II. fejezet

Ellentétek

Az elsősök átvágtak a bejárati csarnokon, és bevonultak a Nagyterembe. A termet több ezer gyertya világította meg, melyek a levegőben lebegtek a négy hosszú asztal fölött. E négy asztal mellett ültek a Roxfort felsőbb évesei, a terem végében lévő, a többire merőleges asztalnál pedig a tanári kar. James hiába kereste-kutatta szemével, nem látta az anyját, és az övén kívül volt még két üres hely – az egyik természetesen Celvedon professzoré, de hogy kié volt a másik…

Gary Celvedon felsorakoztatta a diákokat, hogy a tanároknak hátat fordítva szembenézzenek a felsőbb évesekkel. Ők is legalább olyan kíváncsiak és izgatottak voltak, mint a gólyák, hogy vajon milyen diákok fogják erősíteni, vagy éppen gyengíteni házukat.

A professzor egy széket állított a megszeppent elsősök elé, majd ráhelyezett egy hegyes varázslósüveget, mely rémesen elnyűtt és piszkos volt.

James ujjait tördelve figyelte a terem bejáratát, még mindig reménykedve abban, hogy édesanyja végre megérkezik. Ekkor, mintegy végszóra kivágódott az ajtó, és Lily de Soul lépett be rajta, valamint egy körülbelül Celvedon magasságú, hosszú, fekete hajú, fekete szemű, éles tekintetű férfi, aki ellentétben Lilyvel, nagyon ingerültnek látszott. Még lágy arcvonásai sem tudták semmissé tenni a lelkében dúló indulatokat.

Lily a fiára mosolygott, majd a férjére, miközben a helyére sietett a másik professzorral együtt. Ezután néma csönd telepedett a teremre, majd megmoccant a Süveg és elkezdte énekét:

Én vagyok a Teszlek Süveg!

Talán kicsit kopott,

De hidd el, édes gyermekem,

Igen eszes vagyok!

Húzz csak a fejedbe

És mindjárt megtudod,

Melyik ház lesz ezentúl

A Roxfortban otthonod.

A Griffendélbe kerülsz,

Ha bátor vagy és merész,

- vakmerőség, hősiesség -

és semmitől sem félsz.

Sok bölcs varázsló,

A Hollóhátba járt,

S ha te is eszes vagy,

A tanulás – kaland – vár.

Hugrabugnak háza lesz

Az otthonod mától,

Ha igazságos, nyájas vagy

És legfőképpen jámbor.

Ha ravasz vagy és körmönfont,

Házad a Mardekár,

De ne feledd el sohasem,

Tudodki is ide járt.

Ne habozz túl sokat

Mert ha fejedre teszel,

Megmondom azonnal,

Ezután hol leszel!

A Süveg befejezte mondandóját, mire a teremben tapsvihar tört ki. Celvedon professzor az elsősök elé lépett egy hosszú pergamentekerccsel kezében, és így szólt:

- Akinek a nevét mondom, jöjjön ide, üljön a székre, majd tegye a fejére a Süveget! Miután megtudta, melyik házba került, menjen oda a társaihoz. Jobbról balra az asztalok: Mardekár, Hollóhát, Hugrabug, Griffendél. Akkor most… Asher, Tom!

Egy alacsony, szemüveges fiú lépett ki a csapatból, ült le a székre, és húzta fejére a Süveget.

- Hollóhát! – hangzott a Süveg választása, és rögtön rá feleletül a hollósok asztalának üdvrivalgása.

- Astroath, James!

A fiú magabiztosan lépett a székhez, majd kezébe vette a Süveget. Aztán leült.

- Hmm… – gondolkozott a Süveg. – James Astroath. Nehéz döntés… igazán nehéz döntés…

James megrémült. Szóval mégis valóra fog válni a félelme, és sehová sem fogják beosztani. Jeges hideg áradt végig végtagjain, miközben vékony vonallá préselte össze ajkait. Mindjárt felhangzik majd a gúnyos nevetés, ő pedig szégyenszemre kikulloghat a nagyteremből, csalódást okozva édesanyjának.

- Valóban kemény dió… – szólalt meg újra a hang. – Azonban a legjobb az lesz, ha a Mardekárba küldelek, de nem azért, amiért te gondolod. Ne is próbálj tiltakozni, idővel meglátod, miért teszlek abba a házba. – Ezzel a Süveg kihirdette ítéletét, miszerint Jamesnek a Mardekárban a helye.

A fiú megkönnyebbült sóhajjal állt föl a székről. Egyelőre nem érdekelte, hogy mardekáros lett, mert borzasztóan örült annak, hogy egyáltalán bárhová is beosztották. Eközben a Mardekár soraiban élénk taps tört ki, és mindannyian lelkesedéssel fogadták Jamest.

Silver Malfoy csalódottan figyelte, ahogy a vonaton megismert barátja helyet foglal a zöld-ezüst asztalnál. Valamiért biztos volt abban, hogy ő származása ellenére sem fog abba a házba kerülni, hiszen sohasem tartotta magát elég malfoyosnak – és ezt édesapja szemrehányó megjegyzései csak megerősítették. Egyedül a külseje emlékeztetett őseire, ám az arisztokratikus modor gőgös felsőbbrendűsége mindig is távol állt tőle. Remélte, emiatt nem a Hugrabugba fogják beosztani, mert akkor valóban fontolóra kell vennie az elbujdosást…

Ezalatt James a Süveg szavain gondolkozott. Kicsit megnyugodott, hogy ezek szerint nem az álmai miatt került a Mardekárba, arra azonban nem tudott rájönni, hogy akkor mégis miért. Szerette volna, ha a Süveg egy kicsit egyértelműbben fejezi ki magát…

Hirtelen azt érezte, figyelik. Körbenézett a teremben, és pillantása találkozott azzal a fekete hajú professzoréval, aki anyjával együtt érkezett az ünnepségre. A férfi biccentett, egy pillanatra még el is mosolyodott, aztán a mellette ülő Gyógynövénytan tanárhoz fordult, és elkezdett vele beszélgetni.

James figyelmét ismét a Süveg felé fordította. Egy csomó diák beosztásáról lemaradt, és ezt egy kicsit sajnálta, mert szerette volna tudni, ki melyik házba kerül, bár úgysem sikerült volna megjegyeznie a neveket.

- Malfoy, Silver! – szólította Celvedon a tejfölszőke, kissé sápadt fiút, aki riadt tekintettel körbenézett, majd a halálraítéltek arckifejezésével elindult a szék felé.

A neve hallatán az egész termen susmorgás futott végig, ami még inkább növelte idegességét. Végül egy tétova mozdulattal felemelte a Süveget, aztán – még mielőtt meggondolhatta volna magát – a fejére rakta.

- Hmm… egy Malfoy – szólalt meg a hang Silver fejében. – Nem rakhatlak a Mardekárba… De van elég eszed, és a bátorságnak sem vagy híján. Mit szólsz a Griffendélhez? – Silver elgondolkozott, aztán bólintott. Az apja nem fog repesni az örömtől, ám a Griffendél még mindig jobb, mint a Hugrabug. – Rendben. Akkor… Griffendél! – Ezt az utolsó szót már az egész terem hallotta.

Többen felhördültek. Egy Malfoy a Griffendélben? Ilyenre sem volt még példa…

Silver remegő lábakkal rogyott le az oroszlános asztalhoz, és meg sem lepődött azon, hogy gyér tapsot kap. Az apja egy valamire készítette fel az iskolával kapcsolatban, de arra nagyon: az előítéletekre. A Malfoy név pedig még mindig ellenérzést váltott ki a legtöbb varázslóban, akik képtelenek voltak túllépni a múlton…

James sem örült túlságosan a Süveg Silverrel kapcsolatos döntésének, ám ő egészen más miatt, mint a többiek. Édesanyjától hallott már eleget a roxforti házak között húzódó régi ellentétekről, és csak reménykedhetett benne, hogy ez az ellenségeskedés nem fogja tönkretenni kialakulóban lévő barátságukat. A vonatút alatt egészen megkedvelte a fiatalabb fiút, aki semmiben sem hasonlított ahhoz, ahogyan Gary Celvedon jellemezte a Malfoyokat.

Miután mindenkit beosztottak a házakba, az iskola igazgatója, Albus Dumbledore emelkedett szólásra:

- Üdvözlök minden diákot az új tanév kezdetén! Először néhány általános érvényű dolgot szeretnék elmondani: A Tiltott Rengeteg még mindig tiltott, nem véletlenül ez a neve, tehát senki ne merészkedjen a közelébe! Az iskola gondnoka gondoskodik arról, hogy az éjszaka a folyosókon bolyongók példásan meg legyenek büntetve. A kividdicscsapatokba a válogatás két hét múlva kezdődik. Aki szeretne háza csapatában játszani, az Alvin MacLeonnál jelentkezzen.

A diákok izgatott sugdolózásba kezdtek, hogy vajon ez évben bekerülnek-e a házuk válogatottjába.

- Még nem fejeztem be! Roxfort új Átváltoztatástan tanáraként köszöntsük körünkben Lily de Soult, aki egészen a messzi Itáliából érkezett hozzánk. – Lily felállt, a diákok pedig megtapsolták.

Mindenki örült a kedves arcú, barátságos mosolyú tanárnőnek, aki a Griffendél színeiben foglalt helyet Celvedon professzor mellett, zöld szemeivel leendő tanítványait fürkészve.

- Emellett – folytatta az igazgató – az elsősöknek bemutatnám az egyes házak vezetőtanárait. Gary Celvedon Sötét Varázslatok Kivédését tanít, a Hugrabugot vezeti, és ő egyben a Roxfort igazgatóhelyettese is. Lily de Soulhoz, az Átváltoztatástan tanárnőhöz a griffendélesek fordulhatnak bizalommal… Alicia Vetyver a Bűbájtan bűbájos professzorasszonya a Hollóhát képviselője, illetve Maxime Morte a Bájitalok kiváló mestere a Mardekár-ház vezetője.

Az említett tanárok sorban biccentettek a diáksereg felé, és James ekkor jött rá, hogy az előbb olyan feldúltan beviharzó professzor azonos Maxime Mortéval, a Mardekár házvezetőjével. Így – mikor nem volt dühös – finom vonású, szabályosan szép arca egészen kedvesnek tűnt, fekete szemei még ilyen messziről is csillogtak a mögöttük rejlő intelligenciától.

- Azt hiszem, a legfontosabb dolgokat tudjátok. Most pedig kezdődjék a lakoma! – Dumbledore derűsen mosolyogva összeütögette tenyerét, mire az asztalokon válogatott finomságok jelentek meg.

James az ételeket meglátva döbbent rá, mennyire honvágya van, mennyire nehéz lesz ebben az új környezetben helytállnia, egyáltalán az összes újdonsághoz hozzászoknia, és most először jutott eszébe, hogy ez talán nem is fog sikerülni. Eddig bizakodva és kíváncsian várta a roxforti tanév kezdetét, hiszen nagyon sok jót hallott az iskoláról, és édesanyja biztató szavai meggyőzték arról, hogy minden a legnagyobb rendben lesz.

Azonban már maga a kastély épülete is más volt, mint a Malorum szintén monumentális, ám jellegében jóval világosabb, emiatt tágasabbnak, szabadabbnak ható létesítménye. A Roxfort hiába volt kétségkívül gyönyörű, számára egy kicsit komornak, félelmetesnek tűnt, bár ha belegondolt, eddig még csak este látta… A sötétben pedig minden árny ezerszer olyan ijesztő, mint a vidám, szikrázó napsütésben. Aztán eszébe jutott, hogy a ködös Albionban a napot is kevesebbet fogja látni, és ez még szomorúbbá tette.

Annyira belemerült gondolataiba, hogy észre sem vette a körülötte ülők hozzá intézett kérdéseit, így a háztársai lassan feladták, hogy szóra bírják a mai este folyamán.

Ebben a pillanatban egy kéz nehezedett a vállára, mire riadtan összerezzent, majd hátrafordult, és szürkés tekintete találkozott a mögötte álló Bájitaltan professzor koromfekete szemeivel.

- Látom, az egyik új diákunk nincsen megelégedve valamivel! Talán nem ízlik az étel? Vagy gond van a házával? Esetleg más valami bántja? – A férfit a környékről felszálló gúnyos kacajok döbbentették rá, hogy az óráin használt stílusát alkalmazta Jamesszel szemben, holott egyáltalán nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni a fiút.

Áthatóan nézett a nevetgélő mardekárosokra, akik a fenyegető pillantásokat látva elhallgattak, és inkább a tányérjukon lévő ételeket kezdték fixírozni. James úgy vélte, a professzor igencsak szigorú lehet, ha a nélkül elcsendesíti a többieket, hogy egyetlen szót is szólna, és már előre rettegett a Bájitaltan óráktól. Ez volt szinte az egyetlen tantárgy, amit nem szeretett.

- Nos, fiam – kezdte a fiatal varázsló valamivel szelídebb és halkabb hangon úgy, hogy csak a fiú hallja –, mi a probléma?

- Semmi, professzor úr, csak… – először azt akarta mondani, honvágya van, aztán időben módosított – egy kicsit fáradt vagyok. – Nem gondolta, hogy Maxime Mortét valóban érdekelheti az, ami őt jelen pillanatban foglalkoztatja. És különben sem tudott volna segíteni…

- Értem. Biztosan nincs szüksége semmire?

- Biztos. Köszönöm. Esetleg… szólna, kérem Lily de Soul professzornak? Ő ugyanis…

- … az édesanyja. – A sötét szemek csillogását egy pillanatra komor fellegek árnyékolták be. – Tudom. Azonnal szólok neki! – Ezzel sarkon fordult, és elsietett a tanári asztal felé.

James értetlenül nézett gyorsan távolodó alakja után, és fel nem tudta fogni, mi okozta a professzor hirtelen hangulatváltozását. Ám akármi is volt az, az édesanyjának valószínűleg köze van hozzá, ezek szerint tehát valahonnan ismerik egymást…

Azonban nem sok ideje volt ezen elmélkedni, ugyanis hirtelen elsötétült előtte a világ. Automatikusan nyúlt pálcája után, arra gondolva, valami történhetett a terem megvilágításával, aztán rájött, hogy mindösszesen két, kicsit hideg kéz miatt veszítette el néhány pillanatra a látását.

- A frászt hozod rám, Silver Malfoy! – dohogta tettetett szemrehányással, miközben lefejtette arcáról az ujjakat.

- Honnan tudtad, hogy én vagyok? – kérdezte Silver, és leült a James melletti éppen üres helyre.

- Kizárásos alapon – vigyorgott a kérdezett, majd a kissé értetlen tekintetet látva hozzátette: – Senkit nem ismerek rajtad kívül.

- Én sem. És mivel olyan szomorúnak tűntél, úgy gondoltam, felvidítalak, de… – Silver észrevette, hogy az asztalnál ülők nem különösebben díjazzák jelenlétét, és igencsak barátságtalan pillantásokkal méregetik griffendéles mivolta miatt – …ez talán nem volt annyira jó ötlet.

- Ugyan – legyintett James. – Van valakinek kifogása az ellen, hogy ő itt van? – emelte fel kicsit a hangját, megpróbálva utánozni azt a tekintetet, melyet nemrég Morte professzor alkalmazott.

Örömmel észlelte, hogy háztársai némileg aggodalmasan és megrettenve néznek rá, így diadalmas vigyorral Silver felé fordult, aki ebben a pillanatban egy halk nyüszítést hallatott, majd holtsápadt arccal a levegőbe emelkedett, mintha valami láthatatlan kéz ragadta volna meg.

- Nekem van kifogásom! – hallatszott ezzel egyidőben egy recsegő, mély hang, mely leginkább egy rossz lemezjátszó zörejére emlékeztetett.

James villámgyorsan felpattant az asztaltól, hogy szembenézzen a hang tulajdonosával. A fiú majdnem két fejjel magasabbról tekintett le rá rosszindulatúan villogó szemeivel, durva arcvonásai brutálisan kegyetlen jellemről árulkodtak. Széles vállán és robosztus mellkasán úgy feszült a talár, mintha menten szét akarna pattanni, ami nem hagyott kétséget afelől, hogy hatalmas testi erővel rendelkezik.

- Valami gond van, öcsisajt? – kérdezte gunyorosan, arra számítva, hogy a szokásos módon gyors meghunyászkodásra számíthat a nála jóval alacsonyabb és gyengébb ellenfelétől.

- Azonnal ereszd el! – kiáltotta James zölden villámló szemeiben fenyegető tűzzel, az ifjú Malfoy ugyanis a talárjánál fogva kapálózott a levegőben néhány centire a föld felett, kékülő arca a fulladás tüneteit mutatta.

- Ahogy parancsolod! – mondta vigyorogva a nagydarab fiú, és a padlóra dobta áldozatát, aki könnyes szemmel próbált némi levegőhöz jutni.

- Soha többé ne merészeld bántani a barátomat! – sziszegte James vészjósló hangon.

- Különben mit csinálsz? Ízekre pofoztatod magad? – Tisztán látszott, hogy győzelme biztos tudatában provokálni vagy megfélemlíteni akarja a másikat.

- Nem. Inkább visszaváltoztatlak hegyi trollból emberré, hogy senki ne féljen tőled, aztán darabokra átkozlak!

A kötözködő fiú még akkor sem vette észre, hogy már rég nem áll a helyzet magaslatán, mikor James – szavait nyomatékosítandó – pálcát rántott, és pattanásig feszült izmokkal csak egy támadásra okot adó gyanús mozdulatra várt.

Ez a várakozás mindösszesen fél pillanatra redukálódott, mivel a termetes mardekáros meghallva háztársai nevetgélését és gúnyos megjegyzéseit rájött, hogy igencsak megcsappanhat a tekintélye, ha nem intézi el azonnal ezt a meggondolatlan öngyilkosjelöltet. Ütésre emelte kezét, hogy lecsapja Jamest, akár egy kellemetlenkedő szúnyogot, aki egy átokkal honorálta az akciót.

A két professzor egyszerre ért oda. Lily de Soul egy pálcamozdulattal hárította fia varázslatát – mely a pajzson eltérülve rendet vágott a mennyezeten lebegő gyertyák soraiban – miközben elkapta a másik fiú karját, és könnyedén hátracsavarta, amire az hangos jajdulással reagált. Mindenki elámult a törékenynek látszó nő hihetetlen erején.

Ezalatt a Mardekár házvezetője a Malfoy örököst vizsgálgatta, minden rendben van-e vele. Szerencsére a fiúnak nem történt komolyabb baja az ijedtségen kívül, így Maxime leültette az asztalhoz, majd odalépett a termetes hetedéveshez.

- Tűrhetetlen a viselkedése, Mr. Wilford! – A megszólított fájdalmas arccal nézett tanárára, ugyanis Lily még mindig szorosan tartotta. – Tíz pont a Mardekártól, illetve egy heti büntetőmunka. Mivel én vagyok a házvezetője – csóválta fejét rezignáltan – legnagyobb sajnálatomra a következő héten naponta három órát fogunk egymás társaságában eltölteni. Bár azt hiszem, ez nekem nagyobb büntetés, mint magának. Esetleg, ha de Soul professzornak jobb ötlete van…

- Önre bízom, kolléga. – Lily elengedte a fiút, aki hosszasan tapogatta karját, miközben gyilkos tekintettel méregetett mindenkit, különösen Jamest. – Oh, még csak annyit tennék hozzá – szólalt meg a nő, észlelve a villogó szemeket –, hogy amennyiben a továbbiakban kezet mer emelni a fiamra, nem leszek ilyen kíméletes. És szomorúan kell közölnöm, hogy az ön számára befejeződött ez a fantasztikus ünnepség…

Balthazar Wilford ingerülten fújtatott egyet, aztán egy „ezt még ezerszer megbánod" arckifejezéssel Jamesre nézett, végül sietősen elhagyta a termet. Hallotta a felcsendülő üdvrivalgással kevert nevetést, ami csak erősítette azt a meggyőződését, hogy James Astroath ezt nem fogja megúszni szárazon. Mikor mindemellett eszébe jutott, hogy elfelejtette elkérni a jelszót, és emiatt órákon keresztül fagyoskodhat a folyosókon, az eddigieknél is kegyetlenebb kínzási módokon kezdte el törni a fejét…

Eközben Lily de Soul megköszönte professzortársa segítségét, majd a férfi távozása után fiához fordult. James megszeppenten pillantott édesanyjára, mert tisztában volt vele, hogy ezért nem fog dicséretet kapni.

- Szervusz, fiam! – A nő arca olyan volt, mint a hideg márvány, csupán a szemén látszott, hogy most kifejezetten mérges. – Mintha Morte professzor valami olyasmit említett volna, hogy fáradt vagy. Erre…

- De anya…

- Hallgass! Úgy látom, még egyszer át kell beszélnünk bizonyos dolgokat!

- Anya… – James könyörgően nézett. – Nem az én hibám volt.

- Tudom – bólintott Lily, mire a fiú arcán megkönnyebbült mosoly suhant át. – Ennek ellenére gyere oda hozzám, ha megvacsoráztál! És az est további részében próbáld kerülni a zűrt!

Ezzel a nő, lezártnak tekintve a dolgokat sarkon fordult, és visszament a tanári asztalhoz.

James csalódottnak és zavartnak érezte magát, emellett egy kicsit fel is lélegzett, bár tudta, hogy a fejmosás nagy része még hátra van. Édesanyja legalább ezerszer ígértette meg vele, hogy nem keveri bajba magát, és nem hívja fel magára a figyelmet.

De Jupiterre, az az öntelt, pöffeszkedő hólyag megtámadta Silvert, neki pedig kötelessége volt megvédenie! Arról már nem ő tehetett, hogy a helyzet ennyire elfajult…

Belegondolva, tulajdonképpen nagyon is tehetett róla. Mert ilyen esetekben nem a józan esze, sokkal inkább az ösztönei vezérelték, és képtelen volt kontrollálni érzelmeit, ha olyasvalakit bántottak, akit kedvelt.

- Jól vagy? – lépett oda hozzá Silver aggodalmas arccal.

James ekkor döbbent rá, hogy valójában már percek óta állhat itt gondolataiba mélyedve.

- Ezt inkább nekem kellene kérdeznem – mosolyodott el halványan.

- Velem minden rendben van, csak egy kicsit megijedtem.

- És majdnem megfulladtál – mondta összehúzott szemöldökkel.

Még mindig képes lett volna szétátkozni a Wilfordnak nevezett fiú agyát – ha az rendelkezett egyáltalán ilyen szervvel – mikor eszébe jutott az előző jelenet.

- Te pedig szereztél magadnak egy ellenséget – komorodott el Silver. – Azért köszönöm, hogy kiálltál értem. Nagyon bátor vagy!

- Ugyan – legyintett James. – Inkább vakmerő… Különben is, ez a Wilford egy igazi faccia di merda.

- Az mit jelent?

- Hmm… szerintem nem akarod tudni – csóválta meg a fejét, miközben megfogta Silver kezét. – Itt az ideje, hogy erre a nagy izgalomra megkóstoljuk ezeket a finomságokat.

Silver bólintott, majd leültek a kígyós asztalhoz. A mardekárosok már nem tűntek olyan ellenségesnek, inkább tisztelettel néztek Jamesre. Nem sok olyan ember akadt a házukban – sőt az egész Roxfortban – aki szembe mert volna szállni Balthazar Wilforddal. Még a többi ház tagjai közül is sokan odamentek gratulálni, futótűzként terjedt James erélyes és magabiztos fellépésének híre.

Igazából… ilyen izgalmas évnyitójuk is régen volt már.

faccia di merda az olasz seggfej megfelelője (szó szerinti fordításban „szararcú")