Hasogató fejfájásra térek magamhoz, immár ki tudja, hányadszor. Szemeimet óvatosan kinyitva próbálok meg fókuszálni, de nem járok sikerrel. Nagyon homályos a kép, viszont annyit sikerül felfognom, hogy egy fehér szobában vagyok - amolyan kórház félében -, mellettem egy fura, barna hajú, borostás fazon ül egy széken fehér köpenyben.
- Végre magadhoz tértél! Ezek szerint megúsztad agyrázkódás nélkül - mosolyog rám kedvesen, míg én fejemet félig felé fordítom, de ez nem volt jó ötlet részemről. Felszisszenve tapasztalom, hogy szinte mindenem fáj, ajkaim kicserepesedtek és infúziót vezetnek a karomba; viszont nyugodt szívvel állapíthatom meg, hogy életben vagyok. Azt hiszem, könnyen megúsztam azt a verést. De várjunk… hogy kerülök én egy kórházba? Értetlen tekintettel pillantok fel a negyvenes évei végén járó férfira, s nem is kell sokat várnom, megmagyarázza a helyzetet, számomra furcsán jó kedvűen.
- Egy nagypapa kért segítséget egy fiútól, ő vitt el a Kurosaki Magánklinikára, ahol öreg barátom hívott mentőt, így kerültél a körzeti kórházba. De, most inkább pihenj, rád fér az után a bizonyos verés után. - Kel fel mellőlem a székről, közben megpróbálom magam ülő helyzetbe tornázni, ha már másért nem is, de egy pohár vízért ölni tudnék, és most épp itt szemez velem egy. A magyarázatra nagyon nem figyelek, csak annyi jut el még mindig kába tudatomig, hogy egy fiú vitt be valami klinikára, és onnan hoztak ide. Fejemet felkapva nézek bele a doki - mert fehér köpenye alapján ez esik le -, barna szemeibe, kicsalva belőle egy huncut mosolyt.
- Jut eszembe, ma kerestek a rendőrök, hogy vallomást vegyenek fel a támadóiddal kapcsolatban. Elküldtem őket, mert még aludtál, viszont szóltak, hogy a délutáni órákban ismét eljönnek hozzád. - Majd intve nekem, magamra hagy a kicsiny szobában. Egyből a pohár víz után nyúlok, s felhajtva az egészet döntöm le torkomon a hűvös nedűt. Észre se veszem, hogy eddigi látogatóm helyét egy másik veszi át a helyiségben.
- Óvatosan, még félre fogsz nyelni. – És nesze nekem, az ismerős hangra sikeresen rossz útra megy a víz. Köhögve és prüszkölve próbálok levegőhöz jutni, mire egy gyengéd ütést érzek hátamon, ennek hála helyre jövök, bár tudom, arcom a vörös színében pompázik. Felpillantva vendégemre, ismerhetem fel Ichigót egy kis csomaggal a kezében, amit lerakva az ágy melletti kis szekrényre, helyet foglal azon a széken, ahol előzőleg még az orvos ült, barna szemeit rám irányítva.
- Szokásodhoz híven mohó vagy, minden azonnal kell, mi? – vonja fel egyik szemöldökét, mialatt ajkai gúnyos mosolyra húzódnak. Hogy én hogy utálom az ilyet, főleg, ha egy ekkora marhának kell tartoznom! Mert, az biztos, hogy tartozom neki, hisz megmentette az életem. Ezen kívül, az előbbi beszólásával nem csak a pohár vízre utalt, minek következtében még inkább vörösbe borul arcom, de már nem a levegőhiány miatt. Indulatosan pillantok smaragdjaimmal a gúnyos szemekbe, aztán már csak annyit érzek, hogy puha ajkak érintik finoman sajátjaimat, miközben egy kéz lágyan cirógatja nyakam. Először a megilletődöttségtől tágra nyílnak szemeim, végül pár perces fáziskéséssel ugyan, lehunyva élvezem a csókot - amit nem tudom, hogy miért kapok -, de jelen állás szerint kit izgat, csak ne hagyja abba, amit csinál.
Kis tevékenységünknek az egyik ápoló vet véget, mikor váratlanul betoppan a szobába. Ichigo azonnal elhúzódik tőlem, én meg bamba fejjel pislogok az ápoló nénire, hogy most mi is van. Mintha feje tetejére állították volna a világot, azt hiszem, mégiscsak megártott az a bizonyos ütlegelés a kobakomnak, mert én nem szoktam ilyen lenni. Gyorsan megrázom magam, a nő közben cinkos mosollyal az arcán közelebb jön, valamilyen gyógyszerekről hadoválva, de nem igazán értem, hogy miről is van szó, mert fejem ismét a párnán landol, s mély álomba merülök.
-o-o-o-o-o-o-
Még a balhé napján kórházba szállították a kis fruskát, én meg ott maradtam a csaj cuccaival a házunkban. Most célirányosan az egyik szoba felé haladva, egy kis csomagot tartva kezemben sétálok a megadott helyre, hogy szembe találjam magam apám egy régi ismerősével. Vigyorogva pillant rám, aztán int, hogy menjek csak, úgy tűnik Nila felébredt. Ha minden igaz, lassan két napja fekszik kómában, már a rendőrök is keresték, de eddig nem jártak sikerrel. Biccentek a dokinak, végül belépek a kórterembe. Elsőként egy igen mohó, szomjas arcú lányt pillanthatok meg, úgy döntve magába a vizet, mint aki megjárta a sivatagot. Akarva-akaratlanul, muszáj megtörnöm az idilli képet.
- Óvatosan, még félre fogsz nyelni. – Na tessék, csak sikerül megcsinálnia. Fejcsóválva sétálok mellé, kicsit megpaskolva a hátát végre levegőhöz is jut. A csomagot lerakom a szekrényre, aztán helyet foglalok az ide készített széken. Ha nem tudnám, hogy mi történt két napja, azt hihetném, hogy egy autóval találkozott a szerencsétlen. Lehet, hogy ő még nem vette észre, de karjai, és ha minden igaz, a lábai és a háta is be van tekerve gézzel, arca bal oldalán egy nagyon csúnya kék-zöld-lila folt éktelenkedik, nyakán is ehhez hasonló sérülések táncolnak, plusz ajkai is felrepedtek az erős ütéstől. Hogy ha őszinte akarok lenni, kifejezetten siralmas látványt nyújt, de tekintete arra ad tanúsítványt, hogy tökéletesen érzi magát. Már csak ezért se hagyhatom ki, hogy ne szóljak be neki.
- Szokásodhoz híven mohó vagy, minden azonnal kell, mi? – vonom fel szemöldököm, s arcom gúnyos mosolynak ad helyet. A világ minden kincséért ki nem hagynám azt a pillantást, amivel most engem méreget. Válaszként hirtelen mozdulok meg, ideje sincs felfogni, hogy mi történik, máris puha ajkaira tapadok, közben egyik kezemmel óvatosan simogatom a nyakát. Nem ütközök ellenállásba, egyből reagál a csókra, szinte dorombolva simul hozzám, már amennyire ez a fajta helyzet engedi, mikor egy ápoló nyit ránk. Gyorsan elhúzódom tőle, visszaülök a székre, aztán érdeklődve figyelem partnerem bamba arckifejezését. Szerencsétlen, szinte azt sem tudja, hogy mi történt vele, meg hogy az ápoló minek van itt; mikor látom, hogy valami nincs rendben. Szemei lecsukódnak, és ha nem kapnám el, keményen koppanna feje az ágy támláján. A gondozó közreműködésével sikerül újra fekvő helyzetbe hozni Nilát, aztán biccentek a nővérnek és elhagyom a kórtermet. Ennyi elég volt mára, más dolgom is akad, mint hogy itt üljek mellette. Ezek után kell neki egy kis idő.
Mihelyt elhagyom a kórház területét, házunk felé veszem az irányt. Hétvége lévén nincs sok dolgom a tanuláson kívül, maximum annyi, hogy Yuzut el kell kísérnem vásárolni. Nagyot sóhajtva baktatok az utcákon az embereket figyelve. Furcsa… nem érzek semmit, semmilyen szellemi erőt, vagy akárcsak egy lidércet, vagy halálistent. Akár még itt is lehet egy a közelben, még sincs semmi, ami erre figyelmeztetne. Nem jó ez így, de más választásom nincs. Az erőmet nem fogom vissza kapni, hát azzal kell dolgozni, ami megmaradt.
Gondolataimba mélyedve érek haza, ahol testvérem már a kapuban várva integet felém, boldogan mosolyogva. Jó őt így látni, legalább valaki jól érzi magát a családban, fateron kívül. Amióta hazahoztam Nilát, nem hagy békén a kérdésözönnel; hogy honnan ismerem, mióta ismerjük egymást, és ehhez hasonló baromságok, amire mindig egy fejbevágás vagy épp rúgás a felelet. Ne érdekelje már őt az, hogy honnan ismerem, csak hozza rendbe, aztán kész. Közben odaérek Yuzu mellé, intve fejemmel, hogy induljunk.
- Bátyó, hogy van a lány, akit két napja hazahoztál? – kérdez kíváncsi szemekkel, amit nem hagyhatok figyelmen kívül. Mint mindig, most is érdeklődik, még az olyan emberek után is, akikkel eddig nem találkozott. Tipikusan lágyszívű és kedves, nem szokása haragudni bárkire is, mint mondjuk, azt én teszem. Nagyon hasonlít anyára, ő volt ilyen annak idején.
- Már jobban van, de pihennie kell – válaszolom zsebre tett kézzel, közben beérünk a városközpontba, erre ő megrohamozza az első útjába kerülő édességboltot. Egy délután azzal megy el, hogy kísérgetem, de ez nem zavar igazán. Telik az idő, addig sem jár az agyam a mi lett volna, ha… típusú mondatok körül. Elég volt ezekből, ideje tovább lépni, még ha rohadt nehéz is. Nagyot sóhajtva, megpakolva vagy négy szatyor mindenfélével érünk haza, a csomagokat lerakom a konyhapultra, majd arra hivatkozva, hogy lefekszem, magukra hagyom a többieket, meglesznek nélkülem. Szobámba felérve dobom le magam az ágyra, a villanyt nem kapcsolva fel pillantok ki a félhomályba, közben akaratlanul is számhoz érve. Meg látjuk még, mi lesz ebből, de jó szórakozásnak ígérkezik.
Reggel álmosan, félig kómás fejjel mászom elő ágyamból, hogy felöltözve sétáljak le reggelizni. Ha minden igaz, ma csak én leszek itthon, mert apáék valamilyen rendezvényre mentek. Előre örülve a kis magánynak lépek be a nappaliba, hogy onnan egyből a konyhába vigyenek meztelen talpaim, s a hűtőből egy flakon hideg ásványvizet előkapva, nekidőlve a konyhapultnak csavarom le a tetejét, párat kortyolva belőle meredek magam elé.
Ha minden igaz, este tízig egyedül vagyok, most meg reggel kilenc van; állapítom meg az órára pillantva. Nagy levegőt véve, visszacsavarom az ásványvizes üveg tetejét, magammal cipelve új szerzeményemet, visszamegyek a szobámba. Már tudom is, hogy mivel ütöm el a fennmaradó időt.
-o-o-o-o-o-o-
Ha minden igaz abból, amit az ápoló mondott, tegnap sikerült visszaájulnom az ágyba – ráadásul, hogyha nincs ez a kolonc a nyakamon -, úgy bevágom a fejem az ágytámlába, hogy vihettek volna összevarrni. Nyögve pillantok ki az ablakon, hogy jobban megszemléljem a kinti világot. Süt a nap, nincs felhő az égen, lent az utcán jönnek-mennek az emberek, intézik a napi teendőket, én meg idebent rohadok ilyen kellemes időben. A doki szerint még egy nap, és már ki is engednek. Szerinte, olyan gyorsan gyógyulok, amit eddig még nem láttak, de hát én mindig is ilyen voltam. Gondolataim mélyén hallom meg az ajtónyitódás jellegzetes hangját, s fejemet oldalra fordítva pillantok a jövevényre. Előttem két méteres, rövid, fekete hajú, kék szemű fazon áll fekete nadrágban, surranóban, felül sötétkék, ujjatlan felsőt viselve. Vonásaiból ítélve a harmincas évei elején járó férfit saccolna az ember, de mint tudjuk, a látszat néha csal, főleg Darren esetében. Oldalára csatolva, egy 9 mm-es Desert Eagle*, krómozott, félautomata pisztolyt visel a tokjában, miközben markában egy szatyor gyümölcsöt cipel. Alkatát tekintve izmos, nagydarab, elsőre lomhának tűnhet, de én tudom, hogy kifejezetten gyors és fürge, brutális erővel. Mindig kemény vonásait most aggódás váltja fel, szemei kíváncsian fürkésznek engem, mialatt leül az ágy mellett elhelyezett székre.
- Jaj kislány, vigyázhatnál magadra jobban. Mindig csak a baj van veled – szólal meg kifejezetten mély, talán kicsit ijesztő hangján. Ilyen alakkal nem szívesen találkozna az ember, pláne nem egy sötét utcán, de tudom, hogy Darren ok nélkül soha nem támad senkire, még ha a helyzet úgy is hozza. Kócos, fekete tincsei össze-vissza állnak, jó szókásához híven megint adja a lazát; bár az is igaz, jobb mikor ilyen laza és aggódó, mint mikor előbújik belőle a vadállat.
- Nem tehetek róla, megleptek – reagálok mosolyogva, közben a szatyor után kapva, amit készségesen átnyújt nekem, én meg kihalászva belőle egy narancsot, nekilátok megpucolni, míg ő karba tett kézzel figyel és vár, hogy fejtsem ki az egészet. Ha minden igaz, ő még nem tudja kis kalandomat Ichigóval, ez talán nem is baj. A végén még szétszedné szegény srácot.
- Igazából, csak annyi volt, hogy rohantam, és túlságosan kimerülve akadtak az utamba – próbálok kitérő választ adni, de kemény, kétkedő tekintetét látva feladom a harcot. Neki soha nem tudtam hazudni, és nem most fogom elkezdeni. Sóhajtok, számba tömve egy narancsgerezdet, majd pár perces nyámmogás után beszélni kezdek.
- Feladom! Az egész azzal a fura sráccal kezdődött azon a szórakozóhelyen, ahova minden este szoktam menni – közben még mindig megmakacsolva magát, nem változtatva arckifejezésén figyel engem, ami picit nyomasztó, de ő már csak ilyen -, aztán az egyik este nálam lyukadtunk ki. – Na, itt már kapok egy igen szúrós tekintetet, meg horkantást, ezzel tudtomra adva nemtetszését.
- Nem történt semmi, mielőtt leszednéd a fejem! Másnap annyi volt, hogy adtam neki kávét meg gyógyszert, aztán csak úgy elsétált, végül a héten az egyik középiskola kapujában találkoztunk, én meg hát… elszaladtam – hadarom tovább kissé elvörösödve, most meg döbbenten pislog, hogy én mitől vagyok ennyire berezelve, de nem figyelek oda, eszem megint egy gerezd narancsot, aztán folytatóm a mesedélutánt.
- Szerintem vagy jó tíz percig kergetőztünk, mikor ez a barom utánam rohant, ki az egyik autó elé, és… én meg ellöktem onnan. Lényeg, a végén annyira felhúzta magát, hogy sikerült meglógnom előle, de akkor meg az a négy került az utamba. Amúgy ha tudnád, hogy milyen gyors, most nem néznél rám ilyen fejjel! Azt hittem kiköpöm a tüdőm, alig bírtam elhúzni a csíkot. Végül, ha ő nincs, lehet, hogy tényleg halott lennék… Öregem, látnod kellett volna, mit művelt azokkal a marhákkal – vigyorgok Darrenre, közben ő két térdére támasztva könyökeit, figyel engem. Mikor befejeztem a mesét, csönd ereszkedik a kórteremre, de ez egyáltalán nem zavar. Tudom, hogy barátom most dolgozza fel a hallottakat, s magában eldönti, vajon ez most veszélyes-e rám nézve, vagy sem, én meg addig megeszem azt a bizonyos narancsot, most nem akadályoz a beszéd. Végül Darren töri meg a hallgatást.
- Látni akarom a fiút! – néz rám ellentmondást nem tűrő arccal, erre köpni-nyelni nem tudok. Szemeim kikerekednek, állam a padlót verdesi, ilyet nem hallottam még tőle. Eddig ahány srác került az utamba, ő mind elüldözte őket valamilyen módon - mondjuk elég volt a megjelenése is -, de ilyet akkor sem mondott. Egyiknél sem. Nem tudom, mit forgat a fejében, de remélem, hogy nem csinál hülyeséget, mert akkor agyvérzést kapok.
- Komolyan gondolod? – kérdezek vissza kétkedőn, ő pedig bólogat, hogy igen. Hát erre végképp nem tudok mit reagálni, inkább hátamat nekidöntöm az ágytámlának és szemeimet lehunyva, lelkem mélyén keresztet vetek Ichigóra. Ha szerencséje van, Darren nem öli meg; ha nem, hát akkor temethetjük őt is.
Elképzelésemből ismételten az ajtó nyitódása és csukódása rángat ki, és láss csodát, az előbb emlegetett szamár tűnik fel a színen. Rémülten pislogok hol Ichigóra, hol Darrenre, aki szép komótosan, félig megfordulva a széken felkel, egyik kezét zsebre rakva, másikat pisztolyán nyugtatva, megilletődött barátomhoz sétál. A srác értetlen fejjel néz hol rám, hol rá, amikor Darren váratlanul nyúlva felé kapja el a nyakánál, nekipasszírozva őt a falnak.
-o-o-o-o-o-o-
Elhatározom, hogy benézek vöröskéhez a kórházban, ha már így hozta a sors, legalább én sem unatkozom, és van kit szívatni a nap folyamán. Egy gyors reggeli és zuhany után, felfrissülve lépek ki a házból, bezárva magam után az ajtót, majd zsebre tett kézzel indulok neki a több utcányi sétának. Nem zavartatom magam, fülhallgatómból hangosan szól a zene, kizárva ezzel a külvilág zavaró tényezőit. Kopott farmerban, fehér tornacipőmben csendesen surranok az úton, fekete rövid ujjú felsőm szabad utat ad a meleget enyhítő szélnek. Ma kivételesen tényleg jó idő van, kár elpazarolni.
Mikor beérek a kórházba, ösztönösen megyek abba az irányba, ahol tegnap is jártam, lábaim automatikusan visznek az elé az ajtó elé, ami Nilát rejti. Az említett használati eszköz előtt megállva kiveszem fülemből a fülhallgatót, majd zsebembe rejtve azt kopogás nélkül nyitok be a szobába, csakhogy megdöbbenésemre, egy fura fazon már van itt rajtam kívül. Ezen kívül, nem tudom hova tenni Nila ijedt ábrázatát, sok időm viszont nem marad, a pasas felkel a székről, bő két méteres magasságával és a fegyverrel az oldalán egy pillanatra megáll bennem az ütő. Értetlen fejjel pillantok hol az alakra, aki megindul felém, hol a lányra, hogy most akkor mi van, mikor elém állva egy hirtelen mozdulattal elkapja nyakam és nekitaszít a falnak, nem engedve erős szorításából. A váratlan levegőhiány miatt hörgök, erős karját próbálom lefejteni a nyakamról, mert ha ez így marad, itt fogok megfulladni. Vergődésemnek Nila éles hangja vet véget.
- Darren, engedd el! – kiált az említettre, aki hideg kék szemeivel végigmér, majd ránt egyet a vállán, végül hátra lépve elenged. Fájó mellkasomba újra beáramlik az éltető levegő, amit előre görnyedve, két térdemre támaszkodva próbálok csitítani. Nem lehetek túl szép látvány, de ezt az alakot nem tudom hová tenni. Hogy az istenbe lehet valaki ennyire erős?! Nyakamat masszírozva pillantok fel Nilára, aki kimászva az ágyból egy szál rövidnadrágban és pólóban lépked mellém, arrébb tessékelve tőlem az ijesztő férfit.
- Ezt most minek kellett? Majdnem megölted! – kiabál Darrennel, közben sikerül újra felegyenesednem, hátamat a falnak vetve várom, mi lesz ennek a vége. Talán az is kiderül, hogy ki ez az alak pontosan.
- Hát nem érzed ezt a valamit körülötte? – kérdi a fekete hajú, mire furcsán nézek a másikra, ezt most nem értem. Mit kéne éreznie? És az a különös tekintet, amivel most Nila méreget… Ez egyre rosszabb lesz, ha valaki nem mond semmit. Kezdek összezavarodni...
- Mit kéne éreznie? – Muszáj feltennem a kérdést, talán még választ is kapok rá. A kék szemű alak egy nagyot sóhajt, erre Nila csak bólint, végül az ismeretlen elhagyja a szobát, kettesben hagyva minket. Én még mindig értetlenkedve, kissé gyanakodva méregetem a lányt, mialatt ő visszasétál az ágyhoz, leülve rá int nekem, hogy én is üljek le. Gyanakodva ugyan, de lehuppanok a vele szemközti székre.
- Szóval, mi volt ez az egész? Ideje lenne végre magyarázatot adnod!
- Hosszú történet, egyszer elmondom, de nem most! Addig érd be azzal, hogy Darren, akivel az előbb volt szerencséd találkozni, az én egyfajta… védelmezőm. Ezért támadt rád, mikor beléptél a szobába – kezd bele a mesélésbe, amin igazán megdöbbenek. Védelmező? Mi a halálnak?! És mi ez az egész már megint. A rohadt életbe, kell nekem állandóan zűrbe keverednem, kezd elegem lenni az egész helyzetből!
Dühösen fújtatva pattanok fel a székről, majd mit sem törődve azzal, hogy a másik sérült, elkapom a felsőjénél fogva, szinte felrángatva az ágyról, húzom magamhoz közel. Fenyegető megmozdulásom megteszi a hatását, pupillái hatalmasra tágulnak, érzem, hogy szíve szaporán ver, egész testében remeg, mialatt orrunk hegye összeér, lábai szinte alig érintik a földet.
- Na, ide figyelj! Most vagy azonnal elmondod, hogy mi folyik itt, vagy itt és most én verlek meg, megértetted?! – sziszegem a szavakat, indulatom a tetőfokára hág, erre még jobban hatalmas tágulnak szemei, viszont valami megváltozik. Először fel sem tűnik, de egy igazán rémisztő, gúnyos mosoly játszik ajkain. Egész aurája átalakul, teste abbahagyja a remegést, szívverése lelassul, végül szemeit lehunyva kezd el nevetni. Mi a… !
A hirtelen fordulattól akaratlanul is leengedem a földre, két kezemet felsőjétől elvéve hátrálok tőle egy lépést. Nem tudom miért, de ösztönösen érzem, hogy valami nincs rendben. Olyan érzésem van, hogy most nagyon nagy bajba kevertem magam. Még mindig értetlenül hátrálok a lánytól, aki minden vidámságtól mentesen nevet, vagyis pontosítok, most már kuncog. Ettől a hangtól viszont még a hideg is kiráz, nem értem, mi ez?
- Ostoba vagy, Kurosaki Ichigo! – suttog, hirtelen eltűnve előlem, a következő érzés pedig már csak az, hogy valami hideg, éles anyag hatol át testemen, egyenesen a szívem fölött, aztán elsötétül a világ.
-o-o-o-o-o-o-
Először nem tudom hova tenni Ichigo váratlan reakcióját az előbbiekre, de megunva, hogy az ártatlant kell adnom, gúnyosan kacagok fel lehunyt szemekkel. Érzem, hogy végre letesz a földre, majd elhátrál előlem. Pilláim váratlanul pattannak fel, olyan rémült arcot mutatva ezzel, amin muszáj kuncognom. Jaj Ichigo, milyen mulatságos vagy, mikor megrémülsz. Látom, már érzed, hogy valami nincs rendben, de késő bánat, ezt most elszúrtad.
- Ostoba vagy, Kurosaki Ichigo! - Megmozdulásom gyors és váratlan, ideje sincs felfogni, hogy mit teszek vele. Kardom átszúrja mellkasát, egyenesen a szíve fölött, mire ájultan hanyatlik a karjaimba. Fegyveremet kirántva testéből dobom le őt a földre, hasra érkezve. Alatta kis vértócsa kezd el gyűlni, mikor Darren visszatér a szobába. Én egy kendőt leveszek az ágy melletti szekrényről, azzal megtörölve kardom pengéjét, s mikor végeztem a művelettel, eltűntetem az éles tárgyat kezem egy intésével. Nem kell, hogy más is lássa, mi folyik itt, és hogy én szúrtam le szegény fiút.
- Tudom, hogy valami nincs rendben vele, csak még nem jöttem rá, mi az. De most siessünk! Vidd el innen, tudod, hol lakik. – Közben Darren feldobja a vállára a vérző fiút, nem törődve azzal, hogy emiatt saját magát is összekeni, majd az ablakhoz sétálva, kinyitja azt, fellépve a párkányra, visszapillant rám.
- És ne felejtsd el, gyógyítsd meg és töröld a mai napról az emlékeit. Nem lenne jó, ha eszébe jutna ez a kis kaland. – Zárom le mondanivalómat, erre Darren bólint, hogy megértette, végül eltűnik a szobából, nem hagyva maga után mást, csak egy vértócsát a földön, meg egy véres kendőt a kezemben. Talán majd egyszer, Ichigo… valamikor elmondom, hogy ki vagyok és miért tettem azt, amit tettem.
