Megjegyzés: Minden Rowlingé, többek között még csak ő tudja, hogy mi lesz a 7. könyvben. De nem sokáig : )
Köszönet: köszönöm eszkisznek és elanornak, hogy különlegesen gyorsan bétáztak, ami azonban nem ment az igényesség rovására
Köszönöm mindenkinek, aki véleményt írt az első fejezethez!
Anonimus: Már gondoltam, hogy felteszem magyar fórumra is, de előtte ki akartam szedni belőle a hibákat amik, ahogy sokszor ti is észrevettétek, sajnos benne maradtak. Azonban nagyon kevés az időm és ezért most inkább az új fejezeteket írom. De előbb-utóbb mindenképp felteszem!
Miczol: Nem csupán te vagy Cornjual-rajongó : ) Eszkiesz is nagyon kedveli, és neki megígértem, hogy ebben a kötetben is szerepel majd.
Smeke: Lionheart nem az én ötletem. Annyira kapkodtam az előző fejezettel, hogy bele sem írtam honnan származik: két kedvenc írom közül az egyik: Lord Nedved Legacies sorozatából van a Sword of Griffindor részből. Annyira tetszett, amikor Harry mágikus képességeit tesztelik, hogy rövid gondolkodás után úgy döntöttem nincs értelme mást kitalálni. Az auror akadémiát csak így hívhatják. Ha valaki olvasni akarja szívesen beírom legközelebb a linket!
Blaise nekem is a kedvencem Seth mellett. Szerintem rendkívül izgalmas egyéniség. Kreatív, kiszámíthatatlan, veszélyes ugyanakkor rendkívül lojális, ragaszkodó. Sok tekintetben olyan, mint az ifjú Piton, csak ő szerető családból származik és nincs úgy megkeményedve.
A/N: Tudom, hogy nagyon sokáig tartott a frissítés. Egyrészt átírtam a teljes vázlatot, másrészt családilag is nagyon sok minden összejött. Remélem a jövőben nem lesz ilyen - én is nagyon utálom, ha váratnak az általam olvasott történeteknél. Mindenesetre mindenki türelmét köszönöm!
-----------------------
2. fejezet Muglik, sárvérűek és vérfarkasok
Perselus Piton némán üldögélt a tóparton. Tudatosan érkezett korábban a találkozóra. Bámulta a tó sima, rezzenéstelen tükrét, és igyekezett a tudatát megtölteni vele. Azóta gyakorolta ezt, mióta a Roxfortba érkezett, és ez mindig megnyugtatta, most azonban csak részben sikerült a háttérbe szorítania a gondolatait. Azok kéretlenül elő-elő tolakodtak, ami bosszantotta Pitont. Ingerülten felszisszent, és elfordult a víztükörtől. Pillantása a tavat kerülő ösvényen lépegető, felé siető alakra esett. Ami nyomban megragadta a figyelmét, az a vöröses-arany hajzuhatag volt, ami lebegni látszott a közeledő alak körül. Ez a szín mindig vonzotta a tekintetét, és az ujjai bizseregni kezdtek a vágytól, hogy belesimítson a fényes fürtökbe. Ökölbe szorította hát a kezét, és felegyenesedett.
A roxfortos fekete talárt viselő lány egyre közelebb ért, mígnem három lépésnyire megállt előtte. Piton fekete szeme belemélyedt az ismerős smaragdzöld szempárba. Mindig ügyeltek rá, hogy nyílt terepen, ahol más is láthatja őket, megmaradjanak a szokványos viselkedés mellett. A lány pillantása azonban így is beszélt hozzá. Az apró arany pöttyök a pupilla körül játékosan kavarogtak, míg a mély, zöld írisz bársonyosan simogatta.
Mindig is szépnek találta Lily Evanst, viszont ez régen egyáltalán nem befolyásolta lesújtó véleményét a lányról. A „stréber sárvérű", csak így emlegették a Mardekárban. Perselus bosszúsan vette tudomásul, hogy a bájitaltanban egyedüli riválisa pont a vörös hajú lány. Ráadásul a Mardekár vezető tanára, Lumpsluck professzor kedvelte Evanst, és rengetegszer neki adott lehetőséget, hogy pontot szerezzen az órákon, pedig Piton is tudta volna a helyes választ. A mardekárosok nemegyszer tervezték, hogy valami félreeső folyosón elkapják a lányt, hogy megleckéztessék, és Piton igazán nem bánta volna. Kellően fel is háborodott, amikor Lumpsluck rajta kívül Evanst is felkérte, hogy pluszpontok fejében segítsenek be a kutatásainál. A Mardekár azonban győzni akart, és ő elfogadta a feladatot. Persze azt sem tagadhatta, hogy vonzza a lehetőség, hogy Lumpsluck munkájába belelásson. A hájas házvezető tanár korántsem volt az a kényelmes, ostoba alak, akinek első pillantásra látszott. Piton jól ismerte a férfi hírét a bájitalmesterek körében. Így történt, hogy akarata ellenére egyre több időt töltött együtt Evansszel. Kizárólag szalmai dolgokról beszélgettek, de Piton hamarosan megtanulta értékelni a lány gyors észjárását és eredeti ötleteit. Rövidesen azon kapta magát, hogy várja a közös délutánokat.
Aztán bekövetkezett valami, ami elrontotta az eddig kialakult jó kapcsolatot. Fafej Potter kinézte magának Evanst. Pitonnak rögtön keserű lett a szájíze, ahogy elnézte, hogyan dongja körül a lányt. Biztos volt benne, hogy Lily is hamarosan áldozatul esik a Griffendél népszerű fogójának, mint ahogy előtte sok más lány, beleértve néhány mardekárost is. James Potter minden volt, ami Piton nem. Jóképű, gazdag, aranyvérű… Piton legnagyobb bosszúságára még tehetséges is. Nem volt olyan átváltoztatás varázslat, ami ne sikerült volna neki elsőre. Minden más tárgyban is megerőltetés nélkül jutott előre. Szinte minden idejét a barátaival és kviddiccsel töltötte, a könyvtárba szökőévenként egyszer tette be a lábát. Piton gyűlölte őt ezért, hogy könnyelműen elvesztegeti a tehetségét, akár a galleonokat a roxmortsi hétvégéken, mindig más lányra. Csak mert megteheti, mert van neki.
Várta, hogy Lily szemében is megjelenjen az a buta, elvarázsolt pillantás, ami Potter áldozataira annyira jellemző, és az okos, tehetséges lány ostoba, vihorászó libává alacsonyodjon. De nem így történt. Evans kikosarazta Pottert, és Piton akaratlanul is fellélegzett. Most már volt egy újabb közös témájuk a kutatások mellett: szapulni Pottert. Azaz Lily szapulta, Piton pedig elégedetten hallgatta. Nem is vették észre, hogy a szükségesnél tovább maradnak a laborban haszontalan munkával pepecselve, csak, hogy tovább beszélgethessenek. Perselus azonban csak akkor döbbent rá, hogy mit érez a lány iránt, amikor a mardekárosok egyszer tényleg beváltották a fenyegetésüket és elkapták Lilyt. A lány három napot töltött a gyengélkedőn, Perselus pedig végighallgathatta a klubhelyiségben annak az öt mardekárosnak a röhögéssel tarkított beszámolóját, akik bántották. A következő héten mind az öt ágynak esett valami furcsa betegséggel, amit még Madam Pomfrey sem volt képes beazonosítani. A testüket − különös tekintettel a lábuk közére − gennyes kelések lepték el, amik semmilyen kezelésre nem akartak javulni. Csupán két hét múlva múlt el a betegség, magától. Lily kérdőre vonta Pitont. A fiú tagadta, hogy köze lett volna az esethez, azonban ekkor olyan történt, amire Piton nem számított. Lily elmosolyodott, majd lassan előre hajolt, hogy egy könnyed csókot adjon a fiú szájára. Igazán csak egy finom érintés volt, de Perselus úgy érezte megfordul vele a föld. Ezek után úgy dolgoztak, hogy össze-össze ütődött a karjuk, és a kezük véletlenül mindig súrolta a másikét. Így ment ez hetekig, mígnem Perselus akaratlanul megtette a következő lépést.
Lily aznap különösen boldog volt, csak úgy csilingelt körülötte a levegő, mintha az oxigénmolekulák is táncra perdültek volna körülötte. A szája sarka folyamatosan felfelé görbült, és többször teli szájjal elnevette magát, felfedve gyöngyfehér fogsorát és hegyes kis nyelvét. Perselus egyszerűen nem tudta levenni a szemét róla, és minden akarat és szándék nélkül karon ragadta, magához húzta és megcsókolta a lányt. Amint összeért az ajkuk érezte, hogy megdermednek az izmai. Várta, hogy a lány majd eltaszítja magától, de nem ez történt. Evans az első meglepetés után magához húzta és visszacsókolta őt…
Piton összeszorította a szemét, hogy elűzze ezeket az emlékeket, és akarattal előtérbe nyomta az elméjében a tó nyugodt tükrének képét. Ennek ellenére érezte, hogy kiszárad a szája és az ujjai még jobban összeszorulnak
Ezalatt Lily könnyedén toppantott a lábával a földön, kissé félrebillentette a fejét és kérdően nézett rá. A hangjában kíváncsiság és vidámság vegyült.
− Miért itt találkozunk?
Piton megrezzent és ajkait keskenyebbre húzta, kezét pedig a talárja belső zsebébe mélyesztette. Előhúzott egy köteg levelet és kissé merev karral a lány felé nyújtotta. Lily átvette a csomagot, és elolvasta rajta a címzést. Felkapta a fejét, és értetlen tekintetét az előtte álló fiúra szegezte. Piton mindvégig ettől a pillantástól rettegett. Lily felemelte a leveleket.
− Mit jelent ez? Miért adod vissza a leveleimet?
Perselus érezte, hogy összeszorul a torka. Néhány napja nem okozott nehézséget a döntés, amikor Lucius elvitte a Sötét Nagyúrhoz. Mennyire úgy érezte akkor, hogy oda tartozik, hogy a Nagyúr célja az övé is! Milyen jelentéktelennek tűnt Evans mindamellett, amire a Nagyúr vállalkozott! Tudta, hogy meg kell szakítania a lánnyal minden kapcsolatot és olyan könnyűnek tűnt ez akkor! Hogy erőt merítsen, végigsimított bal alkarján, ahol a talár a Sötét Jegyet rejtette, amit még mindig fájdalmasan érzékeny vörös udvar vett körül, és nekikezdett a fejében az új mantrának.. Evans csak egy sárvérű. Mocskos…sárvérű…Ezt ismételgette magában már napok óta, hogy képes legyen megtenni, amire most készült.
− Nem akarok többé semmit sem tőled. Azt akarom, hogy hagyjál békén, és tartsd magad távol tőlem!
Evans arca elfehéredett. Olyan volt, mintha a szeme is kifakult volna. A szeretett aranypöttyök eltűntek belőle, csak az elszíntelenedett zöld marad. A lány előrelépett egy fél lépést.
− Hogy? Mit? Miért? Nem értem… Én...
A Roxfort főokos agytrösztje dadogott, mint egy hugrabugos. Piton szája megvető, fájdalmas fintorba húzódott. Elnézte Lilyt ahogy a bizonytalanságtól kissé szétnyílt és megrezzent az ajka, a szemében a pupillák kétszeresre tágulnak, látta, hogy a lány keze remegni kezd… Úgy érezte valaki puszta kézzel próbálja kitépni a belső szerveit, különös tekintette a mellkasára. Csak legyen rajta minél gyorsabban túl, és ne kelljen látnia ezt a tekintetet... Fel akarta dühíteni a lányt. Ismerte Lily temperamentumát. Pontosan tudta, hogy mit kell mondania.
− Ennyi elég volt belőled. Nem voltam észnél, hogy kikezdtem egy sárvérűvel. Már megkaptam mindent tőled, amit csak akartam, a többit megtarthatod.
Evans arca döbbent értetlenséget tükrözött, szeme megtelt könnyel, és úgy tűnt, rögtön elsírja magát. Tett egy tétova lépést Piton felé, miközben hitetlenül rázta a fejét.
− Te nem vagy ilyen. Mi történt…?
Piton azonban hátraugrott az érintés elől, és utálkozva a lányra fintorgott.
− Azt mondtam, sárvérű, hogy szállj le rólam, és hagyjál békén! Hozzám ne nyúlj a mocskos kezeddel!
Evans arcszíne hirtelen pirosra váltott, szeme megvillant. Dühös, állapította meg Piton, és magában fellélegzett. Örült, hogy végre sikerült feldühítenie a lányt. Sokkal könnyebb volt így szembe nézni vele, mint előbbi sebezhetőségében.
− Hogy érted, hogy tartsam magam távol tőled?
A lány szinte fuldoklott méregtől.
− Ahogy mondtam! Fogd a firkálmányaidat és tűnj el! Eleget játszottam már veled! Szaladj Potterhez, ő majd megvigasztal!
Hangja hidegen, szenvtelenül csengett. A lány kezéből kihulltak a levelek és tompán puffantak a földön. Az összekötő szalag meglazult és szétszóródtak. A fehér pergamen itt is ott is barna foltokban szívta fel a sarat. Evans a levelekre bámult, majd rá. A zöld szemekbe sohasem látott hidegség lopózott.
− Most már te is közülük való vagy, igaz? Ezért van ez az egész?
Piton nem készült fel erre a kérdésre. Gondolt rá, hogy Evans elküldi a pokolba, kiabál, aztán otthagyja, de erre nem számított. Némán, sápadtan nézett vissza a lányra. Úgy tűnt, Lily olvasott az arcvonásaiban, mert egy idő után hátat fordított neki, és lassan elindult vissza, a kastély felé. A leveleket a földön hagyta, ott, ahova leestek. Piton úgy érezte az előbbi fájdalom megtízszereződött. Már nem csak a mellkasa égett, de a hasa, a csontjai, a szemei is. Kezével akaratlanul is megmarkolta a talárt a mellén, mintha ki akarná tépni a fájdalmat a szívéből..
---------------------
Madam Pomfrey − miután hiába próbálta Perselus görcsös szorítását lefejteni a takaróról − újabb fájdalomcsillapító bájitalt öntött le a férfi torkán. Piton még három héttel a megérkezése után is görcsöket kapott, és alig volt eszméleténél. A javasasszony már majdnem a teljes készletet felhasználta fájdalomcsillapító és álomnélküli altató főzetekből. A férfi nagyon lassan javult, ami annak volt betudható, hogy a mágikus eredetű és egyszerű mugli kínzások hatásai felerősítették egymást, és az egyik hátráltatta a másik gyógyulását. Madam Pomfrey maga sem volt biztos benne, hogy milyen szinten lesz képes a férfit meggyógyítani. Egyelőre beérte apránkénti javulással. A munka nagy része Pitonra várt; a saját testének és mágiájának kellett meggyógyítania magát.
Sóhajtva felkelt az ágyról, és szinte nekiütközött a csendben mögötte álldogáló Hermionénak.
− Merlin! De megijesztett, Miss Granger!
A lány szabadkozva felemelte a kezét.
− Elnézést, Madam Pomfrey! Nem akarom feltartani, csak… csak érdeklődni szerettem volna, hogy nincs-e valami, amiben segíthetnék?
Hermione Seth távozása óta csak tétlenül bolyongott. Nem engedték ki a főhadiszállásról, mert az a rendtagok egybehangzó véleménye szerint túl veszélyes lenne. Több halálfaló járt Little Haringtonban Hermionéék volt házánál, és megpróbáltak információkat szerezni a mugliktól. Még szerencse, hogy a rend minden emléket kitörölt a lányra vonatkozóan: Hermione megborzongott, amikor először hallott erről. Kitöröltek mindent? Elizabeth és Ruth, a legjobb gyermekkori barátnői, már meg sem ismernék? Nem egyszerűen az emlékeket törölték ki. Az előző életét törölték ezzel el. Hermione Granger, a bozontos hajú, kiálló fogú kislány, aki két barátnőjével összebújva, komoly képpel sugdolózott a szülei házánál a hátsó kertben, nem létezett többé.
Ráadásul Remus is elment, és még csak meg sem mondta, hogy hová…
Kétségbeesetten szüksége volt rá, hogy valami hasznos dolgot tehessen; szüksége volt valamire, ami kitölti az idejét.
Madam Pomfrey mintha olvasott volna az arcáról, mert nem küldte el, csak lassan bólintott.
− Ami azt illeti, segíthetne nekem. Egyes orvosi bájitalokból kezdünk teljesen kifogyni. Lupin azt mondta nekem, hogy maga kitűnő bájitalkészítő.
Hermione azonnal felkapta a fejét.
− Természetesen. Nagyon szívesen. Csak mondja meg, mi…?
Madam Pomfrey egy listát varázsolt elő a pálcájával. Hermione megragadta az előtte lebegő pergament.
− Ez itt a legutolsó leltár. Ott szerepel az egyes bájitalok mellett, hogy jelenleg hány fiola van, és mennyinek kéne lennie.
Hermione végigfutotta a sorokat. Mindenhol alig egy-két fiolányi bájital volt felsorolva, míg a kívánt mennyiség húsz és ötven között mozgott. Úgy tűnt, egy jó darabig le lesz kötve az ideje. Szinte ugrott az ajtó felé.
− Azonnal neki is kezdek.
Mielőtt kifordult volna a teremből, Madam Pomfrey még utána szólt:
− Először a fájdalomcsillapítókat és az altatófőzeteket készítse el! Piton professzor kezeléséhez most azok a legfontosabbak.
Hermione bólintott, és már el is tűnt az ajtónyílásban. Legalább egy hétig meglesz a tennivalója, és nem fog éjjel-nappal azon rágódni, hogy mi van Remusszal… vagy Seth-tel…
--------------------------
Blaise gémberedett tagokkal kuporgott a kétszintes, fehérre festett mugli ház előtt a járdán. Három hete már, hogy a várost járja kaméleonbűbájjal álcázva, de eddig nem talált semmit. Szinte az összes környékbeli mugli elméjét átfésülte már információért, mindeddig hiába. Viszont úgy érezte forog már a gyomra az átkutatott emlékektől. Undorral simított végig a homlokán. Hogyan érezheti magát az ember, ha egy állat elméjében kutakodik? Persze kifejezetten Hermione után kutatott, de így is elkapott néhány érzést, gondolatot.
Nyilvánvaló volt, hogy így nem ér el eredményt; a rend túl jó munkát végzett. Persze mindenki hibázhat, és Blaise biztos volt benne, hogy a rend sem gondolhatott mindenre, csak kell találnia egy fogódzót… Egy nyomot, amit elfelejtettek eltörölni…
A ház ajtaja kinyílt, és egy dagadt férfi hömpölygött ki rajta egy még dagadtabb tizenéves kíséretében. Odaléptek ahhoz a furcsa fém mugli tákolmányhoz, amiről Blaise már tudta, hogy autónak hívják. A férfi bepréselte magát a volán mögé, de a fia nem volt hajlandó beszállni melléje.
− Pierst hagyta már az apja vezetni!
A bajuszos férfi kihajolt az ablakon, és szélesen gesztikulálva intett a fiának, hogy szálljon be.
− Ne olyan hangosan, mert meghallják a szomszédok!
A fiú azonban nem hagyta annyiban.
− Tőlem aztán bekaphatják a szomszédok! Vezetni akarok!
Ekkor megjelent egy ösztövér nő a küszöbön. Barna haja természetellenes mozdulatlanságban lapult a fejére, lóarcán enyhe pír ütött ki a savószínű szemek alatt.
− Ugyan, Dudlus! – Negédes hangja csak félig hatott nyugtatóan a bálnaszerű fiúra. – Nem beszélünk csúnyán, te is tudod! – duruzsolta a nő miközben lopva körülnézett, hogy halotta-e valaki a hájgolyó előbbi kirohanását. − Tudod, hogy amint sikerül megszerezned a jogosítványt, veszünk neked egy saját autót. Csak addig kell várnod…
A fiú felhorkant, de már sokkal béketűrőbben. Az apa kapott az alkalmon, és hozzátette.
− Sokkal újabb és nagyobb kocsit kapsz majd, mint Piers, erre mérget vehetsz!
Ez úgy látszik hatott, mert a fiú tüntetőleg biggyesztett ajkakkal, de bepréselte magát a férfi mellé.
Blaise undorodva elhúzta a száját. Kár, hogy a muglivadászatok után törlik a túlélők emlékeit, és a mugli újságok természeti katasztrófának állítják be a történteket. A mugli vezetés teljes egészében Imperius alatt volt, és azt tették, amit a Sötét Nagyúr parancsolt nekik. Blaise csak azt nem értette, hogy miért nem lehet leszámolni velük teljesen. Senkinek nem hiányoznának, ahogy a sárvérűek sem, mint ez a Granger…
Könnyedén forgatta a pálcáját a kezében, ahogy az autó kihajtott a ház elől. Nem értette, miért védi a rend ezeket? Az utóbbi időben a Főnix Rendjében is szinte már csak aranyvérűek és legfeljebb félvérek voltak, mert csak ezek rendelkeztek megfelelően védett ősi lakhelyekkel, ahol rejtőzve átvészelhették a halálfalók hajtóvadászatait. A mugliivadékokat vagy elkapták, vagy elmenekültek az országból, mivel az egyre gyengülő rend nem tudta megvédeni őket.
Pillantása a lóarcú nőre esett, aki lassan visszahúzódott a házba, ahogy az autó eltűnt a szeme elől, csak hogy a konyhafüggöny mögül lesse tovább az utcát. És a rend még megpróbálja megérteni ezeket! Blaise megborzongott, amikor arra gondolt, hogy állítólag régen a Roxfortban tanítottak mugliismeretet. Szerencsére ez már elég régen volt ahhoz, hogy még az emléke is feledésbe merüljön. A fiatal mardekáros gyanította, hogy már a rend soraiban is kevesen bírnak ilyesfajta ismeretekkel…
Odabenn a nő eltűnt az ablakból, csak hogy egy ronggyal és egy fura fiolával térjen vissza, amivel pucolni kezdte az üveget. Kézzel! Blaise elfintorodott, majd lassan egy egészen más kifejezés jelent meg az arcán. Muglik! Granger mugli származású. Itt élt, ebben a városban. A nyomok a muglik között kell, hogy legyenek. Ahhoz, hogy megtalálja mugliként kell gondolkoznia, amit eddig senki sem tett meg a Nagyúr halálfalói közül…és gyanította, hogy a rendtagok közül sem. Ha valahol vannak el nem mosott nyomok, azok a muglik között kell, hogy legyenek. Nem az elméjükben, hanem a szokásaikban, tárgyaikban, gondolkozásukban…
Blaise agya éhesen vetette rá magát a gondolatra. Mugliként kutatni végig Little Harringtont…
Persze kérdés, hogy mindez hogyan valósítható meg? Nem mintha sok ideje lenne azt tanulmányozni, hogyan élnek a muglik… Vagy kedve…
Gyorsabb megoldás kell. Persze léteztek olyan bonyolult bájitalok, amelyekkel koncentrált tudást lehetett átvinni egyik személy elméjéből a másikba ezek azonban mind rendkívül kockázatosak voltak mind az átadó, mind az átvevő részére. Ennek az oka főleg az volt, hogy a gondolatokkal érkező kapcsolódó idegen érzések kezelhetetlenek voltak a fogadó fél számára, míg az adó fél azt kockáztatta, hogy az információkkal lénye egy részét is átadja, ami sokszor ahhoz vezetett, hogy ezek a varázslók öntudatlan, nyálzó roncsokká alacsonyodtak.
Blaise azonban tapasztalatból tudta, hogy nincs olyan probléma, amit a bájitalfőzés művészete ne tudna megoldani, elég csak Piton nota rus főzetére gondolni. Gondolatban már a bájital összetevőket sorolta, és az egyes variációk hatását fontolgatta. Módosítani kell az alapfőzetet úgy, hogy mugli emlékeket is képes legyen kezelni, és ötvözni kell egy másikkal, mely leválasztja az érzelmeket az emlékekről. Blaise az ajkait rágta. Lesz egy pár bonyolult kérdés, de biztos volt benne, hogy megoldható.
----------------------
Hermione a rend szűk földszinti laborjában szorongott. A kicsi szoba plafonig volt polcozva, a közepén alig egy méteres gránit munkaasztal állt. Nem éppen ideális főzéshez, de a lány látta, hogy Piton kihozta a helyből, amit lehetett. A polcokon álló üvegcsék tartalmát kutatva néhány igazi ritkaságot fedezett fel. Köztük volt az a főzet is, amivel Piton az ő kinézetét is megváltoztatta. Hermione töprengve emelte le a fiolát. Mennyi mindennek volt az elindítója ez a bájital... Ennek köszönhette, hogy bejuthatott a Roxfortba. Gondolatai újra Seth felé terelődtek, ahogy mindig, ha nem foglalta el magát szántszándékkal. Már két hete semmit sem hallott róla, és most, hogy nincs itt Remus, senki nem is mondott neki semmit. Irreális módon a fiúra haragudott leginkább. Miért nem hallat magáról? Persze az eszével tudta: nem valószínű, hogy megengedik neki, hogy baglyokat küldözgessen, bárhol is van… De elhagyatottnak érezte magát. Feleslegesnek és elfeledettnek.
Határozottan tette vissza az üvegcsét a polcra, és egy sóhajtással az asztal felé fordult. Egy pálcaintésére megjelent előtte a salátává olvasott öreg bájitalkönyv, amit még régen Remustól kapott. Rengeteget forgatta az évek során, mert a bájitalfőzés olyan dolog volt, amit otthon is csinálhatott, és nem kellett azon ritka alkalmak egyikére várni, amikor Remus el tudta vinni valami biztonságos helyre gyakorolni. Könnyedén megtalálta a szükséges főzetek receptjét, és a szeme végigfutott a hozzávalókon. Miután számba vette, hogy mire lesz szüksége, a polcok felé fordult. Érdekes módon Piton nem alfabetikus sorrendben tárolta a hozzávalókat, hanem funkcionálisan: a hasonló hatásút a hasonló mellett. Ez eleinte zavaró volt, később viszont segített abban, hogy a hiányzó anyagokat mással helyettesítse. Olyan anyagkombinációkra is bukkant, amelyek eddig meg sem fordultak a fejében.
Miután begyűjtötte a hozzávalókat, újra végigfutott a recepten, majd elgondolkodva lapozgatni kezdett, miközben a polcokra sandított. Egyes összetevők változtatásával sokkal jobb hatást lehetne elérni, vagy éppen csökkenteni a mellékhatásokat.
Újabb könyveket hívott le a szobából, és elmélyedt a tanulmányozásukban. Elemében érezte magát. Ez az, már nem is gondolok Seth-re...!
---------------------
Piton tudata az ébrenlét és az éber álom állapota között hullámzott. A legtöbbször Lilyvel kapcsolatos emlékei jártak az eszében, máskor régi gyerekkori képek tolakodtak elő. Ezeket kelletlenül eltolta volna, de egy idő után belátta: ezek is sokkal jobbak, mint az ébrenlét. Egyetlen egy dologból tudta, hogy magánál van: a vakító fájdalomból. Mintha a szeme előtt áthatolhatatlan vörös fal magasodna, ami kendő módjára beborítja, hogy ne lásson semmit… És ekkor hirtelen megrohanta a kétségbeesés, ahogy agya utolérte legutóbbi emlékeit. Nem lát, mert nem is láthat! Remegni kezdett, mert megrendülten ébredt rá, hogy szemürege − túl azon, hogy hasogatóan fáj − minden bizonnyal üres. Képtelen volt értelmesen gondolkodni és főleg fegyelmezni magát. A kínzások képei elözönlötték az elméjét. Látta, amit utoljára látott, a közeledő késpengét és érezte, hogy tudata védekezően kikapcsol. Hálásan hullott vissza a sötétségbe.
-----------------------
Remus Lupin türelmesen várakozott a Francia Mágiatani Akadémia emeleti kis fogadóterme előtt. Gondolatban átfutott mindenen, amit McGalagonnyal, Mordonnal és Dora Medowesszal megbeszéltek, mielőtt elindult volna.
A francia Sötét Mágia Ellenes Bizottság meghallgatást kezdeményezett az angol helyzet veszélyességének felmérésére, különös tekintettel azokra a mendemondákra, miszerint a nemzetközi tekintélynek örvendő mágus, Albus Dumbledore halálát lelte volna a Roxfort Varázsló- és Boszorkányképző Szakiskola falai között.
Voldemort taktikusan elkerülte, hogy hivatalosan nyilvánosságra kerüljön Dumbledore halálhíre. Sokan a halálfalók között nem értették, miért, mint ahogy azt sem, hogy a muglikat miért kell még mindig tudatlanságban tartani, és a muglivadászatoktól eltekintve megtűrni?
A Nagyúr azonban tovább látott, mint a többiek. Ha nyilvános mugliírtásba kezdenek, felhívják magukra a többi európai ország figyelmét, és felesleges nehézségeket okoznának az ott élő varázslóknak. Elrettentenék és arra ösztönöznék őket, hogy összefogjanak a Nagyúr ellen, ahogyan annak idején összefogtak Grindelwald ellen is. Idő kell, hogy a Nagyúr külföldi követőinek száma kellőképpen felduzzadjon és megfelelő befolyásra tegyenek szert. Dumbledore halála is ilyen egyesítő erő lehet, ha nem tartják a megbízhatatlan hírek körében. Voldemort már így is sokat tett, hogy aláássa az ősz mágus nemzetközi hírnevét. A Próféta rendszeresen közölt kompromittáló híreket a Főnix Rendjének tevékenységéről, amelynek vezetője köztudottan Albus Dumbledore volt. Az újság − amellett, hogy elismerte a mágus múltbeli érdemeit − burkoltan arra célozgatott, hogy korára tekintettel Dumbledore már nem képes reálisan felmérni az eseményeket, és olyan kétes elemek bírják a támogatását, mint vérfarkasok, dicstelen körülmények között elbocsátott aurorok és szélsőséges mugli származásúak, akik gyűlölettel viseltetnek a varázsvilág dicső tradíciói iránt.
Remusnak tehát az volt a feladata, hogy mindezt megcáfolja, és Dumbledore halálhírének megerősítésével felrázza és cselekvésre késztesse a külföldi országok képviselőit. A gyomra összeugrott attól a tudattól, hogy mennyi minden függhet ennek a találkozónk a kimenetelétől. Mélyeket lélegzett, hogy lecsendesítse az elméjét és nyugalmat erőltessen magára. Épp az utolsó légzőgyakorlatokat végezte, amikor kitárult az ajtó, és egy alacsony termetű szakállas varázsló dugta ki rajta a fejét.
− A Bizottság váhrja önt Monsieur Lupin.
Remus könnyedén bólintott, és belépett az ajtón. Vele szemben egy hosszú asztalnál öten ültek. Egy üres szék állt az asztallal szemben. Az egész kínosan a Wizengamot nagy tárgyalótermére emlékeztette Lupint. Mint egy kihallgatás…
Tekintetét Madame Maxime hatalmas alakjára függesztette, ahogy belépett. Tudta, hogy a Beauxbatons igazgatónője szövetségesük, és a végsőkig tartotta a kapcsolatot Dumbledore-ral. Udvariasan meghajtotta magát és várt, hogy bemutassák. Madame Maxime bólintott feléje, majd az asztalnál ülőkhöz fordult.
− Tisztelt meghívottak! Engedjék meg, hogy bemutassam Remus Lupint, Albus Dumbledore közeli munkatársát, akit azért kérettem ide, hogy beszámoljon mindazokról a hírekről és azok valóságtartalmáról, amelyekről, ha különböző forrásokból is, de úgy gondolom, mindannyian hallottunk..
Az igazgatónő mellett egy hűvös tekintetű kobold ült, aki úgy tűnt, vezeti a Bizottságot, mert átvette a szót.
− Köszönöm, Madame Maxime. – Majd Remus felé fordult. − Foglaljon helyet, Herr Lupin!
Remus magán érezte a többiek tekintetét, ahogy leereszkedett a székre. A kobold mellett egy hihetetlenül szép nő ült. Szőke haja dúsan omlott alá keskeny, törékeny vállaira. Tejfehér bőrű arcából a két legnagyobb kék szempár tekintett rá, amit Lupin valaha látott. Véla - állapította meg magában, miközben már a következő két bizottsági tagot fürkészte. Egy magas, ösztövér, sötét bőrű, sötét szemű alak ült a nő mellett. Lupin jól ismerte a munkáit: Mezetta elkötelezetten sötét mágia ellenes volt. Sajnos azonban a vérfarkasokat is sötét teremtményeknek tartotta, ami problémát jelenthet. Mellette egy köpcös, barnahajú, zöld szemű férfi ült. Kerek arca jóindulatot sugárzott, ahogy gömbölyű pocakja is. Gondolataiból a kobold magas fekvésű, rekedtes hangja zökkentette ki.
− Ha jól értem Madame Maxime szavait, ön megbízható hírekkel tud szolgálni Albus Dumbledore és az általános angliai helyzet felől.
Remus megköszörülte a torkát.
− Valóban. Köszönöm a tisztelt Bizottságnak a lehetőséget, hogy ezen neves fórumon számolhatok be Albus Dumbledore tevékenységéről és halálának körülményiről.
Ezekre a szavakra kisebb mozgolódás támadt a bizottság soraiban. A véla nő felkapta a fejét. Akcentusa rögtön elárulta orosz származását.
− Tehát a hír igaz? Dumbledore meghalt?
Lupin már éppen válaszra nyitotta a száját, amikor Mezetta belefojtotta a szót. A férfi vizsgáló tekintete szinte égette Remus bőrét.
− Előbb talán tisztázzuk, ki, pontosabban mi áll itt a Bizottság előtt.
Remus gyomra összerándult. Számított erre a támadásra, de nem ilyen korán.
− Amennyiben Mezetta professzor úr arra céloz, hogy fertőzött vagyok-e vérfarkaskórral, a válaszom: igen. Angliában szinte már én vagyok egyedül életben sorstársaim közül, és Albus Dumbledore jóságának köszönhettem, hogy aktív résztvevője lehetek a Sötét Nagyúr elleni harcnak. Ő nem vélte úgy, hogy emiatt ne lennék alkalmas a sötét erők elleni küzdelemre, és immár húsz éve tagja vagyok az általa vezetett szervezetnek, a Főnix Rendjének.
Úgy tűnt, Mezetta még hozzá akar fűzni valamit, de a köpcös barna hajú varázsló leintette.
− Úgy vélem, a legfontosabb, hogy valamilyen közvetlen beszámolót kapjunk Albus Dumbledore és a Főnix Rendjének működésével kapcsolatban, erre pedig a megidézett személy kétségkívül alkalmas.
A Madame Maxime mellett ülő kobold is így gondolhatta, mert röviden biccentett, és Remus felé fordult.
− Az állapotát a bizottság tudomásul veszi, és megfelelően mérlegeli. Kérem, folytassa!
Lupin hálás pillantást vetett a terjedelmes varázsló felé, majd újra az összes asztalnál ülőre koncentrált.
− Angliában mintegy húsz éve lettünk figyelmesek az egyre növekvő sötét aktivitásra, amelyet a most az angliai varázslótársadalmat uraló mágus: Tom Denem, választott nevén: Lord Voldemort vagy a Sötét Nagyúr és követői, az úgynevezett „halálfalók" fejtettek ki. Ekkor még csak kisebb összetűzésekről volt szó a mugli lakossággal, illetve egyes varázslókat rejtélyes körülmények között holtan találtak otthonukban. Bizonyítékok nem voltak, de nem lehetett a történteket figyelmen kívül hagyni. Ekkor alapította meg Albus Dumbledore a Főnix Rendjét. Sajnálatos módon a Sötét Nagyúr követői egyre nagyobb teret nyertek néhány befolyásos halálfalónak köszönhetően, és ennek folyományaként Albus Dumbledore-t elmozdították a Roxfort éléről, majd minden lehetséges fórumon kompromittálni próbálták. A rend tagjait az elmúlt tizenhét évben megtizedelték. Jelenleg Lord Voldemort tartja kezében mind a varázslótársadalom, mind a muglik vezetőit, így csak az a hír lát hivatalosan napvilágot, amit ő jóváhagy. Tény, hogy rendszeres, úgynevezett muglivadászatokat tartanak a roxfortos diákoknak és a kezdő halálfalóknak, amelyeket az Imperius átokkal sújtott muglik hivatalosan úgy állítanak be, mint baleseteket vagy természeti katasztrófákat. A Nagyúr három héttel ezelőtt a Roxfort falai között megölte Albus Dumbledore-t, aki három foglyul esett rendtag kiszabadításáért feláldozta a saját életét.
A szőke, orosz véla erre előredőlt a székében.
− Foglyok a Roxfortban?
McGalagony és Mordon sokat vitatkoztak arról, mennyi fedjenek fel a jóslatból és a kiválasztott személyéről. Végül az idős boszorkány nyomására úgy döntöttek, hogy a titkolózás csak aláásná Remus szavahihetőségét a bizottság előtt.
− A Sötét Nagyúr tizenhét évvel ezelőtt nagy port felvert gyilkosságot követett el. Kivégzett egy teljes, jó hírnévnek örvendő, ősi, aranyvérű családot: a Pottereket.
A bizottság német elnöke némán bólintott, jelezve, hogy nem ismeretlen előtte a név.
− Sokan nem tudták, hogy ő állt a gyilkosság mögött, mert nem ismerték a motivációt, ami miatt a gyilkosság történt. Maga Dumbledore is a véletlennek köszönhette csupán, hogy ismerte annak a jóslatnak egy töredékét, amely miatt a gyilkosság megtörtént.
Itt Mezetta megvetően felhorkantott. Remus sejtette, hogy hasonló véleménye lehet a jóslástanról, mint McGalagonynak, de nem hagyta magát félbeszakítani.
− A jóslat az Egyetlenről szól, aki legyőzheti a Sötét Nagyurat. Voldemort azt a gyermeket igyekezett elpusztítani, aki egyedül veszélyes lehet a számára.
Az asztal végénél ülő testes varázsló előrehajolt.
− Azt akarja mondani, hogy ennek a Voldemortnek az elpusztítására csupán egy gyermek képes, aki egyébként ha élne, most lenne tizenhét éves?
Remus egyenesen a kerek arcra szegezte a tekintetét.
− Sokáig mi is azt hittük, hogy a gyermek halott. Azonban jelentős új információknak jutottunk birtokába, valamint megismertük a teljes jóslatot, köszönhetően a Roxfortba csempészett rendtagoknak. Miután ezek az emberek lelepleződtek, Dumbledore a saját élete árán biztosította a menekülésüket, valamint az Egyetlen menekülését.
Elejtette a bombát, és most figyelte a hatást. Az arcokon különböző érzelmek tükröződtek. Madame Maxime arca komoly, visszafogott volt. Remus tudta, hogy a francia igazgatónő tisztában van a részletekkel. A kobold elnök szemöldökei egyetlen vonalba húzódtak össze. Lupin nem volt biztos benne, hogy mennyit tudhatott mindebből eddig, tekintve, hogy a koboldoknak mindig megvoltak a maguk igen alapos hírforrásai. A mellette ülő véla nő haja életre kelt polipként hullámzott jól tükrözve tulajdonosa zaklatottságát. Mezetta arcán egyértelmű kétkedés és ellenszenv ült. A bizottság utolsó tagjának kerek arca kifürkészhetetlen maradt. Elsőként a kobold szólalt meg.
− Igen súlyos állítások hangzottak el, valamint egy meglehetősen bizarr új adalék a jóslatot illetően. Ha valóban igaz, hogy az angol társadalom egy nagyhatalmú sötét mágus kezében van, különösen aggasztó, hogy csupán egyetlen ember képes őt legyőzni, legalábbis az említett jóslat szerint.
Mezetta türelmetlenül horkant fel.
− Az egész kitaláció! Arra még csak hajlok, hogy feltételezzem, hogy az angol társadalom a kívánatosnál jobban eltolódott az aranyvérű tradíciók tiszteletének irányába, azonban hogy mindez egyetlen sötét mágus machinációja lenne, aki kezében tartja az egész szigetországot! Az egésznek a csúcsa pedig ez a Kiválasztott-jóslat! Ilyen történetekkel éltes boszorkányokat szokás szórakoztatni nem pedig komoly szakmai bizottságokat!
Madame Maxime felkapta a fejét.
− Remélem, azt nem tagadja, hogy Albus Dumbledore halálhíre megerősítést nyert. Ez már önmagában komoly csapás mindannyiunkra nézve, és figyelmeztetés, hogy Angliában veszedelmes sötét erők munkálkodnak, amelyeket nem lehet többé figyelmen kívül hagyni!
Mezetta türelmetlenül lökte odébb az előtte heverő pergameneket, amelyekre mindeddig egy önműködő penna jegyzetelt.
- Minden tiszteletem Albus Dumbledore-é, azonban az a véleményem, hogy inkább eshetett áldozatul a saját jóhiszeműségének, bizonyos lényekkel kapcsolatban – itt Lupinra pillantott −, mint valamiféle nagy erejű sötét mágusnak.
Remus úgy hitte, tud uralkodni magán, de az asztalnál állók mind látták, hogy a szeme hirtelen borostyánfénnyel izzik fel. Mezetta és a véla követ felpattantak és pálcát fogtak rá, míg Madame Maxime a székét felrúgva feléje sietett, hogy mentse a helyzetet. Lupin keze ösztönösen a talárja zsebe felé nyúlt, a rászegeződő pálcák láttán, és ez volt az utolsó pillanat, amikor eszméleténél volt. A következőkben csak azt érezte, hogy tudata elmerül a sötét semmiben, és egyetlen gondolat szaladt csupán át az elméjén. Kudarcot vallott…
