NYILATKOZAT: A The Elder Scrolls V : Skyrim és teljes világa (beleértve a helyszíneket, szereplőket, stb.) a Bethesda Softworks tulajdonában áll, minden jog őket illeti meg. Luna Wind-Feet azonban az én karakterem.


III.

A fogadtatás

A szikrázó, fehér fény elvakította a lányt. Szabad kezét szorosan a szemeire tapasztotta, mintha csak egy rossz álmot próbálna kidörzsölni belőlük.

– A Kilencekre, de jó végre friss levegőt szívni! – sóhajtott mélyet a férfi. Neki ez volt a természetes, nem úgy, mint a társának, ki valóságos jégszoborrá dermedt az oldalán. A Jerallok közt sem tapasztalt ilyen farkasordító hideget.

Fent vagyunk északon. És ez még csak a kezdet. Bár az is lehet, hogy mégis holtan akarnak az istenek, de nem a fejem által, hanem egy fagyott tömbként vergődve valahol a hegyoldalban…

Ralof, látván, hogy Luna mennyire kellemetlenül érzi magát vele ellentétben, csipkelődve jegyezte meg:

– Akarod, hogy visszamenjünk a barlangba?

– Velem jönnél? Vissza? – engedte le kezét az elf, hogy döbbent pillantását rászegezhesse, ám az nem jutott el a nordig, hanem fennakadt Skyrimen, amely ott hevert a lábuk előtt teljes valójában. – Egek urai…

Torka kiszáradt, így képtelen volt folytatni. A ködös hegyvonulat teknőként ölelte körül a fenyves, hólepte tájat. Egy kavicsos út hívogatóan tekergett a tűlevelesek és a jeges sziklák közt le a völgybe, s a homályos, szürke levegőben kövérré nőtt, szabályos hópelyhek szálingóztak. Luna lélegzete és szívverése egyszerre hagyott ki a sejtelmesen gyönyörű látványtól.

– Várj! – szisszent fel a férfi, majd magával húzta a lányt egy nagyobb szikla takarásába, mikor megremegett alattuk a talaj. Egy ismerős üvöltés kíséretében a fekete sárkány hasított keresztül az égen, egyenest a szemközti hegycsúcs felé. Hatalmas szárnyaival orkánerejű szelet kavart maga alatt.

– Hát ott megy – egyenesedett fel a nord harcos, mielőtt a tüskés bestia eltűnt volna a látóhatárról. – Úgy nézem, egy jó ideig nem látjuk viszont.

Tekintetével elébb a havas völgyet pásztázta végig, majd a barlang szájára pillantott a válla felett.

– Nem lehet tudni, hogy rajtunk kívül más is életben maradt-e, de hamarosan rajzani fognak itt a birodalmiak, ezt állíthatom. Szóval jobb, ha eltűnünk innen.

Luna figyelmét nem kerülte el, hogy az északi többesszámban beszélt.

– Azt hittem… – kezdte bizonytalanul, de félbeszakították.

– Mit? Hogy amint kiérünk az alagútból, fel is szívódok? – nevetett Ralof, miközben vakarni kezdte a tarkóját. – Őszintén szólva, én is ugyanerre gondoltam, csak épp fordítva.

Az erdőelf meghökkenten kapta fel a fejét, de nem tudott felelni.

Hogy én? Itt hagyom?

– Látod? – folytatta a férfi, miközben ismét megszorította társa kezét. – Valóban egy rugóra jár az agyunk, ahogy mondtam. Egyébként, a mai nap után már nehogy azt hidd, hogy megszabadulsz tőlem egykönnyen!

Miután befejezte a mondandóját, egy pillanatra közelebb vonta magához Lunát, lehúzta róla a mágus megviselt csuklyáját, és csókot nyomott a feje búbjára. A leány szíve újabb ütemeket hagyott ki, de egyúttal beléhasított a fájdalmas felismerés is; aki utoljára ilyesforma gesztusban részesítette, annak felkoncolt teste már rég a hideg földben pihent. Azóta nem érzett hasonló melegséget sajgó mellkasában.

Szorosan préselte össze az ajkait, majd egy mély levegő kíséretében lehunyta a szemét, hogy Ralof ne lássa benne összegyűlni az elkeseredett, dühös könnyeket.

– A nővérem, Gerdur működteti a malmot Riverwoodban, ez az út egyenesen odavisz. Biztos vagyok benne, hogy segíteni fog.

– Ezt komolyan mondod?

– Most már elég legyen a bolondozásból! – korholta finoman a nord. – A legkomolyabban. Gyere, menjünk! Jobban fogom magam érezni, ha már a faluban leszünk. Nem akarok összefutni egy birodalmival sem, főként nem olyannal, aki tudja, mi történt Helgenben.

Kéz a kézben megindultak a fehér völgybe vezető ösvényen. A jeges kavicsok halkan ropogtak a talpuk alatt. Minden olyan hihetetlennek tűnt, a táj szépségét és a nord kedvességét mégis keserű gyönyörré tette a fagyos levegő, amelyet az elf képtelen volt figyelmen kívül hagyni. Ereiben nem északi vér csörgedezett, amely megóvhatta volna ettől a kíntól.

– Kérdezhetek? – törte meg a csendet ismét a férfi. Luna visszafojtotta a lélegzetét, amikor meghallotta. Reményei, miszerint nem fogja a múltról faggatni, szertefoszlottak. Hisz mi másra volna kíváncsi?

Már épp kezdtem jól érezni magam melletted… annyi idő után. Kérlek, ne tedd ezt tönkre!

– Ööö, hát… Nem tudom, mit mondhatnék. – A lány hangja elhaló volt, miközben fél kezét alig észrevehetően szorította ökölbe, hogy körmeit a tenyerébe vájhassa.

– Szerintem tudod – villantotta meg Ralof a féloldalas mosolyát, ám tekintete csupa komolyságról árulkodott.

– Fogalmam sincs – forgatta a szemét Luna idegesen. A titokzatoskodás mindig is erőssége volt, ellentétben a hazudozással. Jobb szerette elhallgatni a dolgokat, mintsem letagadni, vagy akár kanyarítani rajtuk saját kénye, kedve, képzelete szerint.

– Jól láttam, hogy megültél egy őzet?

Óh, hát erről van szó – sóhajtott az elf megkönnyebbülten.

– Sajnos nincs lovam, így néha be kell, érjem a vadakkal, és…

– Hihetetlen volt! – szakította félbe a férfi. – Az egész annyira… Hogy csináltad? Hogyan érted el, hogy felengedjen a hátára?

– Nem tudom. – A lány zavart pillantással meredt a lába elé. – Kértem, hogy segítsen, azt hiszem.

Ralof megtorpant.

– Beszélsz az állatok nyelvén?!

– Nos, nem egészen… Olyan, mintha hallanák a gondolataimat. Fogalmam sincs, miért, vagy hogyan. Egyszerűen csak így van, amióta az eszemet tudom.

Bár én is hallhatnám őket! – gondolta Ralof, miközben valósággal csüngött a lány szavain.

Az isteneknek hála, más nem hallja őket! Ez is bőven elég. Előlük semmit sem rejthetek el. – Így Luna.

– Ez akkor azt jelenti, minden apró kis részletről tudnak – jegyezte meg a nord, miközben igyekezett könnyed hangot megütni.

Az elf válaszul felhorkant.

– Így van.

– Én is tudhatok? – fordult szembe Ralof a társával, kinek a kérdés hallatán eltűnt a szín kerekded arcáról.

– Hogyan?

– Hát, gyakorlatilag itt vagyunk, túléltük a saját kivégzésünket és egy sárkányt is. Ezt leszámítva semmit sem tudunk a másikról, mégis… – A férfi további szavak helyett jelentőségteljesen emelte fel összekulcsolódott ujjaikat.

Luna keserűen vonta össze vékony szemöldökét.

Igaz. Tudni akarod, kinek a mancsát ragadtad meg, és rántottad vissza a halálból. Tudni akarod, kit szabadítottál a hazádra.

– Te fogtad meg a kezem – mormolta, majd kitépte magát a nord szorításából, és egyedül indult tovább a lejtőn.

– Várj! – rohant utána az északi, majd megragadta a vállát, és maga felé fordította.

– Csak egy lány vagyok, Ralof, akinek se múltja, se jövője. – Az erdőelf szemébe visszaszöktek a könnyek, melyeket ezúttal a társa is felfedezett, amint az bűntudattal fürkészte gyötrelmes arcát.

– Bocsáss meg, nem gondoltam, hogy ennyire mélyen érint!

– Beszélhetnénk valami másról?

– Hát persze.

Talos szerelmére, mit műveltek az átkozottak ezzel a szerencsétlen leánnyal?

Ralofnak saját magát is sikerült meglepnie. Ennyire előzékeny még egy nőnemű egyeddel sem volt; társai a helyében egész egyszerűen bezavarták volna a medvét a málnásba, aztán hátrahagyták volna az út szélén. De neki a legkevésbé sem hiányzott, hogy még ő is beletaposson Luna lelkébe. Főként, hogy már most sem volt közömbös iránta. Kötődött hozzá, felelősséggel tartozott érte, amióta csak felkapta a vesztőhelyről. És úgy érezte, ez már nem az bizonyos „kötelék", amelyet csak úgy egyszerűen elnyisszanthat egy légyottal.

Egy ideig csendben lépkedtek egymás mellett, mígnem a nordnak eszébe ötlött valami. Valami, ami a korábbi tervei közé tartozott.

– Tudod – kezdett bele –, arra gondoltam, hogy eljöhetnél velem Windhelmbe, csatlakozni a szabadságharcunkhoz. Fogalmam sincs, mi történt közted és a Birodalom közt, de az, amit Helgenben láttam, beszédes volt.

A leány sóhajtott egyet, majd ezúttal ő állt meg.

– Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz – hajolt le hozzá, és ragadta meg ismét Ralof a vállát. – De úgy érzem, hasonlóak a céljaink. Ha mellénk állsz, együtt küzdhetünk ellenük, és kitaszíthatjuk őket egész Skyrim területéről! Így te is bosszút állhatsz rajtuk, bármit is tettek veled! Egy esély, hogy örökre megszabaduljunk a romlott hatalmuktól.

A férfi vaskos, kosztól feketés ujjait végigszántotta Luna meglazult, ugyanakkor gondos aprólékossággal elkészített, hamu szőke copfján. Tapintása túl selymes volt a nord számára.

– Szóval ezért… Ezért tartóztattak le titeket. Nem csupán a követeléseiteket akarjátok érvényesíteni. Ez már az eltiprásról szól.

– Mi, nordok belefáradtunk, hogy örökösen vérünket ontsuk a Birodalom csatáiban, és még fizessünk is mindazért a rombolásért, amit véghezvisznek. Ulfric a mi jogos uralkodónk, aki vezet bennünket, hogy elűzzük a földünkről ezeket a hitetleneket egyszer s mindenkorra.

– Oh, hát persze. Ulfric Stormcloak… – Luna lelki szemei előtt felderengett a hatalmas, mézszőke nord mogorva és barátságtalan arckifejezése, amikor egy pillanatra összetalálkozott a tekintetük az elítéltek kordéján. Az emlék hatására az elf gyomra apró borsószemmé zsugorodott. Biztos volt benne, hogy még soha életében nem látta a férfit, mégis mintha az mélyen gyökerező gyűlöletet táplált volna iránta. – Nem sok figyelmet fordítottam a jelenlegi eseményekre – rebegte szemlesütve.

– Hát persze. Nem vagy idevalósi, a határnál fogtak el, de azért meglep, hogy még nem hallottál róla. És arról is megfeledkezem néha, hogy sokan még csak nem is tudnák, hogy néz ki, ha a Birodalom nem ragasztgatna tele mindent "wanted" plakátokkal.

– Arról hallottam, hogy Torygg királyt meggyilkoták.

– Ez hazugság! – csattant fel a nord. – Nem gyilkosság volt, Ulfric az ősi hagyományok szerint hívta ki őt párbajra! Torygg pedig elfogadta. És vesztett. – Arcán elmélyültek a ráncok, miközben elengedte Luna hajfonatát és felegyenesedett. – De most induljunk, később még lesz időnk beszélgetni.

Ez a hirtelen kirohanás megrémítette lányt, aki bármennyire is igyekezett összeszedettnek tűnni, még mindig meg volt szeppenve ebben az új világban. Fejébe húzta hát ismét a csuklyát, közben pedig azon törte a fejét, amit Tullius a kivégzésen mondott Ulfricnak.

„Egy hős nem használ olyan hatalmat, mint a Hang, hogy meggyilkolja a királyát, és elbitorolja a trónját."

Mi lehet az a Hang?

Épp most nyílt volna rá lehetősége, hogy megkérdezze, de mindent elrontott, mikor gyilkosságot említett. Így már nem merte szóba hozni.

Ahogyan lefelé haladtak az ösvényen, ezüstösen csillogó folyót vélt felfedezni, amely finoman tekergőzött el hegyláncok által körülölelt, ködfelhő burkolta völgyben. Az egész táj, a levegő, a közte és Ralof közti hirtelen távolság mind fagyott volt. A lány összehúzta nyaka körül a durva szövetet, és finom párafüstöt lehelt ki remegő ajkai közül. Nagyon fázott.

A szemben magasló hegycsúcsnál ferde, omladozó oszloptömbök emelkedtek ki a hóbuckák közül, mintegy különös alakzatot formálva, melyek felett összeverődvén köröztek a fekete varjak. Mogorva károgásukat messzire verte vissza a táj.

– Látod azokat a romokat ott fent? – bökött felé az ujjával a férfi. – A Sivár Sírhalom. – Mély hangjába zord borzongás költözött. Furcsának és nyugtalanítónak hatott, hogy még egy ilyen nagyra nőtt, izmos férfi is rettegjen valamitől. – Sosem értettem, hogy tud a nővérem az árnyékában élni…

– Miért, mi van ott? – fordult felé a lány. Bár abban nem volt biztos, hogy hallani is akarja a választ.

– Az ősi nordok temetkezőhelye. Beszélik, hogy a holtak időnként nyugtalanná válnak, és felkelnek az álmukból. Éjszakánkét hallani lehet az eltorzult hörgésüket.

– A hörgésüket? – szaladt össze a leány elegáns ívű szemöldöke.

– Igen. Mikor még kisfiú voltam, gyakran álmodtam, hogy ott állnak az ágyam mellett, és megérintik a vállam. Még ébredés után is éreztem… – Ralof hátán végigfutott a hideg az emlékektől. – De hamarosan Riverwoodba érünk. Igyekeznünk kell, mielőtt még halálra fagysz!

Luna érezte, hogy a merev föld a talpai alatt nem igazán akar közel kerülni a szívéhez. Legalábbis, egyelőre biztosan nem. Sárkányok, élőhalottak, jégpáncél mindenütt és kegyetlen hideg. Hiába a gyönyörű látkép; egy könyvbe bele is kell lapozni, hogy mindent megtudjunk róla. S a legsötétebb bugyrok és titkok rendszerint nem az első oldalakon mutatkoznak meg.

– Figyelmeztetlek – szólt újból Ralof, mikor már majdnem a faluba értek –, ez nem Stormcloak terültet. Ha a hírek Helgenből megelőztek minket, csak akkor vagyunk biztonságban, ha nem teszünk semmi őrültséget. Szóval, ha belefutnánk néhány birodalmiba, hagyj engem beszélni! Rendben?

A lány bólintott, mikor hirtelen két csaholó farkas ugrott elő az út menti zuzmós sziklák takarásából. Hófehér fogaikat élesen villogtatták a két utazó felé.

A férfi unott arccal húzta elő a szekercéjét, majd ott termett a megvadult bestiák előtt, és felvágta a torkukat. Ezt követően pedig egy határozott rúgást irányzott mindkettőjükre, aminek következtében nyüszítve a sziklákhoz csapódtak. Vörös vérük fenyegetően festette meg a kristályosan csillogó havat.

Az egész olyan gyorsan történt, hogy Lunának kivételesen reagálni sem volt elég ideje. Épp, hogy megérintette kardjai markolatát, mikor a két állat már holtan hevert a társa lábainál. Ralof nyilván már hozzászokott a nagyobb falkatámadásokhoz is.

– Gyere! – nyújtotta véres kezét a leány felé. – Megérkeztünk.

Az elf megragadta, majd átlépték a falvacska kapuját, amely erődök híján ugyan, de épp olyan volt, akárcsak Helgen.


– Sárkány! Láttam a sárkányt! – A főkötős öregasszony gyűrött arca elsápadt, miközben a nádfedeles kunyhója tornácáról kihajolt, s remegő, csontos ujjával a magas hegy felé mutogatva jajveszékelt.

– Mi az már megint, anyám? – sietett melléje egy fiatal, vajszőke férfi, hogy lehalkítsa. Haját gondosan fonta össze a tarkóján, s egy bőr mellényt viselt kék, fűzős ingje felett. Láthatóan nem volt harcos szerzet, de előkelő sem.

– Akkora volt, mint az a nagy hegy! És fekete, mint az éjszaka. A sírhalom felé repült!

– Most már sárkányok, mi? – csóválta fejét a férfiú. – Kérlek, anyám! Ha nem hagyod abba az óbégatást, az egész falu őrültnek fog gondolni! Nekem pedig fontosabb dolgom is akad annál, hogy a meséidet hallgassam. Nem vagyok már kisfiú!

– Meglátod! – erősködött az asszony. – Egy sárkány volt! Amikor mindnyájunkat megöl, akkor talán majd hiszel nekem! – fonta össze a karját aszott mellén, miközben fia után nézett.

Luna tágra nyílt szemekkel figyelte az anya-fia civakodást, mikor Ralof hatalmas tenyerével betakarta a háta közepét, és a híd felé húzta, amely a folyón át egy fűrészmalomhoz vezetett.

– Gyere, Gerdur vélhetően épp dolgozik.

A nagy malomkerék félig a vízbe merülve forgott, a mögötte lévő tetőzött részen pedig a hosszú, kivágott fatörzsek felhalmozva vártak a feldolgozásukra. A hátsó területen rönkökbe állított balták meredeztek, körülöttük a félig felhasogatott tűzifával. Bizonyára későre járt már, mivel csak egyetlen nő serénykedett egy szemközti kis asztalnál.

– Gerdur! – Ralof hangja a fagy ellenére melegséggel telt meg, amint kiejtette a nővére nevét.

– Öcsém! Mara kegyelmére, annyira jó látni téged! – indult meg a szőke, fonott hajú asszony kitárt karokkal a látogatói felé, majd a férfival szorosan átölelték egymást. Az északi fehérnép alig egy fejjel volt csupán alacsonyabb a fivérénél.

Ilyen volna hát a testvéri szeretet? – harapdálta az ajkát az erdőelf, aki úgy érezte, felesleges személy a közelükben. Neki sosem volt testvére.

– De biztonságos itt lenned? – folytatta Gerdur aggodalmas hangon, mikor eltávolodtak.

– Gerdur…

– Hallottam, hogy Ulfricot elfogták…

– Gerdur, jól vagyok! Legalábbis, most már jól.

– Megsérültél? – A nő arcára újabb rémület ült ki. – Mi történt?

Ralof épp, hogy csak legyintett, mikor a nővére felindult tekintete a férfi jobbján ácsorgó, fiatal leányra vándorolt, kinek arcát pirosra csípte a fagy a feslett csuklya alatt.

– És ez ki? – tudakolta kíváncsian. Luna lehúzta fejéről a szövetet, és kissé zavartan meredt vissza. Gerdurrel alaposan megnézték egymást. A favágó asszony haja kicsúszott a frizurájából, s kusza tincsei végéhez apró forgácsdarabkák tapadtak. Arca az izzadtsággal kevert koszréteg alatt érdeklődőnek, ugyanakkor óvatosnak tűnt, miközben csípőre tett kézzel követelte a választ az öccsétől. Mulattatónak találta a lányról lepedőként lógó páncélzatot, ám az arcát és haját végigmustrálva már nyugtalanító érzés fogta el. Nem volt elég, hogy egy elf, de úrinak és csinosnak is tűnt. Szeretett volna bízni Ralofban, hogy nem csupán egy nadrágban történő heves fellángolás vezette rá, hogy magával hozza. Az ilyesfajta úri népek könnyen bajba keverhetik a családját. – Ő is egy bajtársad?

– Még nem. Csak egy barát, akinek az életemet köszönhetem. – A férfi, mintegy megtörvén az eddigi jeget, hálával kevert ámulattal emelte mélykék tekintetét a társára, kinek egy pillanatra elakadt a légzése az átható pillantástól. Majd enyhén megrázta a fejét.

Hogy ő köszönheti az életét nekem? – gondolta megrökönyödvén. Ugyanakkor jó érzés volt hallania a „barát" szót. Tehát egy barátot már maga mellett tudhatott, kit ezekben az időkben igen nehéz találni, különösen az ő helyzetét tekintve.

– Beszélhetnénk valahol? – fogta suttogóra Ralof. – Nem örülnék, ha a helgeni hírek a birodalmiak fülébe jutnának.

Gerdur szemöldöke csaknem a haja tövéig felszaladt.

– Helgen? Történt valami?

Az öccse finoman köszörülte meg a torkát, jelezvén, miszerint mikor azt említette, „valahol", nem pontosan erre a helyre gondolt.

– Igazad van – bólintott végül a nő, majd kötényébe törölte munkás kezeit, és megindult egy nagyobb rönk felé a folyóparton. – Hod, gyere ide egy pillanatra! Elkél a segítséged.

– Mi az, asszony? Sven már megint lerészegedett a nagy munkában? – heccelődött egy idősebb férfihang a malom felől, majd öklét ropogtatva előbújt, hogy ráncba szedje az emlegetett, ittas legényt. Ám szemei kikerekedtek, ahogy meglátta a sógorát. – Ralof! Téged meg mi szél hozott? – Ekkor már sejtette; nem holmi hétköznapi pofozgatásról lesz szó. – Máris megyek!

Idelent a völgyben a fehér, szürke s a fakóbarna alapszínhez már társult némi vidámabb zöld is, s a jégszagú fuvallat is mintha enyhült volna. Ám mindez még közel sem volt elég ahhoz, hogy a leány merev teste felengedjen. Az egykori hatalmas fa korhadt törzsét már megkezdték a mohák és a földszagú taplógombák, amelyre a nord harcos azonnal levetette magát. Utoljára a Helgenbe tartó szekéren tudott leülni.

A sebes folyó hangosan zúgott el mellettük, a harkályok pedig kitartóan kopogtatták az öreg, mohos fák repedezett kérgét néhány ínycsiklandó, húsos féreg reményében. A falubéli élet is igen lármásnak bizonyult, különösen a szomszédságban működő kovácsműhely. Semmi kétség, ezek a zajok elég erőteljesek voltak ahhoz, hogy a kíváncsiskodó fülek elől elnyomják az elkövetkezendő párbeszéd minden szavát.

Luna az elterpeszkedő Ralof mellé állt, Gerdur pedig szemben velük, miközben sürgető pillantásokat vetett a közeledő férjére.

– Ralof bácsi! – bukkant elő a semmiből egy szőke, borzas fiúcska lihegő kutyával az oldalán. Szája fülig ért, miközben izgatottan zúdította a férfi nyakába a kérdéseit.

– Megmutatod a szekercédet? Hány birodalmit öltél meg? Tényleg ismered Ulfric Stormcloakot?!

– Csitt, Frodnar! – szólt rá Gerdur szigorúan. – Most nincs idő a játszadozásra! Menj, figyeld a déli utat, és ha birodalmi katonákat látsz közeledni, azonnal szólj!

A fiú unottan biggyesztette le a száját.

– Ajj, mama! Maradni akarok! Beszélgetni Ralof bácsival!

A férfi kedvesen mosolygott az unokaöccsére, majd magához ölelte, és összeborzolta a kusza, szőke tincseket.

– Hadd nézzelek! Szinte már felnőtt férfi vagy! Nemsokára magad is csatlakozhatsz a harchoz – veregette meg a vállát, miután elengedte. Frodnar arca felragyogott.

– Így van! – felelte büszkén, és kihúzta magát. Már most akkora volt, mint Luna, aki akarata ellenére is elmosolyodott a jelenet láttán. – Ne aggódj, bácsikám! Nem fogom hagyni, hogy azok a katonák a hátad mögé osonjanak!

Azzal elsietett a kutyájával együtt.

– Nahát, Ralof, mi folyik itt? – kérdezte Hod meglepetten, mikor odaért, majd végigmérte a kimerült és nyúzott vendégeket. – Ti ketten úgy néztek ki, mintha valami nagyon jól sikerült volna – incselkedett a lány láttán, és feltűrte az ingujját. Nagydarab volt, akárcsak a többiek, ám jóval idősebb is. Világos haját laza lófarokban kötötte meg hátul, s hatalmas, lelógó bajszát bőszen csavargatta. Luna úgy érezte, egyre apróbb és fiatalabb lesz. De ezen a vidéken hozzá kell szoknia.

– Hah, nem is emlékszem már, mikor aludtam utoljára – sóhajtott a nord férfi. – Hol is kezdjem? – Megvakarta borostás állát, és végiggondolta a történteket. – A hírek, amiket Ulfric-kal kapcsolatban hallottatok, igazak voltak. A kijelölt testőre voltam. Sötétpatak Falvába tartottunk épp, de a Birodalom megelőzött minket. Ott vártak ránk a kapunál, mint akik pontosan tudták, hová tartunk. Mondhatom, csinos kis csapda volt… Szervezettebb, mint amiket egész eddigi életemben láttam. Ennek ellenére túlerőben voltunk, Ulfric mégis megparancsolta, hogy tegyük le a fegyvert. Talán nem akarta, hogy mindannyian a semmiért haljunk meg. Ez… – Ralof ismét elködösült szemmel kezdte erőltetni az elméjét, hogy visszaemlékezzen. – Két napja történt. Azt hittem, délre megyünk majd, egyenesen le Cyrodiilba, és hatalmas ceremónia keretein belül a császár színe elé hurcolnak minket. De ma reggel Helgenben kötöttünk ki.

Luna pupillája egészen kitágult, amikor a társa a császárt emlegette, majd alig észrevehetően nyelt egyet.

Óh, istenek, ha valóban odavittek volna bennünket…

– Úgy tűnt, mindennek vége – folytatta Ralof melankolikus hangon. – Felsorakoztattak a vérpadnál, majd megkezdték a kivégzést.

– A gyávák! – kiáltott fel Gerdur, és keresztbe fonta a karját. Az öccse bólintott.

– Nem mernének Ulfric-kal tisztességesen eljárni. Áruló vagy, ha a saját embereidért harcolsz! Egész Skyrim tanúja lett volna az igazságnak! De akkor… – hangja egészen megváltozott. – A semmiből… egy sárkány megtámadott.

Gerdur és Hod arca színtelenné lett, miközben sokatmondó tekintettel meredtek egymásra. Hosszú perceknek tűnő ideig egy árva hang sem jött ki a torkukon. A szél süvítése, a madarak visongása, a farkasok visszhangzó vonyítása a hegyek erdeiből és a kovács kalapácsának szikrákat verő csattanása az izzó pengén csak még nagyobb feszültséget szült. Luna érezni kezdte a mellette ülő Ralof testéből áradó meleget.

– Úgy érted, egy igazi, élő… – törte meg az asszony végül a nyugtalanító csendet.

– Még magam is nehezen tudom elhinni… pedig ott voltam. És bármennyire is furcsának hangzik, de ha az a szörnyeteg nem bukkan fel, már halottak lennénk – Ralof jelentőségteljes pillantást vetett a lányra. – A zűrzavarban sikerült elmenekülnünk.

– Istenek…

– Valóban mi vagyunk az elsők, akiknek sikerült Riverwoodba jutniuk? – A férfi tekintete visszasiklott a nővérére.

– Senki nem jött le ma a déli úton, amennyire én tudom. – Gerdur csak ennyit tudott mondani, miközben homlokát ráncolva meredt maga elé.

– Jó – vett a nord egy mély levegőt. – Akkor talán lepihenhetünk egy időre. Utálnám veszélybe sodorni a családodat, Gerdur, de…

A nő hirtelen felháborodva legyintett.

– Ostobaság! Te és a barátod legyetek üdvözölve, és maradjatok, amíg csak szükségesnek érzitek! Elég, ha én aggódom a birodalmiak miatt!

Luna érezte, ahogy arcára kiül a szemérmes, de ugyanakkor hálás döbbenet. Ennyi hideget és meleget egy napra nehezen tudott elképzelni. Mások eddig általában nem bizonyultak segítőkésznek vele szemben, hacsak nem volt valami hátsó szándékuk. Nem tudta eldönteni, gyanakodjon-e, vagy örüljön. Bölcsebb lett volna az elsőt választani.

– Nem tudom, hogy köszönjem meg – rebegte, majd lesütötte hatalmas szemeit.

– Ralof barátai az én barátaim is – biccentett Gerdur. – Tessék, itt a kulcs a házhoz. Maradj nálunk, ameddig jólesik! És ha van még bármi, amiben segíthetek, csak szólnod kell.

Az asszony megérintette az apró leány vállát, majd halvány mosolyra húzta az ajkát. Az elf belenézett a szemébe. Olyan volt, akárcsak Ralofé, le sem tagadhatta volna, hogy testvérek. Visszamosolygott, és bólintott.

– Ami azt illeti, van valami, amivel megköszönheted. Nem csak nekem, itt mindnyájunknak. A jarlnak tudnia kell, hogy egy sárkány elszabadult, és most kedvére kószál. Riverwood védtelen, így szót kell emelnünk Balgruuf jarl előtt Whiterunban, hogy annyi csapatot küldjön, amennyit csak tud. Ha ezt megtennéd, az adósod lennék.

– Napkeltekor indulok! – vágta rá Luna gondolkodás nélkül.

Gerdur arcán ismét szétterült a mosoly.

Tudnom kell, leány, hogy megbízhatok-e abban, aki elcsavarta az öcsém fejét és akit a házamba engedtem. Ha kiállod a próbát, akkor minden rendben lesz – gondolta közben.

– Köszönöm, nővérem! Tudtam, hogy számíthatunk rád! – Ralof hálás pillantást vetett Gerdurre.

– Ez csak természetes, öcsém! Most vissza kellene, térjek a munkához, mielőtt még besötétedik, de meg kell kérdeznem… Van még valaki más is, aki megmenekült? Ulfric…

– Ne aggódj! – csillapította a férfi. – Biztos vagyok benne, hogy sikerült neki. Egy sárkánynál több kell ahhoz, hogy Ulfric Stormcloak megtorpanjon.

A nő megkönnyebbülten lélegzett fel, majd figyelmét a férjére irányította, kinek jelenlétéről szinte már meg is feledkeztek.

– Beengedem őket a házba, és tudod… megmutatom, mi hol van – vakarta meg Hod a tarkóját, mint aki valami egész másban sántikál. Az asszonya már túl jól ismerte, hogy átlásson rajta.

– Hmm. Úgy érted, segítesz nekik felinni a mézsörünket – vetett egy rosszalló pillantást az urára, majd visszafordult a fivéréhez és a lányhoz. – Nemsokára csatlakozom, és megvacsorázunk, de addig is, sok sikert nektek! Hod, kérlek, terítsd meg az asztalt odabent!

– Értem ne aggódj – nyújtózott Ralof egy kellemeset, majd elmosolyodott –, tudom, hogy romboljak szét mindent!

Ez amolyan testvérek közötti dolog lehet – gondolta a fiatal elf.

– Akkor később találkozunk. – Gerdur kivett egy pár bőrkesztyűt a köténye zsebéből, és elsétált a malom irányába.

– Mi is megyünk… hamarosan – biccentett a nord a sógora felé. – Majd én megmutatok mindent. Ismerem a járást.

– Akkor legyen úgy! – Hod csípőre tette a kezét, majd ő is távozott. A lány és a férfi kettesben maradtak.

– Ez hihetetlen – motyogta Luna, miközben Gerdurék házának a kulcsát markolászta. Egy vadidegen megosztja vele az otthonát.

– Mondtam, hogy a nővérem segíteni fog – szólt Ralof, majd megveregette a helyet maga mellett. – Ülj már le, rossz nézni, hogy egész nap csak álldogálsz!

Egész nap…

Döbbenetes volt, hogy mennyi minden történt ezen a napon. Hajnalban elfogták, reggel hajszálhíján kivégezték, majd felbukkant a fekete sárkány, és leégette a falut, miközben egy északi barbárral megszöktek. A vademberrel, aki gyengédebben bánik vele, mint eddig bármelyik másik férfi tette. Egy kivételével… Akiről nem beszél soha többé.

A leány lassan ereszkedett le a társa mellé, miközben tarisznyáját levetette a hátáról, és a fatörzsnek támasztotta. A lábai szinte megkönnyebbülten sóhajtottak fel, ám úgy érezte, soha többé nem lesz képes rájuk állni.

Egy darabig némán üldögéltek. A szél egy halk nótába kezdett, és lágyan zörgette meg a fák tüskés lombkoronáit, a sűrű felhőtakarók mögül pedig immár kikukucskált a nap is, hogy alkonyi aranyban fürdesse meg a völgyet. Az ágakról csepegni kezdett a felengedett jég.

– Miért mentettél meg? – törte meg Luna a csendet a távolba révedvén. Ralof mélyet sóhajtott, majd ismét babrálni kezdett a lány hajával.

– Kár lett volna érted.

– Mert úgy gondolod, hogy csatlakoznom kéne Ulfrichoz – válaszolta meg a férfi helyett a kérdését színtelenül.

– Még szép! Skyrimnek szüksége van olyanokra, mint te, hogy érte harcoljanak!

– Akkor hát valóban ezért – fordult szembe Raloffal. – Ulfric gyűlöl engem, miből gondolod, hogy szívesen tudna az emberei között?

Ismét látta maga előtt a nagy vezér megsemmisítő pillantását. Akárhányszor felidézte, émelyegni kezdett.

– Ulfric nem kedveli az elfeket, ez így igaz. És alapvetően én sem – vallotta be a nord komoly arccal. – De benned van valami. Valami, amit képtelen voltam otthagyni, hogy meghaljon. Más vagy. Ezt már akkor érezni lehetett, mikor ájultan feldobtak közénk a kocsira.

Más.

A leány hegyes füleinek édes volt a szó. Mindig is azért küzdött, hogy más legyen, és ezek szerint, ha nem is teljesen, de többé-kevésbé sikerült elérnie.

– Nem mondom, hogy Ulfric jóindulatát is könnyű lesz elnyerned, de biztos vagyok benne, hogy idővel látja majd, amit én. Engem meggyőztél, hogy köztünk a helyed. Mindenképp szólni fogok néhány jó szót az érdekedben.

– Ez több, mint amit megérdemlek – sütötte le a szemét az elf.

– Ne gondold, hogy nincs jövőd! – A férfi ismét magához ölelte a lányt, és ezúttal hosszabban és mélyebben csókolt a hajába. Luna megremegett, de viszonozta az ölelést. Megragadta Ralof kemény alkarját, és belefúrta arcát a mellkasába. Keserű füstszaga volt mindkettejüknek. Ám egymáson már megnyugtatónak találták. A közös emlék örökké ott él majd bennük a megismerkedésük napjáról.

Csak az istenek tudják, mennyi ideje ültek már így, mikor a lány gyomra hangos morgásba kezdett.

– Elnézést! – kacagott fel halkan, majd behorpadt hasára tette a kezét, hogy elcsitítsa.

– Mikor ettél utoljára?

– Nem tudom. Már nem emlékszem rá.

– Akkor most mindenképp enni fogsz! Gerdur istenien főz!

Halványan egymásra mosolyogtak, majd tekintetük ismét az olvadó távolba kalandozott.


Megjegyzés: És igeeen, végre elkészült ez a fejezet is. Sajnos most kellett rájönnöm, hogy lassabban tudok haladni a tervezettnél, szóval nem lesz minden héten új rész. De igyekszem, amennyire csak tudok. A véleményeket most is, mint mindig, kíváncsian várom! :)