2. fejezet

- Barátok voltunk, a Roxfortban.

oOo

Ahogy lehunyta a szemét megrohanták az emlékek.

- Holdsáp, ne csináld már – kiáltott fel James nevetve megjátszott méltatlankodással.

Lehunyta a szemét és nem volt hajlandó tudomást venni James világmegváltó őrült ötletről. Nem és nem! Ő már prefektus, nem fog részt venni abban, hogy Pipo… szóval, hogy Pitont és a többi mardekárost szívassák.

Különben is fáradt volt az ötleteléshez. Előző este telihold volt és megint egyedül volt. Hosszú idő óta ez volt az első holdtölte, amit a fiúk nélkül töltött.

Persze ők meg akarták szervezni, hogy meglátogatják és az utolsó hetet együtt töltik, de Remus tartott tőle, hogy lebuknak az apja előtt. Aki már így is gyanúsan méregette a fiát, mikor az a nyáron Potteréknél töltötte pár hetet. De végül is Lyall Lupin ráhagyta a fiára, tegyen, amit akar, kellően felnőtt, és meg kell tanulnia élni a helyzetével.

- Nem – rázta a fejét. – Én kimaradok ebből és nem akarok részleteket, nem akarok pontot levonni.

- Hah, még hogy pontot levonni! – nevetett fel Sirius. – És utána majd saját magad is elkapod az éjszakai tilosban járásokon? Ágas, szerinted adott már valaki saját magának büntetőfeladatot?

A vonat indulása után nem sokkal sikerült elaludnia, álomtalan álom volt, de nem bánta utólag. Hosszú ideje az egyik legpihentetőbb alvása volt az a zakatoló vonaton.

Mígnem meg nem érezte azt a különös csontig hatoló hideget és azt a halálhörgéshez hasonlatos hangot.

Dementorok!

Ezer közül is megismerte volna azt az érzést. Nem gondolkozott, nem keresett emlékeket, csupán félálomban kitapintotta a pálcáját. Ahogy kinyitotta a szemeit már a csuklyás lénnyel szemben állt, ki sem kellett mondania a szavakat, elég volt csak a gondolat, már is megjelent a patrónusa.

- Senki sem rejtegeti Sirius Blacket.

oOo

Csend.

A Griffendél-torony néma csendbe burkolózott, mintha nem aznap érkezett volna meg vagy száz diák a nyári szünidőről és vette volna újból be a kastélyt. De ők már aludtak.

Az alsóbb éveseket kifárasztotta a vonatút és a beosztás izgalma, az újdonság varázsa. Az idősebbeket pedig a viszontlátás öröme, hosszan beszélgettek a hálókörletben, a klubhelységben és a folyosókon, egymás szavába vágva mesélték az élményeiket.

Éjjel kettőre viszont minden elcsendesedett, csak egyetlen diák volt még ébren. Cassie álmatlanul forgolódott a szorosan behúzott baldachin mögött. Mikor a vonaton elmesélte Ginny-nek és Neville-nek, hogyan is lett griffendéles az amire nem gondolt, amit igyekezett kizárni a tudatából az elmúlt hetekben alattomosan tört elő. A Teszlek Süveg szavai ott dübörögtek a fülében.

- Hát itt vagy végre... tudod mióta várok már rád?! – Büszke, akarnok, ravasz, akár a többi… – … Lám csak bátor, ez ritka. És önfeláldozó, igazi griffendéles szívet rejt a mardekáros fifika és a hollóhátas észből meg a hugrabugos hűségből sincs híján.

Miközben a süveg megállíthatatlanul beszélt hozzá egyetlen gondolat fészkelte be magát a gondolataiba. Akár a többi…

- Te ismerted őt! Ismerted az apámat!

- Minden ősödet ismertem. Na, folytassuk... szóval ott tartottam, hogy... a szív, az kell nekünk, a legfontosabb mindig a szív... Legyen a GRIFFENDÉL!

„Minden ősödet… Minden ősödet ismertem"

Az apját is. Az apját, akire a lány nem emlékezett. Az apja, aki ezek szerint varázsló volt. Az apja, akiről, sosem beszéltek. Az apja, aki halott volt.

Magára húzott egy pulóvert és egy farmert, és hangtalanul osont ki a hálóteremből. A talpát szinte égette a hideg kő, de nem mert cipőt húzni, nehogy felébresszen valakit. A klubhelyiség egyik ablakfülkéjébe kucorodott be és kibámult a sötét éjszakába. Megnyugtatta a sötétség, ahogy a Fekete-tó felszínén megcsillant a fogyó hold fénye.

Határozottan megpróbálta felidézni azokat az alkalmakat, amikor szóba került a férfi, de tényleg alig jutott eszébe bármi is a férfiról. Az édesanyja mindig szomorú lett, ha szóba került, ezért ő nem kérdezett róla. Gondolhatta volna, hogy a férfi varázsló volt, egyértelmű volt. Márpedig akkor roxfortos is kellett, hogy legyen, de ezen sosem gondolkozott korábban.

Egy megfoghatatlan, távoli és sosem létező alak volt számára az apja, aki most valóságossá vált, pedig csak annyit tudott róla, hogy ő is ugyanazok között a falak között élt ennyi idősen.

Vajon miért nem mesélt neki erről az anyja? - morfondírozott csüggedten a szája szélét harpdálva, miközben kifelé bámult az ablakon.

A Fekete-tó partjánál megjelent egy dementor, a lány ijedten összerándult. A csuklyás szörny földöntúli, félelmetes kecsességgel suhant át a tó felett, nyomán egy pillanatra megdermedt a víz felszíne. Már elmúltak azok az idők, mikor az éjszaka közepén sírva riadt fel a dementorok miatt, de ettől még nem szívlelte őket.

- Merlinre! Hát te meg mi a frászt csinálsz ott?!

A lány félre kapta a fejét, a klubhelyiség túlsó sarkában egy lángoló vörös hajú fiú kétrét görnyedve lihegett, a folyosón kószálhatott és futott. Ahogy a fiú közelített megismerte, ő volt az, aki segített neki a peronon. Nem tudta a nevét.

- Csak lejöttem – vonta meg a vállát.

- Aha - bólintott a fiú kétkedve és ledobta magát Cassie-vel szembe egy fotelba, a talárja zsebéből egy pergamen kandikált ki.

- Mi az? – kérdezte feszengve, mikor a fiú már vagy egy perce érdeklődve nézte őt.

- Te vagy az új lány – inkább kijelentés volt, mint kérdés a fiútól, de a lány bólintott. - Fred vagyok – vigyorodott el a fiú.

- Cassie – bólintott.

A fiú egy pillanatig még elgondolkozva nézte őt, majd hirtelen megszólalt: - Valami baj van?

- Csak nem tudtam aludni – felelte rögtön.

Igazából nem tudta, hogy gond van-e, de abban biztos volt, hogy nem egy idegen fiúval akar beszélgetni. Hirtelen nagyon hiányzott neki Nicolas, akivel amióta az eszét tudta mindent megosztott. – És te, merre jártál?

- Erre meg arra – vigyorodott el csibészesen Fred.

Halk beszélgetés és léptek zaja hallatszott a lépcső felől, Cassie megdermedt és beljebb húzódott az ablakfülkében. Két másik fiú volt az.

- Fred, na végre, azt hittük, hogy elkapott Frics!

- Megvan minden?

- Jaja – bólogatott lelkesen a fiú, és nevetve hozzá tette: - Máris megyek, csak kifújom magam, az öreg átkergetett a fél Keleti szárnyon.

- Oké!

A két fiú nem látta meg Cassie-t a lépcsőről, és úgy tűnt Frednek sem állt szándékában elárulni őt. Mikor a társai vissza mentek a hálókörletbe, felpattant és a lányra kacsintott.

- Na, hagylak is. Jó éjt, kölyök!

A lánynak ott volt a nyelve hegyén, hogy utána kiált a fiúnak, hogy nem kölyök, de aztán rá hagyta. Kíváncsi lett volna merre járhatott a fiú, az éjszaka közepén, jócskán a takarodó után. És mi az aminek meg kell lennie.

oOo

Régen imádta az éjszakákat, a nyáriakat pedig különösen. Kisgyerekként, mindig kimászott az ágyából, odalopózott a súlyos brokát függönyhöz, ami mögé bújva nézte a csillagokat órákon át a látványuk megnyugtatóan hatott rá. Kamaszkorában már az egyetlen dolog, amit szeretett és a családjától származott az a neve volt, a csillagneve. Mikor pedig először sikerült az animágus transzformációja felkacagott, mi mássá is változhatott volna, mint fekete kutyává. Akkoriban az éjszakai csavargásaik során nem sok ideje jutott a csillagokat bámulni, de a hit, hogy a sok millió csillag vigyázza még mindig megnyugtatta. Felnőve, és a Roxfortból kikerülve, pedig még inkább érezte, hogy szüksége van arra, hogy valaki vigyázzon rá. A börtönben viszont nem láthatta az eget, több mint tizenkét éven keresztül, egyetlen egy percre sem, nem őrizték a csillagok.

Fél nap után állt meg először. Nem mert lassítani, vagy visszanézni addig, pedig alig állt már a lábán. De tudta, hogy abban a pillanatban, ahogy észreveszik a szökését mindenki őt fogja keresni. Kutya alakban vágott neki a nyár éjszakának, emberként azonnal rátaláltak volna és annyira gyenge volt, nem tudta képes lenne-e egy teljes transzformációra.

Egy hónapja volt még a nyári szünidőből. Egy hónap és alkalma nyílhat Pettigrew közelébe jutni. Egy hónap, és bosszút állhat Jamesért és Lilyért, a Tekergőkért, az életéért. Mindenért, ami szent volt nekik, és amit Peter elpusztított. A Roxfortban kell elkapnia, máshol nem tudna a Weasley-gyerekek közelébe férkőzni.

Mintegy egy hét telt el a szökése óta, lassabban haladt, mint remélte, de még ez is nagy szó volt tőle, azok után, hogy tizenkét évet száraz kenyéren és vízen töltött az Azkabanban. Londontól nem messze, a város déli határában járt, mikor először pár óránál hosszabb pihenőt engedélyezett magának. Hosszasan ücsörgött egy erdősáv szélén megbújva, a közelben futó autóutat figyelte, amin a muglik az éjszakában siettek Surrey felé.

Lily rémes nővére is ott élt, egyszer elkísérte hozzá Jamest, nem volt egy szívet derítő látogatás, pedig Sirius mércéje elég alacsonyan volt, ha családról volt szó. Jobb híján viszont Harry-nek most ott kellett lennie a nagynénjénél. Fáradtan nyújtózott egyet. Veszélyes. Ezzel tisztában volt, de mégis mikor érdekelte őt, hogy veszélyes, vagy esetleg őrültség? Csak egynapos kitérő lenne és látná a fiú.

Másnap este mikor elérte azt a jelentéktelen kis városkát, ahol Petunia Dursley élt. Fogalma sem volt, hogy mit is gondolt tulajdonképpen, az egyforma házak között, már nem emlékezett, hol is lakott pontosan az a borzasztó nő. Az se volt biztos, nem költözött el már a család. Hogyan is láthatná Harry-t?

Átkozta az ostobaságát, mikor az egyik kockaház ajtaja kivágódott és nagy lendülettel egy kamaszforma fiú egy óriási ládával rontott ki rajta. Sirius a szemközti házfalnak lapult. Először nem látta jól a fiút, de ahogy megfordult, a ház fényei megvilágították a kócos sötét haját és az arcát, azonnal felismerte.

James! - Egy fájdalmas pillanatra azt hitte James Pottert látja. A kamasz James Pottert, ha egészen pontos akart lenni. Szinte hajszálra olyan volt a fiú, mint a barátja. Persze Harry már kicsiként is szakasztott az apja volt, de az ilyen szintű hasonlóságra még Sirius sem volt felkészülve.

A kertek alatt követni kezdte Harry-t, aki néhány sarokkal arrébb állt meg és felült egy alacsony kerítésre, szemmel láthatóan feldúlt volt és nem tudta, hogy mit is kezdjen magával. Ezt jól ismerte, számtalanszor vágta rá a családjára az ajtót a Grimmauld téren. Közelebb merészkedett hozzá, alig pár méterre volt tőle, mikor a fiú a ládájában kotorászott, de egyszer csak megdermedt, majd hirtelen felegyenesedett és megpördült. Egy pillanatig farkasszemet néztek. Nem akarta, hogy a fiú meglássa, de míg az ösztönösen hátrált megrémülve a kutyától, addig ő minden vonását igyekezett az emlékezetébe vésni.

A következő pillanatban felgyorsultak az események, Harry megbotlott és elvágódott a járdán, majd egy gondolattal később a Kóbor Grimbusz fékezett le nagy hanggal pár méterre a fiútól. Siriusnak több sem kellett, épp elég volt, hogy Harry meglátta, nem akart még több varázslóval találkozni. Egy szempillantás alatt olvadt be a fekete éjszakába újból a kertek alatt.

A következő hetekben legalább olyan kemény utat tett meg Roxmortsig, mint amilyet Surrey-ig. Az emberek lakta területeket kerülve, utak mentén, erdősávokon átvágva tartott északnak. Minél kevesebb feltűnést keltve, de néha kisebb városokba, falvakba be kellett térnie, hogy élelmet szerezzen.

Abból, hogy nem találtak eddig rá, arra következtetett, hogy nem ismerik az animágus alakját. Ami egy részről megnyugtató volt, de más részről aggasztó. Nem maradt hát senki, aki beszéljen Tapmancsról.

A roxforti tanév első napján már ott volt az iskolától pár méterre és a Fúriafűz gyökerei közt meglapulva figyelte, ahogy a kastélyt ellepik a diákok.

oOo

Mindenki a körülötte állókkal beszélgetett, egyesek a székeiken ücsörögtek, mások az asztalokon a feltornyozott akták között. Annyian voltak, a hatalmas központi irodába, egy knútot sem lehetett volna leejteni. Beszélgettek, és feszülten figyeltek. Aurorok voltak, tudták, hogy nem hiába rendelték mindannyiójukat be egyszerre a parancsnokságra, sőt még az utolsó éves auror-növendékek is a terem végében húzódtak meg.

Igaz, sokat találgatni nem kellett, mind tudták, hogy Sirius Black még mindig szabadlábon volt, és hogy ez nem maradhatott így.

- Egy hónap!

Rufus Scrimgeour most nem üvöltözött, mint általában, hanem ahogy Blair Renaird nevezte magában, a csendes gyilkos volt.

- Egy hónapja keressük Blacket, minden eredmény nélkül! – higgadtan és vészjóslóan beszélt, egyesek szerint ez még rosszabb volt, mint mikor üvöltözött. Nem lehetett tudni, mikor és szakad el a cérna nála és robban fel tényleg. – Egyetlen ember és több, mint egy hónapja kergetjük az országban! Rajtunk röhög mindenki! Ne is számítsanak arra, hogy bármelyiküknek is lesz egy perc nyugta, míg el nem kapjuk!

Blair az asztalán ült és figyelmesen nézett a parancsnokra: - Kijutott az Azkabanból – jelentette ki határozottan a lány és mindenki megdermedt és őrá sandítottak, majd vissza Scrimgeourra.

A kapitány arca megrándult, közel volt ahhoz, hogy minden elfojtott dühe előtörjön.

- Köszönjük Renaird! - felelte élesen. - Egyéb mesteri észrevétel?

- Nem. Úgy értem, úgy gondolkozunk, mint mikor általában el akarunk kapni valakit. De ő nem átlagos. Ideje lenne úgy is kezelnünk. Azt aki, megszökik az Azkabanból, nem lehet egy lapon említeni bármelyik másik bűnözővel. Rá kell jönnünk, hogyan is szökött meg és, ami még fontosabb hogy miért, miért most? Az ő fejével kell gondolkozzunk, enélkül esélyünk sincs.

Scrimgeour ahelyett, hogy a lánynak támadt átgondolta a szavait és ízlelgette az ötletet. Végül mindenki legnagyobb megdöbbenésére bólintott.

- Jó gondolat, Renaird, fog maga mellé pár diákot – a sarokban ácsorgó kissé megszeppent diákok felé intett, majd megkereste a terem túl felében az egyik férfit. – Doge, maga meg segít nekik! Renaird a főnök!

Valerius Doge, aki az ajtó mellett támaszkodott csak komolyan bólintott, értette a parancsot.

- Mindenki más folytatja az eddigi keresést. Blacket napokon belül újra az Azkabanban akarom tudni! Értették? – az aurorok egy emberként bólintottak. – Akkor lelépni!

oOo

- Hogy taníthat egyáltalán?! - dohogott Cassie ebéd közben, miközben Neville Longbottom próbálta nyugtatni.

Ginny Weasley felvonta a szemöldökét, mikor a másik lány számára ismeretlen, de elég sértően hangzó jelzőkkel illette a tanárukat, sejtette, hogy franciául volt, de jobbnak látta nem feszegetni.

Cassie és Neville elég hamar felfedezték, hogy az órarendjük szinte teljesen megegyezik. A lány nehezen engedte közel magához az embereket, ezt Nicolas, az unokatestvére tanúsíthatta. Neville-lel viszont most más volt a helyzet, egészen hamar megkedvelték egymást a kissé esetlen griffendéles fiúval. Néhány nap után együtt mentek szinte minden órára, egy padban ültek, együtt ebédeltek és együtt tanultak. És olykor még az egy évvel fiatalabb Ginny is csatlakozott hozzájuk.

Ők hárman bár elsőre egészen különbözőek voltak, mégis egészen jól kijöttek egymással, úgy tűnt a vonaton történetek láthatlanul kapcsolták össze őket, pedig azóta egy szót sem ejtettek róla. Különböző okokból de, mindhárman kissé kívülállónak érezték magukat a többi griffendéles között. Bár míg Neville esetében elsőre is egyértelmű volt, hogy a kissé esetlen és félénk fiú, miért lóg ki a sorból, addig ez Ginny Weasley esetében nem volt ennyire egyértelmű Cassie számára, de úgy tűnt, hogy a lány kerüli az évfolyamtársait.

Cassie kezdete igazán megszeretni és kiismerni a kastélyt, és barátokat is szerzett, az órái nagy részét pedig élvezte, nem is kellett volna több, még a dementorokról is előszeretettel megfeledkezett az anyjának írt levelében. Viszont az első duplabájitaltan óra, ahol a lány először találkozott Perselus Pitonnal felülírta az addigi tökéletesség-szériát.

Azelőtt a bizonyos óra előtt a lány, mint az összes közös órájuk előtt, megkérdezte Neville-t, hogy mit kell tudni a professzorról. A fiú arcából kifutott minden szín és szinte dadogva válaszolta, hogy Piton professzor a mardekár házvezető tanára és nagyon-nagyon szigorú. Nem ragozta tovább, ezzel lezártnak tekintette a témát, Cassie ezt kissé furcsállta, mert bár Neville nem úgy tűnt, de szeretett beszélni, ha valaki figyelt rá.

A tanóra egy sötét és dohos pinceteremben volt megtartva. A gyér fényben a professzor csupa fekete és sápadt alakja egyenesen félelmetesnek hatott. A lány szerint a férfi direkt rájátszott arra, hogy minél félelmetesebb legyen a diákjai számára.

Cassie az óra első percétől figyelt. Nem is a tananyagra volt annyira kíváncsi, mint inkább a professzorra. A griffendélesek egy része alig leplezett utálattal méregette a professzort, míg a másik részük igyekezett láthatatlanná válni. Az osztály mardekáros fele viszont igazán elemében volt és a professzor elnézett nekik mindent. Ez a fajta nyílt kivételezés minden egyes perccel ellenszenvesebbé tette a férfit a lány szemében.

Az óra azonban többé-kevésbé nyugalmasan telt, azt leszámítva, hogy az előttük lévő padokban a mardekáros és griffendéles fiúk fojtott hangon hergelték egymást. Cassie nem értette, hogy miről beszéltek, de nem is igazán érdekelte, hogy mit magyaráz az a szőke mardekáros fiú a többinek, aki megmaratta magát pár nappal korábban az egyik hippogriffel.

Amikor azonban a professzor körbe járt az óra közepén, hogy ellenőrizze az addigi munkákat, a csupa ideg Neville elsápadt és halványan reszketni kezdett a keze. A lány gyorsan belepillantott a fiú rikítóan narancs színű üstjébe, majd a sajátjába, ami sápadt zöld volt. Tudta, hogy az övé sem tökéletes, de azt is, hogy a fiúé messze áll az elvárásoktól.

- Mit tettél bele? - súgta oda a fiúnak, hátha sikerül rájönniük, hogy javítsák ki, amíg odaér hozzájuk a férfi.

Neville azonban tanácstalanul rázta a fejét. Piton professzor úgy vonult végig az asztalok között, hogy az Cassie véleménye szerint, bármelyik kint cirkáló dementornak becsületére vált volna.

Mikor odaért hozzájuk kezdetét vette a fiú nyilvános megszégyenítése. A professzor fennhangon sorolta a hibákat és azt, hogy a fiú semmire sem képes csak úgy mellesleg tette hozzá. Az első sorokban ülő mardekárosok kaján vigyorral füleltek és nem győzték a nevetésüket visszafojtani, míg a griffendélesek magukban háborogtak. Végül a férfi kijelentette, hogy óra végén, akármi is lesz a főzettel azt kipróbálják Neville varangyán.

- Szeretne mondani valamit? - kérdezte Cassie-től, aki dühösen méregette.

- Nem, professzor úr.

- Helyes, akkor munkára – mondta és elviharzott mellettük.

Az óra végére Neville Cassie és az előttük ülő lány, Hermione hathatós segítségével közel elfogadhatóvá javította a főzetet.

Cassie undorodva figyelte a jelenetet, mikor Piton professzor, valami cirkuszi látványosságként bírta az osztály figyelmét, amikor a varangyon kipróbálta a főzetet. A bájital működött. A griffendélesek egy emberként sóhajtottak fel, míg a mardekárosok csalódottak morogtak.

- Öt pont a griffendéltől – jelentette ki a férfi és a két lány felé. - amiért segítettek neki. Fejenként.

A háztársaik arcáról lefagyott a mosoly, Cassie ellenben gúnyosan felszisszent.

- Van valami hozzáfűzni valója? – kérdezte ismét a férfi és vészjósló lassúsággal fordult a lány felé.

- Minden bizonnyal Önnek van igaza, tanár úr – felelte a lány, gondosan ügyelve arra, hogy érződjön a finom irónia a hangjában.

Miután az ebéd alatt kidühöngte magát a lány az újdonsült barátaira nézett.

- Mondjátok, hogy ez a Lupin, nem ilyen.

Neville megrázta a fejét.

- Új tanár – vont vállat Ginny az átváltoztatástan házija felett. - Mivel változtatunk bogarat gombbá?

- Vertite – vágta rá gondolkozás nélkül Cassie. - Nagyon remélem, hogy nem hasonlít Pitonra.

Ginny leírta a varázsigét és felnézett. - Fredéknek volt már órája vele, azt mondták, hogy jófej. Pedig ők aztán tanárra ilyet nem mondanak csak úgy.

- Fred? - kérdezett vissza a lány.

- Az egyik bátyám – vont vállat Ginny, mire a lány értetlen tekintetére folytatta, nem szokta meg, hogy van aki nem ismeri a testvéreit. - Hat bátyám van, négyen még roxfortosok.

Cassie bólintott, közben az az a fiú jutott eszébe, akivel az első napon találkozott. Ő lenne tehát Ginny egyik bátyja? Végül is hasonlítottak egymásra.

oOo

Az Azkaban felett sosem sütött a nap. Nem lehetett volna megmondani, hogy ez a viharos Északi-tenger miatt volt, vagy a dementorok miatt. Fekete ég, fekete víz, fekete falak, még a fények is feketék voltak.

Blair Renaird maga sem tudta, hogy mit keres, de ott állt az Azkaban rémítő fekete kapujában négy auror tanonccal a háta mögött, a sor végén pedig Valerius Doge-zsal, aki olyan arccal méregette az erőd méteres vastagságú falait, mint aki a kivégzésére vár. A férfi már a harmadik szál cigarettát szívta halványan reszkető kézzel, Blair még sosem látta ilyennek a férfit, pedig ismerte már egy ideje, de nem tudta elítélni őt ezért, senki sem akart önszántából az Azkabanba menni.

A fiatal nő gyorsan hátra fordult és végig nézett a csapatán.

- Patrónust mindenki tud idézni?

A diákok idegesen néztek össze, de végül bizonytalanul bólintottak, ez nem győzte meg őt túlságosan. A dementorok egyikei voltak a legveszedelmesebb lényeknek, csak azért, mert most éppen szövetséget kötöttek velük a varázslók és eléjük dobták a foglyaikat, még meg kellene tanulniuk védekezni ellenük.

- Igen – felelte kicsit magabiztosan a legelöl álló fakó rózsaszín hajú lány.

Alig pár évvel volt fiatalabb Blairnél. Már egészen el is felejtette, hogy milyen is volt kezdőnek lenni, pedig nem is olyan rég még ő is csak egy auror-jelölt volt. Mégis olyan volt, mintha már egy egész élet telt volna el azóta már.

- Helyes, akkor készüljetek, szükség lesz rá.

Ahogy kitárult a kapu és az erőd parancsnok nyomában beléptek a börtönbe azonnal az arcukba vágott a jeges csontig hatoló hideg, amit a dementorok közelsége okozott. Blair hátra fordult, Valerius ezüst oroszlánja már előugrott a pálcájából, a fiatal nő intett a diákoknak, hogy tegyen hasonlóképpen és idézzék meg a patrónusaikat.

Szétváltak, Blair a folyosókon kutakodott két diákkal, míg a csapat másik fele Valerius felügyelete alatt vizsgálta át centiméterről centiméterre a cellát. A legkülönbözőbb igéket használták, hogy az emberi nyomokat, vagy fekete mágiára utaló jeleket felfedjenek, de mindhiába. Az alapján, amit találtak Sirius Blacknek még a cellájában kellett volna lennie.

- Már voltak itt… amikor Black megszökött – mondta idegesen Abe Garner, az erődparancsnok, Valeriusnak. Azt hitte, hogy ő vezeti a csapatot, elvégre ő volt a rangidős, aki már hosszú évek óta az egyik legkiválóbb auror volt. Régről ismerték is egymást, Valerius Doge nem egy embert juttatott közvetve vagy közvetlenül az Azkaban falai közé. Egyértelműnek tűnt külső szemmel, hogy adtak alá fél tucat újoncot, hogy nyomozzon ő is Black után.

A fiatal férfi a szemközti üres cella rácsának dőlve cigarettázott, – már vagy féldobozzal elszívott, mióta a szigeten voltak, – és nem adta jelét annak, hogy ki akarná javítani Garnert abban, hogy őt nézte a kis egységük vezetőjének. Valójában, ezt már jó előre megbeszélték Blairrel: a boszorkány volt a jobb nyomolvasó, míg Valerius a jobb vallató. Megvolt az a különleges képessége, hogy ösztönösen bíztak benne az emberek és megnyíltak előtte, neki pedig nem kellett tennie semmit, csak barátságosnak lenni és könnyednek, miközben minden aprócska részletet megjegyzett és észrevétlenül irányította a beszélgetést, könnyebb is volt úgy ha őt nézték a parancsnoknak.

- Tudja, hogy van ez, mi sem vagyunk tévedhetetlenek. És Blacket még mindig nem találjuk… a kölyköknek meg – intett lazán a cellában matató fiatalok felé, és igyekezett elnyomni a torkában szorító rettegő érzést, amit a börtön váltott ki belőle. - kell, hogy gyakoroljanak.

Olyan baráti hangon beszélt, hogy Garner nyugodtabb képet vágott.

- Amúgy milyen rab volt? - kérdezte lazán és nagyot szívott a cigarettából.

- Black? - kérdezte Garner újból idegesebben.

Valerius válaszként és kifújta a füstöt: - Tudja, ismertem, még régről…

- Barátok voltak?

Valerius halkan felnevetett, mintha a gondolat is abszurd lett volna: - Ő azt hiszem, nem ezt a szót használta volna – felelte végül. - Mondjuk úgy voltak közös ismerőseink.

Abe Garner erre egyszer csak megnyílt és dőlt belőle a szó, még ha olykor meg is akadt.

- Ő volt a legkülönösebb mind közül. Persze eleinte nem volt benne semmi érdekes, ugyanolyan apátiába süllyedt mikor behozták, mint az összes… tudja, már akkor is én voltam az egyik parancsnok, emlékszem arra a napra mikor behozták. Ahogy telt az idő kezdett kicsit más lenni, de nem tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget…

- Miben volt más? - kérdezte halkan Valerius, nem akarta megakasztani a férfit és nem akart erőszakosnak sem tűnni, de megfeszült és úgy itta a szavait, mint egy vadászkutya, aki szagot fogott.

- Nem igazán reagált semmire, ez még nem is igazán furcsa. De ha jobban megnézte, akkor az a benyomása volt az embernek, hogy mintha… olyan volt mintha kizárta volna a dementorokat. Nem mondom, hatottak rá és ő is szenvedett tőlük, de valahogy szenvtelenné vált. Olyan volt, mint akit nem érdekel semmi, mintha nem is itt lenne...

- És ez olyan egyedi itt?

- Ez így elmondva nem, de… de maga nem látta őt. Más volt, valami más volt benne, nem látszott őrültnek. És aztán valami történt… - a férfi megint elhallgatott, Val egy rövid ideig hagyta, de mikor az nem folytatta kénytelen volt visszakérdezni.

- Igen? - Ám Garner megmakacsolta magát és nem folytatta. - Nekem elmondhatja – tette hozzá halkan.

A férfi hirtelen szembe fordult vele, de nem is a szemébe nézett hanem valahova a Valerius mögötti üres cella falára.

- Nem olyan régen valami megváltozott, éberebb lett. Mint… mint aki felébredt, vagy magához tért volna valamilyen mély álomból… És beszélt, motyogott és kiáltozott… leginkább álmában. Persze ez se ritka itt – mondta a ki nem mondott kérdésre. – De ő korábban sosem beszélt, az első pár napot leszámítva. És a tekintete… a tekintete félelmetes volt, értelem tükröződött benne… Ami ennyi idő után, képtelenségnek tűnt. Volt benne valami félelmetes. Vissza gondolva, azt hiszem figyelt minket.

Valerius mindent egyes szót megjegyzett, ha valakit, aki tizenöt éve az Azkaban parancsnoka így ki tud borítani egy rab viselkedése, az komoly, pláne ha szökéssel végződik. Blair időközben oda oldalgott mellé és az arckifejezéséből Valerius leszűrte, hogy nem járt sikerrel egyik csapat sem, nem úgy mint ő, sokkal több, mindent megtudott a fogolyról, mint számított rá. Még meg akarta kérdezni, hogy mit motyogott a férfi, de volt egy égetőbb kérdése.

- Mikor kezdődött?

- Nem tudni biztosan, de nyáron, mikor Caramel itt volt már biztos ilyen volt.

- Miből gondolja? - kérdezte gyorsan, mielőtt Blair még közbe szólhatott volna.

Érdekes éppen a miniszter látogatásához kötni ezt a felfedezést, hacsak nem történt akkor valami.

- Elkérte az újságját – vont vállat a parancsnok.

A kijelentés annyira egyszerű és lényegtelennek tűnt, mégis úgy megdöbbentette őket, hogy nem tudták türtőztetni magukat.

- Hogy? - kérdezte elsápadva Valerius.

- Mit csinált? - hördült fel Blair, nem volt biztos, hogy a kérdés Sirius Blackre, Cornelius Caramelre vagy éppen Garner parancsnokra vonatkozik.

A férfi értetlenül nézte őket és válaszolt: - Caramelnél volt az aznapi Próféta, Black elkérte, a miniszter pedig odaadta neki.

Valeriusnak fejében száguldoztak a gondolatok, mi van ha az újság volt, ami beindította Blacket, ami visszarántotta a valóságba. Nem is gondoltak eddig arra, hogy mi volt az, ami miatt éppen most szökött meg a férfi. Mi van ha volt benne valami, ami a szökésre ösztönözte. Lenne egy biztos nyomuk.

Úgy nézett ki, hogy Blair is hasonlóképpen gondolkodik, ugyanis berontott a cellába és elkiáltotta magát.

- Hol van?!

- Micsoda? - kérdezte a rózsaszín hajú fiatal lány.

- Újságot találtatok?! - kérdezte, mire a fiatalok a kezébe adták a Reggeli Próféta egyik elrongyolódott nyári számát.

Blair bőszen forgatta a lapot nyomok után kutatva.

- Ez benne volt valamelyik jelentésben? - ráncolta a homlokát Valerius és elhajította a körmére égett csikket.

- Miért, fontos? - sápadt falfehérré Garner.

- Miért is lenne az? - vette oda ironikusan a boszorkány és a sarkában a patrónusával elviharzott.

Ha volt valami, amiben hasonlított Scrimgeour-ra az az volt, hogy ő is gyűlölte dilettánsokat.

oOo

Nem egész három napja volt roxforti tanár, de úgy érezte megtalálta a helyét. Szeretett végre újból emberek közt lenni. A Roxfort is az egyike volt azoknak a dolgoknak, amik annyira hiányoztak neki.

És élvezte a tanítást. Élénken élt az emlékeiben milyen diáknak lenni, milyenek azok az órák, amiket rendszeresen el akartak lógni, milyen unalmasak és semmitmondóak voltak egyes professzorok. Egy valamit tudott, ő nem akar ilyen lenni. És úgy látszott, hogy a módszereire a gyerekek is vevők.

Teltek a napok és izgatottan várta a szerdát, mikor a harmadéves griffendélesekkel van órája. Harryékkel. A fiúval a vonatút óta nem találkozott. Hihetetlen volt, ahogy külsőre hasonlított Jamesre, bár McGalagony szerint éppen ott volt benne Lily is.

Pár perc késéssel érkezett a tanterembe, ahol már az egész osztály helyet foglalt és előkészült az órához. Remus önkéntelenül mosolyodott el halványan, ezt az órát várta a legjobban, ott volt Harry is a diákok között a két barátjával. Végig futtatta a tekintetét az osztályon, látszólag nem hiányzott senki, bár az egyik hátsó padban ülő Neville Longbottom aggódó pillantásokkal méregeti az ajtót. Már éppen kérni akarta a diákokat, hogy pakoljanak el, amikor kivágódott az ajtó és egy tizenhárom éves lányka sietett be.

- Elnézést, tanár úr, de eltévedtem.

Remus érdeklődve nézte a lányt, aki alig zavartatva magát ült le teljes magabiztossággal Neville Longbottom mellé.

- Öhm... Semmi baj, - mondta, kellett egy másodperc, míg vissza tud térni az órához. - Kérni akartam, hogy rakjátok el a tankönyveiteket. A mai óra gyakorlati lesz.

Az osztály izgatottan morajlott fel és gyorsan elpakoltak, majd követték Remust. A sor elején éppen Neville Longbottom és az a lány volt, aki késett.

- Merre jártál? – kérdezte a fiú.

- Óh, mondtam, csak a könyvemért mentem vissza – felelte a lány könnyeden.

Neville nem felelt, Remus viszont, bár nem szándékozott hallgatózni, hallotta a hangján, hogy a lány elhallgat valamit. Ismerte ezeket a tökéletesen megjátszott könnyed szavakat, nagyon is.

Amikor megérkeztek a tanáriba Piton pattant fel az egyik fotelből. Remus ugyanazt a rosszindulatú fényt látta a szemében, amit gyerekkorukban is szinte mindig. Gyűlölet és undor egyvelege. Bár kijelentette, hogy nem marad, de még az ajtóból visszafordult.

- Talán még nem figyelmeztettek rá, de ebben az osztályban van Neville Longbottom. A helyedben semmilyen feladatot nem bíznék rá.

Remus a megsemmisült fiúra pillantott, majd az ökölbe szorult kezű lányra mellette, aki ha tanult volna már szemmel verést, akkor Piton egy-két átokkal gazdagabb lett volna, és a többi dühös griffendéles arca sem ígért sok jót. Felvonta a szemöldökét, nem értette, hogy a fiú, mit ártott Pitonnak, de eszébe jutott valami.

- Pedig én épp Neville-t szeretném megkérni, hogy segítsen nekem a szemléltetésben. Biztos vagyok benne, hogy nagyon ügyes lesz.

Elkezdődött az óra és ő a lehető legnagyobb természetességgel beszélt az aggodalmas tekintetű gyerekeknek a mumusokról. Pár perc alatt feloldódtak és már jöttek is a válaszok a kérdéseire. Közben pedig fél szemmel hol Harryt figyelte, hol a Neville melleti lányt.

Remus gyanította, hogy nem ez volt az első eset, amikor Piton a szerencsétlen Longbottom fiút alázta meg, bár az okot nem sejtette. Már pedig Perselus Piton a többi mardekárossal ellentétben, sosem ölt energiát abba, hogy ok nélkül keserítse meg másik életét. Nem. Pitonnal mindig is megvoltak a legpontosabb indokai, hogy kit miért gyűlölt. Nem is tévedett nagyot, mikor megkérdezte a fiútól, hogy mitől fél a legjobban, az a bájitaltan professzort mondta. Remusban ekkor felrémlett Augusta Longbottom jól ismert, szigorú alakja és nem bírta ki, hogy nem szúrjon oda Pitonnak. Utólag egy kicsit gyerekesnek tartotta az ötletet, de nem bánta meg.

A mumus-Piton professzor után, aki Mrs Longbottom ruháit öltötte fel, sorra jött a többi diák Parvati Patil, Dean Thomas, Seamus Finnigan, majd Ron Weasley. Miután a fiú egy hatalmas pók lábait varázsolta el, hirtelen az a lány is sorra kerülve szembe magát egy óriási patkánnyal. Láthatóan megborzongott, majd tökéletesen hajtotta végre a varázslatot és egy fölényes mosollyal adta át a helyét a következőnek. Remusba megint belevágott a gondolat, hogy annyira ismerősek számára a lány vonásai, a mozdulatai, a határozott fellépése.

Úgy elgondolkozott, hogy majdnem későn ugrott Harry és a dementor-mumus közé, pedig nagyon figyelni akart, nem akarta elvenni a lehetőséget a fiútól a bizonyításra, de Voldemorttal sem akart volna az óra kereteiben találkozni.

Amikor elengedte a diákokat és egyedül maradt az üres tanáriban előkereste a harmadévesek névsorát és újra átfutotta, rajta kellett lennie rajta annak a lánynak is. Ott is volt, mindjárt az elsők közt a pergamenen a név, el nem tudta képzelni, hogy addig, hogy nem vette észre.

oOo

Az Abszol út felső végén egy eldugott mellékutcában volt a környék legjobb kocsmája, a Fekete Macska. A műintézmény alapítását egyes regényes alakok úgy datálták, hogy már Griffendél Godrik és Merlin is ott oltotta a szomját, más realistább becslések a tizenhetedik század közepére tették a nyitás dátumát. Egy biztos ember emlékezett óta ott állt már és a vendégkör igen változatos volt, a legpitibb csalóktól az aurorokig mindenkit kiszolgáltak.

Blair Renaird is törzshelyének vallotta a helyet már hosszú évek óta. Eleinte a nagykorúság határán a barátaival mászkáltak oda a nyári szünidőben, majd a Roxfort után is megtartották jó szokásukat új barátokkal, csoporttársakkal, kollégákkal kiegészülve. A fiatal nő szerint az egyetlen hely volt egész Londonban – legalábbis a varázslók közt – ahol tisztes skót whiskey-t mértek.

Azonnal észrevette, hogy valaki érkezett a kocsmába, a szeme sarkából látta a félhomályba hirtelen beszűrődő fényt, és halkan nyikorduló ajtót. Az érzékei különösen kiélesedtek az utóbbi években, de nem törődött a betérővel, helyette továbbra is azt az elrongyolt újságot forgatta, amit az Azkabanból hozott magával. Ám mikor az érkező férfi oda lépett hozzá és egy vastag mappát tett le mellé a pultra már nem ignorálhatta. Óvatosan felsandított az ellenfényben álló férfira, azonnal megismerte őt. A kócos aranyfürtjeiről és a tökéletes görögös profiljáról.

- Mit keresel itt, Val?

- Téged – felelte a férfi, leült és intett a csaposnak.

oOo

[megjegyzés: 1) Először is, pár mondatot kénytelen voltam átemelni a HP3 könyvből, a jogok tudjátok továbbra is JKR-t illetik én csak köszönöm, hogy játszhatom a történetével.

2) Óriási köszönet a türelemért. Tudom sokkal korábbanra ígértem a fejezetet.

Az ok elég egyszerű és a későbbi csúszásokra is magyarázat: Bár a történet vázlata és az ötlete nagyon régóta a fejemben van -több éve már-, de eddig csak lefirkált jelenetekben létezett, ráadásul úgy is több variációban, különböző narratívákkal. Most mertem csak neki fogni összefésülni/ átírni/ újra alkotni az egész sztorit, és rájöttem, hogy nagyjából mindent meg kell/meg akarok változtatni úgy, hogy mégis illeszkedjen abba a réges régi elképzelésembe.

Viszont mint kiderült, így piszok lassan tudok haladni. Pláne a maximalizmusommal és azzal, hogy tudom még így sem tökéletes, de legalább már merem mutogatni.]