3. fejezet
Hermione már várta a nagy szócsatákat, felvértezte magát mindenféle frappáns visszavágással, de csak nem akartak belekötni. Azt hitte, mostantól mindig kapni fog egy gúnyos megjegyzést a ruhájára, frizurájára, de nem. Piton kemény játékot akart, nem holmi sértegetős adok - kapok bohóckodást. Igazán meg akarta bántani a lányt, és ehhez még nem jött el az idő.
Tudta, hogy a lányt sokkal jobban fogja bosszantani, ha nem megfelelő visszajelzéseket kap az óráján végzet teljesítménye után.
Szeptemberig minden csendes volt, gyanúsan halk, és ez kezdett egyre feszültebb légkört teremteni. A beosztás a szokásos volt, semmi különös, de ami utána történt, arról a lánynak fogalma sem volt… Egy ideig.
Piton szokásához híven meglátogatta kis kedvenceit a klubhelyiségben. A magyarázata egyszerű és lényegre törő volt. Mindenkinek világossá vált, hogy hogyan kell viselkedniük az SVK tanárral. A megfelelő eredményeket várta tőlük tanulmányi szinten, de a többit rájuk bízta. Úgy érezte, egy - két pontlevonás és büntetőmunka még belefér, úgyis visszaadja nekik bájitalórán.
Kegyetlensége olyan mértékig áthatotta szavait, hogy még a mardekárosok is összenéztek mikor elment.
Hermione rendkívüli intenzitással vetette bele magát a tanításba, a gyerekek élvezték az óráit, és ő is örült, hogy itt lehet, egészen a hét közepéig, amikor az első „pofont" kapta. Mardekár kontra Hollóhát órája volt, és már az óra első öt percében feltűnt neki, hogy valami nincs rendben. Az óra végére annyit kiabált, hogy majdnem elment a hangja.
A „kis kígyók" mindent elkövettek, hogy egy nyugodt perce se legyen. Folytonos bekiabálások, papírral való dobálózás, és további megengedhetetlen rendbontások kísérték végig az óramenetet. A további két hónapban szintén, hiába a tömérdek levont pont, és a büntetőmunka, semmi haszna nem volt. Nem akart az igazgatóhoz rohanni, hiszen nem kislány már, de egy különösen rosszul sikerült péntek délutáni óra után, rettentő feldúltan vágtatott le a pincébe.
A második kopogás után bebocsátást nyert a világ legbarátságtalanabb dolgozószobájába. Diákkorában csak egyszer járt ott, de emléke máig kísértette. Bátorsága elillant, ahogy a semmi érdeklődést nem tükröző szempárral szembetalálta magát. Valahogy újra rakott szoknyás iskolás lánynak érezte magát, aki büntetőmunkára jött. Zavartsága kiült arcára, így Piton kezdte is a kis szurkálódását.
– Hogy telnek a dolgos munkanapok kollegina? – kérdezte, de rá sem nézett, a papírjait rendezgette.
– Remekül…– felelte unottan. – Amit a diákjai csinálnak, az tűrhetetlen! – közölte, és karba fonta kezeit, amivel rettentő komikusan festett.
– Oh, én megmondtam… – kezdett bele felsőbbrendű modorban.
– Azt hittem tisztességesen fog játszani – mondta Hermione.
– Az egy másik ajtó kisasszony, mardekáros vagyok, ha nem tűnt volna fel – közölte szárazon a férfi.
A lány felpaprikázva az asztalhoz lépett, és kitépte kezéből a lapokat, hogy figyelmét magára irányítsa. Kapott is pár szúrós pillantást.
– Nem fogom ilyen könnyen föladni, ha kell az egész csapat a tökágyásban fog ásni egész évben! – vágta oda, és visszadobta a papírokat, de olyan szerencsétlenül, hogy leborította a tintásüveget is.
Természetesen Piton ölébe borult az egész, de a lány nem kért elnézést, ezzel kiváltott pár keresetlen szót.
– Maga koszos kis sárvé…! – Inkább visszafogta magát, de látszott Hermionén, hogy így is vérig lett sértve. Egy szó nélkül kiment az irodából.
A szobájában mindenféle könyvet kezdett el csapkodni, pedig ez igazán nem volt szokása. Normális estben halállal lakolt volna bárki, aki ezt teszi a szent könyveivel, de most más volt a helyzet. A férfit élve fel tudta volna boncolni, hogy aztán kis dunsztosüvegben elraktározza.
– Sárvérű? Mocskos szemét, egyszer nem mondtam rá semmi olyasmit, amivel kompromittálhattam volna! De ő nem olyan, aki ezt észreveszi, hát legyen, majd megkapja!
Nem volt abban semmi hiba, ahogy visszavágott neki. Mivel Perselus a gyerekeket használta fel ellene, ő is ezt tette mindenféle bűntudat nélkül. Úgy megizzasztotta a csapatot, hogy azok könyörögtek házvezetőjüknek, vonja vissza kérést, de Piton nem engedett. Még több engedetlenséget követelt tőlük, aminek még több büntetőmunka lett a vége. A fogkefével való páncélpucolást felváltotta a kviddics-pálya gyomtalanítása, és már érett a mellékhelyiségek felújításával járó kőkemény munka is.
Piton naponta kapott panaszos könyörgéseket a diákoktól, míg végül belátta, ha nem akarja, hogy idő előtt kimúljanak, le kell állnia. De csak ezzel. A következő célpont egy kedves, mindenre kapható szellempajtás volt. Hóborc teljes erőbedobással ment a lány idegeire. A krétával való dobálás még csak a jéghegy csúcsa volt.
Hermione tartotta magát, nem szólt Albusnak, mivel ő meg Félig Fej Nélküli Nickket fűzte meg. Nem volt olyan aljas, mint a kolléga, de az is elég volt, hogy megkérte a kísértett, adja önmagát.
Piton a haját tudta volna tépni, mikor egy hete már minden pillanatban a halott férfiba botlott, aki mindenféle unalmas történettel traktálta vég nélkül. Az évek során felhalmozott tömérdek roxforti pletyka jó tápanyag volt neki.
Mindketten a fogukat szívták, de azért sem adták fel. Piton már azon gondolkozott, jobb lenne, ha összeverekednének, annak legalább lenne értelme.
Albus érdeklődve figyelte a két elszánt tanárt, de még nem avatkozott közbe, hiszen nem történt még semmi jóvátehetetlen. De azért rajtuk tartotta a szemét, és nem utolsó sorban úgy intézte, hogy időnként kénytelenek legyenek találkozni. Ennek okán kérte őket fel külön - külön ugyanannak a szintnek az éjszakai ellenőrzésére…
Hermione olyan gyorsan ment, ahogy csak tudott, de a szellemet nem tudta lerázni. Ez után jött a „nem foglalkozok vele és békén hagy" taktika, kevés sikerrel. A folytonos csesztetés már komoly szadista lépésekre sarkalta.
Piton sem értette miért nem tudta lekoptatni azzal az egyszerű mondattal állandó mesélőjét, hogy „megöli újból, ha nem tűnik el". Nick élvezte, hogy hallgatóságra lelt, mert a férfi általában némán tűrte a témák zagyva felsorolását, kemény kiképzést kapott a múltban.
Hermione már rohant a folyosón, csak hogy nyugta legyen, és mit ad Isten, egyenesen az utált férfi karjába rohant. Piton örömmel konstatálta, hogy Hóborc lelkiismeretes munkát végez, de sajnos az ő kis „gondja" is rákezdett.
A kettő együtt nagyon kiborító volt, a lány nem bírta tovább, és kifakadt.
– KUSS LEGYEN! Ha nem tűntök innen mindketten, úgy éljek, elérem, hogy elküldjenek titeket az iskolából örökre! – üvöltötte, mire mindkét „bűnös" elszivárgott.
Piton egy szó nélkül tovább haladt volna, de Mione megfogta a karját, és visszatartotta.
– Elég… Bármit, csak Hóborcot ne – nyöszörögte.
– Akkor lesz majd más, jó éjt! – morogta a férfi, és tovább ment.
A bármi más sok jót nem ígért, így a lány rettegve ment órára, és rettegve járta a folyosót. Mélyen legbelül érezte, hogy sajnos el fog bukni, és még csak fél év sem kell hozzá. Karácsonyig Piton mindennel megtalálta, a legkicsinyesebb témák jöttek elő. Hogy miért van egyedül, hogy Ron miért hagyta el, a gyerekvállalás, a munkájához való hozzá nem értés, és még diákkori dolgaiért sem volt rest számon kérni. A lány minden találkozás és egyszemélyes vita során a földbe lett döngölve, sőt, szó szerint rázúdították a világ összes mocskát.
A magánéletében való vájkálást nehezen tűrte, és képtelen volt visszavágni, mivel a férfiról semmit nem tudott. Piton jól irányzott csapásai újabb és újabb sebet ejtettek rajta, mígnem már felkelni sem volt kedve. Szeme karikás volt, haja csapzott, egy mosolyra sem volt ereje, a gyerekekkel türelmetlen volt, és a karácsonyi készülődés az idegeire ment.
Letépett minden díszt, amit az ajtójára biggyesztettek, és morogva várta a nap végét. A bálra egyenesen utált volna elmenni, ha Minerva nem „parancsolja meg" neki. Egykori tanára illendőnek vélte a részvételt, példamutatás céljából, és figyelmen kívül hagyta a lány lelkiállapotát.
Mione felvette estélyiét, kikészítette arcát, és minden jókedvet mellőzve lerobogott a nagyterembe. Illetve csak a folyosóig jutott el, mert ott aztán a jól ismert gúnyos mosoly fogadta Piton eszméletlen büszke pofájáról.
– Nézzenek oda, csak nem mulatni akar? – élcelődött.
– Tervez mostanság öngyilkosságot? – kérdezett vissza paprikásan a lány.
– Nem igazán – felelte a férfi színtelen hangon.
– Akkor egy darabig még nincs min derülnöm. Szabad lesz? – lökte kicsit félre a férfit, aki merő „udvariasságból"rálépett a ruhájára, minek finom anyaga könnyedén megadta magát, és derékrésznél szétfoszlott, egy pillanat alatt.
Hermione dermedten állt szakadt ruhájában, amit egy perc alatt rendbe hozhatott volna, de ő ilyen fokú aljasság után fel sem fogta, hogy megtehetné. Mikor megfordult, szemében nem égtek könnyek, nem könyörgött, nem esedezett bocsánatért, csupán összeszedve maradék önbecsülését, a lehető leghalkabban elvonult a kert irányába, azzal a szent céllal, hogy halálra fagy egy hókupac alatt.
Piton vállvonogatva bement az ünneplő tömegbe, és helyet foglalt Albus mellett. Szép kényelmesen elterpeszkedett, jól megérdemelt pozícióján, és kárörvendve gondolt vissza az elmúlt hónapok eseményeire. A vacsora finom volt, a társaság rémes, a bor erős, és a hiányérzet idegesítően sokszor felbukkanó.
A szokásos egy órás „örömködés" után, amit minden évben kénytelen volt eltölteni a kollégákkal, felállt az asztaltól, hogy valami fontos bájitalkészítéssel kimentse magát.
Mikor kilépett az ajtón, igazán belegondolt, hogy a „kislány" még csak vissza sem jött. A pince felé haladva elért tudatáig, hogy nem éppen a szobája felé haladt, mikor faképnél hagyta. „Lelkiismerete" nem hagyta nyugodni, meg az sem, hogy nem akarta az igazgató kioktatását végigszenvedni két kanna tea, és tömérdek ehetetlen édesség elfogyasztása közben.
Hermione nem volt messze, egy nagy kupac hónál álldogált mozdulatlanul, úgy tűnt azért, mert már képtelen rá, hogy tovább menjen. Mikor Piton közelebb ment, észrevette, hogy a lány bőre sötétlilára fagyott, és arca egy kicsit sem rezdül.
– Zavarom? – kérdezte tőle, és fürkészve pillantott felé.
– Éppen megölöm magam, ha nem látná – felelte halkan a lány.
– Értem, de zavarom? – kérdezett vissza.
Hermione kétségbeesetten kezdett el nevetni, és már az őrület határán állt, amikor felmarkolt egy nagy marék havat, és a gyanútlan férfi képébe nyomta.
– Nem zavar – közölte, és lassan arrébb ment. A ruhához illő cipő menthetetlenül ráfagyott a lábára, és ez jelentősen megnehezítette a haladását.
– Feladja végre? – kérdezte mögé lépve a férfi.
– Soha – lehelte a levegőbe a lány. Piton levette ünneplő talárját, és ráterítette, amit Hermione azonnal hozzávágott.
Szemében olyan tűz lobbant fel, hogy az egész tájat fel lehetett volna olvasztani vele. A globális felmelegedés erejével vetette rá magát a férfira, és veszettül fojtogatni kezdte, de persze egy férfi mégiscsak erősebb. Lefejtette magáról a hideg ujjakat, mindketten felültek, Piton a hang nélkül zokogó lány szemébe nézett.
– Add fel Hermione! – Most először szólította keresztnevén. A lány csak a fejét rázta.
– Miért? Annyi minden mást csinálhatsz még – mondta halkan a férfi.
– Mert az akarod, hogy elmenjek. Ha nem akarnád, mennék, de mindaddig, míg erőszakosan el akarsz távolítani, maradni fogok. – Ő is visszategezett.
– Elmebeteg vagy – közölte szárazon a férfi és felállt, magával húzva a lányt.
– Te meg egy szemét, mocsok, undok, hazug, seggfej! – morogta szemrebbenés nélkül a lány.
– Sok fényképem lehet abban a szótárban – mondta elgondolkozva Piton, figyelmen kívül hagyta a sértések áradatát, mivel egyáltalán nem vette komolyan a lányt.
– Akad egy pár igazán lehengerlő profilkép rólad– a halvány mosoly egy fagyott arcon nagyon rémisztő tudott lenni, de Hermionénak még ez is jól állt.
– Jut eszembe, csinos volt ma este – jegyezte meg befelé menet, újfent magázódva Piton, és elnézte azt a foszlást a ruhán, ami már annyira széthasadt, hogy a nő combja is látszott. Gondolatai kezdték felemelni hőmérsékletét, de a lány „kedves" szavai helyre rakták.
– Jut eszembe, dögöljön meg! – sziszegte Mione, és letépte a férfi karjáról a felöltője ujját. Piton még soha nem nevetett olyan szívből jövően, mint akkor, amikor már egyedül állt a hóesésben. Kacaja betöltötte a csendes vidéket, és riadt menekülésre késztette a Tiltott Rengeteg lakóit.
– Ms. Mindent tudó, sajnálni fogod, hogy nem ma mentél el. Élvezni fogom szenvedésed minden percét, és azután felkeresek egy orvost, mert kezd kifejlődni egy másik személyiségem. Hiába, a skizofrénia nem divat mostanság – suttogta magának.
