szuper. Nyomon voltunk.


– Van valami hátsó szándékotok is, vagy tényleg csak utoljára szét akartok nézni? – érdeklődött Amanda mogorván.

Hangulatát a tegnap esti összecsapásnak tudtam be. Legalábbis reméltem, hogy csak egy kisebb razzia volt a halálfalók ellen, akik újabban előszeretettel lófráltak közönséges, mugli települések közelében, vérontás céljából. Áldásom rájuk, de megbízásból csináltam nekik egy kis akadályt. Nevén nevezve: ködöt. Marha nagy ködöt, amit Mordon, mint taktikai irányító és tábornok rendelt el, tőle eddig látott stílusban. Persze, hogy hogyan cselezte ezt ki a világos oldal, és hogyan fordították az előnyükre, azt nem tudom, mindenesetre tettem, amit mondtak, és azzal a tudattal feküdtem le tegnap, hogy ezúttal a semmin kívül tettem még valami pluszt is.

Éljen. De egy kupac alacsonyan szálló felhővel még senki sem váltotta meg a világot.

– Utóbbi – válaszolta Harry, lazán állva a pillantását, ami nemcsak mogorva volt, de kialvatlan is. Tehát sokáig tartott az a razzia…

– Minek? – kérdezte. – Amerikában nem használnak pergament. Se tintát vagy pennát. A bájital-hozzávalókat csak különleges engedéllyel lehet országhatáron keresztül szállítani, ami még nektek sincs. Az összes cuccot New Yorkban fogjátok összevásárolni. Akkor meg minek?

– Fred és George boltja miatt – válaszoltam halálos nyugalommal, és igyekeztem nem ártatlanul mosolyogni, amivel csak lebuktatnék mindenkit.

– Mióta érdekel téged a csínytevés?

– A Roxfort varázsa… – motyogtam.

Vagy a kíváncsiságé… Ötödikig sosem mászkáltál kint éjszakánként? – kérdezte Soul.

Dehogynem! – fortyantam fel. – Ez hagyomány volt, a hagyományokat pedig ápolni kell. Csak… nem ilyen gyakran. És tanárt sem üldöztünk el.

A Roxfort megrontott…

Amanda ugyanezen a véleményen lehetett, elvégre ő is odajárt hét évig, sőt, ott is tanított, úgyhogy igazán megértette, egy baromi nagy iskola több száz fős tanulója között az ember akaratlanul is megpróbál kitűnni a tömegből – teszem azt, szabályszegéssel.

Felsóhajtott.

– Akkor is hajlandóak lennétek rá, ha Piton kísérne titeket? – kérdezte, és pillantásától úgy éreztem magam, mint egy darab hús a kirakatban.

De nem baj, Hermione készen állt a válasszal.

– Piton professzor jelenleg nem tartózkodik az országban, tegnap ön mondta ezt, McLain professzor.

Amanda ingerülten felhorkant.

– Már rég nem vagyok prof, nem megegyeztünk, hogy abbahagyjátok ezt a professzorozást? – dohogta, de már menekült is kifelé, faképnél hagyva minket. – Rendben, elintézem nektek, ostoba kölykök, hogy nem hagynátok békét az idősebbeknek, akik egész álló éjszaka a hálátlan varázsvilág békéjéért güriznek… Professzor… Merlinke, de öregít…


Tonks ugyanolyan lelkes volt, mint amikor egy fél évvel ezelőtt engem kísért el pálcát venni.

Megjegyzem, az jóval macerásabb meló volt, több órányi robbantgatással, szikráztatással, töréssel-zúzással, meg amit egy nem kompatibilis pálca kiválthat, ha rossz személy veszi kézbe. Ollivander valószínűleg kénytelen volt restaurálni az egész boltot, miután távoztunk. De határozottan az volt az érzésem, örült, hogy végre megszabadult a bátyja pálcájától.

Az Abszol út messze kihaltabb volt, mint mikor legutóbb jártunk itt. Amanda nem volt hajlandó kimozdulni nappal a házból, anya elhatározta, hogy Samre való tekintettel és szolidaritásból a következő fél évben eltekint a pálcahasználattól, így kísérőként ő is ki lett lőve, Mordon nem akart kölyköket kísérni, Sirius azonban hajlandó volt rá – főleg, miután már nem számított szökött elítéltnek.

Ettől függetlenül nagy, lucskos dögként sétált végig Harry mellett, hogy az ember azt hihette, nála jobb őrzőt nem is találhattak volna hozzánk – márpedig keresztapa-dolog ide vagy oda, most nagyon nem volt rá szükség, hiszen senki sem akarta felnőttek orrára kötni, éppen milyen szarban gázolunk térdig.

Fred és George üzlete üde színfolt volt a szürke kirakatok tömegében, mintha a sok keszeg közé valami csoda folytán bekerült volna két aranyhal. Az épület, ami a boltjuknak adott otthont, vörös volt. Bocs, nem az a szimpla vörös, hanem Vörös. Olyan, ami akkor is vakítóan és tolakodóan villog a szemedbe, ha nem is vagy abban az utcában, emléke pedig rémálmaidban kísért tovább, és tovább, és…

Bocs, elkalandoztam. Szóval eme nemes üzlet volt az, ami gyakorlatilag dugig volt, még minden más boltban csak lézengtek az emberek a hirtelen, alig pár hónap alatt kialakult háborús helyzet következményeként.

Nem baj, a diákokat ez nem látszott zavarni.

- Ria-chan!

Az éles sikításra megtorpantam ott, ahol voltam, az utca közepén – majd kis híján orra buktam, amikor Hermione a tőle megszokott hatalmas lendülettel belém jött hátulról. És, hogy a megpróbáltatásoknak még ne legyen ilyen könnyen vége, a következő pillanatban egy derékig érő minibomba csapódott belém, végképp elszakítva a biztonságos földtől.

Olyan szépen nyaltam fel a macskaköveket, hogy öröm volt nézni.

– Szia… Amu – préseltem ki magamból, igyekezve lazítani a szorításán, hogy azért némi levegőhöz jusson a szervezetem.

A kislány lelkesen vigyorgott rám, és kényelmesen elterpeszkedett a lábaimon, amik azonnal elindultak a zsibbadás és a törés közötti keskeny ösvényen, főként előbbi felé húzva.

– Szia, Ria-chan! – köszöntött lelkesen, és nem zavartatta magát. Persze, nem ő fetrengett az út közepén…

– Leszállnál rólam? – kérdeztem, feladva az elkeseredett küzdelmet.

Persze már megszokhattam volna. Mit is vár az ember egy olyantól, aki már nyolcévesen eldöntötte, hogy a férje…

– Tényleg, Nate hol van? – pislogtam rá, és most azon igyekeztem, hogy legalább kényelmesen feküdjek a köveken, ha már a lábamat lefogják.

Amu ebben a pillanatban vette észre Harryéket.

– Sziasztok! – vigyorgott, és úgy tűnt, a kérdésemet egész egyszerűen eleresztette a füle mellett. Mindkettőt. – Képzeljétek, Noah megszökött otthonról!

Ő? Ki Az a nő ...

Farrel… – motyogtuk egyszerre Maggie-vel. Én letörten, ő, érzéseim szerint eszelősen vigyorogva.

– Állítólag Sydneybe ment, valami színművészeti akadémiára. Vagy a Broadwayre.

Összenéztünk négyen. Pontosabban én felnéztem Ronra, Harryre és Hermionéra. Az az utca nemcsak a mugli színjátszás központja volt Amerikában.

– Az New Yorkban van – jegyezte meg Harry. Látszott rajta, hogy nem tudja, értékelje-e a lehetőséget, amit a mardekáros jelenléte biztosított – tehát az én és Farrel színészi szójátékát, hogy vajh' Mercutio meleg volt-e –, vagy egész egyszerűen hagyja hidegen, hogy holmi iskolatársak is felbukkanhatnak majd újdonsült sulijának környékén.

– Manhattanben – pontosított azonnal Hermione.

– Egyik jobb, mint a másik… – morogta Ron.

– Jaj, de édes kutyus! – visított fel Amu.

Megpróbáltam félrefordítani a fejem, és kemény próbálkozásaimnak hála egy nyakgörccsel gazdagodtam, de legalább megpillantottam a közeledő Tonksot és Siriust, akik eddig lemaradva követtek minket, majd Harry hosszas győzködésére előreengedtek a Weasley Varázsvicc Vállalat boltjához. Azonban úgy tűnt, most beértek.

Amu olyan hirtelen tűnt el a lábamról, mintha ott sem lett volna, és már rohant is az animágus alakban ügető Sirius Black, ex-körözött bűnöző felé, és mit sem törődve annak halk, fenyegetőnek szánt morgásával, a következő pillanatban már át is ölelte a nyakát.

Igyekeztem feltápászkodni, de a lábamon mintha tízezer hangya táncolt volna. Meg csipdeste volna.

Harry kezét nyújtotta, én pedig gondolkodás nélkül elfogadtam, elvégre sokkal cikibb az utca közepén fetrengeni, mint segítséggel feltápászkodni.

– Helló, Nate – köszöntem a dühös közeledő felé, úgy, hogy oda sem néztem. Nem is értem volna rá, éppen próbáltam nem Harryre támaszkodva megmaradni. – Drága hugicád éppen most tarolt le, nem akarsz neki pórázt venni?

– Nii-san, nézd, milyen édes kutyusa van a néninek! – kiabálta Amu. Sirius halkan felnyüszített a hangra, de nem mert megmozdulni, nehogy megfojtsák a kislány karjai. Tonks arca fintorba torzult a néni hallatán. – Vegyél nekem is egy ilyet!

Hátrafordultam, kis híján elvesztve az egyensúlyomat, de azért a fintorért, ami Nate arcán átfutott, érdemes volt.

– Néni, nem eladó a kutyusa? – fordult reménykedve Tonks felé a kislány.

A „kutyus" méltatlankodva felnyüszített.

Ron igyekezett horkantásnak álcázni a feltörni készülő nevetését – viszonylag sikeresen.

– Nem vagyok néni – morogta Tonks, akit úgy tűnt, sért az öregítő jelző. Én sem értettem, hogy Amu hogy nevezhetett néninek egy rikító rózsaszín hajú nőt.

Nate biztonságos távolságban lefékezett a kutya előtt, nehogy ő legyen fogadott húga hülyeségének áldozata. Teszem azt, mondjuk Sirius megvadul.

– De a kutya azért eladó? – folytatta Amu.

Harry ebben a pillanatban döntött úgy, hogy megmenti keresztapját a fulladás általi haláltól, és közbelépett.

– Nem eladó – közölte vigyorogva.

Amu felnézett, nagyra nyílt, könyörgő szemekkel – már amennyire japán vonásai ezt engedték.

– A tiéd?

– Hallottad, nem eladó, engedd el azt a szerencsétlen dögöt – közölte Nate.

Felvihogtam, és sajnáltam, hogy nincs nálam egy kézi kamera, amivel felvehetném ezt a jelenetet. Amanda biztos imádná, és úgy őrizné azt a kazettát, mint Sirius Black szenvedéseinek első állomását, Amut meg lányává fogadná. Minimum.

Óvatosan igyekeztem kikerülni a tömegből, amit ismerőseim alkottak, hátha most időm lesz lelépni.

És velem mi lesz? – fortyant fel Harry.

Velünk – javította ki Soul.

Most vagy mind megyünk és egyszerre lebukunk, vagy az egyikünk kihasználja az alkalmat, és megcsinálja – közöltem dühösen. – Most az a lényeg, hogy valamelyikünk eljusson a célig. Úgyis bele tudtok dumálni, nem?

De ...

– Mit kerestek itt? Nem Amerikában kéne lennetek? – fordult felénk Nate, és úgy döntött, Harryre hagyja Amu eltávolítását a kutyáról.

– Honnan tudsz róla? – kérdezett vissza gyanakodva Ron. Griffendéles vér nem válik vízzé… Ha mardekáros, akkor gyanús, kész.

Nate azonban fel sem vette.

– Mindenki tud róla – vont vállat. – A csapból is az folyik, hogy Harry Potter meg a villámos csaj lelépnek külföldre. Aztán valakinek az ismerőse a New Yorki akadémián dolgozik, és ő írt, hogy oda mentek, onnantól meg… Komolyan nekem kell ezt magyaráznom? – fortyant fel hirtelen.

Tonks Amut világosította fel a néni és fiatal nő közti különbségről meg megszólításról, Harry közben megpróbálta kiszabadítani keresztapja nyakát a szorításból. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk.

Fáradtan biccentett egy aprót. Nem tetszett neki, hogy kimarad ebből, tisztán éreztem.

Negyed óra múlva jövök – üzentem még egy mosoly kíséretében, majd elhátráltam.

Hermione egy szemvillanással jelezte, hogy vette a lapot, Ron sem ejtett el hangos megjegyzést. Nate hirtelen felém fordult, és már kérdezett volna valamit, amikor Hermione minden előzetes figyelmeztetés nélkül teljes erejéből belekönyökölt az oldalába. A srácon látszott, hogy egy pillanatra kiszakadt belőle minden levegő, aztán már fordult is ingerülten a lány felé – én pedig villámgyorsan csatlakoztam egy taláros csoporthoz, ami éppen arrafelé ment, amerre én akartam.

Kétszer jártam ezen az utcán, de úgy nagyjából mindent megjegyeztem. Ha meg eltévedtem volna, ott voltak Harry emlékei, amik alapján eligazodhattam. De persze nem volt rá szükség, csak a közelbe mentem.

Kiváltam a csoportból, és besurrantam az üzletbe, közben meg úgy éreztem magam, mint egy bűnöző: baromira feldobva, adrenalinnal meg izgalommal megspékelve. Legalábbis én így képzeltem el a betörők, bérgyilkosok meg a szélhámosok akcióit a filmek alapján. Marha jónak tűnt.

Csak ne vidd túlzásba – figyelmeztetett Maggie. – A végén még gyógyító helyett tolvaj leszel.

Ja, persze. Anyám abban a pillanatban páros lábbal rúgna ki otthonról – vigyorogtam, és szétnéztem a félhomályos, üres üzlethelyiségben.

Több, mint fél éve voltam itt pálcát venni. Akkor kaptam Maggie-t és a lakhelyét. Tisztán emlékeztem Ollivander szavaira, amikor a dobozkából felém nyújtotta azt a pálcát:

– Szokatlanul hosszú, tizenhárom hüvelyk, rózsafa-thesztrálszőr kombináció. Hajlékony és erős, bűbájokkal átitatva, hogy se átkok, se semmilyen fizikai hatás ne tehessen kárt benne, ugyanakkor a varázslást se akadályozza.

Zavaróan sok mindent jegyeztem meg mostanság totális pontossággal.

Mondjuk, azóta már láttam a thesztrálokat. A vérfarkasok tettek róla év végén, Roxmortsban, hogy ne legyen másként.

Akkor láttam a pálca készítését is. Harry is látta a sajátját, akkor mondta el, amikor utána visszaértem a Grimmauld térre, és szóba került az egész. Mindenki azzal jött, hogy mutassam az új pálcámat… Merlinre, de idegesítő volt!

Az üzlet most rendben volt, és tökéletesen ugyanúgy nézett ki, mint amikor először tettem tiszteletemet, és pálcák sokasága sem hevert mindenfelé, mint távozásunkat követően. Senki sem volt ott, majdnem néma csend honolt a helyiségben. A kihaltság félelmetesnek tűnt, de most csatlakozott hozzá még valami: millió különböző mágikus rezgés, amik finom zümmögéssé olvadtak össze, meg az a megmagyarázhatatlan mágiaforrás, ami reagált a jelenlétemre, és közeledni kezdett felém…

Csak akkor jöttem rá, hogy Mr. Ollivander az, amikor kifordult egy könyvesbolt takarásából. Tágra nyílt szemmel bámultam, és éreztem Maggie, Soul és Harry döbbenetét is.

– Miss Matthews! Minek köszönhetem a látogatását? – érdeklődött. Nem kérdezte, pálcát venni jöttem-e, tudta ő azt jól, hogy Maggie itt van.

Csak biccenteni bírtam, de le nem vettem volna róla a szemem. A mágiája…

Nos, hogy is mondjam, a varázslók és a boszorkányok követnek egyfajta sablont: még Dumbledore-nak is van egy meghatározott vonása, ami alapján be lehet lőni, hogy ember, nem pedig mondjuk kentaur. Persze ennek csak akkor volt valami hasznos funkciója, ha nem látszott az illető, messzebb volt, vagy valami ilyesmi. Nos, Ollivanderből hiányzott ez a vonás.

Ő egyszerűen csak más volt. Nagyon más. Gőzöm sincs, miért, vagy egyáltalán hogyan, de ő mintha egy külön fajt alkotott volna.

Pálcakészítő – segített ki Maggie. – Egy igazi pálcakészítő.

Csak bólintani tudtam, amit egyaránt szántam neki meg a férfinek is. Az a szó mindent leírt.

Aztán rájöttem, hogy nekem most válaszolnom kéne.

– Jó napot… – motyogtam, csak amennyire az illem megkívánta, aztán úgy döntöttem, a közepébe vágok.

Ember tervez, Isten végez, szokták mondani a muglik, mert hogy egy hang sem jött ki a torkomon, az biztos.

Harry érzékelte néma szenvedésemet, de úgy döntött, az én fedezésem fontosabb, mint a kisegítésem, így Soullal együtt inkább csak néma szemlélőként vett részt a „vallatásban".

Mondj már valamit! – noszogatott Maggie. Hát, legyen boldog, gondoltam, és úgy döntöttem, csinálom azt, amit tanácsolt.

Mondok valamit.

Mondtam valamit. Bumm, bele a közepébe alapon.

– Gőzöm sincs, hogy őrültnek fog-e nézni, de tudja, a pálcámban lakik egy szellem – közöltem bátran, felszegett fejjel. Aztán elsápadtam, amikor eljutott a tudatomig, hogy éppen most közöltem egy vadidegennel, hogy gyakorlatilag olyan pálcám van, amit Merlin óta senki sem mert bevallani. Nem azt mondom, hogy nem volt, mert kizárt, hogy olyan ritka lett volna ez az egész, ebben biztos vagyok. Egyszerűen csak nem akarták, hogy a Szent Mungo zárt osztályán kössenek ki, elmebaj címszó alatt.

De azért álltam Ollivander tekintetét – ha már a diliházba visznek, legalább bátor és büszke őrült legyek.

A csend egyre kellemetlenebb lett, végül megköszörültem a torkom.

– És nem csak az enyém – közöltem. Ha már pusztulnom kell, hát magammal rántom Harryt is a süllyesztőbe.

Kösz… – motyogta az érintett, bár gondolatának visszhangját kis híján elnyomta Maggie kacagása.

Ollivander még mindig szó nélkül fürkészett, mintha olyat látna rajtam, amit halandó ember nem, aztán elgondolkodva hümmögött valamit, amit képtelen voltam beazonosítani. Végül megszólalt:

– Láthatnám a pálcáját, Miss Matthews? – kérdezte.

Láthatna téged, Maggie? – érdeklődtem, elvégre mégiscsak az ő lakhelyéről volt szó.

A beleegyező kis mágiahullám után már nyúltam a táskám egy nyitott oldalzsebe felé, és keresgélés nélkül húztam elő a pálcát. Amanda ugyan sokat nyaggatott már amiatt, hogy túlságosan is elérhetetlen helyeket választok egyetlen fegyveremnek, de sajnos nem volt olyan spéci csuklótokom, mint az auroroknak, a talárt pedig viseltem egész tanévben, igazán nem várhatták el, hogy csak a rejtett zsebei miatt abban szambázzak végig az utcán, harminc fokos napsütésben, mikor a mugli ruhák ugyanúgy megfeleltek a számomra.

Ollivander átvette tőlem a pálcát, mire Maggie halkan sikkantott egyet az idegen mágia miatt, majd inkább csendben vártunk mind a ketten, hátha történik valami csoda.

Nem történt. A pasas nézte egy ideig, megforgatta, aztán biccentve visszaadta.

– Megkérdezhetem, miért jöttek hozzám, Miss Matthews? – érdeklődött.

És többes számot használt.

Ezek szerint hisz nekünk – állapította meg Maggie a nyilvánvalót, ahogy újra a kezemben volt.

Nem mondod… – motyogtam, és inkább koncentráltam.

– Hát, mert maga egy pálcakészítő – próbáltam közben magyarázni, lehetőleg olyan hangsúllyal, amiből nem derül ki, számomra több napja evidens egy ilyen kérdés. – Ez a pálcámmal van. Gondoltam, talárszabászhoz nem mehetek vele… És az ön bátyja készítette. A másik pálcában pedig, amiben lakik egy ilyen lélek, azt pedig maga. Mi pedig egy harmadik ilyen személyt keresünk. Esetleg… – kezdtem, és kezdeti lendületem elveszni látszott, ahogy nem vágott közbe, hanem türelmesen hallgatta szónoklatomat –… nincs véletlenül másik testvére?

Lehetnél egy kicsit tapintatosabb is – figyelmeztetett Soul, aki úgy döntött, néma szemlélődőből inkább kritizáló üzemmódba vált át.

Ollivander azonban úgy tűnt, nem sértődött meg amiatt, hogy ajtóstól rontottam rá.

– Tudja, Miss Matthews – kezdte lassan, abban a tempóban, amiből automatikusan leszűrtem, ebből bizony mese lesz –, minden pálcakészítő még életében alkot egy mestermunkát. Egy tökéletes pálcát, amelyet felajánl az azt alkotó mag és a fa forrásának.

Nem értettem, pontosan mit ért a „felajánlás" alatt, de nem mertem közbevágni.

– Az ön pálcája a bátyám mestermunkája volt. Mr. Potter pálcája pedig az enyém, annak ikertestvérével együtt.

– Nem mondtam, hogy Harryről van szó – vetettem közbe.

Ollivander vetett rám egy kifürkészhetetlen pillantást, amiből leszűrtem, hogy nem is kellett, tudja ő már ezeket magától is.

A testvérpálca lehet, hogy…

Semmiképp – szakította félbe Maggie gondolatmenetét Harry. – Az a pálca Voldemorté.

– Hárman voltunk testvérek, Miss Matthews – válaszolta fáradtan Ollivander. Az arca mintha éveket öregedett volna, ahogy kiejtette a szavakat, pedig erre a mesére nem kértem. Csak egy igen vagy nem válasz elég lett volna… – Mi vittük volna tovább az üzletet, azonban a húgunk… úgy döntött, hátat fordít ennek, és inkább elköltözött. Évek óta nem beszéltünk.

Évtizedeket vártam, de végeredmény szempontjából ez mindegy volt.

– És… hol van? – kérdeztem bizonytalanul.

Persze ott motoszkált az érzés, hogy vajh' miért mondja el ezt egy életében egyszer látott lánynak, aki csak úgy kíváncsiskodik a családi ügyeit illetően, de úgy tűnt, a pálcám látványa valahogyan meggyőzte arról, hogy nem egy hormontúltengéses tini próbál hülyét csinálni belőle.

– Amerikában. Ha jól tudom, New Yorkban nyitotta meg a saját boltját.

Kis híján félrenyeltem. Létezik, hogy ekkora mázlink legyen?

Kizárt – válaszolt azonnal Soul. – Azóta biztos elköltözött. Vagy meghalt.

Vagy meghalt. Valószínűleg. Miért sikerülne ilyen könnyedén bármi is?

– Köszönöm, Mr. Ollivander – válaszoltam végül, és kissé esetlenül meghajoltam. – Nagyon sokat segített.

Az öreg varázsló arcán halvány mosoly derengett fel.

– Én köszönöm, Miss Matthews. Őszintén remélem, hogy megtalálják, akiket keresnek. És ne feledje, a pálca a barátja. A jövőben…

Az üzlet ajtaja kivágódott, elnyomva a mondat végét, és két gyerek lépett be az üzletbe, egymás kezét fogva, arcukon az az izgalom, ami a lelkes elsősök sajátja, amikor elmennek pálcát készíttetni – ebben az esetben vásárolni. Mögöttük a két szülő jött, aggódva.

Biccentettem Ollivandernek, és elhagytam az üzletet.

Bármit is akart mondani, túl halk volt, hogy értsem, a gyerekek túl hangosak, a jövő pedig túl távolinak tűnt ahhoz, hogy bármilyen tanácsot észben tudjak tartani addig, amíg elérkezik. Mert ráér az, bőven.