A megmentők

- Na végre, hogy kezdesz magadhoz térni – mosolygott egy kedves, negyvenes éveiben járó nő. – Már azt hittem, hogy nem menekülsz meg. Szörnyű állapotban voltál.

- Hol vagyok? – kérdezte az ágyban fekvő.

- Az én házamban – felelte a nő. – Mireio vagyok, a Nukarumi klán leszármazottja. Itt biztonságban vagy. Hogy érzed magad?

- Jól vagyok – felelte a fekvő beteg. – Csak nem tudom, hogy hogy kerülhettem ide.

- Arra emlékszel mi történt?

- Sajnálom, de nem.

- Iwából való vagy? – kérdezte a nő ijedten. – Még soha sem láttalak, amikor bementem a faluba.

- Iwából? - kérdezett vissza a beteg szenvedő hangon.

- És a klánod? Hogy hivnak gyermekem? – kérdezett ismét új kérdést Mireio, belefolytva vendégébe a válaszadás legapróbb lehetőségét is.

- Én… - válaszolt szinte dadogva az ágyon fekvő, s közben kifele nézett az ablakon, az éppen rá sütő napra nézett, ami elvakitotta a tekintetét, úgy érezte, hogy minden más érzékét is tompitják a napsugarak. – Én tulajdonképpen… én nem is tudom… És azt sem, hogy honnan jöttem.

- Nem is csodálom – válaszolt az anyáskodó nő, s behúzta az ablakban a függönyt. – Egy kis amnéznia a legkevesebb, amit most elviselhetsz. Sokkal nagyobb bajod is eshetett volna, bár el sem tudom képzelni mi történhetett veled.

A beteg csak nézte a körülötte ugráló idegent. Magas nő volt, fekete szemekkel, s barna hajjal, ami az arca felét takarta. Idegesitette a haja, zavarta munka közben, ezért rámosolygott a lányra, majd egy csattal egyszerűen feloldalra fogta.

- Szerintem mostmár akár fel is kelhetsz egy időre – beszélt tovább Mireio, majd nevetve hozzátette. – Legalábbis amig megmosdasz addig biztosan megengedem.

A beteg felkelt az ágyból. Odalépett a már előkészitett mosdótálhoz. Megmosta az arcát, majd felemelte a fejét. Egyenesen a tükörbe nézett. Egy pillanatra megállt, szinte megdermedt.

- Ugye milyen szép vagy – nevetett Mireio. – Nézd csak ameddig akarod, végülis újra meg kell szoknod a kinézetedet.

Hosszú sötét barna haja volt a betegnek, elől egyáltalán nem volt semmilyen különleges vágással kiemelve, középválasztékkal hullott hátra, egészen a derekáig. Szürkés kék szemei voltak, csodálkozó, fiatalos tekintete, de mégis felfedezhető volt benne a vadság, kacérság és bátorság is egyaránt. Az arcán égés maradványait fedezte fel, egészen sötét barna lett a bőre néhány helyen, míg máshol szinte áttetsző, tejfehér volt a bőre, s elvékonyodott, gyér szemöldökét szintén tűznek köszönhette.

Ahogy végignézett magán futkosott a hátán a víz. Úgy érezte magát, mint aki először találkozik valakivel, s nem tudja, hogy hogyan viselkedjen, mire számitson a másiktól. De ez mégis egészen más helyzet volt, végülis együtt kellett élnie azzal, akit a tükörben látott, abban a testben, akármi is történik.

Odakintről ajtócsapódás hallatszik, majd a Mireio üdvözlő hangja, amit egy férfi felelete követett. A vendég megértette, a házigazda ért haza, nyilván Mireio férje. Ez a hipotézis hamar beigazolódott, hiszen a férfi is látni szerette volna újdonsült védencüket.

- Örülök, hogy felébredtél – szólt a férfi. – Én Gari vagyok, én találtalak meg nem messze innen. Mi történt veled?

- Nem emlékszik rá – válaszolt Mireio. – Egy kis amnézia, de ez a legkevesebb, ami ilyenkor történhet. Történhetett volna sokkal rosszabb is.

- A neved sem tudod? – kérdezte Gari, de a fiatal vendég csak a fejét csóválta: nem.

A férfi sem volt mindennapi figura, szőke haja volt, s kék szemei. Ötven körül járhatott, az arcán látszott, ám még mindig életteltelinek látszott, s erősnek. Régen előkelő helyet foglalt el a Kőfalu shinobijainak sorában, mára már veterán. Képességeit tekintve érdemes lett volna a Tsuchikage rangra is, az egyetlen dolog, ami elválasztotta őt ettől az a túl nagy igazságérzete volt. Nem fogadta el a megbizást, mert tudta, hogy nem lenne képes teljes jólétet hozni a városnak, félmunkát nem szeret végezni, s a teljesség hiányát sem kedveli. A házuk sincs bent a faluban, hanem attól néhány km-re, ahol már a ninják sem nagyon járnak gyakorlatozni. Mióta Gari visszavonult nem igen törődtek sem a falu, sem a Föld országának ügyeivel, a hireket is csak hallásból szerezték.

- Valahogy szólitanunk kell téged – szólalt meg ismét az idős férfi.

- Ne azzal foglalkozz most, kedves – söpörte el a témát a háziasszony. – A fontosabb, hogy ki lehet valójában, vajon honnan származik, s hol a családja.

- Lehet, hogy te is kunoichi vagy – vakarta az állát Gari. – De nem találtam körülötted homlokvédőt, sem semmilyen olyan eszközt, ami arra utalna, hogy közöd lenne a ninja dolgokhoz. Talán átutazóban vagy. De az is lehet, hogy a faluból indultál el, s akkor ért valami baleset.

- Meg kellene tudnunk, hogy tűnt-e el valaki a faluból a közelmúltban – mondta a nő.

- Megkérdezzük majd a fiúnkat, ha ismét hazajön – mondta Gari.

- Tudod, mindig meg szokott minket látogatni – mesélte mosolyogva, büszkén az édesanya. – Őt odaköti a dolga, ő is shinobi. Nagyon büszkék vagyunk rá, már a jonin rangon is túlnőtte magát, S ossztályú ninja lett, pedig még húsz éves sincs. Az ő szobáját kaptad most meg, azért az a sok fegyver, meg a rengeteg kis agyagszobor. Ő készitette a legtöbbet saját kezével, igazi művész.

- Köszönöm, hogy engedték, hogy a házuknál maradjak míg nem tudom, hogy merre induljak – hajolt meg a lány a gazdái előtt.

A két idős csak álltak, s mosolyogtak, tetszett nekik a lány egyszerűsége és tisztelettudatossága, és annak is örültek, hogy segithettek egy elesett fiatal lánynak túlélni a harcok viharaiban esett sebeit, melyekért nem úgy tűnik, hogy ő maga felelős lenne.