A 2-3 napból persze másfél lett. Perselus addig zsémbeskedett Madame Pomfrey-val, míg az öreg javasasszony hazaengedte. Persze szigorúan meghagyta neki, hogy azonnal értesítse, ha rosszabbul lenne, tisztában volt vele azonban, hogy Piton esetében ez falra hányt borsó.

Amikor Remus meglátta a vacsoránál a még mindig gyenge bájitalmestert, csak megcsóválta a fejét. Magában elmorfondírozott azon, hogy vajon elég erős-e már egy beszélgetéshez. Az első gondolata az volt, hogy nem, de aztán mikor egyszer véletlenül találkozott a pillantásuk, az éjsötét szempár valahogy mégis meggyőzte az ellenkezőjéről. Vacsora után még visszament a lakosztályába, már csak azért is, mert nem akarta azonnal a nagyteremben letámadni a férfit a kérdéseivel.

Úgy egy órát várt, gondolkodva, hogy vajon mit fog mondani a férfinak, és az hogy fog reagálni, de aztán rájött, hogy Perselus Pitonnál nincs kiszámíthatatlanabb ember a varázsvilágban, ezért teljesen felesleges, amit csinál. Hisz lehet, hogy a férfi teljesen másképp reagál majd egyik másik mondatára, mint ahogy ő azt elképzelte. Azzal viszont tisztában volt, hogy mivel még elég gyenge, a hangulata annál mogorvább lesz. No de sebaj, majd lecsillapítja valahogy.

Vagy rövid úton ajtón kívül találja magát.

Vagy-vagy. Kétesélyes ez a dolog.

Mikor a kopogására a férfi ajtót nyitott neki, látta, hogy az első számítása bejött. Perselus eléggé paprikás hangulatban van.

- Még csak egy hét múlva lesz holdtölte, Lupin. Mi a fenét akarsz? - kérdezte meglehetősen mogorván a férfi.

- Csak beszélgetni egy kicsit.

- Neked tényleg nincs jobb dolgod, mint engem idegesíteni? - kérdezte a férfi, de közben szélesebbre nyitotta az ajtót, hogy a másik be tudjon jönni.

- Most hogy így kérdezed… jelen pillanatban nincs.

- Megvert engem az ég veled. Ülj le, ha már bejöttél.

Remus újfent elfojtott egy mosolyt, de leült az egyik kandalló melletti fotelba, Piton pedig helyet foglalt a másikban. A pillantásuk egy kis időre találkozott, de aztán mindketten elfordították a tekintetüket.

- Gondolkodtál azon, amit mondtam? - kérdezte végül Remus.

- Volt más választásom?

- Nem. Elmondod, mire jutottál?

- Az a nyavalyás griffendéles kíváncsiságod, Lupin. De légy boldog, elmondom. Arra jutottam, hogy ebben a történetben túl sok a feltételes mód. Mi van, ha… mi lenne, ha… mi lett volna, ha… nem szeretem az olyan dolgokat, amiknek nem ismerem előre a kimenetelét.

- Pedig az élet általában ilyen, Perselus - mondta elgondolkodva Remus. - Sosem tudhatod előre, hogy egy döntésednek mi lesz a következménye. És mindannyian hoztunk már rossz döntéseket. Te is, én is… mindenki. És tanultunk belőle.

- Te? Ugyan, Lupin… van is neked fogalmad a rossz döntésekről! - fakadt ki bosszúsan Perselus.

- Mit gondolsz, csak te választottad saját magad a sorsodat egy rossz döntéssel? Ugyan, Perselus… ha gyerekként nem vagyok olyan… hülye… amilyen… akkor most nem lennék az, ami vagyok.

- Még ahhoz sincs bátorságod, hogy kimond! Szánalmas vagy, Lupin.

- Lehet. De nem szeretem feleslegesen mondogatni, te pedig tisztában vagy vele, hogy miről beszélek.

- Ha mondhatok ilyet, azt hiszem, mindenkinél jobban.

- Perselus…

- Simán megöltél volna.

Remus ledöbbent a férfi hangján. Nem volt dühös, nem volt benne szemrehányás. Pusztán elgondolkodott. Lehet, hogy az járt a fejében, hogy úgy lett volna a legjobb?

- Sajnálom.

- Ugyan mit? - emelte fel most már a hangját a bájitalmester. - Hogy a hőn imádott barátod egy eszement idióta, aki soha életében nem gondolta meg a tettei következményét? Ugyan dehogy sajnálod.

- Mások tetteiért nem tudom vállalni a felelősséget, Perselus. Sokáig azt hittem igen, de tévedtem. És csak bízni tudok abban, hogy erre te is rájössz. Húsz éve büntetsz engem azért, amit James tett, de ettől egyikünknek sem lett jobb, azt hiszem. Sem neked, sem nekem.

- Potter egy…

- Perselus! - vágott közbe csitítóan a másik férfi. - Most nem Jamesről van szó! James tizenöt éve halott. Fogd már fel végre! Rajta már nem tudsz bosszút állni. És szeretném azt hinni, hogy egyszer megérted, hogy rajtam pedig nem érdemes. Attól még ugyanúgy gyűlölöd Jamest.

- Nem tudom, hogy el tudok-e ettől vonatkoztatni valaha.

- Ha akarod, igen. Ha igazán akarod.

- Az elmúlt tizenöt évben nem tehettem azt, amit akarok.

- Akkor itt az ideje, hogy kicsit magadra találj.

Perselus látszólag nemtörődöm módon vállat vont. - Ugyan minek?

- Azért, Perselus - kezdte a másik, borostyán szemével fürkészőn nézve a lassan magába zuhanó bájitalmesterre -, mert az élet amúgy is elég szenvedést ró ránk, nem kell még tetézned a sajátodat azzal, hogy bezárod magad ebbe a magányba, és senkit nem engedsz közel magadhoz.

- És mégis kinek lenne jó az, ha megosztanám vele ezt a nyomort, Lupin? Mit tudnék én adni bárkinek is? Akár neked?

Remus a másik szemébe nézett. Ez volt az első egyértelmű célzás a férfi részéről, hogy valóban ő is gondolkodott kettejükről.

- Nincs mindenkinek elég nyomora az enyémen kívül is?

- Perselus, ez nem így működik.

Remus szíve szerint odament volna a férfihoz, megfogja a kezét, átöleli, csak hogy a másik érezze, hogy mellette van. De tudta, hogy ezzel csak az ellenkező hatást érné el. Inkább csendben feltett egy kérdést, amiről tudta, hogy bombát robbanthat, de ugyanakkor áttörést is hozhat. - Mitől félsz?

A fekete hajú férfi felkapta a fejét, és gyűlölettől izzó éjfekete tekintetét a másik borostyánszínű szemeibe fúrta. De ez a reakció csak pár másodpercig tartott. Végül úgy tűnt, a férfi őszintén válaszol. - Egyszer szerettem valakit életemben, Lupin. És elvesztettem őt a saját hülyeségem miatt. Végül meghalt. És erre is mondhatom, hogy az én hülyeségem miatt. Nem hiszem, hogy kell ez nekem még egyszer.

Lupint megdöbbentették a férfi őszinte szavai. Mindig tisztában volt azzal, hogy a bájitalmester őszintén szerette Lillyt, de még sosem szembesült azzal, hogy mennyire.

- Perselus… igazán ismerted Lilyt? Mert ha igen, akkor két dolgot tudnod kell. Az egyik, hogy ő nem haragudna rád. A másik pedig, hogy azt szeretné, hogy boldog legyél.

- Mit tudsz te erről, Lupin? Haragudott rám, és meg is érdemeltem. De nem beszélhetnénk másról? Vagy ami még jobb, nem hagynál pihenni? Nem vagyok még a toppon.

- Végül is, ha pihenni szeretnél, hagylak. Én már elértem, amit ma szerettem volna. Emberi hangnemben tudtál velem beszélni, és ez több, mint amit remélhettem. Köszönöm, Perselus.

A bájitalmester egy darabig eltűnődve nézte a férfit, majd lassan bólintott. Remus felkelt a fotelból, és az ajtó fele indult. Perselus azonban utána ment, és az ajtó előtt utolérte. Mikor Remus megérezte, hogy a másik mögötte áll, lassan megfordult. Perselus a tenyerét a másik férfi mellkasára téve finoman az ajtóhoz nyomta.

- Jól figyelj rám, Farkas! - mondta neki, mire Remus felkapta a fejét, de a másik szemében nem látott sem gúnyt, sem bármilyen rossz szándékot, fenyegetést is csak annyit, amennyi a férfi alapvető bizalmatlansága miatt természetes volt. Remus szinte elveszni érezte magát az ébenfekete szempárban felmerülő örvényben. De a férfi folytatta. - Ettől a pillanattól kezdve nagyon gondoldd meg, hogy mit mondasz, vagy mit teszel. Minden kimondott szavad kötelez, és én soha nem foglak felmenteni alóla. Ezt jól vésd az eszedbe.

- Perselus! - szólalt meg halkan, szelíden a férfi. Lassan felemelte a kezét, és megsimogatta Perselus arcát. A bájitalmester csak egy pillanatra feszült meg az érintéstől, elfordítva a tekintetét a borostyánszínű szemektől, de aztán visszatalált hozzájuk. - Tudom, hogy a múltban sok csalódást okoztam neked, és tudom, hogy ezt már képtelen vagyok jóvátenni. De szeretném bebizonyítani, hogy a jövőben ez másként lehet.

- Biztos vagy benne?

- Igen - mondta Remus határozottan.

Perselus néhány pillanatig félrebillentett fejjel figyelte a férfit. Hirtelen elfogta a vágy, hogy lecsapjon a férfi szájára, és fékezhetetlen szenvedéllyel csókolja, de tudta, hogy ezzel inkább megijesztené őt. Szinte teljesen biztos volt benne, hogy Remus még nem csókolózott férfival, és amúgy sem akarta letámadni. Tudta, hogy a férfi határozottsága elég törékeny valami, és nem most akarta összetörni. Ezért nagyon lassan hajolt csak közelebb a férfihoz, hogy az érezze, van lehetősége kitérni előle, ha úgy szeretné. De Remust annyira megbabonázta mindaz, amit a másik éjfekete szemében látott, hogy eszébe sem jutott, hogy tiltakozzon. Ahogy a férfi ajka az övéhez ért, csupán annyira volt bizonytalan, mint maga Perselus. Ez pedig csak annyiból adódott, hogy az elmúlt húsz évet egyikük sem volt képes néhány nap alatt maga mögött hagyni. Kissé bizalmatlanok voltak mindketten a másik iránt, de a saját érzéseikben lassan mindketten egyre biztosabbak lettek. És az a gyengéd csók, amit Perselus kezdeményezett, csak még jobban megrendítette a másikat. Érezte, látta a férfi szemében fellobbanó vágyat, és érezte, hogy Perselus erővel fogja vissza magát, de szerette volna a tudtára adni, hogy erre semmi szükség. Lassan, kicsit bizonytalanul ölelte magához a férfit, és kissé közelebb húzta. Ezzel párhuzamosan Perselus elmélyítette a csókot, ahogy érezte a másikban is, hogy erre vágyik.

Aztán néhány perc után Perselus elhúzódott tőle. Nem nyitotta ki a szemét, így suttogta a másiknak.

- Most menj el, kérlek!

- Perselus…

- Remus, kérlek, menj el! - Remus a keresztneve hallatán csodálkozva nézett a férfira. Tudta, hogy a másik ezen az egy estén akkora utat tett meg, amit egyikük sem remélt.

- Tényleg ezt szeretnéd? - kérdezte gyengéden.

A másik végre kinyitotta a szemét, és Remus látta benne a néma kérést. Látta, hogy Perselus szeretne most egyedül lenni egy kicsit, hogy magában kell helyretennie előbb a dolgokat, és csak utána tovább lépni.

- Jól van, megyek. Megkeresel, ha… jutottál valamire?

- Igen - sóhajtotta, és lassan elfordult volna, de Remus megfogta a karját.

- Ezt most nem kellene… egyedül végigcsinálnod.

- De. Jobb lesz így. Csak egymás torkának ugranánk.

- Nem baj.

- Remus! Ismerem magam annyira, hogy tudjam, nem lenne jó vége. Menj! Megígértem, hogy megkereslek.

- Rendben. De bármikor jöhetsz. Ha… beszélgetnél, vagy ha tudok segíteni. - Perselus bizonytalanul bólintott, mire a másik még megsimogatta a karját, és kilépett az ajtón.

Mi a jó fenét csinálok tulajdonképpen? Tette fel a kérdést mintegy magának a bájitalmester. De ugyanakkor tisztában volt vele, hogy már most hiányzik neki a másik férfi jelenléte, még akkor is, ha olyan idegesítő és olyan… olyan kívánatos. Nem vagy normális, gorombította le magát szokás szerint. De most valahogy jó volt nem normálisnak lenni, még akkor is, ha ezt saját magának sem vallotta volna be a világ minden kincséért sem.

Remus pedig, ahogy kilépett az ajtón, nekitámaszkodott a hűvös falnak, remélve, hogy le tudja hűteni tűzforró érzékeit. Megengedett magának egy széles mosolyt, mikor eszébe jutott, hogy valóban nem remélt ekkora eredményt ettől a látogatástól. Perselus csókja teljesen megszédítette. Ha a férfi nem löki az ajtónak holtbiztos, hogy összecsuklott volna. Végigborzongott rajta a vágy, és megkísértette a gondolat, hogy visszamegy a férfihoz, de aztán erőt vett magán. Megígérte neki, hogy egy kicsit békén hagyja. Így aztán nagyot sóhajtott, és elindult vissza szobájába.

Két nappal holdtölte előtt Perselus napközben összefutott Lupinnal, de mivel elég nagy nyüzsgés volt körülöttük, csak éppen köszöntek egymásnak. De Perselus látta, hogy a másik már elég ramaty állapotban van, gyenge mint a harmat, alig áll a lábán. Sajnálta a férfit. Tudta ugyan, hogy sokat nem segíthet neki, de mégis valahogy szerette volna enyhíteni a szenvedését. Vacsora előtt még elment a laborjába, hogy megnézze a kész bájitalai közül nem tudna-e valamivel segíteni Remusnak. Végül kiválasztott egy püspöklila színű löttyöt, amiről tudta, hogy sok egyéb jó hatása mellett általános erősítő és fájdalomcsökkentő hatása is van, de legjobb tudása szerint nincs rossz mellékhatása a vérfarkasra, és a farkasölő főzettel sem veszik majd össze.

A vacsora végeztével a folyosón szólt a férfi után.

- Lupin, várj meg! - a hangja mogorva volt ugyan, de mikor a másik megfordult, látta a szemében, hogy ez csak a felszín, és nem vette komolyan. Megvárta, míg Perselus melléér, és közben jót mosolygott azon, hogy Perselusnak elég csak megszólalni, és az egész folyosószakasz körülöttük kiürült. Mikor a bájitalmester mellé ért, átnyújtotta neki az üvegcsét.

- Idd ezt meg! Talán segít. - Remus átvette tőle az üveget, és minden további kérdés nélkül kiitta a tartalmát. Perselust egy kicsit meglepte ezzel. Ő még nem tudott volna így bízni a másikban. Neki ehhez több idő kell.

Remus megitta a bájitalt, ami egy hangyányit segített neki, de azért még mindig pocsékul érezte magát. Vagy talán annyira már nem is? És ez vajon a bájitalnak, vagy Perselus közelségének tudható be?

- Köszönöm, Perselus - mondta halkan a férfinak.

- Ennyit tehetek érted - válaszolt komolyan a másik.

- Ez több, mint amit bárki más tesz. És többet is jelent.

Perselus bólintott. - Menj, és pihenj le.

- Nem kísérsz el? - kérdezte reménykedve Remus. A kérdést hallva, Perselus gyorsan visszanyelte, ami először eszébe jutott, és végül beadta a derekát.

- Ha nagyon ragaszkodsz hozzá…

- Nagyon - mondta mosolyogva Remus, miközben elindultak. - De nem ezt akartad mondani.

- Nem. De inkább ne akard tudni.

- Gondolom, azt szeretted volna a tudomásomra hozni, hogy nem vagy szárazdajka.

- Valami hasonlót.

Ezután szótlanul mentek, míg el nem érték a férfi szobáját. Ott megálltak, de Remusnak már az ajtófélfához kellett dőlnie, hogy rendesen talpon tudjon maradni. Perselus odalépett hozzá, gyengéden megsimogatta az arcát. - Többet nem tudok segíteni - mondta szomorúan.

- Tudom. Hidd el, már… megszoktam. Azt hiszem. Nem jössz be?

- Neked most pihenned kell, nem az én hülyeségemet hallgatni. Menj csak.

- Ha túl vagyok rajta, megkereslek.

- Várni foglak. - súgta Perselus és megszüntette az ajkaik közt lévő néhány centiméter távolságot, és gyengéden megcsókolta. Mikor szétváltak, egy pillanatig még szomorún csillogó szemekkel nézte az egyre erőtlenebbé váló férfit, majd egy sóhajjal elfordult és otthagyta.

Perselus éjszakája elég gyötrelmes volt, főleg mert kb. öt percenként jutott eszébe, hogy Remusnak még rosszabb lehet. Ezen eltűnődött. Bár elég régóta készíti a férfinak a farkasölő főzetet, eddig nem vette a fáradtságot, hogy belegondoljon, milyen szörnyű lehet neki ez az egész. Az átváltozás fájdalma, és ez az egész átkozott gyengeség előtte és utána. És persze ennek tetejében még az is, hogy a férfi milyen nehezen éli ezt meg lelkileg.

Mivel éjjel nem sokat aludt, a másnapi óráin meglehetősen kiállhatatlan volt. Igaz, a kölykök tettek róla, hogy legalább az órái erejéig eltereljék a figyelmét Lupinról, de a szünetekben és az étkezéseknél szinte mindig a férfin járt a feje. Ebéd közben néha észrevette, hogy az igazgató rajta felejti a pillantását, de néhány mérgesebb pillantásával úgy tűnt sikerült leszerelnie.

Vacsora után visszament a lakosztályába, majd megállt az elvarázsolt ablak előtt, és felnézett a Holdra. Eddig soha semmi baja nem volt az égitesttel, hisz sok éjszakai útján mutatta neki az utat, de most csak Lupin és a szenvedése jutott eszébe róla. Már átváltozott. Egy pillanatra megkísértette a gondolat, hogy átmegy hozzá, hisz ha megitta a bájitalát, egyáltalán nem veszélyes. De aztán rájött, hogy a férfi egyáltalán nem biztos, hogy örülne neki. Így hát inkább letusolt, és egy könyvvel letelepedett a kandalló mellé. Időnként még figyelnie is sikerült arra, amit olvas. De aztán hamar megunta, és inkább lefeküdt, reménykedve benne, hogy ma többet tud aludni, mint előző éjjel.

Felszínes álmából jóval reggeli előtt ébredt, és arra gondolt, hogy most már valószínűleg Remus sem haragudna meg, ha átmenne hozzá. Csak, hogy meggyőződjön róla, hogy jól van. Felöltözött, a zsebébe tett még egy üvegcsét a lila bájitalból, és lassan elsétált a férfi lakrésze felé. Ilyen korán még attól sem kellett tartania, hogy valaki meglátja. Arra nem is vesztegette az idejét, hogy bekopogjon, tisztában volt vele, hogy Remus nincs olyan állapotban, hogy ajtót nyisson neki. Néhány varázslattal feloldotta az ajtón lévő bűbájokat, és belépett. Remus a kandalló előtti vékony szőnyegen feküdt anyaszült meztelenül. Ha nem égett volna a tűz, már jól megfázott volna. Perselus egy percig csak nézte, ahogy alszik, varázsolt alá egy jó vastag prémes szőnyeget, majd bement a férfi hálószobájába, kihozta a takaróját, és ráterítette.

Remus erre már felébredt, de nagyon gyenge volt még.

- Perselus… - hangja csak suttogás volt.

- Cssss… aludj! - súgta neki Perselus, és megigazította a takaróját.

- Maradj itt velem! - kérte Remus.

- Meg kell tartanom az óráimat. De ha szeretnéd, este visszajövök. - Remus erőtlenül bólintott. - Rendben. Hagytam neked egy bájitalt az asztalodon. Ha felébredtél, majd idd meg. És most aludj.

Nem kellett kétszer mondania, a férfi lehunyta a szemét, és abban a pillanatban el is aludt.

Perselus felállt, és halkan kijött a szobából. Szíve szerint odafeküdt volna a férfi mellé, hogy ha mással nem is tud, legalább a jelenlétével segítsen neki, de sajnos tényleg mennie kellett. Igaz, hogy az elsők között érkezett a reggelihez, de utána még elő kell készülnie az első órájára.

Leült a tanári asztalhoz a helyére Dumbledore mellé, de máris magán érezte az igazgató fürkésző pillantását.

- Nos, hogy van Remus? - kérdezte mindentudón csillogó szemekkel.

Perselus majdnem beszólt neki, de aztán az utolsó pillanatban lenyelte amit mondani akart.

- Túléli, mint mindig - mondta csendesen.

- Ó, ez most egy kicsit más, ha jól sejtem.

- Nem tudom, mit sejtesz, Albus, de jó lenne, ha…

- Kedves kolléga, nem akartam beleavatkozni a magánéletedbe. Csupán érdeklődtem, hogy van a barátunk. Tőle is megkérdeztem, hogy vagy, mikor meglátogatott a gyengélkedőn.

Ó, te vén összeesküvő, gondolta magában Perselus, de aztán inkább csendben maradt. Tudta, hogy Dumbledore igyekszik mindig egyengetni az utat a barátai előtt, csak ezzel néha túlságosan is beleavatkozik mások magánszférájába. És azt ő meglehetősen nehezen viselte.

A napja egész gyorsan eltelt, hisz folyamatosan órája volt, amikor meg nem, akkor nekiállt házi feladatokat javítani, amivel jól felhúzta magát. Vacsora után azonban úgy döntött, hogy ideje letenni a lantot, és elindult meglátogatni Remust.

Most már bekopogott, nem akarta rátörni az ajtót a férfira. Amikor az ajtót nyitott neki, látta, hogy még mindig nagyon ramatyul van, de azért már lehet bízni hozzá.

- Gyere be! - mondta Perselusnak , és szélesebbre nyitotta az ajtót. Aztán lassan visszasétált a kanapéhoz, letelepedett. - Ideülsz mellém?

Perselus egy szó nélkül ült le a kanapéra, fürkésző éjfekete szemét egy pillanatra sem vette le a másikról.

- Jobban vagy? - kérdezte némileg aggódva.

- Igen. Holnapra már egész szalonképes leszek. Ha az első órámat nem is, de talán a másodikat már meg tudom tartani. És köszönöm a bájitalt, amit hoztál.

A bájitalmester bólintott, némileg megnyugtatták a férfi szavai. Remus lassan megfogta a kezét, nem volt biztos benne, hogy nem fogja elhúzni.

- Köszönöm, hogy átjöttél reggel. A… gondoskodásod… nagyon jólesett.

- Csak gondoltam megerősítem abbéli hitedet, hogy nem vagyok érzéketlen, mint egy szobor.

- Tudom. Csak szereted, ha ezt gondolják rólad.

- Ez így… kényelmes. Mindenki békén hagy.

- De nekem megmutattad, hogy nem olyan vagy.

- Kiprovokáltad.

- Ez volt a cél. Jobban mondva ez is.

- Igen? - kérdezte a férfi egyik szemöldökét felvonva, de a szája sarkában egy nagyon halvány mosoly bujkált. - És még mi?

- Most pillanatnyilag…

- Igen?

- Szeretnék odabújni hozzád - mondta a férfi bizonytalanul, hiszen nem tudhatta, hogy a másik hogy fog reagálni egy ilyen bizalmas helyzetre. - Szeretném érezni, hogy átölelsz.

- Nem lesz ez egy kicsit sok egy napra? - kérdezte a férfi még mindig felvont szemöldökkel.

- Ha így gondolod, felejtsd el - mondta Remus halkan.

- Ne légy bolond! - ült közelebb Perselus, és átkarolva a férfi vállát, magához húzta, Remus pedig egy megkönnyebbült sóhajjal simult a karjaiba.

Sokáig ültek így szótlanul, csak élvezve egymás közelségét. De Remus még mindig túl gyenge volt, és lassan elaludt. Perselus egy darabig hagyta, de aztán megcirógatta az arcát. - Inkább az ágyadban kéne aludnod.

- De akkor elmész - mondta durcásan Remus.

- Persze, hogy elmegyek. Te meg ki tudod pihenni magad holnapra. Indíts az ágyba.

- De…

- Nincs de. Pihenned kell. Holnap találkozunk.

- Rendben - adta meg magát az elkerülhetetlennek Remus.

Lassan felálltak a kanapéról, és Remus kikísérte a másik férfit, de mielőtt még elérték volna az ajtót, megfogta a kezét, és maga fele fordította volna, de hirtelen megszédült, és csak Perselus gyors reflexeinek köszönhette, hogy nem esett el. A bájitalmester azonban biztos kézzel megtartotta.

- Még mindig nem vagy jól. Szeretném inkább látni, hogy egyben ágyba kerülsz, és nem esel össze valahol a szoba közepén.

Remus lesütötte a szemét. Ahogy Perselus, úgy ő sem szerette, ha gyengének és elesettnek látják. Csak hát ő nem tehetett ellene, hogy időnként ez megtörténjen. Ezért szeretett inkább ilyenkor elbújni a világ elől. A bájitalmester észrevette ugyan ezt a reakciót, de úgy döntött, hogy az a legjobb megoldás, ha nem vesz róla tudomást. Inkább a férfival a karjaiban indult volna a hálószoba fele. De Remus elhúzódott tőle. - Tudok járni - közölte durcásan.

- Na persze. Az előbb bizonyítottad be mennyire. A makacskodás helyett inkább mozdulj már meg, és feküdj be az ágyba, mielőtt elvesztem a türelmem. - Remus megadta magát a szelíd erőszaknak, és elindult. A hálószobába érve levette a köntösét, és leült az ágy szélére.

- Annyira utálom ezt - sóhajtott letörten. Perselus leült mellé, és komolyan nézett rá.

- Remus, ez hozzád tartozik, mint kutyához a farka. Vagy jelen esetben farkashoz… De ha te nem vagy képes elfogadni, akkor hogy várod el tőlem?

- El tudod fogadni? - kérdezte Remus, de közben lesütötte a szemét, nem mert a másik szemébe nézni. Még mindig félt az elutasítástól, pedig a férfi reggeli villámlátogatása nem arról beszélt, hogy el akarná utasítani.

- Most mit vársz, mit mondok? Hogy simán? Nem tudom, Remus. Még sosem gondolkoztam ezen. Igazából nem sok ráhatásom van a dologra. Rossz nézni, hogy szenvedsz, és nem tudok segíteni. De ha annyit tehetek, hogy hajnalban betakarlak… azt hiszem, ennyire képes vagyok.

- Ez nem csak erről szól. Az emberek…

- Az emberek több rosszat gondolnak rólam, mint rólad. Vagy legjobb esetben holtversenyben végezhetünk. Szóval én is feltehetném neked a kérdést, de most már tényleg fogytán a türelmem, és ha nem fekszel be az ágyadba és alszol két percen belül, akkor megbánod, hogy bármit is kiprovokáltál belőlem.

Remus halványan elmosolyodott, és bár nem tartotta lezártnak ezt a témát, inkább engedelmeskedett a férfinak. Bebújt az ágyba, és magára húzta a takarót.

- Remek - mondta tettetett bosszúsággal Perselus. - Végre én is ki tudtam provokálni belőled valamit. És most alvás. Ha holnap karikákat látok a szemed alatt, nem úszod meg ennyivel.

- Azért aludni nem lehet paracsszóra. - mondta egy elfojtott mosollyal Remus.

- Ha gondolod, ezen könnyen segíthetünk. - válaszolt látszólag közömbösen Perselus. Lassan odahajolt az ágyban fekvő férfihoz, és gyengéden megcsókolta. - Ettől talán szebb lesz az álmod. - mondta egy sejtelmes félmosollyal.

Lupin viszonozta a mosolyát. - Az lehet, hogy az álmom szebb lesz, de az elalvásomat nem könnyítetted meg, az szent.

- Azt hiszem, mára elég a sületlenségeidből. Megyek. Jó éjt!

- Neked is, Perselus. Aludj jól! - mondta Remus, lassan lehunyva a szemét, azt még hallotta, hogy a férfi elhagyja a lakosztályát, és lassan álomba merült.